Diana Gabaldon-Outlander 3.-Az Utazó I.kötet

March 21, 2017 | Author: Judit Mayer | Category: N/A
Share Embed Donate


Short Description

A nagy sikerű sorozat harmadik kötete nemcsak az időben repít vissza, de távoli, egzotikus ...

Description

DIANA GABALDON

VOYAGER AZ UTAZÓ Az Outlander–sorozat harmadik része

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2016

Gyermekeimnek, Laura Julietnek, Samuel Gordonnak és Jennifer Rose–nak, ők adták ennek a könyvnek a szívét, vérét és csontjait.

I. KÖTET

Elôszó Kicsi koromban soha nem akartam belelépni a tócsákba. Nem mintha féltem volna a vízbe fulladt gilisztáktól vagy a nedves zokniktól, nem, én aztán igazán szutykos gyerek voltam, nyugodt lélekkel fütyültem mindenféle mocsokra. Azért volt, mert nem tudtam elhitetni magammal, hogy az a tökéletesen sima felület nem több vékonyka vízrétegnél a szilárd föld fölött, azt hittem, hogy valami feneketlen űr nyílása. Néha, amikor láttam a közeledésem keltette finom fodrozódást, úgy képzeltem, hogy a tócsa hihetetlenül mély, egy feneketlen tenger, amiben csápok lusta tekergése és pikkelyek csillogása rejtőzik, ahol hatalmas testek és éles fogak sodródnak fenyegetően és némán az elérhetetlen mélységben. Aztán mikor lenéztem a tükörképre, saját kerek arcomat és göndör hajamat láttam meg a lapos kék tengerben, és inkább azt gondoltam, hogy a tócsa egy másik ég bejárata. Ha belelépnék, azonnal beleesnék, zuhannék tovább és tovább, bele a kék űrbe. Az egyetlen időszak, amikor át mertem kelni egy pocsolyán, az az alkonyi homály volt, amikor feljöttek az esti csillagok. Ha belenéztem a vízbe, és csak egy tűhegynyi fényt is megláttam benne, félelem nélkül át tudtam gázolni rajta – mert ha beleesnék a pocsolyába és tovább ki az űrbe, zuhanás közben elkaphatnám a csillagot, és biztonságban lehetnék. Még most is, ha útközben észreveszek egy tócsát, elakadnak a gondolataim – bár a lábam nem –, aztán tovább sietnek, de a gondolat visszhangja megmarad utána. Mi van, ha most mégis belezuhanok?

ELSŐ RÉSZ

CSATA ÉS A FÉRFIAK SZERELMEI

1

A hollók lakomája „Mennyi felföldi fő vívott csatát, Mennyi hős lovag elesett! A halál maga jött el közénk, Nem kímélt királyt, sem törvényeket. S nem tér vissza soha már” 1746. április 16.

Halott volt. Az orra mégis fájdalmasan lüktetett, amit az adott körülmények között furcsának talált. Meglehetős bizalmat helyezett teremtőjének megértésébe és könyörületébe, mégis, az alapvető bűnösségnek azt a lenyomatát őrizgette a lelke mélyén, ami miatt minden férfi attól tartott, a pokolra kerül. Amit viszont eddig a pokolról hallott, az valószínűtlenné tette a számára, hogy peches bentlakóinak kínzása mindössze egy szaggató orr érzetére korlátozódna. Másrészt viszont a mennyország sem lehet ez, több okból sem. Egyrészt nem érdemelte meg. Másrészt nem is úgy nézett ki. Harmadrészt kételkedett benne, hogy az üdvözöltek jutalma törött orrot is tartalmazna, még kevésbé, mint az elátkozottaké. Míg a purgatóriumra mindig úgy gondolt, mint valami szürke helyre, a körülötte mindent beborító halvány, vöröses fény mégis helyénvalónak tűnt. Kezdett kicsit tisztulni az elméje, és ha lassan is, de kezdett visszatérni a józan esze. Némiképp morcosan arra gondolt, hogy valakinek beszélnie kellene vele, és el kellene mondania, hogy

mi az ítélet, míg eleget nem szenved a tisztuláshoz, és végül beléphet Isten országába. Abban nem volt biztos, hogy démont vagy angyalt vár, fogalma sem volt a purgatórium személyzeti elvárásairól – ezzel a tárggyal nem foglalkozott a tanító az iskolában. Várakozás közben elkezdte sorra venni, milyen más kínzásokat kell majd elszenvednie. Számos vágás, hosszú forradás, zúzódás borította a testét itt–ott, és szinte biztos volt benne, hogy megint eltörte a jobb keze gyűrűsujját – nehéz volt megvédeni, olyan mereven elállt a merev ízületével. De mindebből semmi sem volt igazán komoly. Mi lehet még? Claire. A név olyan kínnal vágott a szívébe, hogy az fájdalmasabb volt, mint bármi, amit a testének valaha ki kellett bírnia. Ha lett volna még valóságos teste, biztos volt benne, hogy kétrét hajlott volna gyötrelmében. Tudta, hogy ez ilyen lesz, amikor Claire–t visszaküldte a kőkörhöz. A lelki szenvedés alapállapotnak tekinthető a purgatóriumban, és ő végig arra számított, hogy az elválás kínja lesz a legfőbb büntetése – megfelelőnek is tartotta, hogy vezekeljen mindazért, amit elkövetett, a gyilkosságot és árulást is beleszámítva. Nem tudta, hogy a purgatóriumban szabad–e imádkozni, de azért megpróbálta. Uram, könyörgött, add, hogy biztonságban legyenek, ő meg a gyermek! Abban biztos volt, hogy a kőkörig eljutott; csak két hónapja volt várandós, léptei még könnyűek és szaporák maradtak – és ő volt a legmakacsabban eltökélt asszony, akivel valaha találkozott. De hogy sikerült–e neki a veszélyes átjutás oda, ahonnan jött – átcsusszanni a most és az akkor közötti titokzatos rétegeken, tehetetlenül a kövek szorításában –, azt nem tudhatta, és ez a gondolat elég volt, hogy még az orra lüktetéséről is megfeledkezzen. Aztán folytatta testi bajainak félbeszakadt számbavételét, és rettentően zavarba hozta a felfedezés, hogy a bal lába mintha hiányozna. Csípőtől lefelé nem érzett semmit, az ízületnél pedig mintha ezernyi tűvel szurkálták volna. Valószínűleg kellő időben

visszakapja majd, amikor végre megérkezik a mennyországba, vagy legalább az utolsó ítélet napján. Végül is a sógora, Ian, remekül elboldogult azzal a karóval, amit az ő hiányzó lába helyén viselt. A hiúsága mégis csorbát szenvedett. Á, hiszen ez az! A büntetésnek kell majd kigyógyítania őt a hiúság bűnéből. Lélekben összeszorította a fogát, eltökélten, hogy bátran szembenéz mindennel, ami következik, elvisel annyi megaláztatást, amennyit csak lehet. Mégsem tudta megállni, hogy ne nyújtsa ki tapogatózó kezét (vagy azt, amit kéznek használt) óvatosan lefelé, hogy kitapogassa, meddig ér most a végtagja. A keze valami keménybe ütközött, és ujjai nyirkos, kócos hajat tapintottak. Hirtelen felült, és némi erőfeszítéssel lepattintotta a rászáradt vért, ami eddig vastag rétegben lezárta a szemhéjait. Az emlékképek visszatértek, és ő hangosan felnyögött. Tévedett. Ez maga a pokol volt. De James Fraser sajnos végül mégsem volt halott.

L Egy férfi teste feküdt keresztben az övén. Holtsúlya összepréselte a bal lábát, ezért nem érzett semmit. A fej súlyosan, mint egy kilőtt ágyúgolyó, arccal lefelé a hasába nyomódott, a nedvesen összetapadt haj sötét foltként terült szét az inge vizes vásznán. Hirtelen rémülettel fölrántotta a felsőtestét; a fej oldalra gurult az ölébe, és egy félig nyitott szem meredt vakon fölfelé az arcát elrejtő hajcsomók közül. Jack Randall volt az, finom vörös kapitányi köpenye olyan sötét volt a nedvességtől, hogy szinte feketének látszott. Jamie szuszogva erőlködött, hogy lelökje magáról a testét, de meglepően gyengének érezte magát; a keze erőtlenül matatott Randall vállánál, a másik könyöke pedig hirtelen megbicsaklott, mikor megpróbált föltámaszkodni. Megint a hátán fekve találta magát, feje fölött az ónos ég sápadt szürkén és szédítően kavargott. Jack Randall feje

visszataszítóan mozgott föl–le a hasán, minden egyes ziháló lélegzetvételével. Tenyerével a fellazult talajra támaszkodott – a víz hidegen cuppant föl az ujjai között és átáztatta az inge hátát –, és oldalra hengeredett. Egy kis meleg beszorult közéjük; amikor a tehetetlen holtsúly lassan lecsúszott róla, a fagyos eső úgy csapta meg egyszerre szabaddá vált testét, mint egy ökölcsapás, és ő erősen reszketni kezdett a hirtelen hidegben. Ahogy a földön vergődött, küszködve a kiltje gyűrött, sáros ráncaival, fentről hangokat hallott a csípős áprilisi szélben, távoli kiáltásokat, nyögést és jajveszékelést, mintha szellemek kiabálnának a szélben. Mindenfelől hollók károgtak rekedten. Hollók tucatjai, ahogy hallotta. Ez furcsa, gondolta tompa aggyal. A madarak nem szoktak ilyen viharban repülni. Egy utolsó erőfeszítéssel kiszabadította maga alól a takarót, és a testére húzkodta. Ahogy lenyúlt, hogy a lábát is betakarja, meglátta, hogy a kiltjét és a bal lábát is vér áztatta el. Nem esett kétségbe a látványtól, inkább kicsit érdekesnek találta a sötétvörös csíkokat az őt körülvevő szürkészöld lápi növényeken. A csatazaj egyre halkabban visszhangzott a fülében, és ő a varjak kiáltásai közepette elhagyta a cullodeni mezőt.

L Jóval később arra ébredt, hogy valaki a nevét kiáltja. – Fraser! Jamie Fraser! Itt vagy? Nem, gondolta szédelegve, nem vagyok itt. Bárhol is járt, míg öntudatlan volt, az jobb hely volt ennél. Egy kis bemélyedésben feküdt, ami félig megtelt vízzel. A havas eső elállt, de a szél nem csitult, áthatóan és dermesztően sivított a láp fölött. Az ég majdnem feketére sötétedett. Ezek szerint már nyilván közeledik az este. – Mondom, hogy láttam erre legyünni, hidd el! Mindjárt a nagy

rekettyés mellett. – A hang távolabbról szólt, elhalkult, ahogy valakivel vitatkozott. Valami susogás támadt a fülénél, elfordította a fejét, és meglátta a hollót. Úgy harminc centire állt tőle a füvön, egy kupac szélfútta fekete toll, és fényes gyöngyszemével őt figyelte. Mikor megállapította, hogy nem jelent rá veszélyt, könnyedén eltekerte a nyakát, és vastag, hegyes csőrét Jack Randall szemébe vájta. Jamie megrettent kiáltással rándult fel ülő helyzetbe, s a hirtelen mozdulatra figyelmeztető rikoltozással fölrebbent a holló is. – Ott van! Cuppogás hallatszott a mocsaras talajon át, aztán megjelent egy arc, majd egy kéz kellemes érintését érezte a vállán. – Él! Ide gyere, MacDonald! Segíts mán egy kicsit, ez magátul nem fog járni! – Négyen voltak, jókora erőlködéssel talpra állították, karjai tehetetlenül lógtak Ewan Cameron és Iain MacKinnon vállán. Szólni akart nekik, hogy hagyják csak ott. Ahogy magához tért, megint eszébe jutott, mi volt a célja, s most már emlékezett rá, hogy meg akart halni. De túlságosan édes volt neki a társaságuk, hogy vissza tudta volna utasítani. A pihenéstől visszatért az érzékelés a zsibbadt lábába, és most már tudta, milyen súlyos a sebe. Amúgy is meg fog halni hamarosan, hát hála istennek, hogy nem egyedül, a sötétben.

L – Vizet? – A kupa pereme az ajkához nyomódott, és ő annyira fölemelkedett, hogy inni tudjon, vigyázva, hogy ki ne löttyintse. Egy kéz nyomódott röviden a homlokához, aztán egy szó nélkül lehullott. Égett a bőre, érezte a lángokat a szemhéja mögött, ha lehunyta. Az ajka cserepes volt és fájt a forróságtól, mégis jobb volt az időnként rátörő hidegnél. Ha lázas volt, legalább tudott nyugodtan feküdni, a

hidegrázás felébresztette a lábában alvó démonokat. Murtagh. Szörnyű rossz érzése volt a keresztapjával kapcsolatban, de nem volt emléke, hogy formát adjon neki. Murtagh halott volt. Tudta, hogy így kell lennie, de nem tudta, miért vagy honnan tudja. A felföldi sereg nagyobbik fele halott volt, lemészárolták őket a fennsíkon – ennyit összeszedett a férfiak beszédéből a tanyaházban, de saját magának egyáltalán nem volt emléke a csatáról. Harcolt már korábban is seregben, tudta, hogy az emlékezet ilyen elvesztése nem ritka a katonáknál. Látott már ilyet, bár ő maga még sosem szenvedte el. Tudta, hogy visszatérnek majd az emlékek, de azt remélte, hogy ő annál előbb hal meg. A gondolatra kissé feljebb emelkedett, és a mozdulattól izzó fehér fájdalom hasított a lábába, hogy felnyögött tőle. – Minden rendben, Jamie? – Ewan nyomta fel magát mellette a könyökére, aggodalmas arca sápadt volt a hajnali fényben. Véráztatta kötés fogta körül a fejét, a gallérján rőt szennyeződés a sebétől, amit egy fejét súroló golyó okozott. – Persze, megvagyok. – Fölemelte a kezét, és hálásan megérintette Ewan vállát. Ewan megpaskolta a kezét és visszafeküdt. Visszatértek a varjak. Maguk is feketén, mint az éjszaka, elültek a sötétséggel, de visszatértek a hajnallal – megérkeztek a háború madarai, a hollók, hogy lakmározzanak az elesettek húsából. Akár az ő szeme is lehetett volna, amit a kegyetlen csőr kivájt, gondolta. Érezte a szemgolyója alakját a szemhéja alatt, gömbölyű és forró volt. Falatnyi ízletes kocsonya forgott nyugtalanul ide–oda, hiába keresve feledést, míg a felkelő nap a szemhéját sötét vérvörösre változtatta. A férfiak közül négyen összegyűltek a tanyaház egyetlen ablaka előtt, és halkan beszélgettek. – Nekivágjunk? – kérdezte egyikük, és kifelé intett a fejével. – Úristen, köztünk a legerősebb is alig támolyog, és hatan egyáltalán nem tudnak járni.

– Ha tudsz, menj! – szólalt meg egy földön fekvő férfi. Grimaszolva lenézett a saját lábára, amit egy rongyos kilt maradványaiba csavartak. – Miattunk ne maradj itt! Duncan MacDonald komor mosollyal fordult el az ablaktól, a fejét rázta. Az ablak fénye visszatükröződött arca durva vonásairól, elmélyítve a kimerültség ráncait. – Dehogy, itt maradunk – jelentette ki. – Az angolok úgy hemzsegnek a környéken, mint a tetvek, az ablakból is látod, hogy rajzanak. Kizárt, hogy valaki épségben kijusson most Drumossie környékéről. – Még azok se jutnak messzire, akik tegnap elmenekültek a csatatérről – tette hozzá halkan MacKinnon. – Nem hallottad éjjel itt menetelni az angol csapatokat? Azt hiszed, nehéz dolog lesz nekik levadászni a mi rongyos csürhénket? Erre nem érkezett felelet, mindannyian jól tudták a választ. A skót sereg nagy része már a csata előtt is alig tudott állva maradni a mezőn, annyira legyengítette őket a hideg, a kimerültség és az éhség. Jamie a fal felé fordította az arcát, reménykedett, hogy az ő emberei elég korán elindultak. Lallybroch messze volt; ha elég távol jutottak Cullodentől, nem valószínű, hogy elfogják őket. Claire mégis azt mondta neki, hogy Cumberland csapatai elpusztítják a Skót–felföldet, messzire elkalandoznak majd bosszúszomjukban. Claire gondolata most csak a szörnyű vágyakozás hullámát gerjesztette benne. Isten az égben, ha most itt lehetne, ha megérintené a kezével, a sebeit gyógyítaná, ha a fejét az ölébe tehetné! De elment – elment tőle kétszáz évnyire –, és hála az égnek, hogy elment! Könnyek szivárogtak lassan a lezárt szemhéja mögül, és fájdalmasan az oldalára gördült, hogy elrejtse a többiek elől. Uram, add, hogy biztonságban legyen, imádkozott. Ő és a gyermek is.

L A délután közepe felé hirtelen égett szag érződött a levegőben, beszűrődött az üveg nélküli ablakon. Töményebb volt, mint a puskapor füstje, orrfacsaró, s halványan érződött benne a sülő húsra emlékeztető, némiképp visszataszító szag. – A halottakat égetik – mondta MacDonald. Mióta a kunyhóban voltak, alig mozdult el az ablak melletti ülőhelyéről. Ő maga is úgy festett, mint egy halálfej, szénfekete haját, mely összetapadt a sártól, hátrakotorta egy olyan arcból, melyen minden csont kilátszott. Itt–ott egy kurta, tompa csattanás hallatszott a lápon. Puskalövések voltak, azon angol tisztek kegyelemdöfései, akiket elfogott a szánalom, mielőtt a tartánba öltözött nyomorultat feldobták volna a máglyára a szerencsésebb cimborái közé. Amikor Jamie felnézett, Duncan MacDonald még mindig az ablaknál ült, de a szemét lehunyta. Mellette Ewan Cameron keresztet vetett. – Bárcsak kapnánk mi is ennyi könyörületet – suttogta.

L Úgy lett. A második napon épp elmúlt dél, amikor végre csizmás lábak közeledtek a kunyhóhoz, és az ajtó halkan kicsapódott bőr sarokpántjain. – Úristen! – hangzott a fogakon átszűrt morgás a tanyaházban feltáruló látványra. Az ajtóból felhangzó kiáltás felkavarta a bűzös levegőt a mogorva, rongyos, vértől mocskos testek fölött, amik a döngölt földpadlón ültek vagy feküdtek összekuporodva. Szó sem esett a fegyveres ellenállás lehetőségéről, kiveszett belőlük a vakmerőség, és értelme se lett volna. A jakobiták csak ültek, és várták a látogatójuk rendelkezését. Egy őrnagy volt az, új, friss és ránctalan egyenruhában,

kifényesített csizmában. Egy pillanatig habozott, míg felmérte a bent lévőket, aztán belépett, közvetlenül mögötte a hadnagya. – Lord Melton vagyok – közölte, miközben körülpillantott, mintha az emberek vezetőjét keresné, akihez a mondandóját kellene intéznie. Duncan MacDonald, miután az övéire nézett, lassan felállt, és a fejével biccentett. – Duncan MacDonald, Glen Richie ura – szólt. – És a többiek – intett a kezével. – Őfelsége Jakab király hadseregének maradéka. – Gyanítottam – közölte az angol szárazon. Fiatal volt, a harmincas évei elején, de a harcedzett katona magabiztosságával viselkedett. Kimérten végignézett egyenként mindenkin, aztán a kabátjába nyúlt, és előhúzott egy összehajtott papírlapot. – Itt van nálam Őkegyelmessége, Cumberland hercegének parancsa – mondta. – Feljogosít minden férfi azonnali kivégzésére, aki bűnösnek bizonyul az imént befejeződött felségáruló zendülésben. – Még egyszer körülnézett a kunyhóban. – Van itt olyan ember, aki azt állítja, hogy vétlen a felségárulásban? A skótok felől szinte csak leheletnyi nevetés hallatszott. Ártatlanság, még a csata füstjének feketeségével az arcukon, itt, az öldöklés mezejének szélén? – Nem, uram – felelte MacDonald, ajkán alig észrevehető mosollyal – Árulók vagyunk mind. Így hát fel fognak akasztani? Melton arca egy pillanatra utálkozó grimaszba rándult, aztán visszaernyedt a higgadt közömbösségbe. Apró termetű férfi volt, kicsi, finom csontokkal, mégis a kellő tekintéllyel viselte méltóságát. – Főbe lövik magukat – közölte. – Kapnak egy órát, hogy felkészüljenek. – Habozott, egy pillantást vetett a hadnagyára, mintha attól tartana, hogy túlságosan nagylelkűen beszél az alárendeltje előtt, de aztán folytatta: – Ha valamelyikük írószert akar, hogy például levelet írjon, a századom írnoka ad. – Egyet biccentett MacDonald felé, és távozott. Kegyetlen óra volt. Néhány férfi igénybe vette a felajánlott tollat

és tintát, és konokul kapart, a papírt a ferde fakéménynek nyomva egyéb szilárd írófelület hiányában. Mások csöndesen imádkoztak, vagy egyszerűen csak ültek és vártak. MacDonald kegyelemért könyörgött Giles McMartin és Frederick Murray számára. Azzal érvelt, hogy még alig tizenhét évesek, és nem vonhatók ugyanúgy felelősségre, mint az idősebbek. A kérelmét elutasították, és a fiúk ott ültek egymás mellett, a falnak dőlve, sápadtan, egymás kezet fogva. Jamie a szívébe markoló szánalmat érzett irántuk – és a többiekért is, a hűséges barátokért és derék katonákért. Saját maga miatt csak megkönnyebbülést érzett: nincs már kiért aggódnia, nincs mit tennie. Megtett mindent, amit lehetett, az embereiért, a feleségéért, a születendő gyermekéért. Most már hadd legyen vége ennek a testi nyomorúságnak, ő hálás lesz azért, ha békére talál. Nem annyira azért, mert szükségét érezte, hanem inkább csak a rend kedvéért lehunyta a szemét, és elkezdte a bűnbánati imát, franciául, ahogy mindig is mondta. Mon Dieu, je regrette… És mégsem bánt semmit, túl késő volt már bármilyen megbánáshoz. Azon tűnődött, vajon azonnal megtalálja–e Claire–t, ha meghal. Vagy talán, ahogy számított is rá, egy időre elválásra lesz ítélve? Bárhogyan is, de viszontlátja majd; jobban ragaszkodott ehhez a meggyőződéséhez, mint amennyire komolyan vette az egyház tanait. Isten nekiadta Claire–t, akkor vissza is fogja adni. Az imáról megfeledkezve inkább megpróbálta elővarázsolni Claire arcát a szemhéja mögött, az arca és a halántéka ívét, a dús, szőke szemöldökét, ami mindig arra indította, hogy megcsókolja, pontosan azon a kis sima helyen a két szemöldöke között, éppen az orra tövénél, két tiszta, borostyánszínű szeme között. Figyelmét a szája formájára összpontosította, aprólékosan maga elé képzelte telt, lágy ívét, az ízét, az érintését, az élvezetét. Füléből kivesztek az imádkozás, a tollkaparás és Giles McMartin elfojtott zokogásának hangjai.

Később délután Melton visszatért, ezúttal hat katona kísérte, valamint a hadnagy és az írnok. Megint megállt az ajtóban, de MacDonald fölemelkedett, mielőtt megszólalhatott volna. – Én megyek elsőnek – közölte, és határozottan keresztülment a kunyhón. De amikor lehajtotta a fejét, hogy kilépjen az ajtón, Lord Melton a kabátujjára tette a kezét. – Megmondaná a teljes nevét, uram? Az írnokom feljegyzést készít róla. MacDonald az írnokra pillantott, kis keserű mosollyal a szája sarkában. – Lista a trófeákról, mi? Hogyne, persze. – Vállat vont, és kihúzta magát. – Duncan William MacLeod MacDonald, Glen Richie ura. – Udvariasan meghajolt Lord Melton felé. – Szolgálatára, uram. – Kiment az ajtón, és röviddel utána egészen közelről már hallatszott is az egyetlen pisztolylövés. A fiúknak megengedték, hogy együtt menjenek, a kezük még akkor is szorosan összefonódott, amikor kiléptek az ajtón. A többieket egyesével vitték, mindenkitől megkérdezték a nevét, hogy az írnok följegyezhesse. Az írnok az ajtó mellett ült egy tábori széken, fejét lehajtotta az ölében fekvő papírokra, és egyszer sem nézett fel, ahogy az emberek kimentek mellette. Amikor Ewanre került a sor, Jamie nagy nehezen föltámaszkodott a könyökére, és olyan erősen megragadta barátja kezét, ahogy csak bírta. – Nemsokára találkozunk – suttogta. Remegett a keze, ahogy Ewanét fogta, de Cameron csak mosolygott. Aztán egyszerűen odahajolt hozzá, szájon csókolta Jamie–t, és fölállt, hogy kimenjen. Utoljára hagyták azt a hatot, akik nem tudtak járni. – James Alexander Malcolm MacKenzie Fraser – mondta, lassan ejtve a szavakat, hogy az írnoknak legyen ideje leírni. – Broch Tuarach ura. – Türelmesen elbetűzte, aztán fölnézett Lord Meltonra.

– Meg kell kérnem, uram, arra a szívességre, hogy szerezzen nekem segítséget a felálláshoz. Melton nem válaszolt neki, csak bámult le rá, arckifejezésén az enyhe undorba elképedés keveredett, majd valami irtózatféle derengett föl benne. – Fraser? – kérdezett vissza. – Broch Tuarachból? – Úgy van – felelte Jamie türelmesen. Nem sietne egy kicsit ez az alak? Egy dolog belenyugodni abba, hogy lelövik az embert, de végighallgatni, ahogy sorra megölik a barátait, az már egészen más, és nem kimondottan nyugtatja meg az ember idegeit. Karja remegett az erőfeszítéstől, hogy megtartsa magát, és a belei, mivel nem osztották nemesebb szerveinek beletörődését, morgó félelemmel rándultak össze benne. – A pokolba – motyogta az angol. Lehajolt, és a fal árnyékában fekvő Jamie–t vizsgálta, aztán megfordult, és magához intette a hadnagyát. – Segítsen kivinni őt a fényre! – parancsolta. Nem bántak vele óvatosan, és Jamie felnyögött, amikor a mozdulatra fájdalom nyilallott belé a lábától egészen a feje búbjáig. Egy pillanatra beleszédült, és nem hallotta, amit Melton épp mondott neki. – Te vagy a „Vörös Jamie”–nek nevezett jakobita? – kérdezte újra türelmetlenül. Erre félelem fogta el hirtelen: ha megtudják, hogy ő a hírhedt Vörös Jamie, nem fogják lelőni. Láncra verve viszik majd Londonba, hogy bíróság elé állítsák – hadizsákmány lesz belőle. Aztán jön a hóhér kötele, és ő lóghat majd félig megfojtva a bitófa emelvényén, miközben felvágják a hasát és kitépik a beleit. A belei újabb hosszú, zajos morgást hallattak, ők sem repestek ettől a lehetőségtől. – Nem – közölte annyi határozottsággal, amennyire csak képes volt. – Essünk már túl rajta, jó? Melton elengedte a választ a füle mellett, letérdelt, és feltépte Jamie ingének nyakát. Megragadta Jamie haját és hátrarántotta a

fejét. – A francba! – kiáltott fel Melton. Ujjával megbökte Jamie torkát, pontosan a kulcscsontja fölött. Volt ott egy kis háromszögletű sebhely, úgy tűnt, hogy ez okozza vallatójának aggodalmát. – James Fraser, Broch Tuarach ura. Vörös haj és egy háromszögletű sebhely a torkán. Melton elengedte a haját, visszaült a sarkára, és szórakozott tekintettel megdörzsölte az állát. Aztán összeszedte magát, és a hadnagyhoz fordult, a kunyhóban maradt öt férfi felé mutatva. – Vigye a többit! – parancsolta. Világos szemöldöke mély ráncba gyűrődött a homlokán. Ott állt Jamie fölött mogorva tekintettel, míg elvitték a többi skót foglyot. – Gondolkoznom kell – motyogta. – A fenébe, gondolkoznom kell! – Csak tegye – felelte Jamie ha képes rá. Nekem muszáj lefeküdnöm. – Ülő helyzetben nekitámasztották a hátsó falnak, a lába kinyújtva előre, de kétnapi fekvés után fölegyenesedve ülni több volt, mint amire képes lett volna: a szoba részegen dülöngélt, és apró, villogó fények úsztak be folyton a szeme elé. Oldalra dőlve óvatosan leereszkedett, magához ölelte a földpadlót, és lehunyt szemmel várta, hogy elmúljon a szédülése. Melton magában mormogott, Jamie nem értette a szavait, bár amúgy sem érdekelte igazán. Mikor felült a napfényben, akkor látta először tisztán a lábát, és szinte biztos volt benne, nem fogja megérni, hogy felakasszák. A gyulladás haragos mélyvöröse a combja közepétől felfelé húzódott, sokkal élénkebben, mint az elkenődött, megszáradt vére. Maga a seb gennyes volt; ahogy eloszlott a többi férfi szaga, ő is megérezte a gennyes váladék édeskés bűzét. Egy gyors golyó a fejbe mégiscsak sokkal kíméletesebbnek tűnt neki, mint a fertőzés általi halál fájdalma és delíriuma. Hallottam is a dörrenést?, tűnődött, aztán elkábult. Tüzes arca alatt a hűvös, döngölt föld olyan sima és enyhítő

volt, mint az anyai mell. Nem aludt igazán, csak a láz okozta kábulatba süllyedt, de Melton hangja észre térítette. – Grey – szólt a hang –, John William Grey! Ismered ezt a nevet? – Nem – felelte az álomtól és a láztól megbicsakló nyelvvel. – Nézze, ember, lőjön le, vagy hagyjon békén, érti? Beteg vagyok. – Carryarrick mellett. – Melton hangja élesen, türelmetlenül csengett. – Egy fiú, egy szőke, tizenhat év körüli fiú. Az erdőben találkozott vele. Jamie hunyorogva nézett fel a kínzójára. A láz elködösítette a látását, de talán volt valami halványan ismerős a fölötte lebegő finom csontú arcban, azokkal a nagy, szinte lányos szemekkel. – Ó! – szólalt meg, elkapva egyetlen arcot az agyában szertelenül kavargó alakok áradatából. – Az a parányi kölyök, aki megpróbált megölni. Igen, emlékszem rá. – Megint becsukta a szemét. Furcsa, lázas állapotában úgy tűnt, hogy egyik érzése a másikba olvad. Eltörte John William Grey karját. Ujjai között a fiú vékony csontjának emléke Claire alkarjának csontjává alakult, amikor kirántotta őt a kövek szorításából. A hűvös, párás szellő Claire ujjaival simogatta az arcát. – Ébredj már fel, a mindenedet! – A feje megbicsaklott a nyakán, ahogy Melton türelmetlenül megrázta. – Figyelj rám! Jamie fáradtan kinyitotta a szemét. – Igen? – John William Grey az öcsém – közölte Melton. – Ő beszélt nekem a találkozásáról veled. Megkímélted az életét, és ő ígéretet tett neked. Igaz ez? Jamie nagy erőfeszítéssel ment vissza gondolatban. Valóban találkozott a fiúval a felkelés első csatája, a prestonpansi skót győzelem előtt két nappal. Az akkor és most között eltelt hat hónap mérhetetlen szakadéknak tűnt – annyi minden történt azóta. – Igen, emlékszem. Megígérte, hogy megöl engem. De azt se

bánom, ha maga teszi meg helyette. – A szemhéja kezdett megint lecsukódni. Muszáj ébren lennie ahhoz, hogy lelőjék? – Nekem azt mondta, hogy becsületbeli tartozása van feléd, és ez így is van. – Melton felállt, leporolta a bricsesznadrágja térdét, és a hadnagyához fordult, aki meglehetős megrökönyödéssel figyelte a kihallgatást. – Ez a helyzet rákfenéje, Wallace. Ez… ez a hitvány jakobita híres. Hallott a Vörös Jamie–ről? Aki a kiáltványokon látható? A hadnagy bólintott, és érdeklődve nézett le a lábánál a mocsokban fekvő rongyos alakra. Melton keserűen elmosolyodott. – Persze, most nem tűnik olyan veszélyesnek, igaz? De akkor is ő a Vörös Jamie Fraser, és Őkegyelmessége mérhetetlenül elégedett lenne, ha ilyen nevezetes fogolyról kapna hírt. Még nem találták meg Stuart Károlyt, de néhány jól ismert jakobita majdnem akkora örömöt szerezne a csőcseléknek a Tower Hillnél. – Küldjek üzenetet Őkegyelmességének? – A hadnagy a leveles doboz felé nyúlt. – Ne! – Melton megpördült, hogy lenézzen a foglyára. – Épp ez a baj! Amellett, hogy elsőrangú akasztófára való zsákmány, ez a koszos bitang egyúttal az az ember, aki elfogta az öcsémet Prestonnál, és ahelyett, hogy lelőtte volna a kölyköt, amit egyébként megérdemelt volna, megkímélte az életét, és visszaadta a cimboráinak. És ezzel – szűrte a foga között a szót – egy istenverte becsületbeli tartozást rótt a családomra! – Te jó ég! – felelte a hadnagy. – Hát akkor végül mégsem adhatja őt át Őkegyelmességének. – Nem, a mindenségit! De még le se lőhetem a disznót anélkül, hogy megsérteném az öcsém adott szavát! A fogoly kinyitotta az egyik szemét. – Nem fogom elmondani senkinek, ha mégis megteszi – javasolta, aztán gyorsan be is csukta. – Pofa be! – Melton, aki végképp kijött a sodrából, belerúgott a

fogolyba. Az felnyögött, de nem szólt semmi többet. – Talán lelőhetnénk álnéven – ajánlotta segítőkészen a hadnagy. Lord Melton lesújtó pillantást vetett a segédjére, aztán kinézett az ablakon, hogy megbecsülje az időt. – Három órán belül sötét lesz. Ellenőrzőm a többi kivégzett fogoly temetését. Kerítsen egy kis szekeret, töltesse meg szénával! Szerezzen egy kocsist, olyat, aki tudja tartani a száját, Wallace, vagyis akit meg lehet kenni, érti, Wallace, és hozza ide őket, mire besötétedik. – Igen, uram. Öhm, uram, és mi lesz a fogollyal? – A hadnagy bizonytalanul a padlón fekvő test felé mutatott. – Hogyhogy mi lesz vele? – kérdezte Melton nyersen. – Még ahhoz is gyenge, hogy másszon, nemhogy járjon. Nem fog elmenni sehová, legalábbis míg a szekér ide nem ér. – Szekér? – A fogoly némi életjelet mutatott. Sőt, felháborodása hatására sikerült feltámaszkodnia az egyik karjára. Összetapadt vörös hajának csimbókjai alatt a véraláfutásos kék szemekben rémület csillogott. – Hová akar engem küldeni? Melton az ajtóból visszafordulva erősen undorodó pillantást vetett rá. – Te vagy Broch Tuarach ura, nem? Hát oda foglak küldeni. – De én nem akarok hazamenni! Azt akarom, hogy lelőjenek! Az angolok összenéztek. – Félrebeszél – jegyezte meg a hadnagy jelentőségteljesen, mire Melton bólintott. – Kétlem, hogy kibírná az utat, de legalább nem az én lelkemen szárad majd a halála. Az ajtó keményen becsapódott az angolok mögött. Jamie Fraser egyedül maradt – és még mindig életben.

2

Kezdôdik a vadászat Inverness, 1968. május

– Hát persze, hogy meghalt! – Claire hangja izgalmában élesen csattant, hangosan visszhangzott a félig üres dolgozószobában a lerámolt könyvespolcokról. Úgy állt ott a parafa borítású fal előtt, mint egy sortűzre váró elítélt, hol a lányára, hol pedig Roger Wakefieldre pillantva. – Szerintem nem. – Roger borzasztóan fáradtnak érezte magát. Kezével megdörzsölte az arcát, aztán fölemelt egy mappát az asztalról. A dossziéban annak a kutatásának az összegyűjtött anyaga volt, amit azóta végzett, hogy Claire és a lánya először jelent meg nála három héttel korábban, és a segítségét kérték. Kinyitotta a mappát és lassan végiglapozta a tartalmát. A cullodeni jakobiták. A ’45–ös felkelés. A merész skótok, akik összegyűltek Bonnie Prince Charlie zászlaja alatt, és úgy vágtak keresztül Skócián, mint a lángoló kard – hogy végül vereséget szenvedjenek Cumberland hercegétől, és elpusztuljanak a cullodeni szürke ingoványon. – Itt van – mutatta, és kiemelt néhány összetűzött lapot. Furcsának tűnt a régi írás a fénymásolaton. – Ez Lovat ura ezredének névjegyzéke. A vékony papírköteget Claire felé tolta, de a lánya, Brianna vette el tőle, és kezdte forgatni a lapokat. Vöröses szemöldökét gondterhelten húzta – A felső lapot olvassa! – javasolta Roger. – Ahol az áll: tisztek.

– Rendben. „Tisztek – olvasta Brianna hangosan Simon, Lovat ura… ” – A Fiatal Róka – szakította félbe Roger. – Lovat fia. És még öt név, igaz? Brianna intett neki a szemöldökével, de tovább olvasta. – „William Chisholm Fraser, hadnagy; George D’Amerd Fraser Shaw, százados; Duncan Joseph Fraser, hadnagy; Bayard Murray Fraser, őrnagy… – elhallgatott, és nyelt egyet, mielőtt felolvasta volna az utolsó nevet – James Alexander Malcolm MacKenzie Fraser, százados.” – Leengedte a papírokat, kicsit sápadt volt. – Az apám. Claire gyorsan a lánya mellé lépett, s megszorította a karját, ő is sápadt volt. – Igen – mondta Claire Rogernek. – Tudom, hogy Cullodenbe ment. Amikor otthagyott… ott, a kőkörnél… az volt a szándéka, hogy visszamegy a cullodeni mezőre megmenteni az embereit, akik Stuart Károlyért harcoltak. És tudjuk, hogy ezt meg is tette – az asztalon heverő mappa felé biccentett, melynek sárgásbarna felülete tisztán és ártatlanul csillogott a lámpafényben –, maga megtalálta a nevüket. De… de… Jamie… – Úgy tűnt, hogy a puszta név kimondása is nagy megrázkódtatás Claire számára, így szorosan összezárta az ajkait. Most Briannán volt a sor, hogy az anyja segítségére siessen. – Vissza akart menni, azt mondtad. – Sötétkék szeme, bátorító tekintete az anyja arcát fürkészte. – El akarta vinni az embereit a mezőről, aztán visszamenni a csatába. Claire bólintott, kezdte visszanyerni az önuralmát. – Tudta, hogy nincs sok esélye arra, hogy megússza. Ha az angolok elfogták… azt mondta, inkább meghalna a csatában. Ez volt a szándéka. – Rogerhez fordult, a szeme nyugtalanító borostyánszínű. Claire szeme mindig a sólyom tekintetére emlékeztette Rogert, mintha képes lenne jóval messzebbre látni, mint a legtöbb ember. – Nem tudom elhinni, hogy nem halt ott meg:

rengetegen meghaltak, és ő még ezt is akarta! A felföldi seregnek majdnem a fele elpusztult Cullodennél, ledöntötte őket az ágyútüzek rohama és a muskétások perzselő tüze. Csak Jamie Frasert nem. – Nem – felelte Roger konokul. – Abból, amit felolvastam önnek Linklater könyvéből… – Odanyúlt, hogy fölemelje a fehér kötetet, a címe Herceg a hangában. –„ A csata után – olvasta – tizennyolc sebesült jakobita tiszt talált menedéket egy tanyaházban a láp mellett. Ott feküdtek kínok közt, ellátatlan sebekkel, két napon át. Ezen idő elteltével elvitték és főbe lőtték őket. Egy ember, egy Fraser nevű, Lovat urának ezredéből, megmenekült a mészárlástól. A többieket a környékbeli park szélén temették el. ” Látja? – kérdezte, miközben letette a könyvet, és komolyan ránézett a lapjai fölé hajoló két nőre. – Egy tiszt, Lovat urának ezredéből. Fölkapta a névjegyzék lapjait. – És itt is vannak! Mindössze hatan. Na most, azt tudjuk, hogy a férfiak közt a tanyaházban nem lehetett ott Young Simon, hiszen ő jól ismert történelmi alak, és nagyon jól tudjuk, mi történt vele. Visszavonult a csatatérről, méghozzá sértetlenül, egy maroknyi emberével, és észak felé tört utat magának, míg végül visszaért a Beaufort–kastélyba, ide a közelbe. Tétován intett a földig érő ablak felé, amelyen át Inverness éjszakai fényei hunyorogtak halványan. – A leanachi tanyaházból megmenekült ember a négy másik tiszt egyike sem lehetett: William, George, Duncan vagy Bayard – folytatta Roger. – Hogy miért? – Kihúzott egy újabb lapot a mappából, és szinte diadalmasan meglengette. – Mert ők mind meghaltak Cullodennél! Mind a négyen elestek a csatatéren, megtaláltam a nevüket felsorolva Beauly templomában egy emléktáblán. Claire hosszan sóhajtott egyet, aztán leereszkedett az asztal mögött álló öreg bőr forgószékbe.

– Szentséges Krisztusom – nyögte. Becsukta a szemét és előrehajolt, az asztalra könyökölt, fejét a kezébe támasztotta, sűrű, hullámos barna haja előrehullott, és elrejtette az arcát. Brianna Claire hátára tette a kezét, és zavarodott tekintettel hajolt az anyja fölé. Magas lány volt, termetes, mégis finom csontokkal, hosszú vörös haja pedig ragyogott az asztali lámpa meleg fényében. – Ha nem halt meg… – kezdte bizonytalanul. Claire fölkapta a fejét. – Akkor is halott!– csattant fel. Az arca feszült volt, apró vonalak látszottak a szeme körül. – Az ég szerelmére, kétszáz év telt el: akár meghalt Cullodennél, akár nem, most már biztosan halott! Brianna egy lépést hátrált az anyja indulata elől, és lehajtotta a fejét, úgyhogy vörös haja – apja vörös haja – az arca két oldalán előrelendült. – Az biztos – suttogta. Roger látta rajta, hogy a könnyeivel küszködik. Nem is csoda, gondolta. Gyors egymásutánban megtudni, hogy először is az a férfi, akit egész életében szeretett és „apának” nevezett, az valójában nem az apja, másodszor, hogy az igazi apja egy felföldi skót, aki kétszáz évvel ezelőtt élt, és harmadszor rádöbbenni, hogy apja valószínűleg valami szörnyűséges módon pusztult el, elképzelhetetlenül messze a feleségétől és gyermekétől, akikért feláldozta magát, hogy megmentse őket… elegendő egy megrázkódtatáshoz, gondolta Roger. Odalépett Briannához és megérintette a karját, mire a lány rövid, szórakozott pillantást vetett rá, aztán megpróbált elmosolyodni. Erre Roger átölelte, és még így is, hogy sajnálta a lányt zavarodottsága miatt, arra gondolt, milyen csodás érzés meleg és lágy, ugyanakkor ruganyos testét átkarolni. Claire még mindig az asztalnál ült mozdulatlanul. Sárga sólyomszeme most lágyabb színűvé változott, az emlékezéstől a távolba révedt. Üres tekintete a dolgozószoba keleti falán nyugodott, amit padlótól a plafonig Roger örökbe fogadó apja, Wakefield

tiszteletes jegyzetei és emlékei borítottak. Ahogy maga is a falra nézett, Roger észrevette a Fehér Rózsa Társasága éves meghívóját – ezek a lelkes, hóbortos emberek mind a mai napig a skót függetlenség ügyéért harcoltak, és Stuart Károly meg az őt követő felföldi hősök iránti nosztalgikus tisztelettel eltelve rendszeresen találkozgattak. Roger halkan megköszörülte a torkát. – Öhm… ha Jamie Fraser nem halt meg Cullodennél… – szólalt meg. – Akkor valószínűleg nem sokkal utána igen. – Claire szeme találkozott Rogerével, aki egyenes, hűvös tekintettel nézett vissza a sárgásbarna mélységbe. – El se tudja képzelni, milyen volt az – folytatta. – Éhínség volt a Skót–felvidéken, a férfiak a csata előtt napokig nem ettek egy falatot sem. Ő megsebesült, ezt tudjuk. Még ha meg is menekült, nem lett volna senki, aki… aki gondoskodjon róla. – A hangja itt egy kicsit elcsuklott: most már orvos volt, de már akkor, húsz évvel korábban is gyógyított, amikor átlépett az álló kövek körén, és megtalálta a végzetét James Alexander Malcolm MacKenzie Fraser képében. Roger egyszerre figyelte mindkettőjüket; a magas, reszkető lányt, akit a karjában tartott, és az asztal mögött ülő csendes, egyenes tartású asszonyt. Claire keresztülutazott a kövek között, keresztül az időn, meggyanúsították, hogy kém, boszorkányság vádjával letartóztatták, és elkapta a körülmények elképzelhetetlen örvénye első férje, Frank Randall jóvoltából. Három évvel később pedig a második férje, James Fraser visszaküldte a köveken át, terhesen, kétségbeesett igyekezetében, hogy megmentse őt és még meg nem született gyermeküket a közeledő katasztrófától, ami őt magát hamarosan elnyeli. Persze, gondolta Roger magában, nem volt ez elég Claire–nek egy életre? De Roger történész egy tudós csillapíthatatlan, megfontolások nélküli kíváncsiságával, ami hatalmasabb annál, hogysem az

egyszerű szánalom korlátozhatná. S ami ennél is több, furcsamód elfogultnak érezte magát a harmadik szereplő iránt a család tragédiájában, amibe belekeveredett – Jamie Fraser iránt. – Ha nem halt meg Cullodennél – kezdte újra, határozottabban –, akkor talán kideríthetem, hogy mi történt vele. Akarja, hogy megpróbáljam? – Lélegzetét visszafojtva várt, és Brianna meleg leheletét érezte az ingén keresztül. Jamie Frasernek aztán volt élete, meg halála is. Roger valamiért úgy érezte, az ő kötelessége, hogy kiderítse a teljes igazságot – hogy Jamie Fraser felesége és lánya megérdemli, hogy a lehető legtöbbet megtudja róla. Brianna számára ez lenne minden, amit valaha megtudhat az apjáról, akit sohasem ismert. Claire számára pedig… a kérdése mögött, amit feltett, az a gondolat bújt meg, ami Claire–nek egyszerűen még nem jutott eszébe, mert eltompította a megrázkódtatás: ő már kétszer áthatolt az idő korlátain. Elképzelhető, hogy esetleg újra meg tudná tenni. És ha Jamie Fraser nem halt meg Cullodennél… Figyelmet látott felvillanni szemének befelhősödött borostyánjában, ahogy felmerült benne a gondolat. Általában is halvány arcszíne most olyan fehérré változott, mint a levélbontó elefántcsont nyele, ami előtte feküdt az asztalon. Ujjai a levélbontó köré fonódtak és úgy megszorították, hogy az ízületei csontos csomókként dülledtek ki a kézfejéből. Hosszú ideig hallgatott. A tekintete Briannán állt meg, elidőzött rajta egy pillanatig, aztán visszatért Roger arcára. – Igen – felelte olyan lágy suttogással, hogy Roger alig hallotta, amit mond. – Igen, derítse ki nekem. Kérem, derítse ki!

3

Frank és a teljes leleplezés Inverness, 1968. május 9.

Nagy volt a gyalogosforgalom a Ness–folyó fölötti hídon, áramlott a nép hazafelé teázni. Roger elém lépett, széles válla megvédett a minket körülvevő tömeg lökdösődésétől. Még a mellemhez szorított könyv kemény fedelén is éreztem heves szívverésemet, valahányszor megálltam elgondolkodni azon, hogy mit is csinálunk valójában. Nem voltam biztos benne, hogy a két lehetőség közül melyik a rosszabb: megtudni, hogy Jamie meghalt Cullodennél, vagy megtudni, hogy nem. A híd deszkái tompán visszhangzottak lépteink alatt, ahogy baktattunk vissza a parókia felé. A karom majd leszakadt a könyvek súlya alatt, egyik oldalról a másikra helyeztem át a terhet cipekedés közben. – Figyeljen az átkozott kerekére, ember! – kiabálta Roger, és fürgén odébb lökött engem, amikor egy munkás a kerékpárján lehajtott fejjel belehajtott a híd forgalmába, és majdnem nekinyomott a mellvédnek. – Elnézést! – hangzott a bocsánatkérő kiáltás, és a biciklis kezével intett a válla fölött, amikor járgánya átgurult két csoport iskolás között, akik teára igyekeztek haza. Egy pillantást vetettem visszafelé a hídon, hátha észreveszem magunk mögött Briannát, de a nyomát sem láttam. Rogerrel a délutánt az Elmúlt Korok Megőrzésének Társaságánál töltöttük. Brianna elment a Felföldi Klánok Hivatalába, hogy

fénymásolatokat gyűjtsön egy sor dokumentumról, melyeket Roger állított össze. – Nagyon kedves magától, hogy ennyit fáradozik, Roger – mondtam, és fölemeltem a hangomat, hogy meghallja a hídon visszhangzó zajokon és a folyó zúgásán túl. – Szóra sem érdemes – felelte kissé félszegen, és megállt egy kicsit, hogy beérjem. – Kíváncsi vagyok – tette hozzá mosolyogva. – Ismeri a történészeket: képtelenek békén hagyni a rejtélyeket. – Megrázta a fejét, próbálta kisöpörni a szélfútta barna hajat a szeméből anélkül, hogy a kezét használnia kellene. Valóban ismertem a történészeket, húsz évig éltem egyikükkel. Frank sem akarta békén hagyni ezt a rejtélyt, bár megoldani sem akarta. De Frank már két éve halott volt, és most rám került a sor – rám és Briannára. – Hallott már valamit dr. Linklatertől? – kérdeztem, miközben lefelé ballagtunk a hídról. Késő délután volt, de itt fent északon a nap még magasan járt ilyenkor. Sugara fennakadt a folyópart hársfáinak levelei között, és rózsaszínben csillogott a híd alatt álló síremlék gránitkövén. Roger megrázta a fejét, hunyorgott a szélben. – Nem, de még csak egy hete írtam neki. Ha hétfőig nem kapok választ, megpróbálok telefonálni. Ne aggódjon – mosolygott rám –, nagyon körültekintő voltam. Csak annyit mondtam neki, hogy egy tanulmányhoz, amin dolgozom, szükségem lenne egy listára, ha létezik ilyen, a jakobita tisztekről, akik a Leanach tanyaházban tartózkodtak Culloden után, és ha létezik bármilyen információ annak a kivégzésnek a túlélőiről, akkor felfedné–e nekem az eredeti forrásokat. – Ismeri Linklatert? – kérdeztem, s könnyítettem a bal karomon úgy, hogy oldalról a csípőmnek támasztottam a könyveket. – Nem, de kérésemet a Balliol Egyetem levélpapírján írtam, és tapintatosan megemlítettem Mr. Cheesewrightot, aki valóban ismeri

Linklatert. – Roger megnyugtatóan intett, én pedig felnevettem. A szeme ragyogó, tiszta zöld volt, élénken elütött sötétebb árnyalatú bőrétől. Azt állította, kíváncsiságból segít nekünk kideríteni Jamie történetét, de a figyelmemet nem kerülte el, hogy jóval mélyebben gyökerezik az érdeklődése – mégpedig Brianna irányában. Azt is tudtam, hogy az érdeklődése viszonzásra talál. Azt viszont nem tudtam, hogy ezt Roger is észrevette–e. Amikor visszaértünk a néhai Wakefield tiszteletes dolgozószobájába, megkönnyebbülten ejtettem le a karomban cipelt könyveket az asztalra, és lerogytam a kandalló mellett álló fotelba, míg Roger kiment a parókia konyhájába egy pohár limonádéért. A lélegzésem lelassult, miközben az édes, savanykás italt kortyolgattam, de a szívem továbbra is hevesen vert, amikor a tekintélyes könyvhalomra néztem, amit magunkkal hoztunk. Benne van Jamie valahol? És ha igen… A tenyerem nyirkos lett a hideg poháron, és elcsüggedtem a gondolattól. Ne nézzünk túl messzire előre, figyelmeztettem magam. Sokkal jobb, ha várunk, aztán meglátjuk, mit találunk. Roger a dolgozószoba polcait fürkészte, más lehetőségek után kutatva. A néhai Wakefield tiszteletes kitűnő amatőr történész volt, egyúttal pedig fékezhetetlen gyűjtögető: levelek, újságok, röpiratok és nyomtatott lapok, antik és kortárs kötetek – mindez ott szorongott bezsúfolva a polcokon. Roger habozott, aztán keze a közeli asztalon magasodó könyvkupacra vándorolt. Frank könyvei voltak – figyelemre méltó teljesítmény, amennyire el tudtam olvasni a poros borítókra nyomtatott méltatásokat. – Olvasta ezt valaha? – kérdezte, miközben kezébe vette A jakobiták című kötetet. – Nem – feleltem. Erősítőnek kortyoltam még egyet a limonádéból, és köhintettem. – Nem – mondtam újra. – Nem bírtam

elolvasni. – A visszatérésem után ránézni sem voltam hajlandó olyan anyagra, ami Skócia múltjával foglalkozott, bár a tizennyolcadik század éppen Frank egyik szakterülete volt. Tudván, hogy Jamie halott, és hogy nélküle kell majd élnem, kerültem mindent, ami esetleg eszembe juttathatta. Ez persze hiábavaló igyekezet volt – lehetetlen volt nem gondolnom rá, már csak Brianna létezése is naponta rá emlékeztetett –, mégsem tudtam könyveket olvasni a Bonnie Prince–ről – arról a borzasztó, sekélyes fiatalemberről – vagy a követőiről. – Értem. Csak azt hittem, tudja esetleg, van–e ebben valami használható. – Roger elhallgatott, a pír elmélyült az arccsontja fölött. – És a… és a férjének… Franknek, úgy értem – tette hozzá sietve beszélt neki… hm… a… – A hangja elcsuklott zavarában. – Hát persze hogy beszéltem! – feleltem egy kicsit élesen. – Miért, mit gondolt, hogy csak úgy visszatrappolok a dolgozószobájába három év távollét után, és azt mondom neki: „Szervusz, drágám, mit kérsz ma este vacsorára?” – Nem, persze hogy nem – motyogta Roger. Elfordult, szemével a könyvespolcra meredt. Hátul a nyaka sötétvörösre váltott zavarában. – Sajnálom – mondtam, és nagy levegőt vettem. – Igazán korrekt a kérdése. Csak, tudja… még mindig fáj ez a seb. – Méghozzá nem is kicsit. Meg is lepett, sőt megrémített, hogy mennyire. Letettem a poharat az asztalra a könyököm mellé. Ha ezt így folytatjuk, valami erősebbre lesz szükségem a limonádénál. – Igen – folytattam. – Elmondtam neki. Elmondtam mindent a kövekről… és Jamie–ről. Mindent. Roger egy pillanatig nem felelt. Aztán félig elfordult, hogy csak profiljának erős, éles vonalai látszottak. Nem nézett rám, hanem lefelé bámult Frank könyveinek halmára, Frank fényképére az egyik hátsó borítón, ahogy sötét, szikár, kellemes arca az utókorra mosolyog.

– Hitt önnek? – kérdezte Roger halkan. Az ajkam ragacsos volt a limonádétól, megnyaltam, mielőtt válaszoltam volna. – Nem – feleltem. – Először nem. Azt hitte, megbolondultam, még egy pszichiáterrel is megvizsgáltatott. – Röviden fölnevettem, de az akkor érzett haragom emlékére még most is ökölbe szorult a kezem. – Hát később? – fordult szembe velem Roger. A pír eltűnt a bőréről, csak a kíváncsiság visszhangja maradt meg a szemében. – Mit gondolt később? Nagy levegőt vettem, és lehunytam a szemem. – Nem tudom.

L Az aprócska invernessi kórháznak idegen szaga volt, akár a karbolos fertőtlenítőnek és a keményítőnek. Nem tudtam gondolkozni, és igyekeztem nem érezni. A visszatérés sokkal ijesztőbb volt, mint a múltba tett kalandos utam, mert akkor védelmező leplet borított rám a kételkedés és hitetlenkedés azzal kapcsolatban, hogy hol vagyok, és mi történik velem, ráadásul a menekülés folytonos reményében éltem. Most viszont nagyon is jól tudtam, hol vagyok, és tisztában voltam vele, hogy nincs menekülés. Jamie halott volt. Az orvosok és ápolók próbáltak kedvesen beszélni hozzám, etetni, mindenfélét hoztak nekem inni, de bennem nem maradt hely semmi másnak, csak bánatnak és rettegésnek. Megmondtam nekik a nevemet, amikor kérdezték, de többet nem beszéltem. Feküdtem a tiszta, fehér ágyban, kezemet szorosan összekulcsoltam sebezhető hasam fölött, a szememet csukva tartottam. Újra és újra magam elé képzeltem mindazt, amit utoljára

láttam, mielőtt beléptem a kövek közé – az esőáztatta lápot és Jamie arcát –, tudván, hogy ha túl sokáig nézem az új környezetemet, mindez elhomályosul majd, s olyan földhözragadt dolgok lépnek a helyükbe, mint az ápolónők, meg a vázában álló virág az ágyam mellett. Egyik hüvelykujjamat titokban a másik tövéhez nyomtam, mert furcsamód megnyugvást jelentett nekem az ott megbújó apró seb, egy kicsi, J alakú vágás. Jamie ejtette az én kívánságomra – ez volt utolsó érintése a bőrömön. Jó ideig így maradhattam; néha elaludtam, és a jakobita felkelés utolsó néhány napjáról álmodtam – újra láttam a halott férfit az erdőben, aki ragyogó kék gombák takarója alatt pihent; Dougal MacKenzie–t haldokolni a cullodeni udvarház egyik manzárdszobájának padlóján; a felföldi hadsereg rongyos tagjait, ahogy a sáros lövészárkokban alszanak – utoljára aludtak a mészárlás előtt. Sikoltozva vagy nyögve ébredtem a fertőtlenítők szagára és a megnyugtató szavak hangjaira, amik egyébként is érthetetlenek voltak az álmomban hallott kelta kiáltások mellett, ezért újra elaludtam, miközben sebemet erősen a tenyerembe szorítottam. Aztán megint kinyitottam a szemem, és ott volt Frank. Az ajtóban állt, egyik kezével sötét haját simította hátra, és bizonytalanul nézett – nem is csoda, a szerencsétlen ember. Én visszadőltem a párnákra, csak néztem, nem szóltam semmit. Hasonlított az őseire, Jack és Alex Randallra – finom, tiszta, arisztokratikus vonásai és szép formájú feje a ráomló sötét, egyenes haj alatt. Arca azonban valami meghatározhatatlan módon különbözött az övéktől, vonásainak apró eltérésein túl is. Nem látszott rajta nyoma félelemnek vagy könyörtelenségnek, sem Alex spiritualitásának vagy Jack jeges arroganciájának. Szikár arca intelligens volt, kedves és kissé fáradt, borotválatlan, a szeme alatt karikákkal. Anélkül, hogy mondták volna, tudtam, egész éjjel vezetett, hogy ideérjen.

– Claire? – Odalépett az ágyamhoz, és óvatosan szólalt meg, mintha nem lenne biztos benne, hogy valóban Claire vagyok. Én sem voltam benne biztos, de bólintottam, és azt feleltem: – Helló, Frank. – A hangom érdes volt és durva, elszokott a beszédtől. Megfogta az egyik kezemet, én odaengedtem neki. – Na és… jól vagy? – kérdezte egy perc elteltével Kissé összeráncolt homlokkal nézett rám. – Terhes vagyok. – Zaklatott agyam számára egyedül ez tűnt fontosnak. Nem gondoltam ki, mit fogok majd Franknek mondani, ha valaha újra találkozom vele, de abban a pillanatban, ahogy megláttam ott állni az ajtóban, egyértelműnek éreztem, hogy mit kell mondanom. Elmondom neki, hogy terhes vagyok, ő elmegy, és én magamra maradok Jamie arcának utolsó látványával, kezemen pedig perzselő érintésével. Az arca megfeszült egy kicsit, de nem engedte el a másik kezemet. – Tudom. Megmondták nekem. – Nagy levegőt vett, aztán kifújta. – Claire, el tudod mondani, mi történt veled? Egy pillanatra nagyon üresnek éreztem magamat, de aztán vállat vontam. – Azt hiszem – válaszoltam. Ernyedten kutattam a gondolataim közt. Nem akartam beszélni róla, mégis némi kötelességtudatot éreztem ezzel az emberrel szemben. Bűntudatot nem, még nem, kötelességtudatot viszont igen. Végül is valamikor a felesége voltam. – Nos – kezdtem –, beleszerettem valaki másba, és feleségül mentem hozzá. Sajnálom – tettem hozzá válaszul az arcán átsuhanó rémületre –, nem tehettem mást. Erre nem számított. A szája kinyílt egy kicsit, aztán becsukódott, megragadta a kezemet, annyira erősen, hogy felszisszentem, és kirántottam a szorításából.

– Miről beszélsz? – csattant fel éles hangon. – Hol voltál, Claire? – Hirtelen felállt, és az ágy fölé tornyosult. – Emlékszel, hogy amikor utoljára együtt voltunk, én a Craigh na Dun–i kőkor felé indultam? – Igen? – Valahogy a harag és a gyanakvás keverékének arckifejezésével bámult le rám. – Hát – megnyaltam az ajkamat, ami addigra eléggé kiszáradt – az az igazság, hogy átmentem egy hasított kövön abban a körben, és 1743–ba kerültem. – Ne viccelj velem, Claire! – Azt hiszed, tréfálok?– A gondolat annyira képtelennek tűnt, hogy valóban nevetésben törtem ki, bár akkor nagyon távolinak éreztem magamtól az igazi humort. – Elég ebből! Abbahagytam a nevetést. Mintegy varázsütésre, két ápolónő jelent meg az ajtóban, nyilván a közeli szobából leselkedtek. Frank közelebb hajolt, és elkapta a karomat. – Ide hallgass!–sziszegte a foga közül. – El fogod nekem mondani, hogy hol voltál és mit csináltál! – De hát épp azt mondom! Engedj el! – Fölültem az ágyban és megrántottam a karomat, kihúztam a szárításából. – Mondtam neked: keresztülmentem egy kövön, és kétszáz évvel ezelőttre kerültem. És találkoztam a te gyalázatos ősöddel, Jack Randall–lal! Frank megdöbbenésében csak pislogott. – Kivel? – A Fekete Jack Randall–lal, aki egy rohadt, mocskos, undorító, perverz alak volt! Frank szája tátva maradt, és az ápolónőké is. Hallottam, ahogy mögöttük lábak közelednek a folyosón, és kapkodó hangokat. – Hozzá kellett mennem Jamie Fraserhez, hogy megmeneküljek Jack Randalltól, de aztán… Jamie… nem tehetek róla, Frank, megszerettem, és vele is maradtam volna, ha lehet, de visszaküldött

engem Culloden miatt, meg a baba miatt, és… – elhallgattam, mert egy orvosi ruhás férfi nyomakodott át az ajtóban álló nővérek között. – Frank –folytattam aztán fáradtan –, sajnálom. Nem ez volt a szándékom, és mindent megtettem, hogy visszajöjjek, tényleg, hidd el, de nem tudtam. Most pedig már késő. Akaratom ellenére könnyek buggyantak ki a szememből, és lefolytak az arcomon. Leginkább Jamie miatt, önmagamért, és a bennem növekvő gyermek miatt, de egy kicsit Frank miatt is. Erősen szipogtam, nyeltem, próbáltam abbahagyni, aztán föltámaszkodtam az ágyamban. – Nézd – szólaltam meg–, tudom, nem akarod, hogy ezentúl bármi közöd legyen hozzám, és nem is hibáztatlak ezért. Csak… egyszerűen menj el, jó? Erre megváltozott az arca. Most már nem dühösnek látszott, hanem vigasztalannak és kissé zavarodottnak. Leült az ágyam mellé, figyelmen kívül hagyva az orvost, aki közben bejött, hogy megvizsgálja a pulzusomat. – Nem megyek sehová – felelte meglehetősen szelíden. Újra megfogta a kezemet, bár próbáltam elhúzni. – Ez a Jamie… ez ki volt? Vettem egy nagy levegőt. Az orvos továbbra is a kezemet fogta, még mindig a pulzusomat próbálta kitapintani, és én nevetséges módon szinte pánikba estem, mintha foglyul ejtettek volna kettejük között. Mégis elnyomtam magamban az érzést, s igyekeztem határozottan beszélni. – James Alexander Malcolm MacKenzie Fraser – válaszoltam, szünetet tartva a szavak közt, szertartásosan, ahogy Jamie mondta ki őket, amikor először mondta el nekem a teljes nevét az esküvőnk napján. A gondolatra egy újabb könny csorgott le az arcomon, s én a vállamon kentem szét, mivel mind a két kezemet fogták. – Felföldi skót volt. M–m–meghalt Cullodennél. – Semmi értelme nem volt, mégis újra sírni kezdtem. A könnyek nem csillapították a belém

hasító fájdalmat, mégis ez volt az egyetlen válaszom az elviselhetetlen kínra. Kissé előrehajoltam, megpróbáltam magamba zárni, köréje fonódtam a hasamban fejlődő apró, érzékelhetetlen életnek, az egyetlen emléknek, ami Jamie Fraserből maradt nekem. Frank összenézett az orvossal, aminek én csak félig–meddig voltam tudatában. Számukra Culloden persze a távoli múlt része volt, velem viszont alig két nappal azelőtt történt meg. – Talán hagyhatnánk egy kicsit pihenni Mrs. Randallt – javasolta az orvos. – Most még kissé zaklatottnak tűnik. Frank az orvosról felém fordította a tekintetét, és bizonytalanul nézett rám. – Hát, az biztos, hogy zaklatottnak látszik. De én tényleg szeretném kideríteni… ez mi, Claire? – A kezemet simogatva kitapintotta a gyűrűsujjamon levő ezüstgyűrűt, és most előrehajolt, hogy megvizsgálja. Az a gyűrű volt, amit Jamie adott nekem az esküvőnkre: széles ezüstszalag az összefonódó felföldi mintával, melybe apró, stilizált bogáncsvirágot véstek. – Ne! – kiáltottam fel kétségbeesetten, amikor Frank megpróbálta lecsavarni az ujjamról. Elrántottam a kezemet, és ökölbe szorítva elrejtettem a mellem alatt, letakartam a bal kezemmel, amelyen még mindig Frank arany eljegyzési gyűrűjét viseltem. – Nem, nem veheted el, nem engedem! Ez az eljegyzési gyűrűm! – Na ide hallgass, Claire… – Frank szavait az orvos szakította félbe, aki odalépett az ágy Frank felöli oldalához, és most előrehajolva a fülébe suttogott. Néhány szót elkaptam: „… ne zaklassa most a feleségét. A sokk… ”, aztán Frank is felállt az orvos határozott sürgetésére, aki elmentében még odabólintott az egyik ápolónőnek. Alig éreztem a tűszúrást a bőröm alatt, túlságosan elmerültem a bánat újabb hullámában, hogy bármit is érzékeljek a külvilágból. Elmosódottan hallottam még Frank búcsúszavait:

– Jól van… de Claire, én ki fogom deríteni! – Aztán leszállt az áldott sötétség, és én álmok nélkül aludtam még hosszú, hosszú ideig.

L Roger megbillentette a palackot, feléig töltve ezzel a pohárban az ital szintjét. Egy félmosoly kíséretében átnyújtotta Claire–nek. – Fiona nagymamája mindig mondta, hogy a whisky enyhíti a kínjainkat. – Láttam már rosszabb gyógyszert is. – Claire elvette a poharat és viszonozta a félmosolyt. Roger magának is töltött egy italt, aztán leült mellé, és csöndben iszogatott. – Megpróbáltam őt elküldeni, tudja – szólalt meg Claire hirtelen, leengedve a poharát. – Franket. Mondtam neki, jól tudom, hogy már nem fog ugyanúgy érezni irántam, akármit is hisz, hogy velem történt. Mondtam, hogy beleegyezem a válásba, hogy menjen nyugodtan, és felejtsen el engem, hogy folytassa azt az életet, amit elkezdett nélkülem felépíteni. – De nem volt rá hajlandó – jegyezte meg Roger. Ahogy lement a nap, kezdett hűvös lenni a dolgozószobában, ezért lehajolt és bekapcsolta a régi elektromos kályhát. – Mert terhes volt? – találgatott. Claire hirtelen éles pillantást vetett rá, aztán kissé szárazon elmosolyodott. – Igen, ez volt az oka. Azt mondta, csak egy gazembernek fordulhat meg a fejében, hogy elhagyjon egy terhes nőt, akinek gyakorlatilag nincs semmije. Különösen azt, akinek a valóságérzékelése egy icipicit bizonytalan – tette hozzá gúnyosan. – Az azért nem igaz, hogy nem volt semmim; volt egy kis pénzem Lamb nagybátyámtól, de persze Frank sem volt gazember. –

Pillantása a könyvespolcra siklott. Ott álltak egymás mellett a férje történelmi művei, gerincük ragyogott az asztali lámpa fényében. – Ő igazán tisztességes ember volt – folytatta ellágyulva. Ivott még egy kortyot az italából, lehunyta a szemét, ahogy orrába szállt az alkohol gőze. – Meg aztán azt is tudta, vagy legalább gyanította, hogy neki magának nem lehet gyereke. Nagy csapás ez egy olyan embernek, aki annyit foglalkozott a történelemmel és a származástannal. Tudja, a dinasztikus elképzelések… – Igen, ezt értem – mondta Roger lassan. – De nem érezte, hogy… úgy értem, egy másik férfi gyereke? – Lehetséges. – A borostyánszínű szemek újra Rogerre szegeződtek, tisztaságukat kicsit meglágyította a whisky és az emlékezés. – De ahogy a helyzet állt, nem hitt, nem tudott elhinni semmit abból, amit Jamie–ről meséltem, így az újszülött apja gyakorlatilag ismeretlen volt. És ha nem tudta, ki volt az az ember, sőt, még arról is meggyőzte önmagát, hogy én sem tudom igazán, csak valami nagy megrázkódtatás hatására találtam ki ezeket a téveszméket, nos, akkor nincs a földön olyan ember, aki azt mondhatná, hogy a gyermek nem az övé. Én biztosan nem – tette még hozzá egy árnyalatnyi keserűséggel a hangjában. Claire jókorát kortyolt a whiskyjéből, amitől kissé bepárásodott a tekintete, és eltartott egy pillanatig, amíg megtörölte. – De hogy biztos legyen a dolgában, egyszerűen elvitt engem Bostonba – folytatta. – Felajánlottak neki egy jó állást a Harvardon, és ott senki sem ismert bennünket. Ott született meg Brianna.

L A nyűgös sírás már megint kirántott az álmomból. 6:30–kor még visszafeküdtem az ágyba, miután aznap éjjel ötször keltem fel a csecsemőhöz. Egy vaksi pillantás az órára megmutatta, hogy hét

óra van. A fürdőszobából vidám éneklés hallatszott, Frank hangja felharsant a „Rule, Britannia” 1 dallamára, és elnyomta a zubogó víz hangját is. Én az ágyban feküdtem, a kimerültségtől elnehezült tagokkal, és azon gondolkoztam, vajon lesz–e erőm elviselni a sírást, míg Frank kijön a zuhany alól, és oda tudja nekem hozni Briannát. Mintha csak tudta volna a baba, hogy mire gondolok, a sírás két–három hanggal megemelkedett, és egyfajta visszatérő, ismétlődő sikítássá fajult, amit időnként rémisztő levegő után kapkodás szakított meg Félrehajtottam a takarót, és már talpon is voltam, ugyanaz a fajta pánik hajtott, amivel a légitámadásokat fogadtam a háború alatt. Végigbaktattam a dermesztő hallon, be a gyerekszobába. Ott találtam a három hónapos Briannát a hátán fekve, úgy ordított, hogy az apró vörös feje majdnem leesett. Én annyira kábult voltam az alváshiánytól, hogy eltartott egy pillanatig, míg rádöbbentem, hogy a hasán fekve hagytam ott. – Édesem! Te megfordultál! Teljesen egyedül! – Saját vakmerő tettétől rémülten Brianna pici rózsaszín ökleit lengette és még hangosabban visított, szemét szorosan lehunyva. Fölkaptam, megpaskoltam a hátát, és ezt mormogtam a pelyhes–vörös feje búbjának: – Ó, te drága kincsem! Milyen okos kislány vagy! – Mi az? Mi történt? – Frank jelent meg a fürdőszobából a fejét törölgetve, egy másik törülközővel a derekán. – Valami baj van Briannával? Aggódó arccal felénk indult. Ahogy egyre közeledett a szülés ideje, mindketten feszültebbek lettünk: Frank ingerlékeny, én rémült, mert fogalmunk sem volt, mi történik majd velünk, ha megjelenik Jamie Fraser gyermeke. Amikor aztán a nővér kivette Briannát a mózeskosarából, és Frank kezébe adta ezekkel a 1

Brit hazafias dal, szöveg: James Thomson, zene: Thomas Arne.

szavakkal: „Itt a papa kicsi lánya”, az arca hirtelen érzelemmentessé vált, de aztán – ahogy lenézett az aprócska arcra, mely tökéletes volt, mint egy rózsabimbó – ellágyult a csodálattól. Egy héten belül testestül–lelkestül az övé lett. Mosolyogva feléje fordultam. – Megfordult! Teljesen egyedül! – Igazán?– Borostás arca csak úgy ragyogott az örömtől. – Nem korai még, hogy ilyesmit csinál? – De igen. Dr. Spock szerint még legalább egy hónapig nem képesek rá általában! – Ugyan, honnan is tudhatná Spock doktor? Gyere ide, picike szépségem, adj egy puszit a papának, ha már ilyen korán érő vagy!– Fölemelte a meleg rózsaszín hálózsákba burkolt puha kis testet, és puszit nyomott a csöpp orrára, Brianna prüszkölt, és mi mindketten nevettünk. Aztán abbahagytam, hirtelen rádöbbentem, hogy majdnem egy év óta akkor nevettem először. S ami még több, hogy akkor nevettem először Frankkel. Ezt ő is észrevette; Brianna feje búbja fölött a pillantása találkozott az enyémmel Lágy mogyorószín szeme volt, és abban a pillanatban tele gyöngédséggel Rámosolyogtam, kicsit félénken, és egyszerre igencsak tudatosult bennem, hogy majdnem meztelen, vízcseppek csordogálnak le szikár vállán, és megcsillannak a mellkasa sima barna bőrén. Egyszerre ért hozzánk az égett szag, kiragadva minket a házi boldogság eme jelenetéből. – A kávé!– Frank minden teketória nélkül a kezembe nyomta Breet, és kirohant a konyhába, mind a két törülközőt otthagyva egy halomban a lábamnál Csupasz fenekének látványán elmosolyodtam, ahogy az oda nem illő fehérséggel világított, miközben a konyha felé sprintelt, én pedig lassabban mentem utána, Briannát a vállamon tartva.

A mosogatónál állt, meztelenül, egy felhőnyi büdös gőzben, ami az égett kávéfőzőből szállt fel – Esetleg egy teát? – kérdeztem, egyik karommal ügyesen a csípőmre telepítve Briannát, miközben a szekrényben kotorásztam. – Sajnos az orange pekoe levelekből nem maradt semmi, csak filteres Lipton van. Frank vágott egy grimaszt, velejéig angol létére inkább lefetyelt volna vizet a vécékagylóból, mint hogy filteres teát igyon. A Liptont még Mrs. Grossman hagyta ott, a hetente érkező takarítónő, aki a tealevélből készült teát tartotta mocskosnak és undorítónak. – Nem, inkább veszek egy kávét útközben az egyetemre menet. Jaj, erről jut eszembe, emlékszel ugye, hogy ma este jön hozzánk vacsorázni a dékán és a felesége! Mrs. Hinchclijfe valami ajándékot hoz Briannának. – Ó, persze – feleltem, minden lelkesedés nélkül Találkoztam már Hinchcliffe–ékkel és igazán nem nagyon vágytam az ismétlésre. De hát akkor is meg kellett próbálni. Egy gondolatbeli sóhajjal a másik oldalamra toltam a csecsemőt, és tapogatózni kezdtem a fiókban egy ceruza után, hogy bevásárlólistát készítsek. Brianna befúrta magát a piros plüsspongyolám elejébe, és apró, telhetetlen, röfögő hangokat hallatott. – Nem hiszem el, hogy megint éhes vagy – mondtam a feje búbjának. – Még nincs két órája, hogy megetettelek. – De a melleim szivárogni kezdtek a turkálása hatására, és már ültem is le, és kezdtem meglazítani a ruhám elejét. – Mrs. Hinchcliffe azt mondta, hogy nem kell mindig megetetni a csecsemőket, ha sírnak – jegyezte meg Frank. – El lesznek kényeztetve, ha nem tartjuk be a napirendet. Nem ez volt az első alkalom, hogy Mrs. Hinchcliffe véleményét kellett hallgatnom a gyermeknevelésről. – Hát akkor el lesz kényeztetve, nem igaz? – feleltem hidegen, és nem néztem rá. A pici rózsaszínű száj vadul összezárult, és

semmivel sem törődve szopni kezdett. Jól tudtam, hogy Mrs. Hinchcliffe a szoptatást is közönségesnek és egészségtelennek tartja. Én, aki rengeteg tizennyolcadik századi csecsemőt láttam elégedetten szopni az anyja mellén, másképp gondoltam. Frank sóhajtott, de többet nem szólt semmit. Egy pillanat múlva letette a fogókesztyűt, és az ajtó felé oldalazott. – Akkor… – mondta félszegen – találkozunk hat körül, jó? Hozzak valamit hazafelé jövet… hogy neked ne kelljen elmenned itthonról? Röviden rámosolyogtam, és azt feleltem: – Nem, megoldom. – Hát jó. – Egy pillanatig habozott, miközben én kényelmesebben helyeztem el Breet az ölemben, fejét a karhajlatomba támasztottam, kobakjának görbülete a mellem ívére rímelt. Fölnéztem a babáról, és azt láttam, hogy Frank fürkésző pillantással figyel engem, szemét a keblem félig kitakart domborulatára szegezi. Az én szemem lefelé siklott a testén. Láttam a kezdődő gerjedelmét, és fejemet a bébi fölé hajtottam, hogy elrejtsem arcom pirulását. – Viszlát – motyogtam a feje tetejének. Egy pillanatig még állt ott, aztán lehajolt, és röviden megcsókolt az arcomon, csupasz testének melege nyugtalanítóan közel került az enyémhez. – Viszlát, Claire – felelte lágyan. – Este találkozunk. Nem jött már be többször a konyhába, mielőtt elment, így be tudtam fejezni Brianna szoptatását, és az érzéseimet valamennyire a normálishoz hasonlóvá tudtam rendezni. A visszatérésem óta nem láttam Franket meztelenül, mindig a fürdőszobában vagy a gardróbban öltözött. Megcsókolni sem próbált az aznap reggeli óvatos puszit megelőzően. A terhességemet a szülészorvosok „veszélyeztetettnek” nevezték, és fel sem merült a lehetősége, hogy

Frank megossza velem az ágyat, még ha hajlandó is lettem volna rá, ami nem voltam. Látnom kellett volna ennek a bekövetkeztét, mégse láttam. Először teljesen elmerültem a gyötrelmeimben, aztán a közelgő anyaság fizikai tompultságában, és elhárítottam magamtól minden gondolatot a domborodó hasamon kívül. Brianna megszületése után egyik szoptatástól a másikig éltem, a gondolattalan nyugalom apró pillanatait keresve, amikor magamhoz szoríthattam a magatehetetlen kis testét, és enyhülést találtam a tisztán érzéki élvezet gondolatában és emlékében, hogy megérinthetem és a karjaimban tarthatom őt. Frank is babusgatta a kicsit és játszott vele, elaludt a nagy karosszékében úgy, hogy Bree elnyújtózott hórihorgas alakján, rózsaszín arcát a mellkasához lapította, s úgy hortyogtak együtt békés cimboraságban. Frankkel mi ketten azonban nem érintettük meg egymást, és nem is igazán beszélgettünk semmiről az alapvető háztartási dolgokon kívül – Briannát kivéve. Kisbabánk állt mindkettőnk életének középpontjában, ő volt az a pont, akin keresztül azonnal elérhettük egymást, és megmaradhattunk egymástól kartávolságban. De úgy látszott, mintha a kartávolság már nem lenne elég közeli Frank számára. Megtehettem volna – fizikailag, legalábbis. Előző héten jártam az orvosnál kivizsgáláson, és ő – egy atyáskodó intés és a fenekem megpaskolása mellett – biztosított róla, hogy bármikor újrakezdhetem a „kapcsolatot” a férjemmel. Tudtam, hogy Frank nem élt cölibátusban az eltűnésem után. Negyvenes évei végén még mindig szikár volt és izmos, sötét és vonzó, igen jóképű férfi. A nők a szexuális izgalom apró sikkantásait hallatva körülrajongták a koktélpartikon, mint méhek a mézesbödönt. Volt egy barna hajú lány, aki különösen feltűnt nekem a minisztérium estélyén – csak állt a sarokban, és gyászos tekintettel

bámulta Franket az itala fölött. Később könnyesre és zavarosra itta magát, ezért hazakísérte két barátnője, akik felváltva vetettek rosszindulatú pillantásokat Frankre meg rám, aki Frank mellett álltam és csendesen gömbölyödtem a virágos kismamaruhámban. Ő azonban tapintatos volt. Éjszaka mindig otthon volt, és kínosan ügyelt arra, hogy ne legyen rúzsfolt a gallérján. Most pedig egészen haza akart jönni. Úgy gondoltam, van némi joga hozzá, hogy elvárja tőlem – végül is nem ez volt a házastársi kötelességem, és nem a felesége voltam valamikor? Csak egyetlen apró probléma volt ezzel. Nem Frank volt az, aki után nyúltam az éjszaka közepén, álmomból fölébredve. Nem az ő sima, karcsú teste kísértett álmomban és gerjesztett fel, hogy nedvesen és nyögdécselve ébredtem, s a szívem zakatolt a félig elfelejtett érintéstől. De azt az embert soha többé nem fogom megérinteni. – Jamie – suttogtam –, ó, Jamie! – A könnyem szikrázott a hajnali fényben, feldíszítve Brianna finom vörös pihéit, mintha gyöngyöt és gyémántot szórtam volna rá. Nem volt jó napom. Briannának csúnya pelenkakiütése lett, amitől mogorva és ingerlékeny volt, percenként föl kellett őt vennem. Szopott és lármázott felváltva, időnként elhallgatott, hogy felöklendezze, nyúlós–nedves foltokat hagyva mindenen, amit csak viseltem. Tizenegy óráig már háromszor cseréltem le a blúzomat. Vastag szoptatós melltartóm dörzsölte a hónaljamat, a mellbimbóm hideg volt és kirepedezett. Félig voltam készen, hogy nagy vesződséggel kitakarítsam a házat, amikor süvítő csattanást hallottam a padlólap alól, és a meleg levegő fúvókái egy halk sóhajjal leálltak. – Nem, a jövő hét nem lesz jó! – kiabáltam a telefonba a kazánjavító szerviznek Az ablakra néztem, amin túl a hideg

februári köd azzal fenyegetett, hogy beszivárog a párkány alatt és elnyel bennünket – öt fok van idebent, és három hónapos a kisbabám! – A szóban forgó kisbaba a kiságyában feküdt, vastagon bepólyálva a takaróiba, és visított, mint egy leforrázott macska. A vonal túlsó végén hebegő emberrel nem törődve néhány másodpercre odatartottam a kagylót Brianna nagyra nyitott szájához. – Hallja? – kérdeztem, aztán újra a fülemhez emeltem a hallgatót. – Rendben, hölgyem – felelte egy rezignált hang a vonal túlsó végén. – Odamegyek ma délután, valamikor dél és hat között. – Dél és este hat? Nem tudja ezt leszűkíteni egy kicsit? Még el kell mennem a piacra! – tiltakoztam. – Nem az öné az egyetlen elromlott kazán a városban, asszonyom – közölte az ellentmondást nem tűrő hang, és letette. Az órára pillantottam: fél tizenkettő. Fél óra alatt lehetetlen elvégezni a bevásárlást és vissza is érni. Kisbabával piacra menni leginkább egy másfél órás expedícióra hasonlított Borneo legsötétebb tájain, amihez jókora mennyiségű felszerelés szükséges, és rettenetes mennyiségű energia. A fogamat összeszorítva felhívtam a drága üzletet, ahonnan házhoz szállítanak, megrendeltem a vacsorához szükséges dolgokat, és fölvettem a babát, aki addigra már padlizsánszínű volt, és igen erősen szaglott. – Ez bizony rémesen néz ki, drágám. Sokkal jobb lesz majd, ha levesszük ezt, igaz? – mondtam neki megnyugtató hangon, miközben letöröltem a barnás ragacsot Brianna élénkvörös popsijáról Ő megfeszítette a hátát, próbált menekülni a nedves törlőkendő elől és egy kicsit még jobban sikított. Egy réteg vazelin és aznap a tizedik tiszta pelenka – a pelenkaszállító kocsinak csak másnap kellett jönnie, és a ház bűzlött az ammóniától. – Jól van, édesem, jól van, jól van. – Föltettem őt a vállamra,

paskolgattam, de a sikítás csak folytatódott. Nem mintha hibáztattam volna érte: szegénykémnek már alig volt bőr a popsiján. A legjobb lett volna, ha pucéran hagyhatom feküdni egy törülközőn, de mivel nem volt fűtés a házban, ez lehetetlen volt. Ő is, meg én is pulóvert és meleg télikabátot viseltünk, ami a gyakori szoptatásokat még a szokásosnál is kényelmetlenebbé tette – egy cici előbányászása több percig is eltartott, miközben a kicsi ordított. Brianna egyszerre tíz percnél tovább nem tudott aludni. Következésképp én sem. Amikor négy óra körül mégis elszunnyadtunk, negyed óra múlva felriasztott a kazánszerelő lármás érkezése, aki az ajtón dörömbölt, és még a hatalmas csavarkulcsot sem tette le, amit a kezében tartott. A csecsemőt fél kézzel a vállamon rázogatva elkezdtem vacsorát főzni a másik kezemmel, fülemben a sikítás kíséretével, a pincéből felhallatszó erőszak hangjaira. – Én nem ígérek semmit, asszonyom, de most egyelőre ad meleget –jelent meg egyszercsak a kazánszerelő, és ráncos homlokáról a rákenődött zsírt törölgette. Előrehajolva megvizsgálta Briannát, aki többé–kevésbé békésen hevert a vállamon, és hangosan szopogatta a hüvelykujját. – Hogy ízlik az a hüvelykujj, édesem? – érdeklődött. – Azt mondják, nem kéne hagyni, hogy az ujjukat szopják, tudja – tájékoztatott engem, kiegyenesedve. – Csámpás lesz a foga, és drótot kell majd neki hordani. – Valóban? – sziszegtem a fogam közül. – Mennyivel tartozom magának? Fél óra múlva a csirke a tepsiben feküdt, megtöltve és meglocsolva, tört fokhagymával, rozmaringágacskákkal és citromhéj karikákkal körülszórva. Egy gyors facsarásnyi citromlé a vajas bőrre, és már dughattam is be a sütőbe, és mehettem felöltözni és Briannát öltöztetni. A konyha úgy festett, mint valami

pancser betörés helyszíne, a szekrények tárva–nyitva, a főzőeszközök szétszórva az összes vízszintes felületen. Becsaptam néhány szekrényajtót, aztán magát a konyhaajtót is, azt remélve, hogy ez távol tartja majd Mrs. Hinchcliffe–et, ha a jó modor nem is. Frank hozott Briannának egy új rózsaszín ruhát, hogy azt vegye fel. Gyönyörű darab volt, de én gyanakodva nézegettem a nyaka körüli csipkefodrokat. Nemcsak kaparósnak tűnt, hanem kényesnek is. – Na jó, azért megpróbáljuk – biztattam Briannát. – A papa örülni fog, ha csinos vagy benne. Próbáld meg nem leköpni, jó? Brianna azzal válaszolt, hogy lehunyta a szemét, megmerevedett, és morogva még több nyálkát böfögött fel. – Ó, ügyes vagy! – dicsértem meg őszintén. Ez azt jelentette, hogy ki kellett cserélnem a lepedőt a kiságyban, de ettől legalább nem lesz rosszabb a pelenkakiütése. Miután eltakarítottam a mocskot, és helyén volt a tiszta pelenka is, kiráztam a rózsaszínű ruhát, gondosan letörölgettem a taknyot és nyálat a gyerek arcáról, mielőtt áthúztam volna a fején a ruhácskát. Rám pislogott és csábítóan bugyborékolt, s közben vadul hadonászott az öklével. Én kötelességtudóan lehajtottam a fejemet és „Pfffft!” hangot adva a köldökébe fújtam, amitől tekergett és gurgulázott örömében. Néhányszor még megcsináltuk, aztán elkezdődött a rózsaszín ruhába bújás nehéz feladata. Briannának nem tetszett, panaszkodni kezdett, amikor áthúztam a fején, és amikor beledugdostam a dundi kis karjait a puffos ujjakba, hátrafeszítette a fejét, és átható sikoltást hallatott. – Mi az?– kérdeztem döbbenten. Addigra már minden kiáltását ismertem, és nagyjából tudtam, hogy mit akar vele mondani, de ez új volt, tele rettenettel és fájdalommal. – Mi a baj, drágám? Most már őrjöngve sírt, könnyek peregtek le az arcán. Rémülten megfordítottam, és megpaskoltam a hátát. Azt gondoltam, talán

hirtelen hasmenéses rohama van, de nem húzta össze magát görcsösen. Viszont hevesen küszködött, és amikor visszafordítottam a hátára, hogy fölemeljem, megláttam a hosszú, vörös csíkot végig a hadonászó karocskája finom belső oldalán. Egy tű benne maradta ruhában és felkarcolta a bőrét, ahogy a karjára húztam a ruha ujját. – Jaj, kicsikém! Jaj, de sajnálom! Ne haragudj a mamára! – Könnyek peregtek végig most már az én arcomon is, miközben kiszabadítottam a beakadt tűt, és kihúztam az anyagból. A vállamhoz szorítottam Briannát, simogattam, nyugtatgattam, igyekezvén csillapítani a saját kétségbeesett bűntudatomat is. Persze, hogy nem akartam neki fájdalmat okozni, de ő ezt nem tudhatta. – Jaj, édesem – dünnyögtem neki –, most már semmi baj. Igen, szeret téged a mama, minden rendben van. – Miért nem jutott eszembe, hogy átnézzem a ruhácskát? De ha már itt tartunk, milyen mániákus örült csomagol be egy bébiruhát gombostűkkel? A harag és a lelkiismeret–furdalás között gyötrődve belebújtattam Briannát a ruhába, megtöröltem az állát, és bevittem a hálószobába, ahol ráfektettem a dupla ágyamra, és gyorsan átvettem egy rendes szoknyát meg egy tiszta blúzt. Az ajtócsengő akkor szólalt meg, amikor éppen a harisnyámat húztam. Az egyik sarka lyukas volt, de most már nem volt időm rendbe hozni. Lábamra húztam a szűk krokodilbőr cipőmet, felkaptam Briannát, és szaladtam ajtót nyitni. Frank volt az, annyira meg volt pakolva, hogy nem tudta elővenni a kulcsát. Egyik kezemmel elvettem tőle, amennyit csak tudtam, és leraktam a hallban az asztalra. – A vacsora készen van, szívem? Hoztam egy új terítőt meg szalvétákat, gondoltam, a régi egy kicsit már kopott. Meg persze bort. – Mosolyogva megemelte az üveget a kezében, aztán előrehajolt,

hogy jobban megnézzen, és abbahagyta a mosolygást. Rosszallóan nézett zilált hajamról a blúzomra, amit a frissen felböfögött tej csúfított el. – Úristen, Claire! – jegyezte meg – Nem tudnád rendbe hozni magadat egy kicsit? Úgy értem, nem mintha más dolgod is lenne itthon egész nap… nem tudnál pár percet rászánni arra, hogy… – Nem! – csattantam fel. Briannát pedig, aki dühös kimerültséggel jajveszékelt megint, a karjába nyomtam. – Nem – közöltem újra, és kivettem a kezéből a borosüveget. – NEM! – sikítottam, és toppantottam a lábammal. Szélesen meglengettem az üveget, ő félreugrott, így az ajtófélfát találtam el, és a beaujolais bíbor cseppjei szerteszét repültek a verandán, s üvegszilánkok csillogtak a bejárati ajtón beáramló fényben. A törött üveget behajítottam az azáleák közé, és kabát nélkül lerohantam a felhajtón, ki a fagyos ködbe. A felhajtó aljánál elrohantam a döbbent Hinchclijfe–ék mellett, akik fél órával korábban érkeztek, valószínűleg abban a reményben, hogy valami elvégzetlen házimunka közben érnek engem. Bíztam benne, hogy élvezik majd a vacsorájukat. Céltalanul hajtottam a ködben, a kocsi fűtője ontotta a meleget a lábamra, amíg el nem kezdett kifogyni a benzinem. Eszemben sem volt hazamenni, még nem. Egy éjjel–nappali kávézó? Aztán rájöttem, hogy péntek éjszaka van, és közeledik az éjfél. Végül is van egy hely, ahová mehetek. Visszafordultam a külváros felé, ahol laktunk, a Szent Finbar–templomhoz. Ebben az órában a templom zárva volt, hogy megakadályozzák a vandalizmust és betörést. A késői imádkozók számára egy nyomógombot szereltek az ajtó kilincse alá. Öt gombot, egytől ötig számozva. Ha hármat megnyomott az ember a helyes sorrendben, félre lehetett húzni a kallantyút, és legálisan belépni a templomba. Halkan elindultam a templom hátulja felé, a Szent Finbar

lábánál fekvő regiszterhez, hogy bejegyezzem az érkezésemet. – Szent Finbar? – hitetlenkedett Frank korábban. – Ilyen szent nincs is, nem is lehet! – De van – jelentettem ki leheletnyi önteltséggel. – Egy ír püspök, a tizenkettedik századból. – Áh, ír! –jegyezte meg Frank becsmérlően. – Az megmagyarázza. De egyvalamit nem értek, mégpedig – folytatta óvatosan, és igyekezett tapintatos maradni – hogy, öhm, hát… miért? – Mit miért? – Miért veszel részt ebben az örök imádás dologban? Sose voltál ájtatos a legkevésbé sem, semmiképp sem jobban, mint én. Még misére sem jársz, Beggs atya minden héten megkérdezi tőlem, hogy hol vagy. Megráztam a fejemet. – Nem tudom pontosan megmondani, Frank. Ez csak olyasmi, amit… meg kell tennem. – Tehetetlenül néztem rá, mert nem tudtam megmagyarázni. – Olyan… békés ott – mondtam végül. Kinyitotta a száját, mintha még akarna valamit mondani, aztán elfordult, és csak a fejét rázta. Valóban békés volt. A templom melletti parkoló elhagyatottan állt, kivéve az abban az órában szolgálatot teljesítő imádkozó autóját, mely meghatározhatatlan feketeséggel fénylett az ívlámpa alatt. Bent beírtam a nevemet a regiszterbe és előrementem, tapintatosan köhintve, hogy figyelmeztessem jelenlétemre az este tizenegy órás imádót a közvetlen megszólítás durvasága nélkül. Letérdeltem mögötte, egy sárga viharkabátot viselő testes férfi mögött. Pár pillanat múlva fölemelkedett, térdet hajtott az oltár előtt, megfordult, és az ajtó felé indult. Röviden biccentett, amikor elment mellettem. Az ajtó becsattant, és én egyedül maradtam az oltárra kihelyezett oltáriszentséggel a hatalmas, nap formájú

aranymonstranciában. Két jókora gyertya állt az oltáron, simák és fehérek. Állhatatosan égtek a mozdulatlan levegőben, rezzenéstelenül Egy pillanatra lehunytam a szememet, csak hallgattam a csöndet. Minden, ami aznap történt, a fejemben kavargott, a gondolatok és érzések csapongó összevisszaságában. A parkolón keresztül kabát nélkül tett rövid séta után reszkettem a hidegtől, de lassan megint fölmelegedtem, és görcsbe rándult kezem is elernyedt az ölemben. Végül, ahogy általában itt történni szokott, abbahagytam a gondolkodást. Hogy az idő állt meg az örökkévalóság jelenlétében, vagy a csontig hatoló kimerültség tette, azt nem tudtam. De enyhült a Frank elleni haragom, a Jamie iránti szívszorító bánatom csendesült, és még az anyaságnak az érzelmeimet folyamatosan felkorbácsoló hatása is háttérzajjá gyöngült, nem volt már hangosabb a saját szívem lassú, ritmusos dobogásánál, ami megnyugtatóan hangzott a templom sötét békéjében. – Ó, Uram – suttogtam –, kegyelmedbe ajánlom szolgád, James lelkét. – És az enyémet, tettem hozzá magamban. És az enyémet. Mozdulatlanul ültem, figyeltem a gyertyák lángjának villódzó ragyogását a monstrancia arany felszínén, míg a következő imádkozó halk léptei mögém nem értek a folyosón, és a térdhajtás súlyos reccsenésében véget értek. Óránként jöttek egyesével, éjjel– nappal. Az áldott oltáriszentséget soha nem hagyták egyedül. Ott maradtam még néhány percig, aztán kicsusszantam a padból, és én is fejet hajtottam az oltár felé. Ahogy elindultam a templom vége felé, észrevettem egy alakot a hátsó sorban, Szent Antal szobrának árnyékában. Közeledtemre a férfi megmozdult, aztán felállt, és elindult a folyosón, hogy szembetalálkozzon velem. – Mit keresel te itt? – sziszegtem. Frank biccentett az új imádkozó alakja felé, aki már elmélkedve térdelt, és megfogta a könyökömet, hogy kivezessen.

Megvártam, míg becsukódott mögöttünk a templom ajtaja, aztán elhúzódtam és megpördültem, hogy szembeforduljak vele. – Hogy értsem ezt? – kérdeztem dühösen. – Miért jöttél utánam? – Aggódtam érted. –Az üres parkoló felé intett, ahol a hatalmas Buickja védelmezőn magasodott az én kis Fordom mellett. – Veszélyes egy nőnek egyedül járkálni ilyen késő éjjel a városnak ezen a részén. Azért jöttem, hogy hazakísérjelek. Ez minden. Nem említette Hinchcliffe–éket, sem a vacsorát. A haragom kissé szelídült. – Óh! – mondtam. – Mit csináltál Briannával? – Megkértem az öreg Mrs. Munsingot a szomszédban, hogy tartsa nyitva a fülét, ha felsírna. De úgy láttam, hogy mélyen alszik, nem hiszem, hogy bármi történne. Gyere most már, nagyon hideg van. Valóban az volt, az öböl felől érkező fagyos levegő fehér foszlányokban gomolygott az ívlámpák póznái körül, én pedig reszkettem a vékony blúzomban. – Akkor otthon találkozunk – mondtam. A gyerekszoba melege elém folyt, hogy körülöleljen, amikor bementem megnézni Briannát. Még mindig aludt, de nyugtalanul, ide–oda forgatta vörösesbarna fejét, tapogatózó kis szája úgy nyílt és csukódott, ahogy a halak tátognak. – Kezd megéhezni – suttogtam Franknek, aki bejött mögöttem, és a vállam fölött leste rajongó tekintettel a kicsit. – Inkább megetetem, mielőtt lefekszem, akkor utána reggelig alszik majd. – Hozok neked egy meleg italt. – Azzal eltűnt, ki az ajtón a konyhába, s közben én fölemeltem az álmos, meleg kis batyut. Még csak az egyik mellemet szopta ki, de jóllakott. Ernyedt, tejjel szegélyezett szája lassan elhúzódott a mellbimbómtól, és pihés fejecskéje súlyosan hullott vissza a karomra. Akármennyi finom rázogatás és szólongatás sem kelthette fel, hogy szopjon még

a másik oldalról is, így végül feladtam és visszadugtam a kiságyába. Gyengéden ütögettem a hátát, míg végül egy halk, elégedett böffentés lebbent fel a párnáról, amit a tökéletes jóllakottság lassú, egyenletes légzése követett. – Mára már elaludt, igaz? – Frank föléje húzta a babatakarót, amit sárga nyuszik díszítettek. – Igen. – Visszaültem a hintaszékembe, lelkileg és fizikailag is túlságosan kimerült voltam, hogy újra felálljak. Frank megállt mögöttem, kezét könnyedén a vállamon nyugtatta. – Tehát meghalt az a férfi? – kérdezte lágyan. Megmondtam már, akartam felelni. Aztán elhallgattam, becsuktam a számat és csak bólintottam, lassan ringatózva, a sötét kiságyat és apró lakóját bámulva. A jobb mellem még mindig fájdalmasan tele volt tejjel. Bármennyire fáradt is voltam, nem tudtam volna aludni, amíg erről nem gondoskodom. Egy beletörődő sóhajtással a mellszívóért nyúltam, az ormótlan és nevetséges kinézetű, gumiból készült szerkezet felé. A használata méltatlan és kényelmetlen volt, mégis jobb, mint egy óra múlva égő fájdalomra ébredni, a kifolyó tejben tocsogva. Egyik kezemmel intettem Franknek, hogy elküldjem. – Menj nyugodtan. Pár percig tart csak, de muszáj még… Ahelyett, hogy kiment vagy válaszolt volna, kivette a pumpát a kezemből és letette az asztalra. A keze, mintha saját akaratából tenné, az irányítása nélkül lassan fölemelkedett a gyerekszoba meleg, sötét levegőjében, és finoman körülfogta mellem duzzadt domborulatát. Lehajtotta a fejét, az ajka lágyan a mellbimbómra tapadt. Felnyögtem, éreztem a tej szinte fájdalmas belövellését a vékony kis csatornákba. Egyik kezemet a feje mögé tettem, és egy kicsit közelebb húztam. – Erősebben – suttogtam. Az ajka puha volt, gyengéd a

szorítása, össze sem hasonlítható egy csecsemő kemény, fogatlan ínyével, ami halálos könyörtelenséggel szorul össze, követelőn és szipolyozón, bőséges forrást fakasztva éhsége azonnali csillapítására. Frank letérdelt elém, a szája könyörgött. Azon gondolkoztam, vajon így érezhet–e Isten is, amikor maga előtt látja az imádóit – vajon őt is így eltölti a gyengédség és a szánalom? A kimerültség ködén át úgy éreztem, mintha minden lassítva történne, mintha víz alatt lennénk. Frank keze olyan lassan mozgott, mint az áramlattal lengedező tengeri növények, olyan finom érintéssel mozdult a bőrömön, mint a hínár levelének simítása. Fölemelt engem a hullám erejével, és lefektetett a gyerekszoba szőnyegének tengerpartjára. Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy elsodorjon az ár.

L Az öreg parókia bejárati ajtaja kinyílt, a rozsdás sarokvasak csikorogtak, Brianna Randall visszatérését jelezve. Roger a lányok hangjának hallatára azonnal talpra ugrott, és már kint is volt a hallban. – Egy font a legjobb vajból, ezt mondta, hogy kérjek, és így is tettem, de azóta se értem, hogy van–e olyasmi, mint második legjobb vaj, vagy legrosszabb vaj… Brianna beburkolt csomagokat adogatott Fionának, nevettek és beszéltek egyszerre. – Na, hát ha attól a hitvány öreg Wicklow–tól vetted, akkor valószínűleg a legrosszabb, akármit is mond – vágott a szavába Fiona. – Ó, megvetted a fahéjat is? Ez nagyszerű! Akkor készítek fahéjas lángost. Akarod nézni, hogy csinálom? – Igen, de először vacsorázni szeretnék, éhen halok! – Brianna

lábujjhegyre állt és reménykedve szaglászott a konyha irányába. – Mit kapunk ma, haggist? – Haggist? Te jó ég, milyen buta vagy, Sassenach, tavasszal nincsen haggis! Azt ősszel esszük, amikor levágják a birkákat. – Sassenach vagyok? – Úgy tűnt, Briannának tetszik az elnevezés. – Persze hogy az vagy, te gyalogkakukk. De én így is nagyon szeretlek – nevetett Fiona Briannára, aki majdnem harminc centivel magasodott az apró termetű skót lány fölé. Fiona tizenkilenc éves volt, bájosan elbűvölő és gömbölyded, mellette Brianna olyan volt, mint egy középkori metszet: erős csontú és komoly. Hosszú, egyenes orrával és a mennyezeti lámpa üveggömbjének fénye alatt vörös– arany színben ragyogó hosszú hajával akár egy díszes középkori kéziratból is kiléphetett volna, olyan élénken, hogy akár ezer évet is kibírna változatlanul. Roger hirtelen felfigyelt Claire Randallra, aki a könyöke mellett állt. A lányát nézte olyan arckifejezéssel, amiben szeretet, büszkeség és még valami keveredett – talán az emlékek? Roger enyhe rémülettel döbbent rá, hogy Jamie Fraser is nyilván nemcsak hasonlóképp feltűnően magas lehetett, és olyan viking vörös haja volt, amilyet a lányára örökített, hanem valószínűleg ugyanolyan átütő fizikai jelenlétet is sugárzott. Furcsa dolog ez, gondolta. Brianna nem tett vagy mondott semmi különöset, mégis tagadhatatlanul vonzotta az embereket. Volt benne valami szinte delejes vonzás, ami mindenkit a bűvkörébe csábított. Őt is vonzotta. Brianna megfordult és rámosolygott, mire anélkül, hogy tudatosult volna benne a saját mozgása, máris ott találta magát, annyira közel a lányhoz, hogy jól látta a pici szeplőket magasan az arccsontján, és érezte a pipadohány fuvallatnyi illatát, ami a boltokba tett kirándulásukból maradt meg a hajában. – Helló – üdvözölte mosolyogva a lányt. – Szerencsével jártak a Klánok Hivatalában, vagy nem ért rá, mert Fiona mindenesét játszotta?

– Mindenest? – Brianna szeme kék háromszöggé tágult a csodálkozástól. – Mindenes? Először Sassenach vagyok, most meg mindenes. Maguk skótok hogy nevezik azokat, akikkel megpróbálnak kedvesek lenni? – Drrrrágám – felelte, hangsúlyosan görgetve a r–t, amitől mindkét lány nevetésben tört ki. – Úgy beszél, mint egy rosszkedvű Aberdeen terrier – jegyezte meg Claire. – Találtál valamit a Felföldi Klánok Könyvtárában, Bree? – Rengeteg mindent – felelte Brianna, s közben a halom fénymásolat közt turkált, amit a hall asztalára tett le. – A legtöbbet el is tudtam olvasni, mialatt a fénymásolatokat készítették… Ez volt a legérdekesebb. – Kihúzott egy lapot a kupacból, és Rogernek nyújtotta. Egy felföldi legendákról szóló könyv kivonata volt, ennek a résznek a címe pedig a „Szökkenő Hordó”. – Legendák? – kérdezte Claire, átkukucskálva Roger válla fölött. – Ezt keressük? – Lehetséges. – Roger a lapot tanulmányozta, a figyelme megoszlott, ezért szórakozottan válaszolt. – Ami a Skót–felföldet illeti, a történelem nagy része szóbeli, egészen a tizenkilencedik század közepéig. Ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen nem tettek különbséget a valódi emberekről és történelmi alakokról szóló történetek és a mitikus dolgokról, például a vízi szellemlovakról, a szellemekről és az őseikről továbbadott szájhagyomány között. Gyakran még a történeteket lejegyző tudósok sem tudták biztosan, melyikkel állnak szemben – néha a tények és a mítoszok kombinációja volt, néha pedig tudni lehetett, hogy valódi történelmi eseményt írnak le. – Ez itt például – nyújtotta Claire–nek a papírt – valódinak hangzik. Egy bizonyos felföldi sziklaalakzat neve mögötti történetet ír le.

Claire a füle mögé simította a haját, és lehajtott fejjel olvasni kezdett. Hunyorogva fókuszált a mennyezeti lámpa halvány fényében. Fiona, aki túlságosan hozzászokott a dohos papírokhoz és unalmas történelmi részletekhez, mintsem érdekeljék, újra eltűnt a konyhában, hogy a vacsora után nézzen. – „Szökkenő Hordó – olvasta Claire. –Ez a szokatlan alakzat , mely némi távolságra egy patakocska fölött található, egy jakobita földbirtokos és a szolgája történetéről kapta a nevét. A birtokos, aki azon kevés szerencsések közé tartozott, akik túlélték Culloden katasztrófáját, nagy nehézségek árán hazajutott, mégis kénytelen volt közel hét évig rejtőzködni a birtokán egy barlangban, míg az angolok átkutatták a felvidéket Stuart Károly szökésben lévő támogatói után. A birtokos bérlői hűségesen titokban tartották a jelenlétét, és élelmet meg felszerelést vittek neki a rejtekhelyére. Elővigyázatosan mindig csak „Dunbonnetnek” emlegették a férfit, hogy még véletlenül se árulják el az angol őrjáratoknak, amik gyakran felbukkantak a környéken. Egy napon egy fiú, aki éppen egy hordó sört vitt fel az ösvényen a birtokos barlangjához, egy csapat angol dragonyossal találkozott. Volt bátorsága nem válaszolni a katonák kérdéseire, a terhét sem dobta le, ezért az egyik dragonyos nekiment, mire a fiú leejtette a hordót, ami lebucskázott a meredek hegyről, bele a kis patakba.” Claire fölnézett a papírjából, és felhúzott szemöldökkel nézett a lányára. – Miért ez? Tudjuk… vagy azt hisszük, hogy tudjuk – javította ki magát egy fanyar bólintással Roger felé –, hogy Jamie elmenekült Cullodenből, de még sokan mások is. Miből gondoljátok, hogy ez a földesúr éppen Jamie lehetett? – Természetesen a Dunbonnet névből – felelte Brianna, és mintha meglepődött volna, hogy anyja még kérdezi. – Hogyan? – nézett rá Roger zavartan. – Mi van a Dunbonnet elnevezéssel?

Brianna válaszképp megfogta sűrű vörös hajának egyik vastag tincsét, és meglengette az orra előtt. – Dunbonnet! – vágta rá türelmetlenül. – A dull brown bonnet, a fakóbarna sipka kelta megfelelője, igaz? Folyton azt viselte, mert olyan haja volt, amiről könnyen felismerték! Nem azt mondtad, hogy az angolok „Vörös Jamie”–nek nevezték? Tudták, hogy vörös a haja, ezért el kellett rejtenie! Roger rábámult, elakadt a szava. Brianna haja lazán lebegett a válla körül, színét a tűz fénye élénkítette. – Igazad lehet – felelte Claire. Az izgalomtól fényesen ragyogott a szeme, ahogy a lányára nézett. – Olyan volt, mint a tiéd… Jamie haja pont olyan volt, mint a tiéd, Bree. – Fölnyúlt, és gyengéden megsimogatta Brianna haját. A lány arca ellágyult, ahogy lenézett az anyjára. – Tudom – jegyezte meg. – Erre gondoltam, miközben olvastam… Megpróbáltam magam elé képzelni, tudod? – Elhallgatott, és megköszörülte a torkát, mintha megakadt volna benne valami. – Láttam is őt, kint a hanga közt rejtőzködve, a nap megcsillant a haján. Azt mondtad, törvényen kívüli volt, ezért… ezért azt gondoltam, nyilván nagyon jól tudott… rejtőzködni. Ha üldözték, hogy megöljék… – fejezte be halkan. – Jól van. – Roger gyorsan beszélt, hogy eloszlassa az árnyakat Brianna tekintetében. – Bámulatos eredményt hozott a találgatás, de még egy kis munkával talán biztosat is megtudhatnánk. Ha megtalálnánk a Szökkenő Hordót a térképen… – Ennyire ostobának néz engem? – szólt rá Brianna gúnyosan. – Gondoltam erre. – Az árnyék eltűnt, átvette helyét az önelégültség arckifejezése. – Ezért jöttem ilyen későn, a tisztviselőkkel elővetettem a Skót–felvidék minden térképét, amijük csak volt. – Kihúzott egy újabb fénymásolt ívet a kupacból, és ujjával győzedelmesen mutatott a felső széléhez. – Látja? Annyira kicsi, hogy a legtöbb térképen nem is látszik, de

ezen rajta van. Rögtön ott, ott van Broch Mordha faluja, ami mama szerint közel van a Lallybroch birtokhoz, és ott… – Az ujja tovább vándorolt fél centivel, és egy mikroszkopikus nyomat vonalára mutatott. – Látja? – ismételte. – Visszament a birtokára, Lallybrochba, és ott rejtőzött el. – Mivel nincs kéznél nagyítóüvegem, elhiszem magának, hogy „Szökkenő Hordó” van odaírva – biztosította Roger, és kiegyenesedett. Rávigyorgott Briannára. – Akkor gratulálok – mondta neki. – Azt hiszem, megtalálta… Eddig, legalábbis. Brianna mosolygott, a szeme gyanúsan fénylett. – Igen – mondta lágyan. Egy ujjával gyengéden megérintette a két papírlapot. – Az apámat. Claire megszorította a lánya kezét. – A hajadat az apádtól örökölted, és örömmel látom, hogy az eszedet anyádtól – jegyezte meg mosolyogva. – Menjünk, ünnepeljük meg a felfedezésedet Fiona vacsorájával. – Szép munka – dicsérte meg Roger Briannát, miközben Claire–t követték az étkező felé. Keze könnyedén a lány derekán pihent. – Büszke lehet magára. – Köszönöm! – válaszolta Brianna egy rövid mosollyal, de a töprengő kifejezés szinte azonnal visszatért az arcára. – Mi az? – kérdezte Roger lágyan, amint beléptek a hallba. – Valami baj van? – Nem, nem igazán. – Szembefordult a fiatalemberrel, egy vékony vonal látszott két vörös szemöldöke között. – Csak… csak arra gondoltam, vagyis próbáltam elképzelni, mit gondol, milyen lehetett az neki? Hét évig élni egy barlangban? És mi történt vele azután? Hirtelen ötlettől vezérelve Roger előrehajolt, és egy könnyed puszit nyomott a két szemöldöke közé. – Nem tudom, drágám – felelte. – De talán majd megtudjuk.

MÁSODIK RÉSZ

LALLYBROCH

4

A Dunbonnet Lallybroch, 1752. november

Havonta egyszer lement a házhoz megborotválkozni, ha az egyik fiú hírt vitt neki, hogy biztonságos. Mindig éjszaka, mindig nesztelenül osonva, mint a róka a sötétben. Valahogy szükségesnek érezte, a civilizáció eszméjének szánt apró gesztusnak. Úgy siklott be a konyhaajtón, mint egy árnyék, hogy bent Ian mosolya vagy a nővére csókja várja, aztán érezte, hogy megkezdődik az átalakulás. A forró víz a mosdótálban, a frissen fent borotva már ott várta előkészítve az asztalon, azzal együtt, amit borotvaszappanként be lehetett szerezni. Időnként igazi szappan volt, ha Jared kuzin küldött valamennyit Franciaországból, de többnyire félig kisült faggyú, a lúgja csípte a szemét. Már a konyha első illatából érezte a változást – erős és tartalmas volt a tó, a láp és az erdő szélfutta szagához képest –, de csak akkor érezte magát újra igazán embernek, amikor befejezte a borotválkozás szertartását. A többiek megtanulták, hogy ne számítsanak tőle egy szóra sem, míg meg nem borotválkozott – a szavak nehezen bukkantak elő egy hónapnyi magány után. Nem mintha nem lett volna mondanivalója, inkább a bent lévő szavak torlódtak össze a torkában, egymással küszködve, hogy melyikük jusson ki az alatt a rövid idő alatt, amit ott tölthetett. Szüksége volt arra a néhány percnyi rendezgetésre, hogy kiválassza és eldöntse, mit mondjon először és kinek.

Voltak hírek, amiket meghallgathatott vagy kérdezhetett felőlük – angol őrjáratokról a környéken, a politikáról, letartóztatásokról és perekről Londonban és Edinburghban. Ezzel tudott várni. Inkább Iannel beszélt a birtokról, Jennyvel a gyerekekről. Amikor biztonságosnak tűnt, lehozták a gyerekeket köszönni a nagybátyjuknak, hogy álmosan megöleljék és nedves puszit adjanak neki, mielőtt visszabotorkálnak az ágyukba. – Nemsokára férfi lesz belőle. – Ezeket a szavakat választotta elsőnek, amikor eljött szeptemberben, és Jenny legidősebb gyermeke, a druszája felé intett. A tízéves fiú némi tartózkodással ült az asztalnál, átmeneti helyzetére határtalanul büszkén, mivelhogy ő volt az egyetlen férfi a házban. – Bizony, és már csak arra van szükségem, hogy még egy ilyen fickóért kelljen majd aggódnom – vágta rá a nővére élesen, de elmentében olyan büszkén érintette meg a fia vállát, hogy az meghazudtolta a szavait. – Van már valami híred Ianről? – kérdezte. Sógorát három héttel azelőtt immár negyedszer tartóztatták le, és Invernessbe vitték annak gyanújával, hogy jakobita szimpatizáns. Jenny megrázta a fejét, és a magával hozott edényt letette elé az asztalra. A fogolypástétom sűrű, meleg illata szállt fel, és Jamie szájában úgy összefutott a nyál, hogy nyelnie kellett egyet, mielőtt meg tudott volna szólalni. – Nem érdemes aggódni miatta – mondta Jenny, Jamie tányérjára kanalazva a pástétomot. Nyugodt volt a hangja, de a két szemöldöke közötti apró függőleges vonal elmélyült. – Elküldtem Fergust, hogy megmutassa nekik a tulajdonba adó okiratot és Ian leszerelő papírját az ezredétől. Megint haza fogják küldeni, ha rájönnek, hogy nem ő Lallybroch ura, és semmit sem nyerhetnek azzal, ha őt kínozzák. – Egy fiára vetett pillantással a söröskorsó felé nyúlt. – Jó eséllyel bebizonyíthatják egy parányi gyerekről is, hogy áruló. Jenny hangja dühös volt, de benne rejlett egy árnyalatnyi

elégedettség is az angol udvar zavarodottságának gondolatára. Az esőtől vízfoltos tulajdonba adó okirat, mely Lallybroch címének átruházását bizonyította az idősebb Jamesről a fiatalabbra, járt már korábban is az udvarnál, minden alkalommal meghiúsítva a korona szándékát, hogy megszerezze a birtokot, mint egy áruló jakobita tulajdonát. Jamie mindig úgy érezte, hogy emberi mivoltának vékony felszíne elillan, valahányszor elmegy – nagyobb része lefoszlott róla a farmháztól távolodó minden lépésével. Időnként sikerült megőriznie a melegség és család illúzióját egész úton a barlangig, ahol rejtőzködött, máskor viszont szinte azonnal eltűnt, elragadta az égés szagától bűzös és csípős, hideg szél. Az angolok felgyújtottak három majort a magas mezőn túl. Előhúzták Hugh Kirbyt és Geoff Murray–t a tűzhelyük mellől, és a saját küszöbükön lőtték le őket, kihallgatás vagy hivatalos vádemelés nélkül. Az ifjú Joe Fraser megmenekült, figyelmeztette a felesége, aki látta közeledni az angolokat, és három hétig ott élt Jamie–vel a barlangban, amíg a katonák el nem tűntek a környékről – és velük együtt Ian is. Októberben az idősebb legényekhez szólt először: Fergushöz, a francia fiúhoz, akit egy párizsi bordélyból hozott el, és Rabbie MacNabhoz, a konyhalány fiához, Fergus legjobb barátjához. Lassan húzta lefelé a borotvát az arca egyik oldalán és körben az álla ívén, aztán megtörölte a habos pengét a mosdótál szélén. Szeme sarkából elkapta a lenyűgözött irigykedés halvány pillantását Rabbie MacNab arcán. Kissé félrefordulva azt látta, hogy a három fiú – Rabbie, Fergus és az ifjú Jamie – mind őt figyeli teljes odaadással, tátott szájjal. – Nem láttatok még férfit borotválkozni? – kérdezte, és felvonta az egyik szemöldökét. Rabbie és Fergus egymásra nézett, de az ifjú Jamie–re, a birtok

névleges urára hagyták, hogy válaszoljon. – Ó, hát… igen, bácsikám – felelte elpirulva. – De… úgy v–van ez… – kissé dadogott, és még jobban elpirult –, most, hogy elment a papám, és még ha itthon is van, mi nem látjuk őt mindig borotválkozni, és hát, neked olyan rengeteg szőr van az arcodon, bácsikám, egy egész hónap után, és mi annyira örülünk, hogy megint itt vagy, és… Jamie ekkor döbbent rá, hogy a fiúk nyilván valami rettentően romantikus alaknak tekintik őt. Egyedül él egy barlangban, a sötétség beálltával megjelenik vadászni, felbukkan az éjszaka ködéből, mocskosan és loboncos hajjal, a szakálla vad csimbókokban – igen, az ő korukban valószínűleg varázslatos kalandnak tűnik törvényen kívülinek lenni és rejtőzködve élni a hanga közt, egy nyirkos, szűk barlangban. Tizenöt, tizenhat meg tízévesen fogalmuk sem lehetett még a bűnről vagy a keserű magányról, a felelősség súlyáról, amit a tettek sem könnyíthetnek. Talán megértik a félelmet, egy bizonyos fajtáját. A félelmet az elfogatástól, a félelmet a haláltól. De nem a félelmet a magánytól, a saját természetétől, a félelmet az őrülettől. Nem a folytonos, krónikus félelmet attól, hogy a jelenléte mennyit árthat nekik – ha egyáltalán eszükbe jutott ennek kockázata, nyilván elhessentették maguktól a halhatatlanság könnyed feltételezésével, ami a fiatal fiúknak jogukban áll. – Hát igen – magyarázta nekik, félig visszafordulva a tükör felé, amikor az ifjú Jamie abbahagyta a dadogást. – A férfi küzdelemre és szakállviselésre született, ez Ádám egyik átka. – Ádámé? – Fergus őszintén értetlenül nézett, míg a többiek megpróbáltak úgy tenni, mintha lenne bármi fogalmuk is róla, hogy miről beszél Jamie. Fergusnek, mivel francia volt, nem feltétlenül kellett mindent tudnia. – Ó, igen. – Jamie lehúzta felső ajkát a fogaira, és finoman kapargatott az orra alatt. – Kezdetben, amikor Isten megteremtette az

embert, Ádám álla éppolyan szőrtelen volt, mint Éváé. És mindkettőjük teste olyan sima, mint az újszülötteké – tette hozzá látva, hogy az ifjú Jamie tekintete Rabbie ágyékára villan. Rabbie még mindig sima képű volt, de a felső ajka fölött mutatkozó halvány feketeség máshol is sarjadzó szőrzetre utalt. – De mikor az angyal a lángoló pallossal kikergette őket az édenkertből, alighogy kiléptek a kert kapuján, nőni és viszketni kezdett a szőr Ádám állán, és azóta a férfi meg van átkozva a borotválkozással. – Egy utolsó kanyargással végzett a saját állával, és látványosan meghajolt a közönségének. – De mi van a többi szőrrel? – akarta tudni Rabbie. – Ott csak nem fogja leborotválni! – Az ifjú Jamie felkuncogott a gondolatra, és megint elpirult. – Még jó, hogy nem – jegyezte meg druszája, aki idősebb volt. – Átkozottul biztos kézre lenne szükséged. Tükör viszont nem kellene hozzá – tette hozzá a kuncogó kórus nagy örömére. – De mi van a hölgyekkel? – kérdezte Fergus. A „hölgyek” szónál hangja egy kecskebéka–krákogással megtört, amitől a másik kettő még jobban nevetett. – Les filles is biztosan szőrösek ott, de ők nem borotválják… általában nem, egyébként – tette hozzá, nyilvánvalóan a bordélyban töltött korai éveiben megpillantott dolgokra gondolva. Jamie meghallotta a nővére lépteit közeledni a hallból. – Nos, az viszont nem átok – közölte elragadtatott hallgatóságával, azzal fölemelte a mosdótálat, és tartalmát szép rendesen kilöttyintette a nyitott ablakon. – Isten ezt vigaszul adta a férfinak. Ha lesz valaha szerencsétek anyaszült meztelenül látni egy nőt, uraim – folytatta, válla fölött az ajtó felé pillantva, bizalmasan lehalkítva a hangját –, megfigyelhetitek majd, hogy ott a szőrzet nyíl alakban nő, az utat mutatva, ti zsiványok, hogy a szegény, tévelygő férfi biztonságosan megtalálja a helyes utat. Széles mozdulattal elfordult a mögötte felhangzó hahotától és vihogástól, hogy hirtelen elfogja a szégyen, amint meglátta nővérét közeledni a hallban, az előrehaladott terhesek lassú, ingadozó

járásával. Dagadó hasán hozta a tálcát, rajta Jamie vacsorájával. Hogy alázhatta így meg egy durva tréfa kedvéért, és egy pillanatnyi összekacsintásért a fiúkkal? – Hallgassatok! – vakkantott a fiúkra, akik hirtelen abbahagyták a kuncogást és zavartan bámultak rá. Előresietett, hogy elvegye Jennytől a tálcát, amit aztán letett az asztalra. Kecskehúsból és szalonnából készült ínyencség volt, látta, hogy illatára Fergus kiugró ádámcsutkája föl–le ugrál karcsú nyakán. Tudta, hogy a legjobb falatokat neki teszik félre, nem kellett sokáig vizsgálgatnia az asztal körül a sovány arcokat. Amikor eljött, hozott nekik annyi húst, amennyit tudott, csapdába ejtett nyulat vagy fajdot, néha egy fészeknyi bíbictojást – de ez soha nem volt elég egy olyan házban, ahol a vendégszeretetnek nemcsak arra kell kiterjednie, hogy fedezze a család és a szolgálók szükségleteit, hanem még a meggyilkolt Kirby és Murray családjának is jusson belőle. Bérlői özvegyeinek és a gyerekeknek legalább tavaszig itt kell maradniuk, neki pedig mindent meg kell tennie, hogy enni adjon nekik. – Ülj ide mellém! – hívta Jennyt, és megfogta a karját, hogy gyengéden a padon a maga melletti helyre irányítsa. Nővére meglepetten nézett rá – szokása volt kiszolgálni öccsét, ha eljött –, de azért boldogan leült. Késő volt, és ő elfáradt, Jamie látta szeme alatt a sötét karikákat. Jamie igen határozottan levágott egy jókora darabot az ételből, és eléje tette a tányért. – De ez mind a tiéd! – tiltakozott Jenny. – Én már ettem. – Nem eleget – jelentette ki. – Neked többre van szükséged, a baba miatt – tette hozzá hirtelen ötlettel. Ha nővére nem eszik önmaga miatt, a gyermek miatt enni fog. Egy pillanatig még habozott, de aztán öccsére mosolygott, fölvette a kanalat és enni kezdett. November volt, a hideg áthatolt a vékony ingen és a bricseszen,

amit viselt. Alig vette észre, annyira elszántan haladt a nyomon. Felhős idő volt, de halvány bárányfelhők úsztak az égen, s rajtuk keresztül a telihold ontotta fényét. Hála istennek az eső nem esett, az esőcseppek kopogásától nem lehetett volna hallani, és a nedves növények átható illata elnyomta volna az állatok szagát. A szaglása szinte fájdalmasan kiélesedett a szabadban töltött hosszú hónapok alatt; a ház illatai néha csaknem hanyatt döntötték, amikor belépett. Nem járt annyira közel, hogy érezze a szarvasbika pézsmaillatát, de meghallotta az árulkodó zörrenést, ahogy nekiindult, amikor az kiszagolta őt. Most nyilván dermedten áll, ő az egyik árnyék azok közül, melyek a domboldalt bordázzák körülötte a vágtató felhők alatt. Olyan lassan, ahogy csak tőle telt, elfordult arrafelé, amerre a füle szerint a szarvasbika állhatott. Íját a kezében tartotta, egy nyílvessző készenlétben a húron pihent. Egy lövése lehet – talán –, ha a bika megugrik. Igen, ott! A szíve a torkában dobogott, mikor észrevette az agancsot hegyesen és feketén előmeredni a környező rekettyéből. Jól megvetette a lábát, nagy levegőt vett, aztán megtette azt az egy lépést előre. Egy szarvas menekülésének robaja mindig megdöbbentően hangos volt, hogy elijessze a lesben állókat. Ez a leselkedő azonban fel volt készülve. Se meg nem lepődött, se üldözni nem kezdte, hanem állt szilárdan, figyelt a nyílvessző mellett, szemével követte a szökellő szarvas nyomát, mérlegelte a pillanatot, lőtt, aztán az íj húrja erős csípéssel csapta meg a csuklóját. Tiszta lövés volt, pontosan a lapocka mögött, és jó is volt ez így – nem volt biztos benne, hogy elég erős lett volna leteríteni egy teljesen kifejlett bikát. Egy kis tisztáson esett el egy nagy rekettyebokor mögött, a lábai mereven álltak, mint a botok, a haldokló patások furcsa tehetetlenségével. A telihold megvilágította

üveges szemét, úgyhogy puha, sötét tekintete rejtve maradt, halálának rejtélyére tiszta ezüst fátylat vetett. Jamie kihúzta övéből a tőrét, letérdelt a szarvas mellé, és sietve elmondta a vadászok imáját, ahogy az öreg John Murray, Ian apja tanította neki. Saját apjának szája kissé elhúzódott, amikor ezt hallotta, amiből ő arra következtetett, hogy ez az ima talán nem ugyanahhoz az istenhez szól, akihez vasárnap imádkoztak a templomban. De az apja nem szólt semmit, így ő is elmormolta a szavakat, alig figyelve arra, amit mond, feszült izgalmában, ahogy az öreg John biztos kezét érezte a magáén, és először nyomta bele a kést a szőrös bőrbe és a gőzölgő húsba. Most gyakorlott magabiztossággal rántotta fel egyik kezével a szarvas ragacsos pofáját, a másikkal pedig elvágta a torkát. A vér forrón spriccelt a késre és a kezére, kétszer vagy háromszor kilövellt, majd elhalt a lüktetés, és csak ömlött tovább a tetem elvágott torkának ütőereiből. Ha egy pillanatig gondolkozott volna, talán nem ezt teszi, de az éhség, a szédület és az éjszaka hideg, friss mámora messze túlrepítette a gondolkodáson. Két keze öblét a kiömlő vér alá tartotta, és a gőzölgő folyadékot a szájához emelte. A hold feketén ragyogott le csésze alakban összefogott kezére, olyan volt, mintha a szarvas lényét szívta volna magába, nem pedig a vérét itta volna. Az íze sós és ezüstös volt, a melege pedig a sajátja. Nem lepte meg a forrósága vagy hidege, amikor lenyelte, csak az íze omlott szét sűrűn a szájában, meg a fejét megszédítő, forrón fémes illata, aztán gyomra hirtelen összeszorult és felmorajlott az étel közelségére. Lehunyta a szemét és lélegzett, a hűvös, nyirkos levegő visszatért a tetem forró párája és az érzékei közé. Nyelt egyet, aztán keze fejével végigtörölte az arcát, a kezét megtörölte a fűben, és nekilátott a legfontosabb dolgának. Hirtelen sürgetően fontos lett, hogy megmozdítsa az ernyedt, súlyos tetemet, és kiszabadítsa a beleket, az erő és gyengédség

vegyülékének hosszú vágásával, ami felvágta a bőrt a lábak között, de nem hatolt át a belsőségeket rejtő hashártyán. Kezét belekényszerítette a tetembe, forró, nedves intimitással, aztán újra egy erőszakos rántás, és kiszakította a tömlőt, ami síkosan csillámlott kezében a holdfényben. Egy vágás fölötte, egy másik alatta, és az anyag kiszabadult, a fekete mágia átalakítása, ami a szarvast hússá varázsolta. Kicsi szarvasbika volt, bár voltak már ágak az agancsán. Ha szerencséje van, egyedül is el tudja vinni, inkább, mint hogy otthagyja a rókák és borzok könyörületére, amíg segítséget hozhat, hogy elvigyék. Egyik lába alá dugta a vállát, aztán lassan fölemelkedett, felnyögve az erőfeszítéstől, ahogy a terhét szilárd nyugvópontra helyezte át keresztben a hátán. A hold egy púpos, fantasztikus sziklára vetette az árnyékát, miközben lassan, esetlenül haladt lefelé a dombról. A szarvas agancsai a válla fölött ingadoztak, így profiljának árnyéka egy szarvasemberre emlékeztetett. Kissé megremegett a gondolatra, eszébe jutottak a boszorkányszombatokról szóló mesék, ahol eljött a Szarvat Viselő, hogy kiigya a kecske– vagy kakasáldozat vérét. Kicsit émelygett, s nem is kevéssé szédelgett. Egyre kevésbé tudott tájékozódni, úgy érezte, hogy kettészakad a nappal és az éjszaka között. Nappal kizárólag a tiszta értelem embere volt, ahogy nyirkos mozdulatlanságából makacs, fegyelmezett visszavonulással menekült ki a gondolkodás és a meditáció útjaira, menedéket keresve a könyvek lapjain. Ahogy azonban a hold emelkedett, elhagyta minden értelme, átengedve helyét az érzékelésnek. Amikor kibukkant a friss levegőre, épp olyan volt, mint ahogy vadállat merészkedik elő a vackából, hogy végigrohanjon a sötét dombokon a csillagok alatt és vadásszon, az éhségtől kergetve, vértől és holdfénytől részegen. Járás közben a földet bámulta, elég jól látott az éjszakában, hogy nehéz terhe ellenére el ne vétse a lépést. A szarvas ernyedt volt,

kezdett kihűlni, merev, puha szőre dörzsölte hátul a nyakát, saját verejtéke is kihűlt az enyhe szélben, mintha zsákmánya sorsában osztozna. Csak amikor meglátta a Lallybroch uradalom fényeit, akkor kezdte végre érezni, hogy leereszkedik rá az emberi természet köpenye, elméje újra egyesül a testével, ahogy felkészült rá, hogy a családját üdvözölje.

5

Fiú adatik nekünk Három héttel később még mindig nem hallott egyetlen szót sem Ian visszatértéről. Fergus jó néhány napig nem jött el a barlanghoz, így Jamie mardosó kétségek közt vergődött, hogy mi lehet a helyzet a házban. A szarvas, amit lőtt, már régen elfogyhatott azóta, amennyi plusz szájat ott etetni kell, a konyhakertből pedig édeskevés kerül ki az évnek ebben a szakában. Annyira aggódott, hogy megkockáztatott egy korai látogatást, ellenőrizte a kelepcéit, és nem sokkal napnyugta előtt leereszkedett a hegyekből. Mindenesetre volt olyan óvatos, hogy fejébe húzza a durva barna fonálból kötött gyapjúsapkáját, hogy elrejtse a haját a késői napsugarak árulkodó cirógatása elől. Már csak maga a mérete is gyanút kelthet, ha nem is bizonyosságot, de teljesen megbízott a lábai erejében, hogy elviszik majd őt a baj útjából, ha balszerencséjére angol őrjáratba botlana. A nyulak a hangában meg sem közelítik Jamie Frasert, ha éberségről van szó. A ház furcsán csöndes volt, ahogy közeledett. Nyoma sem volt a szokásos gyerekzsivajnak: Jenny öt, meg a bérlők hat gyerekéé, hogy ne is beszéljünk Fergusről és Rabbie MacNabről, akik nagyon messze voltak még attól, hogy kinőjenek egymás hajkurászásából az istállók között, sikítozva, mint az ördögfiókák. Kísértetiesen üres volt körülötte a ház, amikor átlépte a küszöböt. A hátsó hallban állt, egyik oldalán a kamra, másikon a mosogatókonyha, előtte pedig a konyhába nyíló ajtó. Néma csöndben állt, minden érzékével figyelt, fülelt, miközben beszívta a ház fojtogató illatait. Kétségkívül volt ott valaki; valami kaparászás halk

hangja, utána pedig a lágy, ütemes kocogás a posztóval kipárnázott ajtó mögül jött, ami megakadályozta, hogy a konyha melege elillanjon a jéghideg hátsó kamrába. Megnyugtatóan otthoni hang volt, ezért óvatosan kinyitotta az ajtót, fölösleges félelem nélkül. Jenny, a nővére, ott állt az asztal mellett, egyedül és roppantul terhesen, és kavargatott valamit egy sárga tálban. – Mit csinálsz te itt? Hol van Mrs. Coker? Nővére rémült sikoltással ejtette el a kanalat. – Jamie! – Egyik kezét sápadtan szorította a mellére és becsukta a szemét. – Jézusom! Halálra rémisztesz! – Kinyitotta a szemét, ami sötétkék volt, akárcsak az övé, és átható pillantást vetett az öccsére. – És mi a Szűz Máriát keresel itt? Legalább még egy hétig nem vártalak! – Fergus nem jött fel mostanában a hegyre, és már aggódtam – közölte egyszerűen. – Édes fiú vagy, Jamie. – A szín kezdett visszatérni az arcába, öccsére mosolygott és közelebb lépett, hogy megölelje. Esetlen vállalkozás volt, útjában a jövendő babával, de kellemes, az biztos. Jamie egy pillanatig nővére fejének sima sötétségén nyugtatta az arcát, belélegezte a gyertyaviasz és a fahéj, a faggyúszappan és a gyapjú illatának keverékét. Aznap este valami szokatlan elem is vegyült az illatba. Arra gondolt, nővérének kezd tejszaga lenni. – Hol vannak a többiek? – kérdezte, és vonakodva elengedte Jennyt. – Hát, Mrs. Coker meghalt – felelte Jenny, és a finom ránc elmélyült a két szemöldöke közt. – Igen?– válaszolta Jamie, és keresztet vetett. – Nagyon sajnálom. – Mrs. Coker először cselédlány volt, aztán a család házvezetője lett, és azóta szolgált náluk, hogy a szüleik összeházasodtak, több mint negyven évvel azelőtt. – Mikor? – Tegnap délután. Nem volt váratlan, a szegény pára, és békésen

ment el. A saját ágyában halt meg, ahogy kívánta, és McMurtry atya imádkozott fölötte. Jamie ösztönösen az ajtó felé pillantott, ami a szolgák szobái felé vezetett, ki a konyhából. – Még itt van? Nővére megrázta a fejét. – Nem. Mondtam a fiának, hogy megtarthatják itt a házban a virrasztást, de Cokerék úgy gondolták, most, ahogy állnak a dolgok – apró fintora Ian távollétére utalt, a leselkedő vörös kabátosokra, a bujkáló bérlőkre, az ennivaló hiányára, és az ő rettenetes barlangbeli életére –, úgy gondolták, jobb lesz a nővérénél, Broch Mordhában tartani. Tehát most ott van mindenki. Azt mondtam nekik, hogy nem érzem magam annyira jól, hogy elmenjek – tette hozzá, aztán elmosolyodott, huncutul felhúzva a szemöldökét. – De az igazság az, hogy szerettem volna néhány óra csendet és nyugalmat, úgy, hogy mindnyájan elmentek. – Erre beállítok én, és megzavarom a nyugalmadat – jegyezte meg Jamie szégyenkezve. – Elmenjek? – Dehogy, te ütődött – vigasztalta kedvesen a nővére. – Ülj csak le, megfőzöm a vacsorát. – És mi lesz az? – firtatta Jamie, és reménykedve szimatolt. – Attól függ, hogy mit hoztál – vágta rá a nővére. Nehézkesen mozgott a konyhában, kivett ezt–azt a szekrényekből és a ládákból, megállt, hogy megkavarja a tűz fölé akasztott hatalmas üstöt, amiből gőz szállt fel. – Ha hoztál húst, azt eszünk. Ha nem, zabpehely lesz és mócsing. Jamie erre vágott egy fintort, mert a főtt kása és a lábszárhús, a két hónappal korábban vásárolt sózott marhatetem legutolsó maradványa, nem volt valami csábító. – Hát akkor szerencsém van – örvendezett. Felfordította a vadas zsákját, és hagyta, hogy szürke prémek és gyűrött fülek petyhüdt kuszaságában kicsusszanjon belőle az asztalra a három nyúl. – Meg

kökénybogyó – tette hozzá, kiborítva barna sapkája tartalmát, amit most beszennyezett a gazdag vörös lé. Jenny szeme felcsillant a látványra. – Nyúlpástétom lesz – jelentette be. – Nincsen áfonya, de a bogyó még jobb lesz, és hál’ istennek van elég vaj is. – Szeme sarkából villanásnyi mozdulatot vett észre a szürke prém körül, ezért kezével lecsapott az asztalra, szépen agyonütve az apró betolakodót. – Vidd ki és ott nyúzd meg őket, Jamie, különben a konyhában mindenütt bolhák ugrálnak majd. Amikor visszatért a megnyúzott nyulakkal, már félig készen találta a pástétom tésztáját. Jenny ruhájára mindenütt liszt kenődött. – Kérlek, vágd föl szeletekre és törd el a csontokat, megteszed, Jamie? – kérte, és Mrs. McClintock szakácsművészeti és cukrászati receptjeibe, pislogott, ami az asztalon feküdt nyitva a pástétomos edény mellett. – Biztos tudnál a kis könyved nélkül is nyúlpástétomot készíteni, nem? – csipkelődött Jamie a nővérével, miközben szolgálatkészen kézbe vette a nagy csontzúzó fakalapácsot a láda tetejéről, ahol tartották. Fintorgott, mikor a kezébe fogta, a súlyát próbálgatta. Nagyon hasonlított ahhoz, ami néhány évvel azelőtt összetörte a jobb kezét egy angol börtönben, és a nyúlpástétomhoz összetört csontokról hirtelen élénk emlékek támadtak fel benne szilánkokra hasadt csontokról, amikből sós vér és édes velő szivárog a húsba. – Persze, tudnék – válaszolta a nővére szórakozottan, miközben a könyvet lapozgatta. – Csak ha a hozzávalók fele hiányzik az ételhez, néha rábukkansz itt valami másra, amit használhatsz helyette. – Rosszallóan nézett az előtte fekvő lapra. – A mártáshoz rendesen bordóit használnék, de az nincs a házban, kivéve Jared egyik hordóját a paplyukban, azt pedig még nem akarom csapra verni, hátha szükségünk lesz rá. Jamie–nek nem kellett mondania, mire akarja esetleg használni. Egy hordó bordói megolajozhatja a zárakat Ian szabadulása

érdekében – vagy legalábbis fizethet vele a jóllétéről szóló hírekért. Oldalról lopva Jenny hatalmas, gömbölyödő hasára pillantott. Nem férfi dolga volt ezt megítélni, de nem volt tapasztalatlan az ilyesmiben, és úgy látta, nagyon közel van már az ideje. Szórakozottan az üst fölé nyúlt, és belemártotta a tőre pengéjét a forró folyadékba, aztán kihúzta, és tisztára törölte. – Ezt meg minek csináltad, Jamie? – Megfordult, és azt látta, hogy Jenny őt bámulja. Göndör fekete tincsei kiszabadultak a szalagjukból, és Jamie szíve összeszorult, mikor észrevette egy fehér hajtincs csillanását az ébenfekete fürtök közt. – Ó! – felelte túlságosan is fesztelenül, miközben fölemelte az egyik állatot –, Claire, ő mondta, hogy forró vízben meg kell mosni a pengét, mielőtt ételhez nyúlsz vele. Inkább érezte, mint látta felhúzódni Jenny szemöldökét. Csak egyszer kérdezte őt Claire–ről, amikor hazajött Cullodenből, félig öntudatlanul és félholtan a láztól. – Elment – mondta neki akkor, és elfordította az arcát. – Ne mondd ki többé a nevét előttem! – Jenny, amilyen hűséges volt, nem tette, és ő sem. Maga sem tudta volna megmagyarázni, mi mondatta ki vele aznap mégis, hacsak talán az álmai nem. Gyakran álmodott, különböző formában, és a következő nap mindig nyugtalanította, mintha Claire egy pillanatig valóban annyira közel lett volna hozzá, hogy megérintse, hogy aztán újra elhúzódjon. Esküdni mert volna rá, hogy néha, amikor fölébredt, Claire illatát érezte magán, pézsmaillatú és gazdag, levelek és zöld fűszernövények csípős, friss aromájával vegyes illatát. Álmában többször is kiöntötte magját, amitől mindig kissé szégyenkezett, és kellemetlenül érezte magát. Hogy mindkettőjük gondolatait elterelje, Jenny pocakja felé biccentett. – Mennyire van közel? – kérdezte, nővére dagadó hasára sandítva. – Úgy nézel ki, mint egy pöfeteg, ha megböknek, puff! – Illusztrációképp nagyot pöccintett az ujjaival.

– Ó, igazán? Jó is lenne, ha csak olyan egyszerű lenne, hogy puff! – Hátrafeszítette a hátát, dörzsölgette a derekát, és úgy kitolta a hasát, hogy az már ijesztő volt. Jamie hátratolatott a falig, hogy nővére elférjen. – Hogy mikor? Hát bármikor, azt hiszem. Nem lehet biztosan megmondani. – Fölkapta a bögrét és kimérte a lisztet; némi elkeseredettséggel vette tudomásul, hogy alig maradt valami a zsákban. – Küldj valakit a barlangba, ha elkezdődik – szólalt meg hirtelen. – Lejövök, akár vannak vörös kabátosok, akár nincsenek. Jenny abbahagyta a kevergetést és rábámult. – Te? Miért? – Hát, mert Ian nincs itt – magyarázta, és fölemelte az egyik megnyúzott nyulat. Nagy gyakorlattal, ügyesen leválasztott egy combot, és levágta a gerincről. Három gyors csettintés a csontozókéssel, és a fehér hús ott feküdt kiterítve, készen a pástétomhoz. – Hát, bizony nagy segítség lenne, ha itt volna – jegyezte meg Jenny. – Kilenc hónappal ezelőtt is ő intézte a dolognak ezt a részét. – Összeráncolt orral nézett az öccsére, aztán a tál vajért nyúlt. – Mmmm. – Jamie leült, hogy folytassa a munkáját, így Jenny hasa szemmagasságba került. Tartalma éberen és aktívan ide–oda mocorgott nyugtalanul, amitől Jenny köténye vonaglott és lüktetett, miközben ő kavargatott. Jamie nem tudta megállni, hogy oda ne nyúljon, és finoman rátette a kezét a hatalmas dudorra, hogy érezze a bentlakó meglepően erős döféseit és rúgásait, aki már igencsak türelmetlen lehetett szűkös és zárt lakóhelye miatt. – Küldd értem Fergust, ha itt az idő! – mondta újra. Jenny bosszankodva nézett le rá, és ellökte a kezét a fakanállal. – Nem azt mondom épp neked, hogy nincs szükségem rád? Az ég szerelmére, nincs még elég aggódnivalóm, mikor tele a ház emberekkel, alig van mivel etetnem őket, Ian Invernessben ül a tömlöcben, és vörös kabátosok másznak be mindenhol az ablakon,

hacsak körülnézek? Még azért is aggódnom kell majd, hogy téged is elfognak? – Miattam nem kell aggódnod, vigyázok magamra. – Nem nézett a nővérére, minden figyelmét a húsra összpontosította, amit éppen szeletelt. – Hát csak vigyázz is, és maradj fönt a hegyen! – Jenny lenézett, hosszú, egyenes orra mentén a tál pereme fölött öccsére kémlelt. – Hat gyerekszülés után nem gondolod, hogy ezt is megoldom? – Veled aztán nem lehet vitatkozni, igaz? – firtatta Jamie. – Nem – szögezte le Jenny. – Tehát ott maradsz. – Eljövök. Jenny összehúzta a szemét, és hosszan, alaposan végigmérte. – Lehet, hogy te vagy a legmakacsabb agyalágyult innen Aberdeenig, igaz? Mosoly terült szét az öccse arcán, amikor fölnézett rá. – Talán igaz – felelte. Kinyújtotta a kezét, és megsimogatta nővére súlyos pocakját. – És talán nem. De mindenképp eljövök. Küldd Fergust, ha itt az idő!

L Három nappal később már kezdett beköszönteni a hajnal, amikor Fergus közeledett lihegve a barlanghoz fölfelé az ösvényen. A sötétben elvétette az ösvényt, és olyan zajjal csörtetett át a rekettyebokrokon, hogy Jamie már jóval azelőtt hallotta közeledni, hogy elérte volna a tisztást. – Milord… – kezdte lélekszakadva, amikor megjelent az ösvény végén, de Jamie már el is ment a fiú mellett, összehúzva vállán a köpenyét, ahogy sietve indult le a ház felé. – De milord… – követte Fergus hangja lihegve és rémülten. – Milord, a katonák…

– Katonák? – Hirtelen megállt és megfordult, türelmetlenül várva, hogy a francia legény utolérje lefelé az ösvényen. – Miféle katonák? – sürgette, miközben Fergus csúszkálva megtette az utolsó néhány métert. – Angol dragonyosok, uram. Milady küldött, hogy szóljak, semmiképp el ne hagyja a barlangot! Az egyik férfi tegnap látta a katonákat, Dunmaglasnál táboroznak. – A fenébe! – Igen, milord. – Fergus leült egy sziklára és legyezni kezdte magát, keskeny melle hullámzott, ahogy igyekezett levegőhöz jutni. Jamie elbizonytalanodott, habozott. Minden ösztöne az ellen küzdött, hogy visszamenjen a barlangba. Forrt a vére az izgalomtól, amit Fergus megjelenése idézett elő, és tiltakozott a gondolat ellen, hogy jámboran visszamásszon a rejtekébe, mint egy lárva, ami menedéket keres a kövek alatt. – Mmmm – dünnyögte. Lepillantott Fergusre. A változó fény kezdte körülrajzolni a fiú karcsú alakját a rekettye sötét háttere előtt, de az arca még halvány folt maradt, két sötétebb folttal tarkítva, ezek voltak a szemei. Valami furcsa gyanú ébredezett Jamie–ben. Miért küldte a nővére Fergust ebben a különös órában? Ha fontos lett volna, hogy sürgősen figyelmeztessék a dragonyosokra, akkor biztonságosabb lett volna éjjel küldeni a fiút. Ha nem volt olyan sürgős a dolog, miért nem vártak másnap éjjelig? A válasz nyilvánvaló volt: mert Jenny úgy gondolta, hogy másnap éjjel talán már nem tud hírnököt küldeni. – Mi a helyzet a nővéremmel? – kérdezte Fergust. – Ó, tudja milord, egész jól van! – Lelkendező bizonykodása megerősítette Jamie minden gyanúját. – Most szüli a gyermekét, igaz? – faggatta. – Nem, milord, szó sincs róla! Jamie lenyúlt, és egyik kezével megragadta Fergus vállát. Csontjait kicsinek és törékenynek érezte az ujjai alatt, kellemetlenül

a nyúl csontjaira emlékeztették, amiket Jennynek tört el. Ennek ellenére még jobban megszorította. Fergus megvonaglott, próbált szabadulni. – Mondd meg az igazat, kölyök! – figyelmeztette. – Nem, milord! Tényleg nem! A szorítás kibírhatatlanná fokozódott. – Ő parancsolta neked, hogy ne áruld el nekem? Jenny nagyon szigorúan megtilthatta, mert Fergus nyilvánvaló megkönnyebbüléssel válaszolt erre a kérdésre. – Igen, milord! – Á! – Elengedte a vállát, Fergus pedig talpra ugrott, és most már dőlt belőle a szó, miközben a vállát dörzsölgette. – Azt mondta, nem mondhatok el semmit a katonákon kívül, milord, mert ha mégis megteszem, levágja a heréimet, és megfőzi őket, mint a paprikás krumplit! Jamie nem tudott elnyomni egy vigyort erre a fenyegetésre. – Lehet, hogy kevés az ennivalónk – biztosította pártfogoltját –, de ennyire azért nem szűkölködünk. – Kinézett a látóhatárra, ahol már tisztán és élénken látszott egy vékony rózsaszín vonal a fenyők fekete körvonalai mögött. – Gyere, induljunk, fél óra múlva teljesen világos lesz. A házban nyoma sem volt a csendes ürességnek ezen a hajnalon. Még a vak is láthatta, hogy a dolgok nem a szokásos módon zajlanak Lallybrochban: a mosóüst kint állt az udvaron az állványán, de a tűz kialudt alatta, tele volt hideg vízzel és ázott ruhákkal. A pajta felől hallható nyöszörgő kiáltások – mintha valakit fojtogatnának – jelezték, hogy az egyetlen megmaradt tehénnek sürgős szüksége lenne rá, hogy megfejjék. A kecskék barakkja felől ingerült mekegés jelezte, hogy nőstény lakói szintén hasonló figyelmességre vágynak. Ahogy az udvarba ért, három csirke szaladt el rikoltozva, nyomukban Jehu, a patkányfogó terrier. Egy gyors iramodással előreugrott és a kutyába rúgott, épp a bordája alatt kapta el. Az a levegőbe repült,

pofáján teljes elképedéssel, aztán ahogy nagy nyekkenéssel landolt, összeszedte magát és elszelelt. Megtalálta a gyerekeket, az idősebb fiúkat, Mary MacNabet és a másik cselédlányt, Sukie–t, mind bezsúfolódva a szalonba, Mrs. Kirby, a szigorú és rendíthetetlen özvegyasszony felügyelete mellett, aki felolvasott nekik a Bibliából. – Ádámot nem vezették félre, de az asszony hagyta, hogy félrevezessék s bűnbe esett – olvasta Mrs. Kirby. Hangos, hullámzó kiáltás hallatszott föntről, ami folyton újrakezdődött. Mrs. Kirby egy pillanatra elhallgatott, hogy mindenki értékelhesse, mielőtt folytatta volna az olvasást. Szeme, mely olyan halványszürkén és nedvesen csillogott, mint a nyers osztriga, a mennyezet felé villant, aztán elégedetten megnyugodott az előtte sorakozó feszült arcokon. – Azáltal üdvözül, hogy vállalja az anyaságot, kitart a hitben, a szeretetben, a szegénységben és a tisztességben – olvasta. Kitty hisztérikus zokogásban tört ki, fejét a nővére vállába temette. Maggie Ellen élénkvörös lett a szeplői alatt, míg bátyja holtsápadt lett a sikoltozástól. – Mrs. Kirby – szólt rá Jamie –, hallgasson, kérem! Szavai kellően udvariasak voltak, de a tekintete olyan lehetett, mint amilyet Jehu látott csizmával megsegített röpte előtt, mert Mrs. Kirby sóhajtott és leejtette a Bibliát, mely papírszerű puffanással a padlón landolt. Jamie lehajolt és fölemelte, aztán kivillantotta a fogait Mrs. Kirby felé. Arckifejezése nyilvánvalóan nem sikerült mosolynak, de azért így is megtette a hatását. Mrs. Kirby jócskán elsápadt, és terjedelmes kebléhez kapta a kezét. – Talán kimehetne a konyhába, hogy hasznossá tegye magát – javasolta egy fejrándítással, amivel Sukie–t, a konyhalányt úgy repítette ki, mint a szélfútta levelet. Jóval több méltósággal, de habozás nélkül Mrs. Kirby is fölemelkedett, és követte. Jamie, apró győzelmétől megerősödve, gyors egymásutánban

rendelkezett a szalonban a többiekről is. Kiküldte Murray özvegyét meg a lányait, hogy gondoskodjanak a mosóüstről, a kisebb gyerekeket pedig, hogy fogdossák össze a csirkéket Mary MacNab felügyelete alatt. Az idősebb legények látható megkönnyebbüléssel távoztak, hogy gondoskodjanak a jószágról. Amikor végre kiürült a helyiség, megállt egy pillanatra, hogy eldöntse, mit csináljon ezután. Homályosan úgy érezte, ott kellene maradnia a házban, készenlétben, bár teljes tudatában volt annak, hogy – ahogy Jenny mondta – semmit sem tehet, hogy segítsen, ha bármi történne. Egy ismeretlen öszvér állt megbéklyózva az udvaron, valószínűleg a bábáé, aki fönt volt Jennyvel. Leülni képtelen volt, Jamie ezért nyugtalanul ődöngött a szalonban, kezében a Bibliával, meg–megérintve a tárgyakat. Jenny könyvespolcát, ami viharverten roskadozott a vörös kabátosok legutóbbi, három hónappal azelőtti behatolása óta. A nagy ezüst gyümölcsöstálat, ami kissé behorpadt, de túlságosan súlyos volt, hogy beférjen egy katona hátizsákjába, ezért megmenekült a fosztogatástól, ami a kisebb tárgyakat nem kímélte. Nem mintha az angolok szereztek volna ennyit is: az a néhány valóban értékes tárgy, együtt azzal a kevés arannyal, amijük még megmaradt, biztonságosan el volt rejtve a paplyukban Jared borával együtt. Amikor föntről meghallott egy elnyújtott nyögést, önkéntelenül lenézett a kezében tartott Bibliára. Nem határozott szándékkal, de mégis hagyta kinyílni a könyvet annál az oldalnál, ahol a család házasságkötései, az újszülöttek és az elhunytak voltak följegyezve. A bejegyzések a szülei házasságával kezdődtek. Brian Fraser és Ellen MacKenzie. A nevek és a dátum az édesanyja finom, gömbölyű betűivel szerepeltek, alattuk pedig egy rövid bejegyzés az édesapja határozottabb, feketébb, rendetlenebb írásával. Szerelmi házasság – nyilvánvaló megfigyelés, különösen, ha tekintetbe vesszük a következő bejegyzést, ami Willie születését rögzíti, alig két hónappal a házasságkötés dátuma után.

Jamie elmosolyodott, mint mindig, ahogy megpillantotta a szavakat, és felpillantott a festményre, amin ő maga volt látható kétéves korában, Willie és Bran, a hatalmas skót vadászkutya társaságában. Ennyi maradt hát Willie–ből, aki tizenegy éves korában meghalt himlőben. A festmény vásznán hasadék tátongott – egy bajonett műve lehet, gondolta, tulajdonosa így vezette le a dühét. – És ha nem haltál volna meg – szólt lágyan a képhez –, akkor mi lenne? Valóban, mi lenne akkor? Ahogy be akarta csukni a könyvet, szeme megakadt az utolsó bejegyzésen: Caitlin Maisri Murray, született 1749. december 3–án, meghalt 1749. december 3–án. Hát igen, ha. Ha nem jöttek volna a vörös kabátosok december 2–án, Jenny vajon akkor is túl korán szülte volna a gyermeket? Ha lett volna elég ennivalójuk, hogy ő is, a többiekhez hasonlóan nem csak csont és bőr meg a kidudorodó hasa lett volna, az segített volna vajon? – Nem lehet megmondani, igaz? – beszélt a festményhez. Willie festett keze az ő vállán nyugodott; mindig biztonságban érezte magát, ha Willie ott állt mögötte. Újabb sikoltás hallatszott föntről, és Jamie kezét, amit a könyvön nyugtatott, a félelem hulláma szorította görcsbe. – Imádkozz értünk, bátyus – suttogta, aztán keresztet vetett, letette a Bibliát, és kiment a pajtába, hogy segítsen a jószágok körül.

L Nem akadt sok tennivaló; Rabbie és Fergus bőven el tudta látni azt a néhány állatot, ami még megmaradt, és az ifjú Jamie tízévesen elég nagy volt már, hogy hasznos segítőjük legyen. Miközben nézelődött, hogy mit tehetne, Jamie összegyűjtött egy ölnyi szétszórt szénát, és levitte a domboldalon a bába öszvérének.

Amikor elfogy a széna, le kell majd vágniuk a tehenet, mert a kecskékkel ellentétben az képtelen a téli dombokon elegendő takarmányt szerezni, hogy fenntartsa magát, még azzal a kevéske gyomos szénával kiegészítve sem, amit a kicsi gyerekek hoztak be neki. De a sózott húsa egy kis szerencsével eltartja majd őket tavaszig. Amikor visszaért a pajtába, Fergus fölnézett a vasvillája fölött. – Jó hírű, rendes bába ez? – vonta kérdőre Fergus Jamie–t. Hosszú állát támadóan előrenyomta. – Asszonyomat nem lenne szabad rábízni egy paraszt gondjaira, az biztos! – Honnan tudjam? – vágott vissza Jamie. – Azt hiszed, van valami közöm a bábák felfogadásához? – Mrs. Martin, az öreg bába, aki az összes előző Murray gyermek születésénél segédkezett, meghalt, mint oly sokan mások, a Cullodent követő évben az éhínség idején. Mrs. Innes, az új bába, sokkal fiatalabb volt; Jamie remélte, van annyi tapasztalata, hogy tudja, mit csinál. Úgy tűnt, Rabbie–nak is kedve támadt bekapcsolódni a vitába. Sötéten meredt Fergusre. – Ó, és kit értesz te „paraszton”? Te is paraszt vagy, nem vetted még észre? Fergus megvetően, de méltóságteljesen meredt Rabbie–ra, annak ellenére, hogy ehhez kénytelen volt hátrahajtani a fejét, hisz vagy tíz centivel alacsonyabb volt barátjánál. – Akár paraszt vagyok, akár nem, az teljesen mindegy – közölte gőgösen. – Én nem vagyok bába, igaz? – Nem, te egy finnyás kis kölyök vagy! – Rabbie durván meglökte a barátját, mire Fergus egy hirtelen, meglepett kiáltással hanyatt esett, és nagyot puffant az istálló padlóján. Egy pillanat alatt talpra ugrott. Nekiugrott Rabbie–nak, aki nevetve ült a vályú peremén, de Jamie keze elkapta a gallérját és visszahúzta. – Elég volt! – kiáltotta. – És ne tedd tönkre nekem, ami kis széna még megmaradt! – Újra talpra állította Fergust, és hogy elvonja a

figyelmét, megkérdezte: – Egyébként is, mit tudsz te a bábákról? – Nagyon is sokat, milord. – Fergus előkelő mozdulatokkal leporolta magát. – Madame Elise–nél sok hölgy ágyba került, amíg ott voltam… – Azt el is hiszem – vetette közbe Jamie szárazon. – Vagy a gyermekágyra gondolsz? – Gyermekágyra, természetesen. Hiszen én is ott születtem! – A francia fiú fontoskodva fújta fel keskeny arcát. – Valóban. – Jamie szája kis mosolyra húzódott. – Na és gondolom, sok mindent alaposan megfigyeltél abban az időben, hogy hogyan kell elrendezni az ilyesmit… Fergus figyelmen kívül hagyta a megjegyzés csípős élét. – Ó, természetesen – közölte magától értetődően –, a bába nyilván tett egy kést az ágy alá, hogy elvágja vele a fájdalmat. – Nem vagyok benne olyan biztos, hogy ezt tette – dünnyögte Rabbie. – Legalábbis nem úgy hangzik. – A sikoltozás nagy részét nem lehetett hallani a pajtából, de valamennyit azért igen. – És egy tojást meg kell hinteni szenteltvízzel, és az ágy lábához kell tenni, hogy a nő könnyen szülje meg a gyermeket – folytatta Fergus magától értetődően, de arca rosszalló grimaszba húzódott. – Adtam is egy tojást az asszonynak, de úgy láttam, fogalma sincs, mit kezdjen vele. Pedig kifejezetten erre az utolsó hónapra tartogattam – tette hozzá panaszosan –, mert a tyúkok alig tojnak már. De biztos akartam lenni benne, hogy kéznél egy, ha szükség van rá. – Aztán, a szülés után – folytatta, előadásának hevében minden kétségétől megszabadulva – a bábának teát kell főznie a placentából, és oda kell adnia a nőnek, hogy megigya, hogy jó erősen meginduljon a teje. Rabbie halk, öklendező hangot hallatott. – A méhlepényből, azt mondod? – kérdezte hitetlenkedve. – Te jó ég! Magát Jamie–t is kissé felkavarta a modern orvostudomány

ilyetén kitárgyalása. – Igen, nos – fordult Rabbie–hoz mintegy mellékesen –, ők békát is esznek, tudod. Meg csigát. Ha erre gondolsz, a méhlepény már nem is olyan különös. – Magában arra gondolt, hogy talán nem is kell sok idő, és mindannyian békát meg csigát esznek, de úgy gondolta, jobb, ha ezt a feltételezést megtartja magának. Rabbie tettetett okádó hangokat hallatott. – Úristen, sose lennék francia! Fergus, aki Rabbie mellett állt, megpördült, és villámgyorsan csapott egyet az öklével. Fergus a korához képest kicsi és vékony volt, mégis erős, és igen jól ismerte az ember gyenge pontjait – erre a tudásra még serdülőkorú zsebtolvajként tett szert Párizs utcáin. Az ütés Rabbie–t éppen szemből érte, amitől kétrét görnyedt, és olyan hangot hallatott, mint a sertés hólyagja, ha rátaposnak. – Kérlek, beszélj több tisztelettel a nálad jobbakkal! – figyelmeztette Fergus fensőbbségesen. Rabbie arca felvette a vörös jó néhány árnyalatát, szája kinyílt és becsukódott, mint a halaké, ahogy próbálta visszanyerni a lélegzetét. Szemében a végtelen elképedéssel annyira nevetséges volt, hogy Jamie csak nagy nehezen tudta visszatartani a nevetést, Jenny miatti minden aggodalma és a fiúk civakodása miatti bosszúsága ellenére. – Ti kis agyalágyultak, elvennétek a mancsotokat… – kezdte, de félbeszakította az ifjú Jamie kiáltása, aki eddig lenyűgözött csendben figyelte a szóváltást. – Mi az? – pördült meg Jamie, s keze automatikusan a pisztolyhoz lendült, amit mindig magánál hordott, ha elhagyta a barlangot, de, ahogy pedig szinte számított rá, nem volt angol őrjárat az istállóudvaron. – A pokolba, mi van? – követelte a választ. Aztán, az ifjú Jamie mutatóujját követve, meglátta őket. Három kis fekete pötty, sodródtak végig a krumpliföldön a kiszáradt indák barna kuszasága fölött.

– Hollók – szólalt meg tompán, és érezte, hogy a haja égnek áll a tarkóján. Hogy ezek a háború és mészárlás madarai szülés közben jönnek a házhoz, az a legrosszabb fajta balszerencse volt. Miközben figyelte, az egyik undorító állat letelepedett a tetőgerendára. Különösebb meggondolás nélkül előhúzta a pisztolyt az övéből, és csövét az alkarjára fektetve gondosan célzott. Távoli lövés volt, az istálló ajtajából a tetőgerendára, és még fölfelé is kellett célozni. Mégis… A pisztoly megrándult a kezében, és a holló fekete tollak felhőjévé robbant fel. Két társa úgy lőtt ki a levegőbe, mintha a robbanás röpítette volna fel őket, és nagy szárnycsapkodással vadul elrepültek, rekedt kiáltásuk gyorsan elhalt a téli levegőben. – Mon Dieu!– kiáltott fel Fergus. – C’est bien, ça! – Igen, szép lövés, uram. – Rabbie, még mindig piros arccal és a levegőt kapkodva még időben összeszedte magát, hogy lássa a lövést. Most bólintott a ház felé, az állával intve: – Nézze, uram, nem a bába az? De ő volt. Mrs. Innes kidugta fejét az emeleti ablakon, szőke haja lobogott, ahogy kihajolt, hogy kikémleljen a lenti udvarra. Talán a lövés hangja miatt, attól tartott, valami baj van. Jamie kilépett az istállóudvarra, és biztatóan az ablak felé intett. – Minden rendben – kiáltotta. – Csak egy kis baleset. – Meg se akarta említeni a hollókat, nehogy a bába elmondja Jennynek. – Jöjjön fel! – kiáltotta, meg se hallva Jamie szavait. – Megszületett a gyermek, a nővére hívatja!

L Jenny kinyitotta az egyik szemét, mely kék volt és egy kicsit ferde vágású, akárcsak Jamie–é. – Szóval eljöttél, mi?

– Úgy gondoltam, valakinek itt kell lennie, ha másért nem, hát hogy imádkozzon érted – mondta nyersen. Jenny becsukta a szemét, és kis mosolyra húzódott az ajka. Jamie szerint nagyon hasonlított egy festményre, amit Franciaországban látott – valami régi itáliai fickó festette, de azért jó kép volt. – Micsoda ostoba bolond vagy… De örülök neki – mondta öccsének gyengéden. Kinyitotta a szemét és lenézett a bebugyolált csomagra, amit a karjában tartott. – Szeretnéd megnézni a fiamat? – Ó, szóval kisfiú? – Többéves nagybácsiság gyakorlatával emelte föl az apró csomagot, és magához ölelte, visszahajtva a takaró szélét, ami eltakarta az arcát. A baba szorosan lehunyta a szemét, pillái nem látszottak szemhéjának mély gyűrődésében. Maga a szemhéja éles szögben állt kipirult arcának kerekded, sima párnái fölött, annak ígéretével, hogy – legalább ebben az egy vonásában – az anyjára fog hasonlítani. A feje furcsán dudoros volt, idomtalan külseje Jamie–t kényelmetlenül egy furcsán megrugdosott dinnyére emlékeztette, de húsos szája nyugodt volt és békés, és nedves, rózsaszínű alsó ajka finoman remegett álmában, amivel a születés fáradalmait pihente ki. – Nehéz volt, ugye? – kérdezte, a gyermekhez intézve szavait, de az anyja válaszolt neki. – Bizony, az volt – felelte Jenny. – Van whisky a szekrényben, hoznál nekem egy pohárral? Jenny hangja rekedt volt, és meg kellett köszörülnie a torkát, hogy végig tudja mondani a kérését. – Whiskyt? Nem sört kellene innod, benne egy fölvert tojással? – firtatta, némi nehézségek árán elnyomva magában annak gondolatát, amit Fergus javasolt a frissen szült anyák táplálására vonatkozóan. – Whiskyt – felelte a nővére határozottan. – Amikor lent feküdtél nyomorékon, és majd’ meghaltál a lábad miatt, sört adtam én neked belevert tojással?

– Sokkal rosszabb vacakkal tömtél engem – válaszolta az öccse vigyorogva –, de igazad van, whiskyt is adtál nekem. – Jamie óvatosan lefektette az alvó újszülöttet a takaróra, aztán megfordult, hogy whiskyt hozzon. – Adtál már nevet neki? – kérdezte a baba felé biccentve, miközben kitöltött egy jókora adagot a borostyánszínű folyadékból. – Ian lesz a neve, az apja után. – Jenny keze egy pillanatig lágyan megpihent a kerek koponyán, melyet aranybarna pihe borított. Pulzusa láthatóan lüktetett a feje búbján – Jamie–nek úgy tűnt, rettenetesen védtelen, de a bába biztosította, hogy a baba egészséges, életerős kis fickó, és feltételezte, hogy a bába véleményét el kell fogadnia. Valami homályos késztetés arra ösztönözte, hogy megvédje azt a csupaszon kiszolgáltatott puha foltot, ezért megint fölvette a gyereket, és a fejére húzta a takarót. – Mary MacNab elmondta, mit műveltél Mrs. Kirbyvel – nevetgélt Jenny iszogatás közben. – Kár, hogy nem láttam… Mary azt mondta, az a szerencsétlen vén trotty majdnem lenyelte a nyelvét, amikor rászóltál. Jamie csak mosolygott viszonzásképp, és gyengéden megpaskolta a baba hátát, ahogy az a vállán feküdt. Mélyen aludt, kis teste mozdulatlanul lógott, mint egy kicsontozott sonka, de meleg, kellemes kis súly volt. – Nagy kár, hogy nem tette. Hogy bírod ki ezt a nőt, hogy egy házban kell laknod vele? Én biztos megfojtanám, ha mindennap itt lennék. Nővére horkantott, lehunyta a szemét és hátrahajtotta a fejét, hogy a whisky lecsúszhasson a torkán. – Á, az emberek annyit bosszantanak, amennyit hagyod őket, és én nem nagyon engedem. De azért – tette hozzá, miközben kinyitotta a szemét – nem mondhatom, hogy sajnálni fogom, ha megszabadulok tőle. Azon gondolkozom, hogy rásózom az öreg Kettrickre, lent Broch Mordhában. A felesége és a lánya is meghalt tavaly, és

szüksége lehet valakire, aki ellátja a háztartását. – Igen, de ha én lennék Samuel Kettrick, én Murray özvegyét választanám – jegyezte meg Jamie –, nem Kirby özvegyét. – Peggy Murray dolga már el van rendezve – biztosította a nővére. – Tavasszal hozzámegy Duncan Gibbonshoz. – Ez aztán gyors munka Duncantől! – lelkendezett kissé meglepetten. Aztán eszébe ötlött egy gondolat, és a nővérére vigyorgott. – És tud már erről valamelyikük is? – Nem – felelte Jenny, és visszamosolygott. Aztán mosolya töprengő pillantássá halványult. – Hacsak nem te magad gondoltad elvenni Peggyt, erről van szó? – Én? – Jamie annyira megdöbbent, mintha nővére hirtelen azt javasolta volna, hogy ugorjon ki az emeleti ablakon. – Még csak huszonöt éves – biztatta Jenny. – Elég fiatal hozzá, hogy még több gyermeket szüljön, és jó anya. – Mennyit ittál abból a whiskyből? – öccse előrehajolt, és úgy tett, mintha az üvegben levő folyadék szintjét vizsgálná, miközben egyik tenyerébe fogta a baba fejét, hogy ne billegjen. Aztán fölegyenesedett, és kissé bosszankodva nézett a nővérére. – Úgy élek ott a barlangban, mint egy állat, és azt akarod, hogy feleséget vegyek magamhoz? – Hirtelen nagyon üresnek érezte magát, a lelkét. Hogy nővére ne lássa, mennyire felzaklatta a javaslata, felállt, és föl–alá járkált a szobában, miközben teljesen fölöslegesen dudorászott a karjában tartott kis csomagnak. – Mennyi ideje annak, hogy asszonnyal háltál, Jamie? – tette fel a kérdést nővére a háta mögött, csak úgy társalogva. Rémülten sarkon fordult és rábámult. – Hogy a pokolba kérdezhetsz ilyet egy férfitól? – Egyik hajadon lánnyal sem volt dolgod Lallybrochtól Broch Mordháig – folytatta, elengedve a kérdést a föle mellett. – Legalábbis nem hallottam róla. Egyetlen özveggyel sem, ha nem tévedek. –

Tapintatosan elhallgatott. – Pontosan tudod, hogy nem – szögezte le Jamie. Érezte, hogy zavarában elönti arcát a pír. – Miért nem? – kérdezte nyersen a nővére. – Miért nem? – Jamie tátott szájjal bámult rá. – Elment az eszed? Mit gondolsz, olyan ember vagyok én, aki háztól házig lopakodik, és együtt hál minden asszonnyal, aki nem kergeti ki sütőlapáttal a kezében? – Mintha el akarnának kergetni. Nem, te jó ember vagy, Jamie. – Jenny mosolygott, kissé szomorkásan. – Te nem használnál ki egy nőt sem. Te először megnősülnél, igaz? – Nem! – vágta rá hevesen. A baba megrándult, és álmos hangot hallatott, mire ő automatikusan áttette a másik vállára és megpaskolta, miközben a nővérét nézte. – Eszem ágában sincs újra megnősülni, úgyhogy tegyél csak le mindenféle összeboronálásról, Jenny Murray! Szó se lehet róla, hallod? – Ó igen, hallom – felelte a nővére higgadtan. Kissé föltolta magát a párnán, hogy öccse szemébe nézhessen. – Úgy akarsz élni, mint egy szerzetes, életed végéig? – kérdezte. – Úgy mész a sírba, hogy nem lesz fiad, aki eltemessen, vagy a nevedet áldja? – Törődj a magad dolgával, a mindenségit! – Kalapáló szívvel hátat fordított neki, és az ablakhoz lépett, ahol aztán üres tekintettel bámult ki az istállóudvarra. – Tudom, hogy Claire–t gyászolod. – Nővére hangja lágyan szólt mögötte. – Gondolod, hogy én el tudnám felejteni Iant, ha nem jönne vissza? De ideje továbblépned, Jamie. Nyilván szerinted sem akarta volna Claire, hogy egész életedben egyedül élj, hogy ne legyen senki, aki megvigasztal vagy gyereket szül neked. Hosszú ideig nem válaszolt semmit, csak állt, és érezte, ahogy a pici pelyhes fej puha melege a nyaka oldalához nyomódik. Elmosódottan látta önmagát a homályos üvegben, a magas, piszkos, nyurga férfit, s ahogy a kis gömbölyded, fehér csomag elüt saját zord

arcától. – Gyermeket várt – szólalt meg végül halkan, a tükörképének beszélve. – Amikor… amikor elveszítettem. – Hogyan mondhatta volna másképp? Lehetetlen lett volna elmondania a nővérének, hogy hol van Claire… hogy reményei szerint hol lehet. Hogy gondolni sem tud más nőre, azt remélve, hogy Claire még él, még akkor is, ha jól tudja, hogy végképp elveszítette őt. Hosszú hallgatás volt a válasz az ágy felől. Aztán Jenny halkan azt mondta: – Ezért jöttél el ma? Jamie sóhajtott, és oldalvást feléje fordult, fejét a hűvös üvegnek nyomta. Nővére hátradőlt, sötét haja szétterült a párnán, a tekintete ellágyult, ahogy öccsére nézett. – Igen, talán – felelte neki. – A feleségemnek nem tudtam segíteni, valószínűleg arra gondoltam, hogy neked talán segíthetek. Nem mintha tudtam volna – tette hozzá némi keserűséggel. – Épp olyan haszontalan vagyok neked, mint neki voltam. Jenny kinyújtotta feléje az egyik kezét, arca megtelt bánattal. – Jamie, mo chridhe – mondta, aztán elhallgatott, a szeme kitágult, hirtelen megtelt rémülettel, amikor törés–zúzás robaja és kiáltások hangja hallatszott lentről a házból. – Szűz Máriám! – kiáltott fel, és még jobban elsápadt. – Az angolok! – Úristen! – Éppen annyira volt ez imádság, mint a meglepetés felkiáltása. Az ágyról gyorsan az ablakra pillantott, megítélve a menekülés lehetőségeit az elrejtőzéshez képest. A csizmás lábak léptei már a lépcsőn közeledtek. – A szekrénybe, Jamie! – suttogta Jenny sürgetően, és rá is mutatott. Ő habozás nélkül belépett a szekrénybe, és behúzta maga mögött az ajtót. Egy pillanattal később a szoba ajtaja nagy csattanással kitárult, hogy betöltse egy vörös kabátos alak háromszögletű kalapban, maga

előtt kivont kardot tartva. A dragonyos kapitány megállt, szemét ide– oda kapkodta a szobában, míg végül tekintete megállapodott az ágyban fekvő apró alakon. – Mrs. Murray? – kérdezte. Jenny nagy nehezen felhúzta magát ülő helyzetbe. – Az vagyok És mi a pokol kénköves tüzét keres maga a házamban? – faggatta. Az arca sápadt volt és verejtéktől nedves, a karja remegett, de az állát magasra tartotta, és a férfi arcába nézett. – Kifelé! A férfi mintha meg sem hallotta volna, beljebb lépett a szobába, egészen az ablakig – Jamie látta bizonytalan alakját eltűnni a gardróbszekrény széle mellett, aztán újra felbukkant, a hátát fordítva feléje, miközben Jennyvel beszélt. – Az egyik járőröm jelentette, hogy egy lövést hallott ennek a háznak a környékéről, nem sokkal ezelőtt. Hol vannak a házból a férfiak – Nincs egy sem. – Remegő karjai már nem tartották meg, és Jamie látta, ahogy nővére visszaereszkedik, hátrahanyatlik a párnáira. – A férjemet már elvitték, a legidősebb fiam nincs több tízévesnél. – Nem említette Rabbie–t vagy Fergust; az ő korukbeli fiúk már elég idősek voltak, hogy férfinak kezeljék – vagy férfiként bántsák – őket, ha a kapitánynak úgy tartja kedve. Kis szerencsével valószínűleg kereket oldottak, ahogy megpillantották az angolokat. A kapitány nyakas, középkorú férfi volt, és nem éppen hajlamos a hiszékenységre. – A fegyvertartás a Skót–felvidéken komoly vétség – közölte, és a katonához fordult, aki mögötte lépett be a szobába. – Kutassa át a házat, Jenkins! Fel kellett emelnie a hangját, amikor a parancsot adta, mert valami zűrzavar támadt odakint a lépcsőnél. Ahogy Jenkins megfordult, hogy kimenjen a helyiségből, Mrs. Innes, a bába elcsörtetett a katona mellett, aki pedig megpróbálta elzárni az útját.

– Hagyják békén ezt a szegény hölgyet! – kiabálta, szembefordulva a kapitánnyal, oldala mellett ökölbe szorított kezekkel. A bába hangja remegett, a haja kiszabadult a kötőjéből, de bátran szembenézett velük. – Kifelé, bitangok! Hagyják őt békén! – Nem bántom az úrnőjét – szabadkozott a kapitány kissé bosszankodva, nyilvánvalóan az egyik szolgálónak nézve Mrs. Innest. – Én csupán… – Még egy órája sincs, hogy megszült! Rá se lenne szabad néznie, amilyen… – Szült? – csattant fel a kapitány hangja, és hirtelen érdeklődéssel nézett a bábáról az ágyra. – Gyermeket szült, Mrs. Murray? És hol van az újszülött? A kérdéses újszülött a pólyájában mocorgott, zavarta a rémülettől megdermedt nagybátyja egyre erősödő szorítása. A ruhásszekrény mélyéről látta a nővére arcát, még az ajka is fehér volt, és dermedt, mint a kő. – A gyermek meghalt – felelte. A bába ijedtében eltátotta a száját, szerencséjére azonban a kapitány figyelme Jennyre irányult. – Ó, igen? – kezdte lassan. – Csak nem… – Mama! – A fájdalmas kiáltás az ajtónyílásból hallatszott, ahogy az ifjú Jamie kitépte magát egy katona szorításából, és az anyjára vetette magát. – Mama, meghalt a kisbaba? Jaj, nem, nem! – Zokogva térdre esett, és arcát az ágyneműbe temette. Mintha csak bátyja állítását akarná megcáfolni, Ian baba bizonyítékát szolgáltatta annak, hogy nagyon is életben van, ezért lábával élénken rugdosni kezdte nagybátyja bordáit, és egy sor apró, szortyogó hangot hallatott, amit a kinti felbolydulásban szerencsére nem hallott meg senki. Jenny az ifjú Jamie–t próbálta megnyugtatni, Mrs. Innes hiába igyekezett fölemelni a fiút, aki el nem eresztette volna anyja inge ujját, a kapitány hasztalan próbálkozott, hogy őt is meghallja valaki

az ifjú Jamie fájdalmas jajveszékelésén túl, és mindezek fölött csizmatalpak és kiáltások tompa hangja vibrált az egész házban. Jamie inkább csak gondolta, hogy a kapitány az újszülött testének holléte felől érdeklődik. Még jobban magához szorította a kérdéses kis testet, rázogatta, mindenképp próbálta megelőzni, hogy sírva fakadjon. Másik kezével a tőre markolata felé matatott, bár ez hiábavaló mozdulat volt – ha kinyitják a szekrényajtót, talán még az sem segített volna rajta, ha a saját nyakát vágja el. Ian baba ingerült hangot hallatott, talán nem tetszett neki a rázogatás. Jamie már maga előtt látta a házat lángokban, lakóit lemészárolva, ezért neki a hang éppen olyan hangosnak tűnt, mint idősebb unokaöccse jajveszékelése. – Maga tette! – Az ifjú Jamie talpra ugrott, arca nedves és dagadt volt a könnyektől meg a dühtől, és göndör, fekete fürtös fejét lehajtva már rontott is neki a kapitánynak, mint egy kis kos. – Maga ölte meg az öcsémet, maga angol pöcs! A kapitányt némiképp megdöbbentette ez a hirtelen támadás, és tett egy lépést hátrafelé, a fiúra pislogva. – Nem, fiam, tévedsz. Hiszen én csak… – Pöcs! Here! Maga mhic an diabhoil! – Az ifjú Jamie teljesen magán kívül követte a kapitányt, és közben minden trágárságot rákiabált, amit valaha csak hallott kelta vagy angol nyelven. – Öhh – szólalt meg Ian baba az idősebb Jamie fülébe. – Öh, öh! – Ez már nagyon úgy hangzott, mint egy teli tüdőből jövő sikítás bevezetője, Jamie ezért teljes pánikban elengedte a tőrét, és hüvelykujját a puha, nedves nyílásba dugta, ahonnan a hangok származtak. A baba fogatlan ínye olyan hevesen cuppant rá a hüvelykujjára, hogy kis híján hangosan felkiáltott. – Kifelé! Kifelé! Tűnjön el, vagy megölöm magát! – Az ifjú Jamie dühtől eltorzult arccal ordibált a kapitánynak. A vörös kabátos tanácstalanul nézett az ágyra, mintha Jennyt akarná megkérni, hogy hívja vissza ezt az engesztelhetetlen kis ellenfelet, de Jenny úgy

feküdt ott csukott szemmel, mintha halott lenne. – Odalent megvárom az embereimet – közölte a kapitány a tőle telhető legnagyobb méltósággal, és visszavonult, sietősen becsukva maga mögött az ajtót. Ellenségétől megfosztva a kis Jamie a padlóra hullott, és tehetetlen zokogásban tört ki. Az ajtó hasadékán át Jamie látta, hogy Mrs. Innes Jennyre néz, s a szája már nyílik, hogy kérdezzen valamit. Jenny bősz haraggal úgy pattant fel a takarók alól, mint Lázár, és ujját az ajkára nyomta, hogy csendet parancsoljon. Ian baba megveszekedetten csámcsogott a hüvelykujjon, és morgott, mert nem sikerült táplálékot nyernie belőle. Jenny az ágy szélére lendült, és ott ült várakozva. Lent a katonák hangja végigdübörgött a házon. Jenny remegett a gyengeségtől, de egyik kezét kinyújtotta a szekrény felé, ahol a férfiak rejtőztek. Jamie mély levegőt vett, és kihúzta magát. Meg kellett kockáztatnia: keze és csuklója lucskos volt a nyáltól, és a baba csalódott morgása egyre hangosabb lett. Kibotorkált a szekrényből, nyállal átitatva, és Jenny kezébe nyomta az újszülöttet. Ő egyetlen rántással lecsupaszította a mellét, az apró szájat a cicijére nyomta, és ráhajolt az apró csomagra, mintha meg akarná védeni. A kezdődő sikítás hangjai eltűntek az erőteljes szopás lelkes cuppogásában, Jamie pedig olyan hirtelen rogyott le a padlóra, mintha valaki egy kard élét húzta volna végig a térde mögött. Az ifjú Jamie felült, mikor a szekrényajtó hirtelen kitárult, és most az ajtónak támasztotta a hátát, az elképedt rémülettől üres arccal nézett anyjáról a nagybátyjára, és vissza. Mrs. Innes mellette térdelt, sietve a fülébe suttogott, de a megértésnek semmi jele nem mutatkozott a kicsi, könnyáztatta arcon. Mire kintről kiáltások és a lószerszám nyikorgása jelezte a katonák távozását, a pici Ian jóllakottan és szuszogva feküdt az édesanyja karjában. Jamie az ablaknál állt úgy, hogy meg ne lássák,

és figyelte, ahogy távoznak. A szobában csend volt, kivéve Mrs. Innes szortyogását, aki a whiskyjét iszogatta. Az ifjú Jamie szorosan az anyja mellett ült, arcát a vállához nyomta. Jenny egyszer sem nézett fel azóta, hogy megkapta a babát, csak ült ott, fejét az ölében fekvő gyermek fölé hajtva, s fekete haja elrejtette az arcát. Jamie előrelépett, és megérintette a vállát. Nővére testének melege szinte megijesztette, mintha az ő jeges rettegése lenne a természetes, és egy másik ember érintése valahogy idegen és természetellenes volna. – Lemegyek a paplyukba – mondta neki lágyan –, aztán a barlangba, ha besötétedik. . Jenny bólintott, de nem nézett föl rá. Néhány fehér hajszál látszott fekete hajában, ezüstösen csillogott a feje tetején húzódó választék mellett. – Azt hiszem… jobb lesz, ha nem jövök le ide többet – mondta végül. – Egy ideig. Jenny nem szólt semmit, csak megint bólintott.

6

Most, hogy vére árán igazzá váltunk Aztán mégis lement még egyszer a házhoz. Két hónapig ott maradt jól elrejtőzve a barlangban, még éjszaka is alig merészkedett ki vadászni, mert az angol katonák még mindig a környéken maradtak, Comarban elszállásolva. A csapatok nappal kis, nyolc– vagy tíz fős őrjáratokban cirkáltak, átfésülték a vidéket, fosztogattak, ha volt még mit ellopni, és elpusztították, amit nem tudtak használni. És mindezt az angol korona áldásával. Egy ösvény haladt el közel a hegy lábához, ahol a barlangja is megbújt. Nem volt több egy elvadult nyomnál, vadcsapásként kezdődött, és nagyjából még mindig ezt a célt szolgálta, bár ostoba szarvasbika lett volna az, amelyik megkockáztatja, hogy olyan közel merészkedik a barlanghoz, ahonnan megérezhetik a szagát. Időnként, ha kedvező volt a széljárás, mégis látott néhány rőtvadat a csapáson, vagy friss nyomokat talált másnap az ösvény sarában. Azoknak az embereknek is hasznára volt ez, akiknek a hegy oldalában volt dolguk – épp elegen voltak ilyenek. A szél a barlangtól lefelé fújt, és aznap nem számított rá, hogy vadat fog látni. A földön feküdt bent, a barlang bejáratában, ahová tiszta időben éppen annyi fény szivárgott be a lelógó rekettye és berkenye függönyén át, hogy olvasni tudott. Nem volt sok könyve, de Jarednek még mindig sikerült becsempésznie néhányat a Franciaországból küldött ajándékaival együtt. A nagy erejű esőzés új munkát követelt tőlem. Egy lyukat kellett vágnom az erődöm falán, ahol lefolyhat a víz, ahelyett, hogy

elárasztaná a barlangomat. Egy ideig a barlangomban üldögélve megállapítottam, hogy a földrengés már nem folytatódik, és határozottságom növekedni kezdett. Ebben segítségemre volt, hogy hátra mentem a raktáramba, és megittam egy pohár rumot, amivel általában nagyon csínján bántam, de most nagy szükségem volt rá. Egész éjszaka és a következő nap nagy részében is esett, így mást alig tehettem, mint hogy végiggondolom, mihez fogjak… 2 Az árnyékok mozogtak a lapon, ahogy megmozdultak fölötte a bokrok. Kiélesedett érzékeivel egyszerre elkapta a szél egy foszlányát – és vele hangokat. Talpra ugrott, keze a tőrén, ami soha el nem maradt volna mellőle. Alig állt meg, hogy gondosan letegye a könyvét, megragadta a kiugró gránitdarabot, amit fogódzónak használt, és felhúzta magát a keskeny, meredek hasadékba, mely a barlang bejáratául szolgált. A lenti ösvény felől jövő élénkvörös és fémes villanás szinte arcul csapta a rémület és felháborodás hullámával. A pokolba! Attól nem nagyon félt, hogy bármelyik katona elhagyná az ösvényt – szegényes volt a felszerelésük még ahhoz is, hogy a nyílt, vizenyős tőzeges– hangásban haladni tudjanak, nemhogy az olyan sűrűn benőtt bozótosban, mint ez a hegyoldal – de ha ilyen közel járnak, az azt jelenti, hogy nem kockáztathatja meg a barlang elhagyását sötétedés előtt még azért sem, hogy vizet hozzon vagy könnyítsen magán. Gyors pillantást vetett a vizeskorsójára, bár már a mozdulat közben jól tudta, hogy az majdnem üres. Egy kiáltás hívta fel figyelmét megint a lenti ösvényre, és a keze majdnem lecsúszott a szikláról. A katonák egy apró alak körül csoportosultak, aki a vállán cipelt kis hordó súlya alatt görnyedezett. Fergus volt az, aki fölfelé igyekezett egy hordócska frissen főzött sörrel. A pokolba, és megint a pokolba! Jól jött volna neki az a sör, 2

Daniel Defoe: Robinson Crusoe (fordította Lengyel Tamás).

hónapok óta nem ivott ilyesmit. A szél megint megfordult, ezért csak apró szófoszlányokat tudott elkapni, de úgy tűnt, hogy a kicsi alak vitatkozik az előtte álló katonával, és szabad kezével hevesen gesztikulál. – Idióta! – dörmögte Jamie halkan, csak úgy magának. – Add oda nekik és tűnj el, te kis görcs! Az egyik katona két kézzel meg akarta ragadni a hordót, de elvétette, amikor a kicsi, sötét hajú fickó fürgén hátraugrott. Jamie dühösen csapott a saját homlokára. Fergus sosem tudta megállni, hogy ne pimaszkodjon, ha a hatalom képviselőjével került szembe – különösen az angol hataloméval. A kis alak most hátrafelé szökdécselt, és valamit kiabált az üldözőinek – Ostoba! – mondta Jamie hevesen. – Dobd el és fuss! Fergus viszont ahelyett, hogy ledobta volna a hordót vagy elfutott volna, nyilvánvalóan a saját gyorsaságában bízva hátat fordított a katonáknak, és sértőn billegette előttük a farát. Néhány igencsak felingerelt vörös kabátos, még azt is kockáztatva, hogy kicsúszik a lába alól a felázott talaj, az ösvényre ugrott, hogy kövesse. Jamie látta, hogy a parancsnokuk fölemeli a karját, és figyelmeztetően kiált valamit. Nyilvánvalóan felderengett neki, hogy Fergus esetleg csalétek lehet, és megpróbálja őket csapdába csalni. De Fergus is kiabált, és a katonák láthatólag tudtak annyi útszéli francia szót, hogy megértették, amit mond, mert míg jó néhány férfi megállt a parancsnokuk kiáltására, négy katona a táncoló fiú után vetette magát. Volt egy kis dulakodás és még több kiabálás, amikor Fergus félreugrott, angolnaként kanyarogva a katonák között. A nagy zűrzavarban és abban a süvítő szélben Jamie nem hallhatta, amikor kihúzták a kardot a hüvelyéből, de később mindig úgy érezte, mintha hallotta volna, mintha a halk szisszenés és a kihúzott fém csendülése lett volna a katasztrófa első jele. Úgy tűnt, mindig a fülében csengett,

bármikor is eszébe jutott ez a jelenet – márpedig még nagyon hosszú ideig emlékezett rá. Talán volt valami a katonák viselkedésében, valami ingerlékeny hangulat, amit ő is érzékelt odafont a barlangnál. Talán csak a pusztulás érzése volt, ami Culloden óta hozzátapadt, mintha körülötte minden megfertőződött volna pusztán azáltal, hogy a közelében van. Akár hallotta a szablya hangját, akár nem, a teste már ugrásra készen megfeszült, mielőtt meglátta volna a penge ezüst ívét átlendülni a levegőn. Majdhogynem lustán mozgott, annyira lassan, hogy agya követni tudta a pályáját, kikövetkeztette a célpontját, és szavak nélkül kiáltotta: ne! Egy biztos: elég lassan mozgott ahhoz, hogy lerohanhatott volna a tolongó férfiak közé, hogy elkapja a csuklót, mely a kardot lengeti, és kicsavarja belőle a halálos pengét, hogy ártalmatlanul a földre hajítsa. Agyának tudatos része azt mondta neki, hogy ez képtelenség, még ha meg is dermedt a keze a gránitdarabon, odaszögezve őt, szemben a mindent elsöprő késztetéssel, hogy kiemelkedjen a föld mélyéről, és előrerohanjon. Nem teheted, hallotta a hangot, a halk suttogást a harag és a rémület alól, ami betöltötte őt. Hiszen érted tette, nem hagyhatod, hogy az egész értelmetlenné váljon. Nem teheted, mondta hidegen, mint a halál, az őt fojtogató hiábavalóság rettentő rohamában. Nem tehetsz semmit. Nem is tett semmit, semmit, csak figyelte, amint a penge bevégzi lusta lendületét, és lezuhan egy kicsi, szinte jelentéktelen puffanással, mire a kérdéses hordó, egyik végéről a másikra pattanva lebukdácsol a patak medrében, míg utolsó loccsanása elvész odalent messze, a barna víz vidám csobogásában. Hirtelen dermedt csendben maradt abba a kiabálás. Alig hallotta, amikor újra kezdődött, annyira úgy hangzott, mint fülében a zúgás. A térde megroggyant, tompán felsejlett benne, hogy el fog ájulni. A látása vöröses feketébe sötétült, csillagok és fénycsíkok villództak a

szeme előtt – de még a tolakodó sötétség sem tudta kizárni Fergus kezének végső látványát, azt a kicsi és fürge és ügyes zsebtolvajkezet, amint mozdulatlanul fekszik az ösvény sarában, tenyerével fölfelé, mintha könyörögne.

L Negyvennyolc hosszú, vánszorgó órán keresztül várt, mire Rabbie MacNab eljött, és füttyentett lent az ösvényen, a barlang alatt. – Hogy van? – kérdezte minden bevezetés nélkül. – Mrs. Jenny azt mondja, hogy rendbejön – felelte Rabbie. Fiatal arca sápadt volt és nyúzott, egyszerűen nem heverte még ki a barátja balesete miatti megrázkódtatást. – Azt mondja, hogy nincs láza, és még nyoma sincs üszkösödésnek a… – hallhatóan nyelt egyet – a… csonkon. – Akkor hát levitték őt a katonák a házba? – A választ meg sem várva már indult is lefelé a hegyoldalon. – Igen, mind nagyon megijedtek… azt hiszem… – Rabbie megállt, hogy kiszabadítsa az ingét egy beleakaszkodó vadrózsából, és sietnie kellett, hogy utolérje munkaadóját. – Azt hiszem, nagyon sajnálták, a kapitány legalábbis azt mondta. És adott Mrs. Jennynek egy arany font sterlinget, Fergus miatt. – Ó, igazán? – felelte Jamie. – Roppant nagyvonalú. – És többet nem szólalt meg, míg el nem érték a házat.

L Fergus a gyerekszobában feküdt teljes díszben, meghúzódva egy ágyban az ablaknál. A szeme csukva volt, amikor Jamie belépett a szobába, hosszú szempillái puhán feküdtek keskeny arcán. Hogy a megszokott

élénksége nélkül látta, grimaszainak és pózainak tárháza nélkül, az arca egészen másnak tűnt. Enyhén kampós orra széles, mozgékony szája fölött némiképp arisztokratikus külsőt kölcsönzött neki, és a bőre alatt keményedő csontok annak ígéretét hordozták magukban, hogy kisfiús bája egy napon valódi férfiszépséggé változhat. Jamie közelebb lépett az ágyhoz, és a hosszú szempillák azonnal megemelkedtek. – Milord – szólalt meg Fergus, és halvány mosolya rögtön visszaállította arcát az ismerős körvonalakba. – Biztonságban van itt? – Istenem, kölyök, nagyon sajnálom. – Jamie térdre rogyott az ágy mellett. Alig bírt ránézni a takarón fekvő gyenge alsókarra, melynek törékeny, bepólyált csuklója a semmiben végződött, de kényszerítette magát, hogy üdvözlésképp megszorítsa Fergus vállát, és tenyerét gyengéden sötét bozontjához dörgölje. – Nagyon fáj? – kérdezte. – Nem, milord – válaszolta Fergus. Aztán hirtelen ezt meghazudtoló kínzó fájdalom suhant át a vonásain, és szégyenkezve elmosolyodott. – Hát, nem nagyon. Madame pedig igazán nagyvonalú volt a whiskyvel. A kisasztalon egy teli pohárnyi állt, de csak egy gyűszűnyit ittak meg belőle. Fergus, akit francia borral választottak el, nem igazán szerette a whisky ízét. – Sajnálom – mondta Jamie újra. Semmi mást nem lehetett mondani. Nem is tudott volna mondani semmit, úgy összeszorult a torka. Gyorsan lenézett, tudta, hogy felzaklatná Fergust, ha őt sírni látná. – Á, milord, ne hibáztassa magát! – Fergus hangjában megjelent egy árnyalatnyi a régi huncutságból. – Én, én voltam szerencsés. Jamie nagyot nyelt, mielőtt válaszolt volna. – Igen, hogy életben vagy, hála érte Istennek! – Ó, még annál is jobban, milord! – Felpillantott és azt látta, hogy Fergus mosolyog, bár még mindig nagyon sápadt. – Emlékszik az egyezségünkre, milord?

– Egyezségre? – Igen, amikor a szolgálatába fogadott Párizsban. Azt mondta nekem akkor, hogy ha letartóztatnak vagy kivégeznek, akkor egy éven keresztül miséket mondat majd a lelkemért. – Megmaradt keze a nyakában lógó viharvert, zöldes színű medál felé rebbent: Szent Dismas volt rajta, a tolvajok védőszentje. – De ha elveszíteném egy fülemet vagy kezemet a szolgálatában. .. – Akkor gondoskodom rólad életed hátralevő részében. – Jamie nem tudta eldönteni, hogy nevessen vagy sírjon, aztán megelégedett azzal, hogy megpaskolta a kezet, mely most nyugodtan feküdt a takarón. – Igen, emlékszem. Bízhatsz benne, hogy betartom az alkunkat. – Ó, én mindig bíztam önben, milord – biztosította Fergus. Láthatólag kezdett fáradni, sápadt arca még fehérebb lett, mint volt, és kócos fekete haja a párnára hullott. – Szóval szerencsés vagyok – motyogta, még mindig mosolyogva. – Mert egy csapásra biztos megélhetésem lett, non?

L Jenny már várt rá, amikor kilépett Fergus szobájából. – Gyere le velem a paplyukba – kérte a nővérét, és megfogta a könyökét. – Beszélnem kell veled egy kicsit, de nem lenne szabad tovább elöl maradnom. Jenny szó nélkül követte, le a kőkockás hátsó hallig, ami a konyhát választotta el a kamrától. A padló kőlapjai közé egy jókora fatáblát építettek be, belefúrt lyukakkal perforálták, és vakolattal látszólag a kőlapokhoz rögzítették. Elméletileg ez juttatott levegőt a lenti ásott pincébe, és valóban, ha valamilyen gyanús személy kutatott volna a házban, az alsó pincének, melyet a házon kívülről, egy süllyesztett ajtón át lehet megközelíteni, volt is egy ilyen táblája

a plafonba építve. Az viszont nem látszott, hogy a tábla fényt és levegőt juttat a kicsi paplyukba is, amit közvetlenül a lenti pince mellé építettek. Ezt úgy lehetett elérni, ha fölemelték a fatáblát a hozzávakolt keretével együtt, s alatta előkerült az apró helyiségbe vezető rövid létra. A helyiség nem volt nagyobb egy másfél méter oldalú négyzetnél, és bútorzatként nem volt benne semmi más, mint egy egyszerű lóca, egy takaró, meg egy éjjeliedény. Egy jókora korsó víz és egy kis doboznyi kemény keksz egészítette ki a kamra felszerelését. Valójában csak az utóbbi néhány évben toldották a házhoz, és ezért nem is volt igazi paplyuk 3, mivel nem pap foglalta el, és ez nem is volt várható. Lyuknak viszont határozottan lyuk volt. Két ember csak úgy fért el benne, ha leültek egymás mellé a lócára, így Jamie azonnal leült a nővére mellé, mihelyt visszatette a helyére a táblát a feje fölött, és lemászott a létrán. Egy pillanatig csendben ült, aztán mély levegőt vett és belekezdett. – Nem tudom tovább elviselni – mondta. Halkan beszélt, ezért Jennynek közel kellett hajtania a fejét, hogy hallja, amit mond, ahogy a pap fogadja a bűnbánó gyónását. – Nem bírom. El kell mennem. Olyan közel ültek egymáshoz, hogy Jamie érezte nővére keblének emelkedését és süllyedését, ahogy levegőt vett. Aztán Jenny odanyúlt és megfogta a kezét, kemény kis ujjai szorosan átfogták az övét. – Megpróbálod megint Franciaországot? – Korábban már kétszer megpróbált Franciaországba szökni, de minden alkalommal megakadályozta benne a minden kikötőben ott állomásozó angol őrség. Egy olyan feltűnően magas és olyan színösszeállítású férfi, mint ő, nem tudta megfelelően álcázni magát. Megrázta a fejét. – Nem. Elfogatom magamat. A katolikus skótok paplyukat építettek a házaikba, hogy az anglikán angolok elől elrejthessék a katolikus egyházi személyeket.

3

– Jamie! – Felindultságában Jenny szinte felkiáltott, de aztán megint lehalkította a hangját öccse kezének figyelmeztető szorítására. – Jamie, azt nem teheted! – tette hozzá halkabban. – Úristen, fel fognak akasztani! Jamie úgy lógatta a fejét, mintha a gondolataiba merült volna, de habozás nélkül megrázta. – Azt hiszem, nem. – A nővérére nézett, aztán elkapta a tekintetét. – Claire… ő látnok volt. – Akár ez is lehetne a magyarázat, gondolta, ha nem is a teljes igazság. – Ő látta, mi fog történni Cullodennél… sőt, tudta. És azt is elmondta nekem, hogy mi következik majd utána. – Á – felelte Jenny lágyan. – Én meg csodálkoztam. Tehát ezért ajánlotta nekem, hogy ültessek burgonyát… és építsük föl ezt a helyet. – Bizony. – Enyhén megszorította a nővére kezét, aztán elengedte, és kicsit elfordult a keskeny padon, hogy szembenézzen vele. – Azt mondta nekem, hogy a korona egy ideig tovább üldözi még a jakobita árulókat… és így is történt – tette hozzá szárazon. – De az első néhány év elteltével aztán már nem végzik ki az elfogott embereket, hanem csak börtönbe vetik őket. – Csak! – visszhangozta a nővére. – Ha már menned kell, Jamie, menj inkább a harasztosba, de hogy bevonulj egy angol börtönbe, akár felakasztanak, akár nem… – Várj! – Karjára tett keze megállította. – Még nem mondtam el neked mindent. Nem akarok csak úgy odamenni az angolokhoz, és feladni magam. Szép díj van a fejemre kitűzve, igaz? Nagy kár lenne azt hagyni veszendőbe menni, nem gondolod? – Megpróbált derűt erőltetni a hangjába, Jenny meghallotta, és élesen nézett fel rá. – Szűzanyám – suttogta. – Szóval azt akarod, hogy valaki eláruljon téged? – Látszólag, igen. – Eldöntötte már a tervét, egyedül a barlangban, de mostanáig nem tűnt egészen valóságosnak. – Arra gondoltam,

talán Joe Fraser lenne a legjobb erre. Jenny erősen az ajkához dörgölte az öklét. Gyors esze volt; Jamie tudta, hogy azonnal megértette a tervét – a következményeivel együtt. – De Jamie – suttogta. – Még ha nem is akasztanak fel azonnal – márpedig ennek igen nagy a kockázata –, Jamie, megölhetnek akkor is, amikor elfognak! Jamie válla hirtelen előregörnyedt a fájdalom és a kimerültség súlya alatt. – Jó ég, Jenny – felelte –, azt hiszed, érdekel még? Hosszú hallgatás következett, mielőtt nővére válaszolt volna. – Nem, nem hiszem – mondta végül. – És még azt se mondhatom, hogy hibáztatlak érte. – Egy pillanatra elhallgatott, hogy lehiggadjon. – De engem azért érdekel. – Ujjaival finoman megérintette Jamie fejét, a haját simogatta. – Úgyhogy vigyázol magadra, ugye, te ütődött? Egy pillanatra elsötétedett fölöttük a szellőzőpanel, és könnyű léptek kopogó zaja hallatszott. Talán az egyik konyhalány volt, útban a kamra felé. Aztán visszatért a tompa fény, és megint látta Jamie arcát. – Igen – suttogta végül. – Vigyázok.

L Több mint két hónapig tartott, míg befejezték az előkészületeket. Teljes pompájában elérkezett a tavasz, mire végre jött a hír. Jamie a kedvenc szikláján ült, közel a barlang bejáratához, és figyelte, ahogy feljönnek az esti csillagok. Még a Culloden utáni legrosszabb évben is, mindig tudott találni egy–egy békés pillanatot a napnak ebben a szakában. Ahogy megfakult a nappali fény, mintha a tárgyak belülről kezdtek volna finoman világítani, s ezért élesen

körvonalazódtak az égen vagy a földön, tökéletesen és tisztán minden részletükben. Jól látta a molylepke alakját, mely láthatatlan a fényben, de most kirajzolódott a porban háromszög alakú sötétebb árnyékával, ami kiemelte a fatörzs hátteréből, amire leszállt. Egy pillanat, és rögtön szárnyra kap. Végignézett a völgy fölött, megpróbálta egészen a távoli szirtet szegélyező fekete fenyőfákig nyújtani a tekintetét. Aztán fölnézett a csillagokra. Ott az Orion, méltóságteljesen lépked végig a horizonton. Meg a Fiastyúk, alig látszik a sötétedő égbolton. Lehet, hogy egy időre most látja utoljára az eget, ezt ki akarta élvezni. A börtönre gondolt, rudakra, zárakra és tömör falakra, és eszébe jutott Fort William. A Wentworth börtön. A Bastille. Kőfalak, másfél méter vastagok, elzárnak minden levegőt és fényt. Mocsok, bűz, éhség, bezártság… Lerázta magáról az ilyen gondolatokat. Maga választotta meg az útját, és elégedett volt a döntésével. Tekintetével mégis az égboltot kutatta, a Taurust kereste. Nem a legszebb csillagkép, de az övé. A Bika jegyében született, makacs volt és erős. Annyira erős, ahogy remélte, hogy képes megtenni, amit elhatározott. Az egyre erősödő éjszakai hangok között éles, magas füttyszót hallott. Lehetett volna egy póling hazahívó éneke is a tónál, de ő fölismerte a jelet. Valaki jött fölfelé az ösvényen – egy barát. Mary MacNab volt az, aki a férje halála után konyhalány lett Lallybrochban. Általában Rabbie, a fia, vagy Fergus hozott neki élelmet és híreket, de ő is eljött már néhányszor korábban. Egy kosarat hozott, szokatlanul jól telepakolva, hideg sült fogollyal, friss kenyérrel, néhány zöld újhagymával, egy maréknyi korai cseresznyével és egy palack sörrel. Jamie megvizsgálta a zsákmányt, aztán kesernyés mosollyal nézett fel. – A búcsúvacsorám, mi? A nő némán bólintott. Kis termetű asszony volt, sötét haja erősen ezüsttel csíkozott, arcát az élet nehézségei barázdálták. A szeme

mégis lágy barna színben játszott, az ajka még mindig telt és finom vonalú. Jamie rádöbbent, hogy Mary ajkát bámulja, és gyorsan visszafordult a kosár felé. – Te jó ég, annyira tele leszek, hogy meg sem fogok tudni mozdulni. Még sütemény is van! Hogyan hoztátok ezt mind össze, hölgyek? Mary MacNab vállat vont – nem volt valami nagy csevegő –, aztán elvette tőle a kosarat, és elkezdte kirakosgatni az ételt a kövekre fektetett fa asztallapra. Mind a kettőjüknek megterített. Nem volt ebben semmi szokatlan, korábban is evett már vele, hogy étkezés közben elmesélje neki a környék pletykáit. Mégis, ha ez lesz az utolsó étkezése, mielőtt elhagyja Lallybrocht, csodálkozott, hogy sem a nővére, sem a fiúk nem jöttek el, hogy megosszák vele. Talán látogatók érkeztek az udvarházba, és ez nehezítette meg számukra, hogy észrevétlenül távozzanak. Udvariasan intett a nőnek, hogy üljön le elsőként, mielőtt maga is leült volna törökülésben a kemény földre. – Megbeszéltétek Joe Fraserrel? Hol fog megtörténni? – kérdezte, miközben harapott egyet a hideg fogolyból. Mary elmondta neki a terv részleteit: egy lovat hoznak majd hajnal előtt, s neki ki kell lovagolnia a szűk völgyből a hágónál. Aztán megfordul, átvág a hegy sziklás lábánál, és lefelé jön, vissza a völgybe Feesyhant’s Burnnél, mintha hazafelé igyekezne. Az angolok valahol Struy és Eskadale között találják majd meg, a legvalószínűbb, hogy Midmainsnél, az nagyon jó leshelynek, mert ott a hegyszoros mindkét oldalon meredeken emelkedik, de egy erdős folt van a patak mellett, ahol jó néhány ember el tud rejtőzni. Étkezés után Mary szép rendesen összerakta a kosarat, elég ételt hagyva elöl, hogy hajnali indulása előtt ehessen egy kis reggelit. Jamie arra számított, hogy ezután elmegy, de nem tette. Bent kotorászott a hasadékban, ahol Jamie a derékalját tartotta, szépen

kiterítette a padlóra, felhajtotta a takarókat, és letérdelt a szalmazsák mellé, kezét összekulcsolta az ölében. Jamie karba tett kézzel a barlang falának dőlt. Bosszankodva nézett le az asszony lehajtott feje tetejére. – Á, szóval erről van szó? – csattant fel. – Na és kinek az ötlete volt ez? A tiéd vagy a nővéremé? – Számít az? – Mary nyugodt volt, a keze mozdulatlanul nyugodott az ölében, sötét haja a fejére simult a hajpántja alatt. Jamie megrázta a fejét és lehajolt, hogy talpra állítsa. – Nem, valóban nem számít, mert nem fog megtörténni. Értékelem az ötletet, de… Szavait egy csók szakította félbe. Ajka valóban olyan puha volt, amilyennek látszott. Jamie erősen megragadta mindkét csuklóját, és eltolta magától az asszonyt. – Nem! – szólt rá. – Erre semmi szükség, és én nem akarom megtenni. – Jamie kényelmetlen érzéssel vette tudomásul, hogy a teste egyáltalán nem ért egyet szükség hozta döntésével, és még kényelmetlenebb volt neki, hogy bricsesze, mely szűk volt és a viseléstől vékonyra kopott, véleménykülönbségét nyilvánvalóvá tette mindenki számára, aki vette a fáradságot, hogy odanézzen. Azokat a telt, édes ajkakat felgörbítő halvány mosoly arra utalt, hogy Mary odanézett. Jamie a bejárat felé fordította őt és finoman meglökte, amire ő úgy reagált, hogy oldalt lépett, és maga mögé nyúlt, a szoknyája kötőjéhez. – Ne tedd ezt! – kiáltott rá Jamie. – Hogy akar megállítani engem? – kérdezte, kilépett a ruhadarabból, és szépen összehajtogatva letette az egyetlen zsámolyra. Karcsú ujjai továbbvándoroltak az ingválla fűzőjéhez. – Ha nem mész el, akkor kénytelen leszek én – felelte határozottan. Aztán sarkon fordult, és a barlang bejárata felé lépett, amikor meghallotta maga mögött az asszony hangját. – Uram! – szólt rá.

Jamie megállt, de nem fordult meg. – Nem való, hogy így szólítasz – mondta. – Lallybroch a magáé – felelte a nő. – És az is lesz, ameddig csak él. Ha maga Lallybroch ura, akkor úgy is fogom szólítani. – Nem az enyém, a birtok az ifjú Jamie–é. – Az ifjú Jamie nem teszi meg azt, amit maga – felelte határozottan. – És nem a nővére kért meg arra, amit tenni akarok. Forduljon meg! Jamie vonakodva megfordult. Az asszony mezítláb állt egy szál ingben, haja lazán leengedve a vállára. Sovány volt, mint mindannyian ezekben a napokban, de keble nagyobb volt, mint hitte, és mellbimbója láthatóan kidudorodott a vékony anyagon keresztül. Az ing viseltes volt, ahogyan a többi ruhadarabja is, kopott a szegélyénél és a vállánál, néhány helyen szinte átlátszó. Becsukta a szemét. Könnyű érintést érzett a karján, kényszerítette magát, hogy mozdulatlanul álljon. – Tudom én jól, hogy mire gondol – mondta. – Mert láttam a hölgyét, és tudom, hogy milyen volt az maguk között. Nekem sose jutott ilyen – tette hozzá halkabb hangon –, egyik férfival sem a kettő közül, akikhez hozzámentem. De tudom, milyen az igaz szerelem, ha látom, és eszemben sincs azt éreztetni magával, hogy elárulta volna. A pihekönnyű érintés tovább mozdult az arca felé, és egy munkától érdes hüvelykujj végigsimította az orrától a szájáig húzódó ráncot. – Én csak annyit akarok – folytatta csöndesen –, hogy valami mást adni tudjak. Kevesebbet, az lehet, de olyasmit, aminek hasznát látja; valamit, ami egyben tartja. A nővére és a gyermekek nem tudják ezt megadni… csak én. – Jamie hallotta, hogy az asszony levegőt vesz, és arcáról eltűnt az érintés. – Maga adta nekem az otthonomat, az életemet és a fiamat. És nem akarja tőlem elfogadni ezt az apróságot viszonzásul?

Jamie érezte, hogy könnyek feszítik a szemhéját. A súlytalan érintés keresztülhúzódott az arcán, kitörölte a nedvességet a szeméből, végigsimította durva haját. Fölemelte a karját, lassan, és kinyújtotta. Az asszony belépett az ölelésébe, olyan takarosan és egyszerűen, ahogy megterítette az asztalt vagy megágyazott. – Én… ezt már nagyon régen nem csináltam… – szólalt meg Jamie hirtelen szégyenlősen. – Én sem – felelte az asszony egy apró mosollyal. – De majd eszünkbe jut, hogy kell.

HARMADIK RÉSZ

AMIKOR FOGLYOD VAGYOK

7

A dokumentumokba vetett hit Inverness, 1968. május 25.

A reggeli postával érkezett meg a boríték Linklatertől. – Nézzétek, milyen vastag! – kiáltott fel Brianna. – Küldött valamit! – Orra hegye piros volt az izgalomtól. – Úgy néz ki – felelte Roger. Külsőre nyugodt volt, de én láttam, hogy lüktet a pulzusa a nyaka mélyedésében. Fölkapta a vastag, sárga borítékot, és egy pillanatig maga előtt tartotta, a súlyát mérlegelte. Aztán hüvelykujjával kíméletlenül feltépte a hajtását, és kihúzott belőle egy köteg fénymásolt papírlapot. Kihullott belőle a vastag egyetemi papírra írt fedőlap. Fölvettem a padlóról és hangosan felolvastam, bár a hangom reszketett kicsit. – „Kedves dr. Wakefield!–olvastam. – Ezúton válaszolok kérdéseire, melyek a jakobita tisztek kivégzésére vonatkoznak, amit Cumberland herceg csapatai hajtottak végre a cullodeni csata után. Az ön által is említett, könyvemben található hivatkozások főforrása egy bizonyos Lord Méltón személyes naplója, aki Culloden idején egy gyalogos ezredparancsnoka volt Cumberland alatt. A napló idevágó oldalairól fénymásolatokat is mellékeltem; amint látni fogja, az egyik túlélő, bizonyos James Fraser története különös és megható história. Fraser nem egy fontos történelmi személyiség, és nincs is összhangban a művem fő csapásirányával, de gyakran gondoltam rá, hogy tovább nyomozok, abban a reményben, hogy kideríthetem a további sorsát. Ha esetleg feltárja, hogy túlélte az utazást a saját birtokára, boldog lennék, ha tájékoztatna erről. Mindig is reméltem,

hogy ez történt, bár ahogy Méltón leírta az állapotát, ez inkább tűnik valószínűtlennek, őszinte híve, Eric Linklater.” A papír remegett a kezemben, ezért nagyon óvatosan letettem az asztalra. – Valószínűtlen, mi? – szólalt meg Brianna, aki lábujjhegyen állt, hogy lásson Roger válla fölött. – Ha! Persze hogy hazaért, mi tudjuk, hogy így volt! – Úgy hisszük, hogy hazaért – javította ki Roger, de ezt csak a tudós megfontoltsága mondta, a vigyora éppolyan széles volt, mint Briannáé. – Kakaót vagy teát kérnek tízóraira? – Fiona sötét fürtös feje kukkantott be a dolgozószoba ajtaján, félbeszakítva az izgalmat. – Van friss gyömbéres– diós kekszem, most sült meg. – A meleg gyömbér illata beszivárgott vele a dolgozószobába, csábító fuvallatként érkezve a kötényében. – Én teát kérek – felelte Roger, épp mikor Brianna így szólt: – Ó, a kakaó remekül hangzik! Fiona önelégült arckifejezéssel betolta a zsúrkocsit, büszkén parádézva rajta a teamelegítővel és a kakaós bögrével, valamint egy tál friss gyömbéres–diós keksszel. Én is elfogadtam egy csésze teát, és leültem a karosszékbe Méltón naplójának lapjaival. A tizennyolcadik századi folyó kézírás meglepően világos volt az archaikus helyesírás ellenére, és én perceken belül ott jártam a Leanach farmház környékén, elképzeltem a zümmögő legyek hangját, az egymáson heverő testek zűrzavarát és a döngölt padlóba szivárgó vér fanyar szagát. „… hogy eleget tegyek az öcsém adott szavának, nem tehettem mást, mint hogy megkíméltem Fraser életét. Ezért kihagytam a nevét a farmháznál kivégzett árulók listájából és intézkedéseket tettem, hogy hazaszállítsák a saját birtokára. Eme cselekedetemmel valójában nem érzem magamat túlzottan könyörületesnek Fraser irányában, sem a herceg iránti szolgálatomat tekintve különösebben

vétkesnek, hiszen Fraser állapota, lábán a hatalmas, gennyes és fekélyes sebbel, valószínűtlenné teszi, hogy túlélheti a hazáig vezető utat. A becsület azonban megakadályozza, hogy másként tegyek, és be kell vallanom, megkönnyebbülés volt a lelkemnek, mikor azt láttam, hogy még élt, amikor elvitték a harcmezőről. Ekkor figyelmemet már mélabúsabb feladatnak kellett szentelnem, a bajtársai testét kellett eltemetnünk. Bizony megviseli a lelkemet az a sok öldöklés, amit az elmúlt két napban láttam”, s egyszerűen ezzel végződött a bejegyzés. Letettem a lapokat a térdemre, nagyokat nyeltem. „Egy hatalmas, gennyes és fekélyes seb…” Tudtam, ahogy Roger és Brianna nem tudhatta, hogy mennyire súlyos lehetett egy ilyen seb, antibiotikumok nélkül, a megfelelő orvosi kezelés teljes hiányában; sőt, abban az időben még az egyszerű gyógynövényes dunsztkötés sem volt elérhető a skót–felföldi bűbájosok számára. Mennyi ideig tarthatott Cullodentől elzötykölődni Broch Tuarachig egy kocsin? Két napig? Háromig? Hogy maradhatott életben ilyen állapotban, hogy bírhatta ki ápolás nélkül ilyen sokáig? – Márpedig kibírta. – Brianna hangja betört a gondolataimba, megválaszolva azt, ami a Rogeréhez hasonló gondolatnak tűnt. Egyszerű magabiztossággal beszélt, mintha maga is látta volna a Melton naplójában leírt eseményeket, és biztos lenne a kimenetelükben. – Tudom, hogy hazaért, ő volt a Dunbonnet. – A Dunbonnet? – Fiona, miközben a félbehagyott csésze hideg teámmal matatott, meglepetten nézett át a válla fölött. – Hallottatok a Dunbonnetről, ugye? – Maga is? – Roger csodálkozva nézett az ifjú házvezetőnőre. Amaz bólintott, szórakozottan kilöttyintette a teámat egy szobanövényre, ami a kandallónál állt, és friss, gőzölgő főzettel töltötte újra a csészémet. – Ó, igen. A nagymamám nagyon sokszor elmesélte nekem azt a történetet.

– Mondd el nekünk! – Brianna feszült figyelemmel előrehajolt, kakaós bögréjét a két tenyerébe fogta. – Kérlek, Fiona! Hogy szól a történet? Fiona kissé meglepettnek látszott, hogy hirtelen ennyire a figyelem középpontjában találta magát, de engedelmesen vállat vont. – Óh, ez csak a Bonnie Prince egyik hívének a története. A cullodeni nagy vereség után, ahol rengetegen meghaltak, néhányan mégis megmenekültek. Nos, egy ember elmenekült a csatatérről és átúszott a folyón, de a vörös kabátosok még így is üldözték. Út közben odaért egy templomhoz, odabent éppen szertartás folyt, így hát berohant, és a lelkész irgalmáért könyörgött. A lelkész és a hívek megkönyörültek rajta, ezért belebújt a lelkész öltözékébe, és mikor pár pillanattal később a vörös kabátosok berontottak, ő már ott állt a szószéken és hirdette az igét, és a szakállából meg a ruhájából csöpögő víz tócsába gyűlt a lábánál. A vörös kabátosok azt gondolták, hogy tévedtek, és továbbmentek az úton, és ő így megmenekült… és a templomban mindenki azt mondta, hogy „ez volt a legjobb prédikáció, amit valaha hallott”! – Fiona szívből nevetett, míg Brianna rosszallóan, Roger pedig zavartan nézett. – Ez volt a Dunbonnet? – kérdezte. – De én azt hittem… – Jaj, nem! – nyugtatta meg Fiona. – Ez nem a Dunbonnet volt… csak a Dunbonnet is azok között volt, akik megmenekültek Cullodenből. Ő visszatért a saját birtokára, de mert a sassenachok az egész Skót–felföldön vadásztak az emberekre, hét évig elrejtőzött egy barlangban. Brianna ezt hallva megkönnyebbült sóhajjal dőlt hátra a székén. – És a bérlői Dunbonnetnek nevezték, mert nem akarták kimondani a nevét, nehogy elárulják – motyogta. – Ismered a történetet? – kérdezte Fiona csodálkozva. – Igen, így volt. – És azt elmondta a nagymamája, hogy mi történt vele azután? – sürgette Roger.

– Hát persze! – Fiona szeme úgy elkerekedett, mint két tejkaramella pasztilla. – Ez a legjobb része a történetnek! Tudják, Culloden után hatalmas éhínség volt, a nép éhezett a völgyekben, télen kikergették őket a házukból, a férfiakat lelőtték, a kunyhóikat felgyújtották. A Dunbonnet bérlői a többieknél jobban boldogultak, de még így is eljött az a nap, amikor elfogyott az ennivaló, a gyomruk korgott hajnaltól sötétedésig; az erdőkben nem volt vad, a szántón nem termett gabona, és a gyermekek az anyjuk karjában haltak meg, mert nem volt tej, hogy táplálják őket. Hideg borzongás futott rajtam végig a szavaira. Magam előtt láttam Lallybroch lakóinak arcát – az emberekét, akiket megismertem és megszerettem –, rajta a hideg és az éhezés nyomorúságával. Nemcsak rettegés töltött el, hanem bűntudat is. Én biztonságban éltem, melegben, jól tápláltan, ahelyett, hogy osztoztam volna a sorsukban – mert megtettem, amit Jamie akart, és elhagytam őket. Briannára néztem, vörös haja előreomlott elmélyültségében, és a mellemet összeszorító érzés enyhült egy kicsit. Ő is biztonságban volt ezekben az elmúlt években, melegben, jól tápláltan és szeretetben élt – mert én megtettem, amit Jamie akart. – Szóval merész tervet eszelt ki az a Dunbonnet – folytatta Fiona. Kerek arca felderült története izgalmától. – Megszervezte, hogy az egyik bérlője elmenjen az angolokhoz, és ajánlja fel, hogy feladja őt. Szép díjat tűztek ki a fejére, mert kitűnő harcosa volt a hercegnek. A bérlők átveszik majd a vérdíjként kitűzött aranyat – persze hogy a birtokon élő emberek használják majd –, és elmondják az angoloknak, hogy hol foghatják el a Dunbonnetet. A kezem erre olyan görcsösen szorult össze, hogy a teáscsészém finom kis füle rögtön lepattant. – Elfogják? – krákogtam a rémülettől rekedt hangon. – És felakasztották? Fiona meglepetten pislogott rám. – Ugyan, dehogy – felelte. – Pedig azt akarták, ahogy a

nagymamám mesélte, és hazaárulási pert indítottak ellene, de végül inkább börtönbe zárták… de az arany a bérlőihez került, és így ők túlélték az éhínséget – fejezte be vidáman, nyilvánvalóan ezt tekintve a happy endnek. – Te jó ég! – sóhajtotta Roger. Óvatosan letette a csészéjét, és úgy ült ott dermedten, a semmibe bámulva. – Börtön… – Úgy mondod ezt, mintha jó lenne – tiltakozott Brianna. Szája sarka megfeszült az aggodalomtól, a szeme gyanúsan csillogott. – Az is – vágta rá Roger, észre sem véve az aggodalmát. – Nem volt olyan sok börtön, ahová az angolok jakobita árulókat zártak, és mindegyik vezetett hivatalos nyilvántartást. Hát nem értik? – kérdezte, és Fiona csodálkozó arcáról Brianna komor tekintetére nézett, végül pedig rám, abban a reményben, hogy én megértem. – Ha börtönbe vonult, akkor meg tudom találni. – Aztán megfordult, hogy végignézzen a dolgozószoba három falán tornyosuló könyvespolcokon, melyek a megboldogult Wakefield tiszteletes jakobita titkainak gyűjteményét őrizték. – Ott van benne ezekben – folytatta Roger halkan. – Valamelyik börtöntekercsen, az egyik dokumentumban… az lesz az igazi bizonyíték! Hát nem értik? – tette föl megint a kérdést, és visszafordult hozzám. – Ha börtönbe vonult, azzal újra az írott történelem része lett! És ott, azokban valahol, meg is fogjuk találni! – Meg azt, ami vele történt – lehelte Brianna –, amikor kiengedték. Roger összeszorította az ajkát, nehogy kimondja azt a lehetőséget, ami eszébe jutott, akárcsak nekem is: „vagy meghalt”. – Igen, így van – mondta aztán Roger, és megfogta Brianna kezét. Mélyzöld és kifürkészhetetlen tekintete találkozott az enyémmel. – Amikor kiengedték.

L

Roger dokumentumokba vetett hite még egy héttel később is megingathatatlan volt. Ugyanezt nem lehetett elmondani Wakefield tiszteletesnek a dolgozószobában álló asztaláról, melynek vékony lábai vészjóslóan inogtak és nyikorogtak a szokatlan súly alatt. Ez az asztal normális esetben csak egy kis lámpa terhét hordozta, meg a tiszteletes kisebb tárgyi leleteinek gyűjteményét. Most csak azért állították szolgálatba, mert a dolgozószobában minden más vízszintes felületet már beborítottak a papírok, újságok, könyvek, valamint különböző angliai, skóciai és írországi régészeti társaságok, egyetemek és kutató könyvtárak vastag, barna borítékjai. – Ha még egy lapot rátesz arra a vacakra, össze fog rogyni – figyelmeztette Claire, amikor Roger óvatlanul kinyújtotta a kezét, hogy a nála levő újabb mappát ejtse le a kis intarziás asztalra. – Hogy? Ja, persze. – Még a levegőben irányt változtatott, aztán mivel hiába nézelődött, hogy másik helyet találjon, ahová leteheti a mappát, végül úgy döntött, hogy ledobja a lába mellé a padlóra. – Épp most végeztem a Wentworthszel – jelentette Claire. Lába ujjával egy ingatag kupacra mutatott a padlón. – Megérkeztek már a feljegyzések Berwickből? – Igen, épp ma reggel. De hová tettem? – Roger tétován nézett körül a szobában, ami erősen emlékeztetett a feldúlt alexandriai könyvtárra, éppen mielőtt az első fáklyát meggyújtották. Megdörzsölte a homlokát, próbált koncentrálni. Egy azzal töltött hét után, hogy napi tíz órában brit börtönök kézzel írt lajstromait és a börtönigazgatók leveleit, beszámolóit és naplóit lapozgatta Jamie Fraser valamiféle hivatalos nyoma után kutatva, Roger kezdte úgy érezni, mintha csiszolópapírral dörzsölték volna a szemeit. – Kék volt – szögezte le végül. – Határozottan emlékszem, hogy kék volt. McAllistertől kaptam, a cambridge–i Trinity College történelemtanárától, márpedig a Trinity azokat a nagy, halványkék borítékokat használja, az elején az egyetem címerével. Talán Fiona

látta. Fiona! A dolgozószoba ajtajához lépett, és kikiáltott a hallba a konyha irányában. A késői óra ellenére még égett a lámpa, és kakaó meg frissen sült mandulás sütemény szívmelengető illata lebegett a levegőben. Fiona soha el nem hagyta volna a posztját, ha a leghalványabb lehetősége is fennállt annak, hogy valakinek a környezetében esetleg táplálékra lenne szüksége. – Ó, igen? – Fiona barna fürtös feje kikukkantott a konyhából. – Éppen most lesz kész a kakaó – biztosította Rogert. – Csak arra várok, hogy kivehessem a kekszet a sütőből. Roger mélységes gyöngédséggel mosolygott rá. Fionának a maga részéről a legkevesebb köze sem volt a történelemhez – soha semmi komolyabbat nem olvasott a színes hetilapoknál –, de soha nem vonta kétségbe az ő tevékenységét sem, miközben naponta békésen leporolta a könyvek és iratok halmait anélkül, hogy a tartalmukkal fárasztotta volna magát. – Köszönöm, Fiona! – felelte Roger. – Csak arra gondoltam, nem látta esetleg azt a nagy kék borítékot? Vastag volt, úgy ilyesmi… – A kezével mutatta. – A reggeli postával érkezett, de letettem valahová. – Az emeleti fürdőszobában hagyta – vágta rá Fiona azonnal. – Ott van az a jó nagy, vastag könyv arany felirattal, a Bonnie Prince fényképével fönt az elején, meg három levél, amit épp kibontott, meg ott van a gázszámla is, amit nem lenne szabad elfelejtenie, a hónap tizennegyedikén lesz esedékes. Az összeset odatettem a bojler tetejére, hogy ne legyen útban. – A tűzhely órájának rövid, éles csöngetésére egy fojtott kiáltás kíséretében hirtelen visszahúzta a fejét. Roger megfordult, és kettesével szedte a fokokat, ahogy mosolyogva fölment a lépcsőn. Más hajlandóságokkal és ezzel a memóriával Fiona akár tudós is lehetett volna. De még így is kitűnően működött kutatói asszisztensként. Amíg a külseje alapján meg lehetett határozni egy bizonyos dokumentumot vagy könyvet,

nem pedig a címe vagy a tartalma alapján, Fiona tökéletes pontossággal tudta, hogy hol van. – Ó, semmiség – nyugtatta meg Rogert könnyedén, mikor korábban megpróbált elnézést kérni a felfordulásért, amit a házban művelt. – Azt hihetné az ember, hogy még él a tiszteletes, amekkora hegynyi papír van itt szétszórva. Mint a régi szép időkben, igaz? Ahogy már lassabban ballagott lefelé a kék borítékkal, Roger azon gondolkozott, vajon mit szólt volna megboldogult nevelőapja ehhez a mostani nyomozáshoz. – Belevetné magát a feje búbjáig, abban biztos vagyok – motyogta magában. Élénken élt még emlékezetében a tiszteletes, kopasz feje ragyogott a hall mennyezetéről lógó régimódi gömblámpák alatt, amint dolgozószobájából a konyha felé cammogott, ahol az öreg Mrs. Graham, Fiona nagyanyja piszmogott a tűzhelynél, hogy kiszolgálja az öregember testi szükségleteit az éjszakákba nyúló tudományos munkálkodások során csakúgy, ahogy most Fiona szolgálta ki őt. Elgondolkozik ezen az ember, tűnődött, miközben belépett a dolgozószobába. A régi időkben, mikor az ember fia rendszerint követte az apja hivatását, vajon csak meggyőződésből tette ezt – hogy megtartsa az üzletet a családban vagy létezett valamiféle családi hajlam egy bizonyos fajta munkára? Lehetséges, hogy egyes emberek arra születtek, hogy kovácsok legyenek, kereskedők, vagy szakácsok – ezzel a hajlammal születtek, ezzel az adottsággal, kifejezetten beleszülettek ebbe a lehetőségbe? Ez nyilvánvalóan nem vonatkozhatott mindenkire; mindig voltak emberek, akik elhagyták az otthonukat, útra keltek, és olyan dolgokat próbáltak meg, amik egészen addig ismeretlenek voltak a családjuk körében. Ha ez nem így lett volna, talán nem is lettek volna feltalálók, sem felfedezők; mégis úgy tűnt, hogy bizonyos családokban létezik valamiféle vonzalom bizonyos hivatások iránt, még ezekben a nyugtalan, modern időkben is, amikor széles körben

elterjedt az oktatás és egyszerűvé vált az utazás. Amin viszont igazán csodálkozott, gondolta magában, az Brianna volt. Figyelte Claire–t, amint göndör aranyfürtös fejével az asztal fölé hajol, és azon kapta magát, hogy azt méricskéli, mennyi lehet Briannában belőle, és mennyi a homályos skótból – a harcosból, gazdából, udvari emberből, földesúrból –, aki az apja volt. Negyedórával később még mindig errefelé kalandoztak a gondolatai, amikor Claire becsukta az előtte magasodó halom utolsó mappáját, és sóhajtva hátradőlt. – Mit nem adnék, ha most látnám a gondolatait! – szólalt meg, és az italáért nyúlt. – Nem érnek azok sokat – felelte Roger mosolyogva, ahogy kizökkent merengéséből. – Csak azon gondolkoztam, hogyan lesz az emberekből az, ami. Ön például hogyan lett orvos? – Hogy én hogy lettem orvos? – Claire belélegezte a kakaós bögréjéből felszálló gőzt, úgy döntött, túl forró ahhoz, hogy megigya, és visszatette az asztalra a könyvek, folyóiratok és ceruzával írt papírlapok összevisszaságába. Egy félmosolyt küldött Roger felé, és összedörzsölte a két kezét, továbbadva a bögréje melegét. – Hát maga hogyan lett történész? – Többé–kevésbé tisztességes úton – válaszolta, hátradőlt a tiszteletes székében, és a körülötte levő dokumentumok és emléktárgyak gyűjteményére mutatott. Megpaskolt egy kis aranyozott utazóórát, mely az asztalon állt, a tizennyolcadik századi kézművesség egy elegáns termékét miniatűr harangjátékkal, ami elütötte a negyed–, fél és egész órákat. – Én ennek az egésznek a közepében nőttem fel, apámmal a Skót– felföldet kutattam tárgyi leletek után attól az időtől kezdve, hogy olvasni tudtam. Valószínűleg egyszerűen természetes volt, hogy ezt folytassam. De ön? Claire bólintott és nyújtózkodott egyet, kilazítva vállait az után, hogy hosszú órákon át görnyedt az asztal fölött. Brianna, aki

képtelen volt ébren maradni, már egy órával azelőtt feladta és elment aludni, de Claire és Roger tovább folytatta a brit börtönök feljegyzéseinek vizsgálatát. – Hát, az én esetem is nagyon hasonló volt – jelentette ki. – Nem úgy történt, hogy hirtelen eldöntöttem, orvosnak kell lennem, inkább egy napon hirtelen rádöbbentem, hogy valamikor sokáig az voltam, aztán pedig már nem voltam, és hiányzott. Az asztalra tette két kezét és begörbítette hosszú és hajlékony ujjait, melyeken a körmöt csinos, fényes oválissá csiszolta. – Volt egy régi dal, még az első világháborúból – folytatta elgondolkozva. –Többször is hallottam, amikor eljött Lamb bácsikám néhány régi katonatársa, ilyenkor sokáig fennmaradtak és lerészegedtek. Így hangzott: „Hogy tartod itt őket a farmon, ha már jártak Párizsban?” – Elénekelte az első sort, aztán kesernyés mosollyal elhallgatott. – Én láttam Párizst – szólt lágyan. Felnézett a kezéről, éberen és elevenen, de szemében az emlékek nyomaival, és a múltba révedés tisztaságával nézte Rogert mereven. – És még sok minden mást is. Caent és Amiens–t, Prestont és Falkirköt, a L’Hopital des Anges–t, és az úgynevezett leochi műtétet. Orvos voltam, a szó minden értelmében: szülést vezettem, csontokat raktam helyre, sebeket varrtam, lázat kezeltem… – Elhallgatott és vállat vont. – Borzasztó sok mindent nem tudtam, természetesen. Tudtam viszont, hogy milyen sokat tanulhatnék… és ezért mentem az orvosi egyetemre. De ez nem számított igazán, tudja. – Egy ujját a kakaója tetején úszó tejszínhabba mártotta, aztán lenyalta. – Van diplomám, rajta a dr. titulus… de én már jóval azelőtt orvos voltam, hogy betettem a lábamat az orvosi képzésre. – Valószínűleg azért nem volt olyan egyszerű, mint mondja. – Roger megfújta a saját kakaóját, miközben őszinte érdeklődéssel figyelte Claire–t. – Akkoriban nem sok nő foglalkozott még az orvostudománnyal, sőt, ha már itt tartunk, még ma sincs olyan sok doktornő, és önnek

egyébként még családja is volt. – Nem, azt egyáltalán nem állítom, hogy könnyű volt. – Claire fürkészőn nézett rá. – Persze megvártam, míg Brianna iskolába megy, és amíg van annyi pénzünk, hogy megengedhessünk magunknak valakit, aki eljön főzni meg takarítani, de… – Vállat vont és ironikusan mosolygott. – Akkor néhány évre abbahagytam az alvást, és az egy kicsit segített. És furcsa módon Frank is segített. Roger ellenőrizte a bögréjét, és úgy találta, eléggé kihűlt, hogy iható legyen. Két keze közé fogta, élvezte, ahogy a vastag, fehér porcelán melege átjárja a tenyerét. Igaz, hogy június eleje volt, de az éjszakák még annyira lehűltek, hogy szükség volt az elektromos fűtésre. – Valóban? – kérdezte Roger csodálkozva. – Azokból, amiket eddig róla mesélt, nem gondoltam volna, hogy tetszett neki az elképzelése, hogy orvosi egyetemre megy és orvos lesz. – Nem is tetszett. – Claire összeszorította az ajkait, mozdulata többet mondott Rogernek, mint a szavak tették volna, felidézve vitákat, félbehagyott és feladott beszélgetéseket, makacs ellenkezést és fondorlatos akadályozást a nyílt szembeszállás helyett. Milyen figyelemre méltóan kifejező Claire arca, gondolta Roger, miközben figyelte. Hirtelen az jutott eszébe, vajon az övéről is ilyen könnyű–e olvasni. A gondolat annyira nyugtalanító volt számára, hogy arcát a bögréjébe mártotta, és kortyolni kezdte a kakaót, bár az még mindig forró volt egy kicsit. Arra bukkant elő a bögréből, hogy Claire kissé kajánul figyeli őt. – Miért? – kérdezte gyorsan, hogy elterelje a figyelmét. – Miért gondolta meg magát? – Bree miatt – felelte Claire, és az arca ellágyult, mint mindig, ha a lánya került szóba. – Bree volt az egyetlen, aki igazán fontos volt Franknek.

L Ahogy mondtam, vártam addig, míg Brianna elkezdi az iskolát, mielőtt én magam is elkezdtem volna az orvosi egyetemet. De még így is szinte szakadék volt a kettőnk időbeosztása között, amit mi vaktában egy sor többé vagy kevésbé rátermett házvezetőnővel és bébiszitterrel töltöttünk ki, néhányan többé, de a legtöbben kevésbé értettek a dologhoz. Újra eszembe jutott az a rémületes nap, amikor felhívtak a kórházban és szóltak, hogy Brianna megsérült. Kirontottam az épületből, annyi időre se álltam meg, hogy átöltözzek a zöld vászon kezeslábasból, amit viseltem, és rohantam haza, nem törődve a sebességkorlátozásokkal, míg otthon egy rendőrautót és egy mentőautót találtam, amint vérvörösen villódznak az éjszakában, meg egy csapat érdeklődő szomszédot összegyűlve kint az utcán. Ahogy később összeraktuk az eseményeket, az történt, hogy a legutolsó ideiglenes bébiszitter, felháborodva, hogy már megint később érek haza, a munkaideje végén egyszerűen fölvette a kabátját és távozott, otthagyva a hétéves Briannát azzal az instrukcióval hogy „várj a mamára”. Ezt ő engedelmesen meg is tette, vagy egy órán keresztül. De amikor elkezdett sötétedni, félni kezdett egyedül a házban, és elhatározta, hogy kimegy és megkeres engem. A házunk közelében az egyik zsúfolt utcán kelt át éppen, amikor elütötte az utcába beforduló autó. Hála istennek nem sérült meg súlyosan, az autó lassan haladt, őt csak megrázta és megrendítette az élmény. Korántsem annyira, persze, mint engem. A legszörnyűbb az volt, amikor beléptem a nappaliba, és ott találtam a kanapén fekve, hogy rám nézett, újra könnyek buggyantak elő maszatos arcára, és azt mondta: – Mama! Hol voltál? Nem találtalak!

Minden szakmai lélekjelenlétem tartalékára szükségem volt, hogy megnyugtassam, hogy megvizsgáljam, újra ellássam a vágásait és karcolásait, köszönetét mondjak a megmentőinek – akik, mint lázas agyam érzékelte, mind vádlón néztek rám –, és ágyba dugjam a mackójával együtt, amit biztonságosan a karjába szorított. Aztán leültem a konyhaasztalhoz, és jól kisírtam magam. Frank félszegen simogatott, duruzsolt, de aztán feladta, és gyakorlatiasabb megfontolással elment teát készíteni. – Döntöttem – közöltem, mikor letette elém a gőzölgő csészét. Tompa hangon beszéltem, a fejemet dagadtnak és eldugultnak éreztem. – Feladom. Holnap be is jelentem. – Feladod? – Frank hangja élesen csattant az elképedéstől. – Az iskolát? Miért? – Nem bírom tovább. – Sose öntöttem tejszínt vagy cukrot a teámba. Most mind a kettőt tettem bele, kavargattam, és figyeltem, ahogy a tejes hullámok örvénylenek a csészében. – Nem bírom tovább, hogy itt hagyjam Breet, hogy ne tudjam, vigyáznak–e rá, és tudjam, hogy nem boldog. Tudod, hogy igazából egyik pótmamát sem szereti, akit eddig kipróbáltunk. – Azt tudom, igen. – Velem szemben ült, a saját teáját kavargatta. Egy hosszú pillanat múlva így szólt: – Mégse gondolom, hogy fel kellene adnod. Erre a legkevésbé se számítottam. Azt hittem, megkönnyebbült örömmel üdvözli majd a döntésemet. Döbbenten bámultam rá, aztán megint kifújtam az orromat a zsebemből előhúzott zsebkendőbe. – Nem? – Jaj, Claire! – Türelmetlenül beszélt, mindazonáltal némi gyengédséggel – Te mindig is tudtad, hogy ki vagy. Nem veszed észre, hogy ez mennyire szokatlan dolog? – Nem. – Megtöröltem az orromat a rongyos kendővel,

gondosan összegyűrve, hogy egy darabban maradjon. Frank hátradőlt a székén, a fejét rázta, miközben rám nézett. – Nem, azt látom, hogy nem – felelte. Egy percig hallgatott, lenézett összekulcsolt kezére. Keskeny kezein hosszú ujjak voltak, simák és szőrtelenek, mint egy lányé. Elegáns kezek, fesztelen gesztusokhoz és a beszéd hangsúlyozásához. Kinyújtotta őket az asztalon és úgy nézett rájuk, mintha még sosem látta volna őket. – Ez nekem nem adatott meg – monda végül halkan. – Jó vagyok, az igaz. Abban, amit csinálok, a tanításban, az írásban. Néha rohadtul nagyszerű, az igaz. És jócskán szeretem is, élvezem, amit csinálok. De a lényeg az… – Elbizonytalanodott, aztán egyenesen rám nézett mogyoróbarna, őszinte tekintetével. – Valami mást is csinálhatnék, és éppilyen jó lennék. Ugyanennyire érdekelne, vagy éppilyen kevéssé. Bennem nincs meg az az abszolút meggyőződés, hogy van valami az életben, ami az én dolgom… benned viszont megvan. – És az jó? – Az orrcimpám pereme égett, a szemem felpuffadt a sírástól. Ő röviden felnevetett. – Ez rohadtul kellemetlen, Claire. Neked, nekem és Breenek is, mind a hármunknak. De istenemre, néha irigyellek érte. – A kezem után nyúlt, és egy pillanatnyi habozás után hagytam, hogy megfogja. – Hogy ilyen szenvedély ég benned bármi – apró rándulás húzta el a szája sarkát – vagy bárki iránt. Ez csodálatos dolog, Claire, és borzasztóan ritka. – Finoman megszorította a kezemet, aztán elengedte, és megfordult, hogy a háta mögül elővegyen egy könyvet az asztal melletti polcról. Az egyik forrásmunkája volt, Woodhill Hazafiak című könyve, az amerikai alapító atyák életrajzainak sora. A könyv borítójára tette a kezét, gyengéden, mintha vonakodna megzavarni a benne elzárt többi alvó életet.

– Ezek itt ilyen emberek voltak. Olyanok, akik törődtek a dolgokkal. Annyira, hogy mindent kockára tettek, annyira, hogy változtattak és cselekedtek. Tudod, a legtöbb ember nem ilyen. Nem arról van szó, hogy ne törődnének a dolgokkal, de nem törődnek annyira. – Újra megfogta a kezemet, ezúttal megfordította. Egy ujjával követte a tenyeremet átszövő vonalakat, csiklandozott a mozgása. – Vajon itt van ez valahol? – kérdezte, és kicsit elmosolyodott. – Vannak emberek, akiknek valami nagyszerű sors van meghatározva, vagy hogy nagy tetteket vigyenek véghez? Vagy egyszerűen csak valami nagy szenvedéllyel születnek, és ha a megfelelő körülmények között találják magukat, akkor megtörténnek a dolgok? Ilyesmiken gondolkozik az ember, ha a történelmet tanulmányozza… de valójában nem lehet ezt megmondani. Csak arról tudunk, amit véghezvittek. – De Claire.– A szemében határozott figyelmeztetés jelent meg, miközben a könyvét tapogatta. – Meg is fizettek érte – mondta. – Tudom. – Nagyon távolinak éreztem magamat, mintha valahonnan a messzeségből figyelném magunkat; lelki szemeimmel tisztán láttam: Franket, a jóképű, szikár, és kissé fáradt férfit, aki gyönyörűen őszül a halántékánál. Magamat, piszkosan a műtősruhában, a hajam lelóg, az ingem eleje Brianna könnyeitől gyűrött és mocskos. Csöndben ültünk egy darabig, a kezem még mindig Frankében nyugodott. Láttam a rejtélyes vonalakat és mélyedéseket, tisztán, mint egy térképet – de milyen ismeretlen úti célt ábrázol ez a térkép? Évekkel azelőtt jósoltattam már a tenyeremből egy öreg skót asszonnyal, a neve Graham – valójában Fiona nagyanyja volt. A tenyeredben levő vonalak veled együtt változnak – mondta akkor rég. – Jóval kevesebb az, ami veled születik, mint amennyire saját

magadat alakítod. ” És én mivé alakítottam magamat, mivé fejlődöm most? Csődtömeggé, nem mássá. Sem jó anyává, sem jó feleséggé, sem jó orvossá. Csőddé. Valamikor azt gondoltam, egész ember vagyok – úgy tűnt, képes vagyok egy férfit szeretni, gyermeket szülni, beteget gyógyítani –, és tudtam, hogy mindezek a dolgok természetes részemet képezik, nem pedig bonyolult, zavaros töredékek, amivé most az életem szétesett. De hát ez a múltban történt, a férfi, akit szerettem, Jamie volt, és egy darabig része voltam valami nagyszerűbbnek, mint én vagyok. – Én vállalom Breet. Annyira elmerültem a nyomorúságomban, hogy Frank szavait egy pillanatig meg se értettem, csak bámultam rá bután. – Mit mondtál? – Azt mondtam – ismételte türelmesen –, hogy én vállalom Breet. Az iskolájából átjöhet az egyetemre, és ott játszhat az irodámban, amíg végzek, és hazajöhetünk. Megdörzsöltem az orromat. – Azt hittem, nem tartod helyénvalónak, hogy a dolgozók elvigyék munkába a gyerekeiket. – Korábban Frank igen kritikusan nyilatkozott Mrs. Clancyről, az egyik titkárnőről, aki egy hónapig magával vitte az unokáját a munkahelyére, amikor a kisfiú anyja beteg lett. Frank vállat vont, és feszengve nézett rám. –Hát, a körülmények megváltoztatják a dolgokat. Az pedig nem valószínű, hogy Brianna föl–alá rohangászna a folyosókon, visítozva és tintát fröcskölve, mint Bart Clancy. – Azért nem tenném rá a nyakamat – feleltem fanyarul. – Mégis megtennéd? – Valami halvány érzés kezdett kibontakozni összeszorult gyomrom mélyén; a megkönnyebbülés óvatos, hitetlenkedő érzése. Talán nem bíztam meg Frankben, hogy hűséges hozzám – tulajdonképp tudtam is, hogy nem az –, de

egyértelműen megbíztam benne, hogy gondoskodik majd Breeről. Hirtelen eltűnt az aggodalmam. Nem kell majd rohannom haza a kórházból, rémülettel telve, mert késésben vagyok, és gyűlölni a gondolatot, hogy esetleg ott találom Briannát a szobájában kuporogva és duzzogva, mert nem szereti az éppen rá vigyázó lányt. Franket viszont szerette; tudtam, hogy repesni fog az örömtől, hogy mindennap elmehet vele az irodájába. – Miért? – kérdeztem nyíltan. – Nem arról van szó, hogy halálosan fontos neked, hogy én orvos legyek, azt tudom. – Nem – válaszolta elgondolkozva. – Nem erről van szó. De azt gondolom, ebben úgysem lehet téged megakadályozni, ezért talán az a legjobb, ha segítek neked, hogy kevesebb sérülés érje Briannát. – Ekkor kissé megkeményedtek a vonásai, aztán elfordult.

L – Ha valaha is úgy érezte, ki van jelölve a sorsa, hogy van valami számára kitűzött feladat, akkor úgy gondolta, Brianna az – közölte Claire. Elgondolkozva kavargatta a kakaóját. – De miért érdekli ez, Roger? – faggatta aztán hirtelen. – Miért kérdezi ezt tőlem? Roger elgondolkozott egy pillanatig, mielőtt válaszolt volna, a kakaóját szürcsölgette. Az ital sűrű volt és sötét, friss tejszínnel és egy csipetnyi barna cukorral készült. Fiona, aki mindig is az örök realista volt, egy pillantást vetett Briannára, és máris feladta minden próbálkozását, hogy házasságra csábítsa Rogert a gyomrán keresztül, de Fiona ugyanolyan módon volt szakács, ahogyan Claire orvos – ezzel a képességgel született, és képtelen volt nem használni. – Talán azért, mert történész vagyok, azt hiszem – válaszolta végül. A bögréje pereme fölött figyelte Claire–t. – Tudnom kell, hogy mit csináltak valójában az emberek, és hogy miért csinálták.

– Azt hiszi, hogy ezt én meg tudom mondani? – Éles pillantást vetett a férfira. – Vagy hogy tudom egyáltalán? Roger bólintott és kortyolt egyet. – Maga tudja, mégpedig jobban, mint az emberek nagy része. A legtöbb történelmi forrásnak nincs meg a maga – elhallgatott, és elvigyorodott –, a maga egyedülálló perspektívája, hogy úgy mondjam. Egy pillanatra enyhült a feszültség. Claire nevetett, és megfogta a saját bögréjét. – Ezt elmondhatjuk – értett egyet. – A másik dolog az – folytatta Roger, és szemét le nem vette a nőről –, hogy maga őszinte. Azt hiszem, nem is tudna hazudni, még ha akarna sem. Claire csípősen pillantott rá, és röviden, szárazon felnevetett. – Mindenki tud hazudni, ifjú Roger, ha van rá elég oka. Még én is. Csak sokkal nehezebb nekem és a hozzám hasonló nyílt arcú embereknek; nekünk jó előre ki kell tervelnünk a hazugságainkat. Lehajtotta a fejét, és az előtte fekvő papírokban lapozgatott, lassan, egyesével fordítva meg a lapokat. Nevek listái voltak a lapokon, foglyok neveinek listája, brit börtönök nyilvántartásaiból. Feladatukat az a tény bonyolította, hogy nem minden börtönt működtettek a szabályoknak megfelelően. Egyes börtönigazgatók nem vezettek hivatalos listát a rabokról, vagy ötletszerűen sorolták fel őket a naplóikban, a napi kiadásokról és karbantartási munkákról szóló bejegyzések között, nem igazán téve különbséget egy fogoly halála vagy annak a két ökörnek a levágása között, melynek húsát besózva elteszik. Roger azt hitte, hogy Claire lezárta a beszélgetést, de a nő egy pillanattal később újra felnézett. – Tulajdonképpen azért igaza van – folytatta. – Én őszinte vagyok, ilyen az alaptermészetem, ez az egyik alapvető tulajdonságom. Nekem nem könnyű nem kimondanom, amit

gondolok. Azt hiszem, ezt azért látja, mert maga is ilyen. – Én? – Roger szinte nevetségesen elégedettnek látszott, mintha váratlan ajándékot kapott volna valakitől. Claire bólintott, kis mosoly bujkált az ajkain, miközben a fiatalembert figyelte. – Ó, igen. Ez nyilvánvaló, tudja. Nem sok ilyen ember van, aki azonnal egyenesen megmondja az igazat önmagáról és minden másról is. Talán csak három ilyen emberrel találkoztam… eddig – mondta, és mosolya melegen ragyogott Rogerre. – Ott volt egyszer Jamie, természetesen. – Hosszú ujjai könnyedén nyugodtak a papírhalmon, szinte simogatták az érintésükkel. – Raymond mester, a patikus, akit Párizsban ismertem meg. És egy barátom, akivel az orvosi egyetemen találkoztam, Joe Abernathy. És most, azt hiszem, ön. Megbillentette a bögréjét, és lenyelte a sűrű, barna folyadék utolsó csöppjét. Aztán letette a csészét, és egyenesen Rogerre nézett. – Franknek azonban igaza volt a maga módján. Nem feltétlenül könnyebb, ha az ember tudja, mi a hivatása, de legalább nem kell időt vesztegetnie a kérdezősködéssel vagy kételkedéssel. Ha őszinték vagyunk, nos, akkor ez sem feltétlenül könnyebb. Bár azt hiszem, ha az ember őszinte önmagához, és tudja, kicsoda, akkor legalább kisebb a valószínűsége, hogy úgy érzi majd, elvesztegette az életét, mert nem a helyes dolgot cselekedte. Claire félretolta a papírhalmot és közelebb húzott egy másikat – egy köteg mappát, borítóján a British Museum jellegzetes cégérével. – Jamie–ben megvolt ez – mesélte halkan, szinte csak magának. – Ő nem olyan ember volt, aki elfordulna bármitől, amit a feladatának hisz, akár veszélyes dolog, akár nem. És azt hiszem, ő nem érezte volna úgy, hogy elvesztegette az életét… akármi történt is vele. Hallgatásba burkolózott, aztán elmerült egy rég halott írnok szarkalábas feljegyzéseiben, a bejegyzés után kutatva, ami talán elárulja, hol volt és mit csinált Jamie Fraser, és vajon egy

börtöncellában vesztegelt ítéletnapig, netán ott érte a végzete, egy magányos várbörtönben. Az asztalon az óra éjfélt ütött, csengettyűi meglepően mélyek és dallamosak voltak egy ilyen kicsi szerkezethez képest. Elütötte a negyedet, aztán a felet, meg–megszakítva a lapok suhogásának monoton zaját. Roger letette a vékony lapok kötegét, amit éppen lapozgatott, és nagyot ásított, azzal sem törődve, hogy eltakarja a száját. – Annyira fáradt vagyok, hogy már duplán látok – jelentette be. – Ne folytassuk inkább reggel? Claire egy pillanatig nem válaszolt; az elektromos tűz izzó rúdjait nézte, arcán a kimondhatatlan távolság kifejezésével. Roger megismételte a kérdést, Claire pedig lassan visszatért onnan, ahol járt. – Nem – felelte. Egy újabb mappáért nyúlt és Rogerre mosolygott, tekintete még mindig a távolba révedt. – Maga csak menjen, Roger! – biztatta. – Én… még egy kicsit keresgélek.

L Amikor végre megtaláltam, majdnem elkerülte a figyelmemet. Nem olvastam el végig a neveket, csak végigszaladtam az oldalakon a J betűig. „John, Joseph, Jacques, James.” Szerepelt ott James Edward, James Alan, James Walter, a végtelenségig. És aztán ott volt, apró és precíz betűkkel az oldal székében: „Jms. MacKenzie Fraser, Brock Turacból.” Óvatosan letettem a lapot az asztalra, egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy kitisztuljon a látásom, aztán újra megnéztem. Még mindig ott volt. – Jamie – mondtam hangosan. A szívem hevesen dobogott a mellkasomban. –Jamie – mondtam újra nyugodtabban. Majdnem hajnali három óra volt. Mindenki aludt, de maga a ház,

ahogyan az a régi házaknál gyakran megesik, még mindig ébren volt körülöttem, nyikorgott és sóhajtozott, társaságot nyújtott nekem. Furcsa módon fel sem ötlött bennem, hogy felrohanjak és fölébresszem Briannát meg Rogert, hogy elújságoljam nekik. Egy kicsit még meg akartam tartani magamnak, mintha egyedül lennék itt a lámpafényes szobában magával Jamie–vel. Ujjammal követtem a tinta nyomát. Az az ember, aki ezt a sort írta, látta Jamie–t – talán úgy írta ezt, hogy Jamie ott állt előtte. A dátum az oldal tetején 1753. május 16. volt. Nagyon hasonló szakában jártak akkor az évnek. Elképzeltem, milyen lehetett a levegő, friss és hűvös, a ritka tavaszi nap sütött a vállukra, szikrákat gyújtott a hajukban. Hogyan viselte akkor a haját? Hosszan? Röviden? Jobban szerette hosszan, összefonva és hátul összefogva. Emlékeztem a lezser mozdulatára, ahogy megemelte a súlyos fonatot a nyakában, hogy lehűtse magát a testmozgás hevében. Biztosan nem viselte a kiltjét, tartánt nem volt szabad viselni Culloden után. Akkor valószínűleg térdnadrágot, meg vászoninget. Én is készítettem neki ilyen ingeket, emlékeimben még éreztem a vászon puhaságát, a majdnem három méter hosszan hullámzó anyagot, amennyiből egy ing készült, a lelógó végeket és az ujjakat, s hogy ez lehetővé tette, hogy a felföldi férfiak ledobják takaróikat, és aludjanak vagy harcoljanak úgy, hogy egyetlen ing minden öltözékük. Elképzeltem széles vállát a durva szövésű vászon alatt, bőre melege átsugároz rajta, kezében a skót tavasz hűvöse. Volt már korábban is börtönben. Hogyan nézhetett vajon, amikor szembekerült egy angol börtönőrrel, és jól tudta, hogy mi vár rá? Pokoli mogorván, gondoltam, lenézett arra a hosszú, egyenes orrára a hideg, sötétkék szemével, ami olyan sötét és fenyegető, mint a Loch Ness vize. Kinyitottam a szemem, és csak akkor vettem észre, hogy a székem peremén ülök, a fénymásolt lapokkal teli mappát szorosan

magamhoz ölelem, és annyira elmerülök a szellemidézésben, hogy még arra sem figyeltem, ki az, akitől a jegyzék származik. Több hatalmas börtön is volt, amit az angolok rendszeresen használtak a tizennyolcadik században, és számos kisebb is létezett. Lassan megfordítottam a mappát. Talán Berwick lesz az, a határ közelében? A hírhedt edinburghi Tolbooth? Vagy valamelyik déli börtön, Leeds Castle, vagy akár a londoni Tower? „Ardsmuir”, olvastam a mappa elejére gondosan felragasztott kártyán. „Ardsmuir?”, gondoltam tompán. „Az meg hol a pokolban van?”

8

A méltóság foglya Ardsmuir, Skócia, 1755. február 15.

– Ardsmuir a karbunkulus az Isten ülepén – jelentette ki Harry Quarry ezredes. Keserű gúnnyal az ablaknál álló fiatalember felé emelte poharát. – Tizenkét hónapja vagyok itt, és az pontosan tizenegy hónappal és huszonkilenc nappal több, mint kellene. Teljék öröme az új kinevezésében, uram. John William Grey őrnagy az ablaktól az udvar felé fordult, ahol az új birodalmát tanulmányozta. – Valóban egy kissé terhesnek tűnik – értett egyet szárazon, fölemelve a poharát. – Itt mindig esik? – Természetesen. Ez Skócia… méghozzá a feneke ennek az átkozott Skóciának. – Quarry nagyot kortyolt a whiskyjéből, köhögött, aztán hangosan kifújta a levegőt, miközben letette az üres poharat. – Az ital az egyetlen kárpótlás – közölte kissé rekedten. – Keresse fel a helybéli szeszkereskedőket a legjobb uniformisában, és szabnak majd magának valami megfizethető árat. Elképesztően olcsó, az illeték nélkül. Felírtam magának a legjobb szeszfőzdéket. – A szobában álló masszív tölgyfaasztal felé biccentett, ami úgy állt ott négyszögletűen a szőnyegszigetén, mint a sivár szobával hadban álló apró erőd. Az erődítmény illúzióját külön kiemelte a mögötte levő kőfalon függő hadizászló és nemzeti lobogó. – Itt van az őrség beosztása – szólt Quarry, felállt és az íróasztal felső fiókjában kezdett tapogatózni. Aztán az asztalra dobott egy ütött–kopott bőrmappát, majd a tetejére még egyet. – Meg a foglyok

jegyzéke. Pillanatnyilag egyszázkilencvenhat van belőlük, átlagosan kétszáz szokott lenni, plusz–mínusz az a néhány, amelyik belehal valami betegségbe, meg akit bekasztlizunk a környékről. – Kétszáz – tűnődött Grey. – És hányán vannak az őrség barakkjaiban? – Szám szerint nyolcvanketten. Amennyi használható, az nagyjából a fele. – Quarry megint a fiókba nyúlt, és egy barna üvegpalackot húzott elő. Megrázta, hallotta, hogy lötyög, és kajánul elvigyorodott. – Nem a parancsnok az egyetlen, aki az italban talál vigaszt. Az iszákosok fele általában beszámíthatatlan a névsorolvasásnál. Ezt itt hagyom magának, jó? Szüksége lesz rá. – Visszatette a palackot, és kihúzta az alsó fiókot. – Itt parancsok meg más papírok vannak; a poszt legrosszabb része a papírmunka. Igazából nincs itt sok tennivaló, ha van egy rendes írnoka. Az most éppen nincs; nekem volt egy káplárom, aki tűrhetően írt, de ő meghalt két héttel ezelőtt. Hajtson föl egy másikat, és nem lesz semmi dolga, kivéve, hogy fajdra meg a franciák aranyára vadásszon. – Jót nevetett a saját viccén; a történetek az aranyról, amit a francia Lajos állítólag unokaöccsének, Stuart Károlynak küldött, gazdagon burjánzottak Skóciának ezen a vidékén. – És a foglyokkal nincs sok gond? – kérdezte Grey. – Úgy tudom, a legtöbben jakobita felföldiek. – Úgy van. De alapjában véve engedelmesek. – Quarry elhallgatott, kinézett az ablakon. Egy ajtó felől rongyos férfiak rövid sora közeledett a szemközti komor kőfal felé. – Nem maradt vér bennük Culloden után – közölte szárazon. – Hóhér Billy is gondoskodott róla, de mi is keményen dolgozunk azon, hogy ne maradjon erejük a bajkeverésre. Grey bólintott. Ardsmuir erődjét éppen felújították, s meglehetősen ironikus módon a skótok munkáját használták ehhez, éppen azokét, akiket elzártak benne. Fölállt, és csatlakozott Quarryhoz az ablaknál.

– Épp most indul egy csapat munkás tőzegtéglát vágni. – Quarry a lenti csoport felé biccentett. A tucatnyi szakállas férfi – rongyosak, mint a madárijesztők – esetlen sorba állt egy vörös kabátos katona előtt, aki föl–alá járkált és őket vizsgálta. Láthatóan elégedetten valami parancsot ordított, és fél kezével a külső kapu felé hadonászott. A foglyok csapatát hat fegyveres katona kísérte, akik előttük és mögöttük mentek, muskétájukat vonuló rendben tartva, ápolt megjelenésük éles ellentétben állt a toprongyos felföldiekével. A foglyok lassan vonultak, és tudomást sem vettek az esőről, ami átáztatta a rongyaikat. Egy öszvér húzta kocsi nyikorgott mögöttük, egy csomó tőzegvágó kés csillogott tompán az alján. Quarry rosszalló arckifejezéssel számolta őket. – Páran biztos betegek, egy munkáscsapat tizennyolc emberből áll, egy őrre három fogoly jut, a kések miatt. Bár meglepően kevesen próbálnak megszökni – tette hozzá, miközben elfordult az ablaktól. – Talán mert itt nincs hová menniük. – Ellépett az asztaltól, félrerúgva egy jókora fonott kosarat, ami a kandalló előtt állt, tele valamilyen sötétbarna anyag jókora tuskóival. – Hagyja nyitva az ablakot, még akkor is, ha esik – tanácsolta. – Egyébként megfullad a tőzeg füstjétől. – Illusztrációképp nagy levegőt vett, aztán robbanásszerűen kifújta. – Nagy ég, de boldog leszek, ha visszakerülök Londonba! – Nem túl élénk a helyi társasági élet, jól gondolom? – kérdezte Grey szárazon. Quarry fölnevetett, széles, vörös arca ráncokba gyűrődött, úgy mulatott a megjegyzésen. – Társaság? Édes öregem! Egy–két elviselhető figurát kivéve lent a faluban, a „társasága” kizárólag a tisztjeivel való társalgásból fog állni – négyen vannak, egyikük képes káromkodás nélkül is beszélni –, a tisztiszolgájából meg az egyik fogolyból. – Egy fogolyból? – Grey fölnézett a lajstromból, amit éppen tanulmányozott, és meglepetten húzta fel egyik szőke szemöldökét.

– Ó, igen. – Quarry nyugtalanul járkált föl–alá a szobában, alig várta, hogy végre mehessen. A kocsija már várta, csak azért maradt, hogy röviden tájékoztassa az utódját, és hivatalosan átadja a parancsnokságot. Most megállt és Greyre pillantott. A szája egyik sarka felgörbült, magában jól mulatva valamin. – Hallott már Jamie Fraserről? Grey kissé megmerevedett, de az arcát sikerült szinte rezzenéstelennek megőriznie. – Feltételezem, hogy a legtöbben hallottak róla – válaszolta hűvösen. – Hírhedtté vált a felkelés alatt. – Quarry is hallotta a történetet, hogy szakadna rá az ég! Az egészet vajon, vagy csak az első részét? Quarry szája kissé elhúzódott, de csak bólintott. – Meglehetősen. Hát itt van nálunk. Ő itt az egyetlen rangosabb jakobita tiszt, a felföldi rabok a vezérüknek tekintik. Ebből következik, hogy ha bármi probléma támad a foglyokkal kapcsolatban, márpedig garantálom, hogy így lesz, akkor ő szószólójukként lép fel. – Quarry harisnyában állt; most leült, és hosszú szárú lovaglócsizmát húzott, hogy felkészüljön a kinti sárra. – Seumas, mac an fhear dhuibh – így nevezik –, vagy egyszerűen Mac Dubhnak. Maga beszél gael nyelven? Hát én sem; de Grissom beszél, azt mondja, azt jelenti, hogy „James, a Fekete fia”. Az őrök fele fél tőle… azok, akik Prestonpansnál harcoltak Cope–pal. Azt mondják, hogy maga az ördög. Hát most szegény ördög! – Quarry horkantott egyet, és belenyomta lábát a csizmába. Toppantott egyet, hogy a helyére tolja, aztán felállt. – A rabok szó nélkül engedelmeskednek neki, de ha maga próbálna nekik parancsot adni az ő jóváhagyása nélkül, hát az olyan lesz, mintha a köveknek beszélne az udvaron. Volt már valami dolga a skótokkal? Ja persze, maga is harcolt Cullodennél a bátyja ezredében, ugye? – Quarry megjátszott feledékenységgel húzta össze a szemöldökét. Ördög vigye ezt az embert! Biztosan hallotta az

egészet. – Akkor nyilván van róla fogalma. A makacs szó meg sem közelíti a lényeget. – Fél kézzel legyintett a levegőben, mintha el akarná hessenteni az egész kontingensnyi csökönyös skótot. – Ez azt jelenti – Quarry hatásszünetet tartott, nagy élvezettel hogy szüksége lesz Fraser jóindulatára, vagy legalábbis az együttműködésére. Én hetente egyszer elhívtam, hogy velem vacsorázzon, hogy átbeszéljük a dolgokat, és ő nagyon jól reagált erre. Esetleg megpróbálkozhat ugyanezzel. – Elképzelhető. – Grey hangszíne hűvös maradt, de a kezét erősen az oldalához szorította. Majd ha jégcsapok lógnak a pokolban, akkor vacsorázik együtt James Fraserrel! – Tanult ember – folytatta Quarry, és kajánul csillogó tekintetét Grey arcára meresztette. – Sokkal érdekesebb vele beszélgetni, mint a tisztekkel. Vagy sakkozni. Játszik néha egy–egy partit, ugye? – Időnként. – A hasizmai olyan erősen megfeszültek, hogy nehezére esett levegőt venni. Sose hagyja abba ez a golyófejű szamár a beszédet, hogy végre elmenjen már? – Na mindegy, ezt magára bízom. – Mintha megsejtette volna Grey kívánságát, Quarry megigazította a parókáját, aztán leakasztotta a köpenyét az ajtó melletti kampóról, és látványosan a vállára kanyarította. Az ajtó felé fordult, kalapjával a kezében, aztán visszafordult. – Ja, még valami. Ha kettesben vacsorázna Fraserrel, ne fordítson hátat neki. – A bántó vidámság eltűnt Quarry arcáról; Grey mogorván nézett rá, de nem látta rajta nyomát, hogy a figyelmeztetést viccnek szánta. – Komolyan beszélek – folytatta Quarry hirtelen elkomolyodva. – Vasban van, de a lánccal könnyű megfojtani egy embert. És ez a Fraser hatalmas ember. – Tudom. – Grey dühösen érezte, hogy a vér az arcába szökik. Hogy elrejtse, hátat fordított, és a félig nyitott ablakon beáramló hűvös szélben próbálta lehűteni az arcát. – De talán – mondta a lenti,

esőáztatta szürke köveknek–, ha valóban olyan intelligens ember, ahogy maga mondja, akkor nem olyan ostoba, hogy a saját szállásomon támadjon meg, a börtön kellős közepén, nem? Mi célja lehetne vele? Quarry nem felelt. Egy pillanattal később Grey megfordult, szembetalálva magát azzal, hogy a másik elgondolkozva néz rá, s a humornak minden nyoma eltűnt a széles, vörös arcról. – Van az intelligencia – szólalt meg Quarry lassan –, meg aztán vannak más dolgok. De maga talán még túl fiatal, hogy igazán közelről látott volna gyűlöletet és kétségbeesést. Pedig Skóciában rengeteg van belőle az utóbbi tíz évben. – Félrebillentette a fejét, úgy figyelte Ardsmuir új parancsnokát tizenöt éves tapasztalatának magasából. Grey őrnagy valóban fiatal volt, nem több huszonhat évesnél, és világos színű arcbőrével meg lányos szempilláival még fiatalabbnak látszott, mint amennyi volt. Hogy bonyolítsa a problémát, egy–két hüvelykkel alacsonyabb volt az átlagnál, ráadásul finom csontú is. Most jól kihúzta magát. – Tudatában vagyok ezeknek a dolgoknak, ezredes – válaszolta kimérten. Quarry egy jó családból származó kisebbik fiú volt, akárcsak ő maga, de rangban mégis a fölöttese, ezért uralkodnia kell magán. Quarry élénk mogyorószín tekintettel, elgondolkodva meredt rá. – Nyilvánvaló. Hirtelen mozdulattal fejébe csapta a kalapját. Megérintette az arcát, ahol egy sebhely sötétebb vonala szelte ketté vöröses bőrét: a botrányos párbaj emléke, amelynek ardsmuiri száműzetését köszönhette. – Isten tudja, mit tett, Grey, hogy ideküldték – jegyezte meg a fejét rázva. – De a saját érdekében mondom, remélem, megérdemelte! Sok szerencsét! – Azzal kék köpenyének örvényében el is tűnt.

L – Jobb az az ördög, akit ismersz, mint az az ördög, amelyiket nem – közölte Murdo Lindsay, és panaszosan megrázta a fejét. – A szép Harry nem is volt olyan rossz. – Nem, tényleg nem – helyeselt Kenny Lesley. – De te már akkor itt voltál, amikor megérkezett, nem? Sokkal jobb volt, mint az a fosfej Bogle, igaz? – Bizony – felelte Murdo üres tekintettel. – Mire akarsz kilyukadni, öregem? – Szóval, ha a szépfiú jobb volt, mint Bogle – magyarázta Lesley türelmesen akkor a szépfiú volt az ördög, akit nem ismertünk, és Bogle az, akit már igen… de a szépfiú ennek ellenére jobb volt, tehát tévedsz, öregem. – Igazán? – Murdo, akit reménytelenül összezavart ez az érvelés, mogorván meredt Lesley–re. – Nem, dehogy! – De igen – vágott vissza Lesley, elveszítve a türelmét. – Te mindig tévedsz, Murdo! Minek vitatkozol, ha soha nem vagy eszednél? – Nem vitatkozom! – tiltakozott Murdo méltatlankodva. – Te akadékoskodsz mindig velem, nem fordítva! – Csak mert tévedsz, ember! – kiabált vele Lesley. – Ha igazad lenne, nem szólnék egy szót sem. – Nem tévedek! Legalábbis nem hiszem – dünnyögte Murdo, mert már képtelen volt pontosan visszaemlékezni arra, hogy mit mondott. Megfordult, és könyörögve nézett az ajtó mellett ülő hatalmas alakra. – Mac Dubh, tévedek én? A magas férfi kinyújtóztatta a tagjait, vasának lánca halkan csilingelt, amíg mozgott, és nevetett. – Nem, Murdo, nem tévedsz. De egy darabig még nem tudjuk

eldönteni, hogy igazad van–e, amíg meg nem látjuk, hogy milyen az új ördög, igaz? – Látva, hogy Lesley szemöldökét összehúzva már a további vitára készül, felemelte a hangját, hogy az egész terem hallja. – Látta már valaki az új parancsnokot? Johnson? MacTavish? – Én igen – felelte Hayes, boldogan előrenyomakodva, hogy megmelegítse a kezét a tűznél. Csak egy tűzhely volt a hatalmas cellában, és egyszerre csak hat embernek jutott hely előtte. A többi negyven ott maradt a csípős hidegben, kis csoportokban összebújva, hogy egymást melegítsék. Ezért aztán úgy egyeztek meg, hogy akinek volt elmesélni való története vagy énekelni való dala, az helyet kapott a tűzhelynél addig, ameddig beszélt. Mac Dubh azt mondta, ez a bárdok joga, ezért amikor bárdok érkeztek a régi kastélyokba, mindig kaptak meleg helyet és ételt–italt bőségesen, hogy a birtokos vendégszeretetének jó hírét keltsék. Itt soha nem volt nélkülözhető ételük vagy italuk, de a meleg hely kijárt. Hayes szemét lehunyva kényelmesen elhelyezkedett, és arcán üdvözült mosollyal a meleg felé nyújtotta a kezét. Azonban mindkét oldaláról nyugtalan mozgást érzékelve, sietősen kinyitotta a szemét és beszélni kezdett. – Én láttam, amikor a kocsiról leszállt és bejött, meg még egyszer, amikor fölvittem egy tálca édességet a konyhából, míg a szép Harryvel fecsegtek. – Hayes a homlokát ráncolta, úgy koncentrált. – Szőke hajú, hosszú sárga hajfürtökkel, amiket kék szalag fog össze. És nagyok a szemei, hosszú szempillákkal, mint egy kislánynak. – Hayes a hallgatóságára pislogott, és megjátszott kacérkodással csábosan rebegtette a szempilláit. Aztán a nevetéstől felbátorodva folytatta a börtönigazgató ruháinak leírását. – Finom, mint egy lányé – mondta, majd a fogatáról meg a szolgájáról mesélt. – Ahogy ezek a sassenachok beszélnek, mintha megégették volna a nyelvüket!

Valamennyit sikerült kihallgatnia az új ember beszédéből is. – Pattogósan és gyorsan beszél, mint aki nagyon jól tudja, mi hogy van – folytatta Hayes, és kételkedve csóválta a fejét. – De nagyon fiatal egyébként, alig látszik többnek gyereknél, bár ha jól tudom, idősebb, mint amennyinek kinéz. – Igen, apró kis fickó, még a pici Angusnál is kisebb – szólt bele Baird, és egy fejrántással Angus MacKenzie felé intett, aki meglepetten nézett le magára. Angus tizenkét éves volt, amikor az apja oldalán harcolt Cullodennél. Majdnem a fél életét Ardsmuirban töltötte, és a szegényes börtönkoszt miatt már nem nőtt nagyobbra. – Így van – erősítette meg Hayes –, de jól tartja magát: kihúzza a vállát, és mintha dákót dugtak volna a seggébe. Erre aztán hatalmas röhögés tört ki, és trágár megjegyzések záporoztak, Hayes pedig átengedte a helyét Ogilvie–nek, aki tudott egy hosszú és ordenáré történetet Donibristle uráról és a disznópásztor lányáról. Hayes bosszankodás nélkül otthagyta a tűzhelyet, és – szokás szerint – továbblépett, hogy leüljön Mac Dubh mellé. Mac Dubh soha nem foglalta el a helyét a tűzhely mellett, még akkor sem, amikor elmesélte nekik a hosszú történeteket, amiket a könyveiben olvasott – Roderick Random 4 kalandjait, Tom Jones 5, a lelenc történetét, vagy mindenki kedvencét, a Robinson Crusoe 6–t. Azt állítva, hogy helyre van szüksége hosszú lábai elhelyezéséhez, Mac Dubh mindig ugyanazon a helyen ült a sarokban, ahonnan mindenki hallhatta a hangját. Azok a férfiak viszont, akik otthagyták a tüzet, jöttek egyesével, leültek melléje a padra, hogy átadják neki a ruhájukban még megbújó meleget. – Mit gondolsz, beszélsz holnap az új parancsnokkal, Mac Dubh? – kérdezte Hayes, miközben leült. – Találkoztam Billy Malcolmmal, 4

Tobias Smollett regénye Henry Fieiding regénye 6 Daniel Defoe regénye 5

épp akkor ért vissza a tőzegvágásból, és azt kiabálta nekem, hogy a cellájukban szokatlanul felbátorodtak a patkányok. Hat embert haraptak meg ezen a héten, míg aludtak, ebből kettő elfekélyesedett. Mac Dubh megrázta a fejét, az állát vakargatta. Engedélyeztek neki egy borotválkozást a Harry Quarrynál tett heti meghallgatásai előtt, de már öt nap eltelt a legutóbbi ilyen óta, és az állán kinőtt a sűrű, vörös borosta. – Azt nem tudom megmondani, Gavin – felelte. – Quarry azt mondta, beszélni fog majd az utódjának erről a szokásunkról, de lehet, hogy az új embernek mások az elképzelései, nem igaz? De ha hívatnak hozzá, akkor biztosan megemlítem neki a patkányokat. De Malcolm megkérte Morrisont, hogy menjen és nézze meg a fekélyeket? – A börtönben nem volt orvos, de Morrisonnak, akinek volt érzéke a gyógyításhoz, megengedték az őrök, hogy celláról cellára járjon és kezelje a betegeket vagy sebesülteket, ha Mac Dubh kéri. Hayes megrázta a fejét. – Nem volt ideje többet mondani, mert elmasíroztak, érted? – Legjobb lesz, ha elküldöm Morrisont – határozott Mac Dubh. – Ő megkérdezheti Billyt, és megnézheti, mi ott a baj. – Négy fő cella volt, ahol a rabokat őrizték hatalmas csoportokban; a hírek Morrison látogatásainak segítségével terjedtek közöttük, meg azáltal, hogy keveredtek az emberek a munkáscsapatokban, akik naponta jártak ki követ szállítani vagy tőzeget vágni a közeli lápra. Morrison azonnal jött, amikor hívták, zsebre vágott négyet a faragott patkánykoponyák közül, amikkel a rabok dámajátékot rögtönöztek. Mac Dubh tapogatózott a pad alatt, ahol ült, majd kihúzta a vászonzsákot, amit a lápra szokott magával vinni. – Jaj, csak nem megint a nyavalyás bogáncsok! – tiltakozott Morrison, látva Mac Dubh grimaszát, ahogy a zsákban kotorászott. – Ezt én nem tudom megetetni velük! Mind azt kérdezik, hogy tehénnek nézem–e őket, vagy disznónak.

Mac Dubh óvatosan letett egy maroknyi hervadt szárat, és leszopogatta összeszurkált ujjait. – Makacsok, mint a disznók, az biztos – jegyezte meg. – Ez csak máriatövis. Hányszor kell még elmondanom neked, Morrison? Szedd le a bogáncs fejét, törd finomra a leveleket és a szárakat, és ha túl szúrós, hogy megegyétek zablepényre kenve, akkor készíts belőle teát és itasd meg velük. Szeretném én látni, ahogy a disznók teát isznak, mondd meg nekik! Morrison barázdált arca vigyorra húzódott. Idősebb ember volt, jól tudta, hogyan bánjon a csökönyös betegekkel; tulajdonképp csak az élvezet kedvéért panaszkodott. – Na jó, majd megkérdezem tőlük, hogy láttak–e valaha fogatlan tehenet – felelte beletörődve, miközben óvatosan beletömte a kókadt zöldséget a saját zsákjába. – De el ne felejts rámorogni Joel McCullochra, ha legközelebb látod. Ő a legrosszabb köztük, nem hiszi el, hogy a zöldség használ a skorbut ellen. – Mondd neki, hogy a seggébe fogok harapni – ígérte Mac Dubh, és kivillantotta hibátlan fogait –, ha azt hallom, hogy nem ette meg a bogáncsát. Morrison kis derült hangot hallatott, amiből aztán öblös nevetés lett, és elment, hogy összeszedje a kenőcseit meg azt a néhány gyógynövényt, amiből az orvosságait készítette. Mac Dubh kényelmesen hátradőlt, és körülnézett a helyiségben, hogy lássa, nem készül–e valami zűrzavar. Voltak ellenségeskedések; Bobby Sinclair és Edwin Murray nézeteltérését az előző héten simította el, és mivel nem voltak jóban, igyekeztek távol maradni egymástól. Behunyta a szemét. Fáradt volt, egész nap követ szállított. Néhány perc múlva érkezik a vacsora – egy hordó zabkása meg némi kenyér, hogy elosszák, és ha szerencsések, egy kis zabpehely is –, nem sokkal utána az emberek nagy része valószínűleg aludni tér, meghagyva neki néhány percnyi békét és majdnem–egyedüllétet,

amikor nem kell senkire sem figyelnie, és nem kell úgy éreznie, hogy tennie kellene valamit. Eddig még arra sem jutott ideje, hogy elgondolkozzon az új börtönigazgatón, pedig mindannyiuk életében fontos lesz a személye. Fiatal, azt mondta Hayes. Ez jó is lehet, meg rossz is. Az idősebb emberek, akik harcoltak a felkelésben, gyakran előítélettel viseltetnek a felföldiekkel szemben – Bogle például, aki őt vasra verette, Cope–pal harcolt. Egy ijedt fiatal katona azonban, aki igyekszik megfelelni egy új, ismeretlen feladatnak, sokkal ridegebb és zsarnokoskodóbb lehet, mint a legzsémbesebb öreg ezredesek. Bizony, és nem tehetnek mást, mint megvárják, hogy mi lesz. Sóhajtott, és változtatott a testhelyzetén. Zavarták, tízezredszerre is, a rajta levő bilincsek. Bosszúsan fészkelődött, egyik csuklóját beleütötte a pad szélébe. Jókora termetét nem zavarta túlságosan a vasak súlya, de munka közben csúnyán felhorzsolták a bőrét. S ami még rosszabb volt, nem tudta a két karját fél méternél szélesebbre tárni, ettől szinte görcsbe rándultak a karjai, mélyen egészen a mell– és hátizmaiig, s ez csak akkor enyhült, amikor aludt. – Mac Dubh – szólalt meg mellette egy halk hang. – Mondhatok neked valamit bizalmasan? – Kinyitotta a szemét, és Ronnie Sutherlandet látta maga mellett a padon, hegyes, rókaszerű arca feszült a tűz halvány ragyogásában. – Igen, Ronnie, hát persze. – Feltámaszkodott, és a vasak meg az új börtönigazgató gondolatát egyaránt félretette, hogy csak rá figyeljen.

L Drága édesanyám! – írta John Grey később aznap este.

Biztonságosan megérkeztem az új állomáshelyemre, és kényelmesnek találom. Quarry ezredes, az elődöm – Ő Clarence hercegének unokaöccse, emlékszik? – fogadott engem, és tájékoztatott a megbízatásomról. Egy igazán kitűnő szolgát bocsátottak rendelkezésemre, és míg első látásra sok mindent különösnek találok Skóciában, bizonyos vagyok benne, hogy érdekes lesz majd számomra ez a tapasztalat. Egy olyan dolgot szolgáltak fel nekem vacsorára, amit a szolga „haggisnak” nevezett. Érdeklődésemre kiderült, hogy ez egy birka belső szerve, megtöltve őrölt zab és egy adag azonosíthatatlan főtt hús keverékével. Bár biztosítottak róla, hogy Skócia lakói különleges csemegének tartják ezt a/ ételt, én visszaküldtem a konyhába, és rendeltem helyette egy egyszerű főtt ürügerincet. Így elfogyasztva itt az első – szerény! – vacsorámat, és mivel kissé kimerült vagyok a hosszú utazástól – amelynek részleteiről egy következő levélben tájékoztatom majd –, úgy hiszem, most visszavonulok, meghagyva környezetem további leírását – amivel jelenleg még nem is vagyok tökéletesen tisztában, hiszen már sötét van – a jövendő leveleim számára. Abbahagyta az írást, letette a lúdtollat az itatósra. A hegye apró tintafoltokat ejtett, ő pedig szórakozottan vonalakat húzogatott, hogy összekösse ezeket, kialakítva egy tárgy csipkézett körvonalait. Merhet–e vajon George–ról kérdezni? Nem közvetlen érdeklődés lenne persze, az nem lenne jó, de utalhatna a családra, megkérdezve anyját, nem találkozott–e mostanában Lady Everett–tel, hogy esetleg üdvözölhetné a fiát a nevében? Sóhajtott, és újabb pontot kötött össze a tárgyával. Nem. Özvegy édesanyja nem vett tudomást a helyzetről, de Lady Everett férje katonai körökben mozgott. A bátyja befolyása ugyan minimális szinten tartja a pletykákat, de Lord Everett esetleg mégis elkaphat belőle egy foszlányt, és akkor gyorsan levonhatja a megfelelő

következtetéseket. Elejt esetleg egy meggondolatlan megjegyzést George–ról a feleségének, aztán a hír továbbszáll Lady Everett–től az édesanyjához… az özvegy Melton grófné pedig nem ostoba. Azt nyilván jól tudja, hogy ő kegyvesztett lett; ígéretes fiatal tiszteket, akik feljebbvalóik kegyét élvezik, nem küldenek Skócia isten háta mögötti végére, hogy kicsi és jelentéktelen börtön–erődök tatarozását felügyeljék. De a bátyja, Harold elmondta neki, hogy a baj egy szerencsétlen szívbéli ügy volt, jókora adag kíméletlenséget alkalmazva, hogy elejét vegye anyja további kérdezősködésének. A grófné valószínűleg azt hitte, hogy rajtakapták az ezredese feleségével, vagy szajhát tartott a kvártélyán. Szerencsétlen szívbéli ügy! Dühösen mosolygott, miközben bemártotta a tollát. Haroldba talán több érzékenység szorult, mint gondolta, hogy így írta le a dolgot. De hiszen minden ügye szerencsétlen volt, mióta Hector meghalt Cullodennél. Culloden gondolatával Fraser gondolata is visszatért; pedig ezt egész nap igyekezett elkerülni. Az itatósról a foglyok neveit tartalmazó aktára pillantott, és az ajkába harapott. Kísértést érzett, hogy kinyissa és belenézzen, hogy lássa a nevét, de mi értelme lenne? Lehet, hogy rengeteg James Fraser nevű férfi él a felföldön, de csak egyet ismernek Vörös Jamie néven is. Érezte, hogy elvörösödik, ahogy hullámokban rátört a meleg, de ennek nem a tűz közelsége volt az oka. Ennek ellenére felállt, az ablakhoz lépett, és többször jól teleszívta a tüdejét, mintha a hideg légáramlat kisöpörhetné belőle az emlékeket. – Bocsánat, uram, akarja, hogy megmelegítsük már az ágyát? – Megijesztették a háta mögül felhangzó skót szavak, ezért megpördült, és azt látta, hogy a lakrészének gondozására kijelölt fogoly bedugja kócos fejét a magánlakosztályába vezető ajtón át. – Óh! Öhm, igen. Köszönöm… MacDonell? – válaszolta bizonytalanul. – MacKay, uram – javította ki a férfi látható neheztelés nélkül, és

a fej eltűnt. Grey felsóhajtott. Aznap estére már nem maradt semmi tennivalója. Visszament az íróasztalhoz, összeszedte az aktáit, hogy eltegye őket. A cakkos tárgy, amit az itatósra rajzolt, olyan tüskés buzogányra hasonlított, amilyennel a régi királyok törték be az ellenségük fejét. Úgy érezte, mintha egy ilyet nyelt volna le, bár lehetséges, hogy csak a félig főtt ürühús okozott nála gyomorrontást. Megrázta a fejét, maga elé húzta a levelet, és sietve aláírta. Mélységes szeretettel, engedelmes fia, John Wm. Grey. – Port hintett az aláírására, gyűrűjével lepecsételte a levelet és félretette, hogy másnap elküldje. Fölemelkedett, és csak állt habozva, az iroda árnyékos sarkait vizsgálgatva. Nagy, hideg, kopár helyiség volt, nem volt benne sok minden, kivéve a hatalmas asztalt meg néhány széket. Összerázkódott; a kandallóban a tőzegtégla baljós izzása kevés volt, hogy felmelegítse a hatalmas szobát, különösen az ablak felől érkező fagyos, nyirkos levegőben. Még egyszer rápillantott a foglyok névsorára. Aztán lehajolt, kihúzta az íróasztal alsó fiókját, és kivette a barna üvegpalackot. Elcsippentette a gyertyát, és elindult az ágya felé a kandalló tompa izzásának fényénél.

L A kimerültség és a whisky együttes hatására azonnal el kellett volna aludnia, de az álom távolságtartó maradt, úgy lebegett az ágya fölött, mint egy denevér, de nem ereszkedett le rá. Mindig, amikor már úgy érezte, hogy belesüllyed az álomba, szeme előtt megjelent a carryarricki erdő látomása, mire megint élénk lett és éber, csorgott róla a verejték, és a szíve a fülében dobogott. Tizenhat éves volt akkor, és hihetetlenül izgatott az első hadjárata

miatt. Még nem kapta meg a kinevezését, de a bátyja, Hal, őt is magával vitte az ezreddel együtt, hogy belekóstolhasson a katonáskodásba. Útközben, amikor Cope tábornokhoz tartottak, hogy csatlakozzanak hozzá Prestonpansnál, éjjel egy sötét skót erdő mellett táboroztak, de John izgalmában nem tudott elaludni. Milyen lesz majd a csata? Cope nagyszerű tábornok volt, Hal minden barátja ezt mondta, de az emberek a tűz körül félelmetes történeteket meséltek a kegyetlen felföldiekről és véres pallosaikról. Lesz majd vajon bátorsága szembenézni a felföldiek félelmetes rohamával? Még Hectornak sem merte említeni a félelmeit. Hector szerette őt, de Hector húszéves volt, magas, izmos és nem ismerte a félelmet, főhadnagyi ranggal és elragadó történetekkel a Franciaországban megharcolt csatákról. Még ma sem tudja, mi késztette rá, hogy megtegye, vajon Hectort akarta felülmúlni, vagy csupán el akarta kápráztatni? Bármi is volt az ok, amikor meglátta a skót harcost az erdőben, és felismerte benne a röpiratokon látott hírhedt Vörös Jamie Frasert, elhatározta, hogy megöli vagy elfogja. Valóban eszébe jutott a gondolat, hogy visszatérjen a táborba segítségért, de a férfi egyedül volt – legalábbis John azt hitte, hogy egyedül van –, nyilvánvalóan elővigyázatlanul üldögélt egy tuskón, és egy darab kenyeret evett csöndesen. Ezért aztán előhúzta kését az övéből, és az erdőn át halkan a ragyogóan vörös fej felé kúszott, a kés nyele síkos volt a szorításában, fejét betöltötték a dicsőség és Hector dicséretének gondolatai. Ehelyett viszont egy pillanatra megvillant a kése, amikor lecsapott vele, karja szorosan a skót nyaka köré fonódott, hogy megfojtsa, és aztán… Lord John Grey az emlékezéstől felhevülten dobálta magát az ágyában. Hátraestek, együtt gurultak a zörgő tölgyfalevelek

sötétjében, a késért dulakodva, csapkodva és küzdve – az életéért, akkor azt gondolta. Először a skót volt alatta, aztán valahogy föléje csavarodott. Valamikor egyszer megérintett egy nagy kígyót, egy pitont, amit a nagybátyja barátja hozott Indiából, és Fraser érintése pontosan olyan érzés volt, ruganyos és sima és rettenetesen erős, úgy mozgott, mint valami izmos hajókötél, soha nem ott volt, ahol várta volna. Megalázó módon arcra esett a levelek közt, a csuklóját fájdalmasan a háta mögé csavarták. A rémület kétségbeesésével, abban a meggyőződésben, hogy meg fogják ölni, teljes erejéből megcsavarta a hátraszorított karját, és a csont, a fájdalom vörös– fekete lobbanásával, eltörött, amitől elvesztette az eszméletét. Pár pillanattal később magához tért, egy fának döntve ült, és vérengző kinézetű felföldi harcosok körében találta magát, akik mind tartánt viseltek. Középen állt a Vörös Jamie Fraser – meg az asszony. Grey összeszorította a fogát. Átkozott asszony! Ha ő nem lett volna – igaz, isten tudja, mi történt volna akkor. Az viszont megtörtént, hogy ő beszélt. Angol volt, a beszédéből ítélve úrihölgy, és ő – micsoda idióta volt! – azonnal arra a következtetésre jutott, hogy ő is a vad felföldi skótok túsza, kétségkívül elrabolták, hogy megerőszakolják. Mindenki azt mondta, hogy a felföldiek minden alkalmat megragadnak az erőszakra, és élvezettel becstelenítik meg az angol nőket; honnan tudhatta volna, hogy ez itt nem igaz? És Lord John William Grey, tizenhat évesen, csordultig telve a vitézségről és nemes célokról alkotott katonás képzetekkel, sebzetten, megrendülten és a törött karja okozta fájdalommal küszködve alkudozni próbált, hogy megmentse a sorsától azt a nőt. A magas, gúnyolódó Fraser úgy játszott vele, mint macska az egérrel, félmeztelenre vetkőztette a nőt a szeme előtt, hogy kikényszerítse belőle az információkat a bátyja ezredének helyzetéről és erejéről. Aztán pedig, mikor már mindent elmondott, amit tudott, Fraser nevetve elárulta neki, hogy az asszony a felesége. Mindenki nevetett;

emlékeiben még most is hallotta a vidám, trágár skót hangokat. Grey megfordult, bosszúsan helyezve át súlyát a számára szokatlan matracon. És hogy még rosszabb legyen a helyzet, Fraserben még annyi tisztesség sem volt, hogy megölje, hanem odakötözte őt egy fához, ahol a barátai találták őt meg reggel. Addigra pedig Fraser emberei ott jártak a táborban, és – annak az információnak a segítségével, amit ő adott nekik! – mozdíthatatlanná tették az ágyút, amit Cope–nak akartak szállítani. Mindenki megtudta természetesen, és míg a korával és ki nem nevezett státusával mentegették, mégis pária lett belőle, és csúfolódás tárgya. Senki sem szólt hozzá, kivéve a bátyja… és Hector. A hűséges Hector. Sóhajtott, a párnához dörzsölte az arcát. Lelki szemeivel még mindig maga előtt látta Hectort. Sötét hajú és kék szemű, finom ajkú, mindig mosolyog. Tíz év telt el azóta, hogy Hector meghalt Cullodennél, darabokra szabdalta egy felföldi pallos, és John néha még mindig felébred hajnalban, teste ívben megfeszül a görcs szorításában, Hector érintését érezve magán. És most ez. Rettegett ettől a kinevezéstől, skótokkal körülvéve, a fülsértő hangjuktól, eltelve annak emlékével, amit Hectorral műveltek. De soha, még rossz előérzete legkomorabb pillanataiban sem gondolta, hogy valaha újra találkozik majd James Fraserrel. A kandallóban a tőzeg tüze fokozatosan forró hamuvá hamvadt, aztán hideggé, az ablak pedig mélyfeketéből az esős skót hajnal komor szürkéjévé halványult. És John Grey még mindig álmatlanul feküdt, égő szeme a feje fölött a füsttől fekete gerendákra meredt.

L Grey reggel kialvatlanul kelt fel, de eltökélt gondolatokkal. Itt van. Fraser is itt van. És egyikük sem mehet el belátható időn belül.

Tehát. Időnként találkoznia kell majd azzal az emberrel – egy óra múlva beszélnie kell az összegyűlt foglyokhoz, és azután rendszeresen ellenőriznie kell majd őket –, de kettesben soha nem fog vele találkozni. Ha sikerül megtartania a távolságot magától az embertől, akkor talán az általa felkavart emlékek is kordában maradnak. Meg az érzései. Mert míg kezdetben elmúlt haragjának és megaláztatásának emléke tartotta ébren, jelenlegi helyzetének fonáksága miatt nem tudott még hajnalban sem aludni. A lassan derengő felismeréstől, hogy most Fraser az ő foglya; már nem a kínzója, hanem a foglya, akárcsak a többiek, kiszolgáltatva az ő könyörületének. Csengetett a szolgájának, és az ablakhoz lépett, hogy megnézze, milyen lett az idő, és felnyüszített a kő hidegétől csupasz talpa alatt. Esett az eső, ami nem is lepte meg. Lent az udvaron a foglyokat munkacsapatokba osztották, azok már bőrig áztak. Grey, egy szál ingében reszketve, behúzta a fejét és félig becsukta az ablakot, ami könnyed kompromisszumot jelentett a fulladásos halál és a váltóláz között. A bosszú látomásaitól tovább dobálta magát az ágyában még akkor is, amikor az ablak kivilágosodott, és az eső tovább kopogott az ablakpárkányon; Fraserrel kapcsolatos gondolatai egy apró, fagyos, kőfalú cella körül keringtek, ahol pucéran ül a téli éjszakákon, moslékkal táplálkozik, lecsupaszítják és megkorbácsolják a börtön udvarán. Megszégyenül az a nagy, dölyfös ereje, porban csúszó nyomorúsággá alacsonyodig s csak az ő szavától függ egy pillanatnyi megkönnyebbülése. Igen, csupa ilyesmire gondolt, élénken elképzelte minden apró részletét, kéjelgett bennük. Már hallotta, ahogy Fraser kegyelemért könyörög, elképzelte magát megvetően, gőgösen. Ilyesmiket képzelt magában, s a tüskés tárgy megfordult a gyomrában, és döfködte őt az önutálat. Akárki is volt Fraser korábban Grey életében, most a legyőzött

ellenség volt, hadifogoly, a korona gondjaira bízva. Sőt, valójában Grey gondja volt most, az ő felelőssége, a jóléte becsületbeli kötelessége. A szolgája forró vizet hozott a borotválkozáshoz. Meglocsolta az arcát, érezte, hogy a meleg megnyugtatja, elűzi az éjszaka kínzó látomásait. Mert hisz ennyi volt az egész, most már tudta – csak látomások, és a felismerés némi megkönnyebbülést hozott neki. Találkozhatott volna Fraserrel csatában is, akkor igazi, barbár örömét lelte volna benne, ha megöli vagy megcsonkítja. De megkerülhetetlen tény volt, hogy ameddig Fraser a foglya, tisztességét megőrizve nem árthat neki. Mire megborotválkozott, és a szolgája felöltöztette, visszanyerte annyira az önuralmát, hogy meglátta a helyzet sötéten humoros oldalát is. Az ő ostoba viselkedése Carryarricknél mentette meg Fraser életét Cullodennél. Most, hogy ez az adósság törlesztve van, és Fraser a hatalmába került, fogolyként Fraser teljes tehetetlensége garantálta neki a teljes biztonságot. Mert ostoba vagy bölcs, zöldfülű vagy tapasztalt, de minden Grey tisztességes ember volt. Valamivel jobban érezte magát, szeme találkozott saját tekintetével a tükörben, megigazította a parókáját, és elindult reggelizni, mielőtt megtartja első beszédét a foglyoknak.

L – A szalonban szolgáljuk fel a vacsoráját uram, vagy itt? – MacKay feje, fésületlenül, mint mindig, bekukkantott az irodájába. – Hm? – motyogta Grey az asztalán szétterített papírokba merülve. – Ó! – mondta aztán, és felpillantott. – Itt bent, ha lehetne. – Erőtlenül a hatalmas asztal sarka felé intett, és újra elmerült a munkájában. Szinte fel sem nézett, amikor kicsivel később megérkezett a tálca az ételével.

Quarry nem viccelt a papírmunkát illetően. Pusztán az élelmiszer mennyisége végtelen hosszú megrendeléseket és követeléseket igényelt – minden megrendelést két példányban kell benyújtani Londonnak, ha volna szíves! –, hát még a több száz egyéb holmi, amire szükségük van a raboknak, az őröknek, meg a falubeli férfiaknak és asszonyoknak, akik naponta bejártak a katonák barakkjait takarítani és a konyhán segédkezni. Egész nap semmi mást nem csinált, mint igényléseket írt és aláírt. Muszáj lesz gyorsan egy írnokot találnia, különben belehal a merő unalomba. Kétszáz font búzaliszt – írta –, a raboknak. Hat nagy hordó sör, a barakkoknak. Az általában finom kézírása gyorsan céltudatos kaparássá romlott, stílusos aláírásából a rövid J. Grey lett. Egy sóhajtással letette a tollát és behunyta a szemét, a két szemöldöke közötti fájdalmat masszírozgatta. A nap egyszer sem tolta még elő a képét a megérkezése óta, és attól, hogy egész nap egy füstös szobában dolgozott gyertyafénynél, úgy égett a szeme, mint két széndarab. Előző nap megérkeztek a könyvei, de még ki sem csomagolta őket. Mire eljött az este, semmi másra nem maradt ereje, mint hogy megmossa a szemét hideg vízben, és aludni térjen. Meghallott egy halk, óvatos hangot, mire hirtelen felült, kipattant a szeme. Egy hatalmas, barna patkány ült az asztala sarkán, egy morzsányi szilvás lepényt tartott a két mellső mancsa között. Nem mozdult, csak nézett rá töprengve, remegő bajusszal. – Nahát, azt a mindenségit! – kiáltott fel Grey döbbenten. – Hé, te nyavalyás! Az az én vacsorám! A patkány mélázva rágcsálta a szilvás lepényt, fényes gyöngyszeme az őrnagyon nyugodott. – Tűnj el innen! – Grey dühösen felkapta a legközelebbi tárgyat, és a patkányhoz vágta. A tintásüveg a kőpadlón robbant és fekete tintát lövellt, mire a döbbent patkány leugrott az asztalról és rohanvást menekült, a még döbbentebb MacKay két lába között ugrálva, aki épp megjelent az ajtóban, hogy megnézze, mi okozza a

lármát. – Van macska ebben a börtönben? – kérdezte Grey, s azzal beleborította vacsoratálcája tartalmát az asztala mellett álló szemetesvödörbe. – Igen, uram, a raktárakban vannak macskák – készségeskedett MacKay, miközben négykézláb hátrafelé mászott, hogy feltörölje az apró fekete lábnyomokat, amiket a patkány hagyott, mikor fejvesztve menekült a tintatócsán át. – Akkor legyen szíves, hozzon föl ide egyet – parancsolta Grey. – Most rögtön! – Felnyögött, mert újra maga előtt látta, ahogy a visszataszítóan pucér farok hanyagul végigsöpör a tányérján. Természetesen elég sok patkánnyal találkozott már odakint a mezőn, de volt abban valami különösen felháborító, ahogy a szeme láttára piszkálnak bele a saját vacsorájába. Az ablakhoz lépett és ott megállt, megpróbálta kitisztítani a fejét a friss levegőn, míg MacKay befejezi a feltörlést. Kezdett leereszkedni a sötétség, bíbor árnyakkal töltötte meg az udvart. Szemben a börtöncellák szárnya még hidegebbnek és a szokásosnál is barátságtalanabbnak tűnt. Börtönőrök közeledtek az esőben a konyhaszárny felől, kis kocsik hosszú sorban, megrakva a foglyok ételével: hatalmas fazekakban gőzölgő zabkása, kosarakban kenyér, amit ruhával fedtek le, hogy védje az esőtől. A szegény ördögök legalább meleg ételt kapnak a nedves kőfejtőben végzett egész napi munkájuk után. Egy gondolat merült föl benne, ahogy elfordult az ablaktól. – Sok patkány van a cellákban? – kérdezte MacKaytől. – Igen, uram, rengeteg – válaszolta a rab utolsót toppantva a küszöbön. – Szólok a szakácsnak, hogy készítsen el egy új tálcát. Rendben, uram? – Ha volna szíves – kérte Grey. – Utána pedig arra kérem, Mr. MacKay, legyen szíves gondoskodni róla, hogy minden cella kapjon

egy saját macskát. MacKay erre kissé bizonytalanul nézett. Grey keze megállt, miközben elkezdte elpakolni a szétszórt papírjait. – Valami baj van, MacKay? – Nem, uram – felelte MacKay lassan. – Csak a kis barna szörnyetegek távol tartják a csótányokat. És teljes tisztelettel, uram, nem hiszem, hogy az emberek örülnének, ha egy macska elvinné a patkányaikat. Grey rábámult a férfira, kezdte kényelmetlenül érezni magát. – A rabok megeszik a patkányokat? – kérdezte, fejében annak emlékével, ahogy az éles, sárga fogak a szilvás lepényét rágcsálják. – Csak ha olyan szerencsések, hogy sikerül elkapniuk egyet – világosította fel MacKay. – De végül is lehet, hogy a macskák majd segítenek. Végeztünk ma estére, uram?

9

A vándor Greynek James Fraserre vonatkozó elhatározása két hétig tartott. Aztán megérkezett a hírnök Ardsmuir faluból, olyan hírekkel, hogy az mindent megváltoztatott. – Még életben van? – sürgette az embert. A hírhozó, Ardsmuir falu egyik lakója, aki a börtönben dolgozott, bólintott. – Én magam láttam, uram, amikor behozták. Most ott van a Hársfában, ápolják, de ha érdekli, amit gondolok, uram, nemigen nézett úgy ki, mint akin segíthet még az ápolás. – Jelentőségteljesen felhúzta az egyik szemöldökét. – Értem – felelte Grey kurtán. – Köszönöm, Mr… – Allison, uram, Rufus Allison. Szolgálatára, uram. – A férfi elfogadta a feléje nyújtott shillinget, kalapjával a hóna alatt meghajolt, és távozott. Grey leült az asztalához, és kibámult az ólmos égre. A nap alig egy–két alkalommal mutatkozott a megérkezése óta. Íróasztalához koppantotta a lúdtoll végét, amellyel írni szokott, nem törődve a kárral, amit ezzel a hegyének okozott. Az arany említésére bárki hegyezni kezdte volna a fülét, de ő különösen. Találtak egy embert aznap reggel, a ködben a lápon vándorolt a falu közelében. A ruhája átázott, nemcsak a nedvességtől, hanem tengervíztől is, és a láztól nem volt magánál. Szüntelenül beszélt, azóta, hogy megtalálták. Nagyrészt csak zagyvaságokat mondott, és megmentői képtelenek voltak értelmet kihámozni a locsogásából. A férfi skótnak tűnt, mégis a francia és a gael nyelv összefüggéstelen keverékén beszélt, itt–ott beleszőve egy–

egy furcsa angol szót is. Az ilyen szavak egyike az „arany” volt. A skótok, az arany és a francia nyelv kombinációja az országnak ezen a vidékén mindenkinek, aki harcolt a jakobita felkelés utolsó napjaiban, ugyanazt a gondolatot juttatta eszébe. A franciák aranya. A vagyon aranyrudakban, amit – a híresztelések szerint – a francia Lajos küldött titokban unokatestvére, Stuart Károly megsegítésére. De túlságosan későn küldte. Néhány történet szerint a franciák aranyát a felföldi sereg rejtette el az észak felé tartó utolsó fejvesztett menekülés során, a cullodeni katasztrófa előtt. Mások úgy tartották, hogy az arany soha nem érkezett meg Károlyhoz, hanem egy barlangban hagyták biztonságban, nem messze attól a helytől, ahol partot ért északnyugaton. Volt, aki azt állította, hogy elveszett a rejtekhely titka, Cullodennél megölték az őrzőjét. Mások azt mondták, hogy még ismert a rejtekhely, de egyetlen felföldi család tagjai őrzik szigorúan. Bármi is legyen az igazság, az aranyat soha nem találták meg. Eddig. Francia és gael. Grey tűrhetően beszélt franciául többéves külföldi hadjáratainak eredményeképp, de sem ő, sem egyetlen tisztje nem beszélt a barbár kelta nyelven, kivéve azt a néhány szót, amit Grissom őrmester tanult meg még gyermekkorában egy skót dadától. Egy falubeli emberben nem bízhatott meg, különösen nem, ha valami igazság is rejlett ebben a történetben. A franciák aranya! Azon felül, hogy milyen értékes volt kincsként, ami egyébként is a koronához kerülne, az aranynak jelentős személyes értéke is volt John William Grey számára. Rájött, hogy a misztikus kincs lehetne az ő útlevele el Ardsmuirból, vissza a londoni civilizációba. A legsötétebb kegyvesztettséget is azonnal beragyogná az arany káprázatos csillogása. Beleharapott a csorba lúdtoll végébe, érezte, ahogy a vékony henger megroppan a fogai közt. A pokolba! Nem, nem lehet egy falubeli, és az egyik tisztje sem.

Akkor egy rab. Igen, egy rabot kockázat nélkül alkalmazhatna, mert egy rab nem tudná a saját céljaira felhasználni az információt. Megint csak a pokolba. Az összes rab beszél kelta nyelven, sokan valamennyire angolul is – de csak egy beszél emellett franciául is. Tanult ember, visszhangzott Quarry hangja az emlékezetében. – Francba, francba, francba! – motyogta Grey. Nem volt mit tenni. Allison azt mondta, hogy a vándor nagyon beteg, nincs idő más megoldást keresni. Kiköpött egy tollszárdarabkát. – Brame! – kiabálta. A döbbent káplár bedugta a fejét. – Igen, uram? – Hozza ide nekem a James Fraser nevű foglyot. De azonnal!

L A börtönigazgató az asztala mögött állt. Úgy dőlt neki, mintha a hatalmas tölgyfa tábla valóban az az erődítmény lenne, aminek látszott. A keze nyirkosan tapadt a sima fához, egyenruhájának fehér gallérját túlságosan szorosnak érezte a nyaka körül. A szíve hevesen vert, amikor kinyílt az ajtó. Bejött a skót, vasai halkan csörömpöltek, és megállt az asztal előtt. Az összes gyertya égett, így a dolgozószoba majdnem olyan világos volt, mint fényes nappal, pedig odakint már teljes sötétség honolt. Természetesen látta néhány alkalommal Frasert, kint állt az udvaron a többi fogollyal, vörös feje és válla a legtöbb férfi fölé emelkedett, de egyszer sem látta olyan közelről, hogy tisztán kivehesse az arcát. Megváltozott a külseje. Ez rémületet és megkönnyebbülést is jelentett neki egyben; eddig egy tisztára borotvált arcot látott az emlékeiben, fenyegetéstől sötétet, vagy csúfondárosan nevetőt. Ennek a férfinak rövid szakálla volt, az arca nyugodt és figyelmes, és míg a sötétkék szemek ugyanazok voltak, nem adták jelét a

felismerésnek. A férfi csöndesen állt az asztal előtt, és várt. Grey megköszörülte a torkát. A szíve még mindig gyorsabban dobogott, de legalább tudott nyugodtan beszélni. – Mr. Fraser – kezdte. – Köszönöm, hogy eljött! A skót udvariasan bólintott. Nem válaszolta azt, hogy nem volt más választása, csak a szemével közölte ezt. – Nem kételkedem, hogy csodálkozik, miért küldtem önért – folytatta Grey. Elviselhetetlenül fellengzősnek hallotta saját magát, de képtelen volt változtatni rajta. – Olyan helyzet alakult ki, amelyben az ön segítségére van szükségem. – Mi lenne az, őrnagy? – A hangja most is ugyanolyan mély és markáns, egy kevés felföldi torokhanggal fűszerezve. Vett egy nagy levegőt, és az asztalra támaszkodott. Bármi mást szívesebben megtett volna, mint hogy éppen ennek az embernek a segítségét kérje, de átkozottul nem volt más választása. Fraser volt az egyetlen lehetőség. – Egy férfit találtak tévelyegni a lápon a tengerpart közelében – közölte óvatosan. – Úgy tűnik, hogy nagyon beteg, és a beszéde zavaros. Mindazonáltal bizonyos… dolgok, amikre valószínűleg utal, elképzelhető, hogy… rendkívül fontosak lehetnek a korona számára. Szeretnék beszélni vele, hogy a lehető legtöbbet megtudjak a személyazonosságáról, és azokról a dolgokról, amikről beszél. Elhallgatott, de Fraser csak állt ott várakozóan. – Sajnálatos módon – folytatta Grey, és újabb nagy levegőt vett – úgy hallották, hogy a kérdéses férfi a kelta és a francia nyelv keverékén beszél, és csak egy–két szót mond angolul. A skót egyik vörös szemöldöke megrándult. Az arca nem változott észrevehetően, de nyilvánvaló volt, hogy felfogta a helyzet jelentőségét. – Értem, őrnagy. – A skót lágy hangja megtelt iróniával. – És azt szeretné, ha tolmácsolnám magának, amit ez az ember esetleg mond.

Grey nem mert megszólalni, csupán a fejét rándította egy kurta biccentésre. – Attól tartok, ezt meg kell tagadnom, őrnagy. – Fraser tisztelettel beszélt, de a szeme csillanása minden volt, csak nem tiszteletteljes. Grey keze szorosan az itatós blokkon fekvő sárgaréz levélnyitóra feszült. – Megtagadja? – kérdezte. Még erősebben szorította a levélnyitót, hogy képes legyen nyugodt hangon beszélni. – Szabadna megtudnom, hogy miért, Mr. Fraser? – Mert fogoly vagyok, őrnagy – felelte a skót udvariasan. – Nem pedig tolmács. – A segítségét pedig… nagyra értékelnénk – mondta Grey, és megpróbálta jelentőséggel átitatni a mondandóját anélkül, hogy nyíltan megvesztegetésnek hasson. – Ellenkező esetben viszont – a hangja megkeményedett –, ha elmulasztaná megadni a törvényes segítséget… – Egyáltalán nem törvényes, ha szolgálatot akar tőlem kicsikarni, vagy ha megfenyeget engem, őrnagy. – Fraser hangja jóval keményebb volt, mint Greyé. – Nem fenyegettem meg! – A levélnyitó éle a tenyerébe vágott, kénytelen volt lazítani a szorításán. – Csakugyan nem? Nos, ezt örömmel hallom. – Fraser az ajtó felé fordult. – Ebben az esetben, őrnagy, búcsút intek mára. Grey sokat adott volna érte, ha akkor egyszerűen elengedheti. De sajnos szólította a kötelesség. – Mr. Fraser! – A skót megállt az ajtótól jó egy méternyire, de nem fordult meg. Grey nagy levegőt vett, hogy megacélozza magát. – Ha megteszi, amit kérek, leüttetem a vasait – ígérte. Fraser nagyon csöndesen állt. Bármilyen fiatal és tapasztalatlan lehet Grey, mégsem figyelmetlen. Ezen kívül nem is rossz emberismerő. Grey figyelte, ahogy foglyának feje fölemelkedik, a válla még jobban megfeszül, és aggodalma, mely a vándor

érkezéséről szóló első hír óta eltöltötte, némileg enyhült. – Mr. Fraser? – szólt. A skót nagyon lassan megfordult. Az arca kifejezéstelen maradt. – Megegyeztünk, őrnagy – mondta lágyan.

L Jóval elmúlt éjfél, amikor megérkeztek Ardsmuir faluba. Elhaladtukban nem láttak fényt a kunyhók ablakában, és Grey azon kapta magát, hogy elgondolkozik, vajon mire gondolhatnak az itt élők, mikor késő éjjel patadobogást meg fegyvercsörgést hallanak az ablakuk alatt, mintha csak az angol csapatok halvány visszhangja lenne, azoké, akik tíz évvel azelőtt söpörtek végig a felföldön. A vándort a Hársfába vitték, egy fogadóba, amit azért neveztek így, mert sok–sok évvel azelőtt az udvarán egy hatalmas hársfával büszkélkedhetett – harminc mérföldes körzetben ez volt az egyetlen hársfa a vidéken. Mára nem maradt belőle más, mint egy vastag tuskó – a fa, mint annyi más dolog is, eltűnt. Ez is Culloden miatt – hisz Cumberland csapatai égették el tűzifának –, de a neve megmaradt. Grey megállt az ajtóban, és Fraserhez fordult. – Emlékszik majd a megállapodásunkra? – Úgy lesz – felelte Fraser röviden, és ő is belépett az ajtón. Annak fejében, hogy levették róla a vasat, Grey három dolgot kért: először, hogy Fraser ne próbáljon megszökni a faluba tett út alatt, és vissza. Másodszor Fraser vállalja, hogy hiánytalanul és a valóságnak megfelelően beszámol arról, amit a csavargó mond. Harmadszor pedig Fraser adja a szavát, hogy Greyen kívül senkinek sem beszél arról, amit hallott. Bentről kelta szavak mormolása hallatszott, aztán a meglepetés hangja, amikor a fogadós meglátta Frasert, és a tiszteletadásé a

mögötte belépő vörös kabátos láttán. A gazdasszony a lépcsőn állt, a kezében tartott olajlámpás fényében táncoltak körülötte az árnyak. Grey meghökkenten tette kezét a fogadós karjára. – Ki ez? – Még egy alak állt a lépcsőn, egy tiszta feketébe öltözött jelenés. – Ő a pap – szólalt meg mögötte halkan Fraser. – Akkor ez az ember már haldoklik. Grey nagy levegőt vett, próbálta megerősíteni magát az elkövetkezendőkre. –Akkor nincs sok vesztegetni való időnk – felelte határozottan, egyik csizmás lábát a lépcsőre téve. – Igyekezzünk!

L A férfi hajnal előtt halt meg, Fraser fogta az egyik kezét, a pap a másikat. Amikor a pap az ágy fölé hajolt, kelta és latin nyelven mormolt, pápista jeleket rajzolt a testre, Fraser pedig hátradőlt a székén, behunyta a szemét, de továbbra is a magáéban tartotta a kicsi, törékeny kezet. A nagydarab skót egész éjjel ott ült a férfi mellett, hallgatta, bátorította, nyugtatgatta. Grey az ajtónál állt, nem akarta egyenruhájának látványával megijeszteni az embert. Fraser gyengédségétől meglepődött és meg is hatódott. Most Fraser a keskeny, viharvert kezet a néma mellkasra fektette, és ugyanazt a jelet rajzolta, mint a pap. Megérintette a vándor homlokát, a szívét és egymás után mindkét vállát, a kereszt jeleként. Kinyitotta a szemét és fölállt, a fejét majdnem beleütötte az alacsony szarufákba. Röviden biccentett Greynek, és lement előtte a keskeny lépcsőn. – Ide be. – Grey a söntés ajtajára mutatott, ami ebben az órában üresen állt. Egy álmos tekintetű csaposlány megrakta nekik a tüzet,

hozott kenyeret meg sört, aztán kiment, hogy magukra hagyja őket. Grey megvárta, míg Fraser felfrissíti magát, mielőtt megkérdezte volna. – Nos, Mr. Fraser? A skót letette az ónkupáját, és keze fejével megtörölte a száját. Borostásan ugyan, de hosszú haját csinosan összefogva nem tűnt ziláltnak a hosszú éjjeli virrasztás után, de a fáradtság sötét árkai húzódtak a szeme alatt. – Jól van – felelte. – Nincs valami sok értelme, őrnagy – tette hozzá figyelmeztetőleg –, de ez minden, amit mondott. – És lassan beszélni kezdett, időnként meg–megállva, hogy eszébe jusson egy– egy szó, vagy hogy elmagyarázzon valami kelta vonatkozást. Grey csak ült, és egyre jobban belesüppedt a csalódottságába: Frasernek igaza van – valóban nem sok értelme volt. – A fehér boszorkány? – szakította félbe Grey. – Egy fehér boszorkányról beszélt? Meg fókákról? – Alig tűnt elképzelhetetlenebbnek, mint a többi, mégis hitetlenkedve mondta. – Igen. – Mondja el nekem újra – parancsolta Grey. – Erőltesse meg az emlékezetét. Ha lenne szíves – tette hozzá. Meglepett érzéssel nyugtázta, hogy furcsán kényelmesen érzi magát ennek az embernek a társaságában. Ennek oka persze részben egyszerűen a kimerültség volt, szokásos érzéseit és reakcióit eltompította a hosszú éjszaka és a teher, hogy egészen közelről nézte végig, ahogy egy ember meghal. Az egész éjszaka valószínűtlennek tűnt Grey számára, s nem kevésbé ez a furcsa végkifejlet, ahogy itt találta magát egy falusi kocsma félhomályában ülve, amint a Vörös Jamie Fraserrel együtt iszogatják a korsó sörüket. Fraser engedelmeskedett, lassan beszélt, időnként meg–megállva, hogy visszaemlékezzen. Itt–ott egy–egy szónyi eltéréssel ugyanazt mondta, mint először – és azokat a részeket, amiket Grey maga is

megértett, pontosan fordította le. Csüggedten rázta meg a fejét. Zagyvaság. A férfi félrebeszélése pontosan ez volt – félrebeszélés. Ha ez az ember látott valaha aranyat – márpedig úgy hangzott, mintha látott volna valamikor –, akkor ebből a zavaros ha1lucinációból nem lehetett megmondani, hogy hol és mikor. – Teljesen biztos benne, hogy ez minden, amit mondott? – Grey abba a halvány reménybe kapaszkodott, hogy Fraser esetleg kihagyott egy kis töredéket, valami kijelentést, ami némi nyomot szolgáltatna az elveszett aranyhoz. Fraser ingujja visszacsúszott, ahogy fölemelte a kupáját; Grey jól látta csuklója körül a nyers hús széles sávját, ami sötét volt a söntés szürke reggeli fényében. Fraser látta, hogy megnézi, és letette a kupát; az összetartozás törékeny illúziója szilánkokra tört. – Én betartom a megállapodásaimat, őrnagy – közölte Fraser hideg kimértséggel. Felállt. – Visszamegyünk most? Egy darabig csöndben lovagoltak. Fraser a gondolataiba merült, Grey pedig a kimerültségébe és csalódottságába. Egy kis forrásnál megálltak, hogy felfrissítsék magukat, épp amikor a nap elérte a kis hegyeket északon. Grey ivott a hideg vízből, aztán az arcára locsolta, érezte, hogy a megrázkódtatás egy időre megint életre kelti. Több mint huszonnégy órája volt ébren, és már lassúnak és ostobának érezte magát. Fraser ugyanúgy huszonnégy órája volt ébren, de nem adta látható jelét annak, hogy ez zavarná. Buzgón mászkált négykézláb a forrás körül, láthatólag valami vízi növényt szedett a vízből. –Mit művel ott, Mr. Fraser? – kérdezte Grey némi csodálkozással. Fraser kissé meglepve nézett föl, de a legkevésbé sem zavartatta magát. – Vízitormát szedek, őrnagy. – Azt látom – mondta Grey mogorván. – De minek? – Megenni, őrnagy – válaszolta Fraser egykedvűen. Levette az

övéről a pecsétes vászonzacskót, és beleejtette a csöpögő zöld csomót. – Valóban? Nem kap megfelelő táplálékot? – kérdezte Grey zavartan. – Még sose halottam róla, hogy valaki vízitormát egyen. – Ez zöld, őrnagy. Kimerült állapotában az őrnagyban felmerült a gyanú, hogy rá akarják szedni. – De az ördögbe, hát milyen más színe lehetne egy gyomnak? – kérdezte. Fraser szája kissé elhúzódott, úgy tűnt, hogy próbál valamit leküzdeni magában. Végül finoman vállat vont, és térdnadrágja oldalába törölte nedves kezét. – Úgy értettem, őrnagy, hogy ha zöld növényt eszik az ember, akkor nem kap skorbutot és nem veszíti el a fogait. Az embereim ilyen zöldséget esznek, ha viszek nekik, és a torma jobb ízű, mint a legtöbb növény amit a lápon találok. Grey érezte, hogy a homlokára szökik a szemöldöke. – A zöld növény megállítja a skorbutot? – fakadt ki. – Honnan szedte ezt az elképzelést? – A feleségemtől! – csattant fel Fraser. Hirtelen elfordult, és álltában gyors, határozott mozdulatokkal bekötötte a zsákja száját. Grey nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze. – A felesége, uram… ő hol van? A válasz egy sötétkék villanás volt, mely a hátgerincéig átégette, annyira megrázó volt az ereje. Maga talán még túl fiatal, hogy ismerné a gyűlölet és kétségbeesés hatalmát. Grey emlékeiben Quarry hangját hallotta. Mégsem volt az; azonnal felismerte a mélységét Fraser szemében. De csak egy pillanatra, aztán visszatért helyére a férfi általános hűvös udvariasságának leple. – A feleségem elment – közölte Fraser, és megint elfordult, olyan hirtelen, hogy mozdulata már az udvariatlansággal volt határos.

Grey úgy érezte, valami váratlan érzés rázta meg. Egyrészt megkönnyebbülés: az asszony, aki oka és egyben része is volt a megaláztatásának, halott. Másrészt pedig sajnálat. Egyikük sem szólalt meg többet az Ardsmuirba vezető úton.

L Három nappal később Jamie Fraser megszökött. Sosem volt nehéz a foglyoknak megszökniük Ardsmuirból, mégsem tette soha senki, egyszerűen mert nem lett volna hová mennie. A börtöntől három mérföldnyire Skócia partjai a szétmálló gránit zuhatagának kíséretében belebuktak az óceánba. A többi három oldalon meg nem volt semmi más, csak üres lápvidék sok–sok mérföldön át. Valamikor még el lehetett volna indulni a hangába, a klán és a rokonok támogatására és védelmére támaszkodva. De a klánokat elpusztították, a rokonok meghaltak, a skót rabokat jó messzire vitték a saját klánjuk földjeitől. A kietlen lápon éhezni nem volt sokkal jobb a börtöncellánál. Nem volt érdemes tehát megszökni – kivéve Jamie Frasert, akinek nyilvánvalóan jó oka volt erre.

L A dragonyosok lovai követték az utat, míg a környező láp olyan simának tűnt, mint egy bársonypaplan. A lilás hanga vékony rétegben borította, csalókán szétterülve a több mint egylábnyi nedves, szivacsos tőzegmocsáron. Még a rőtvad sem ment rá vaktában arra a süppedős talajra – Grey négy állatot látott most, pálcikafigurák egy mérföldnyire, csapásuk vonala a hangában nem látszott szélesebbnek egy fonálnál. Fraser természetesen nem látszott. Ez azt jelentette, hogy a szökött rab bárhol lehetett a lápon, és követhette az őzek nyomait.

John Greynek kötelessége volt üldözni a foglyát, és meg kellett kísérelnie újból elfogni. De több volt az kötelességérzetnél, ami arra ösztökélte, hogy kutatócsapatához kiürítse az egész helyőrséget, és kergesse őket előre, s közben a lehető legrövidebb időkre álltak csak meg pihenni és enni. Kötelességtudat, valóban, meg a sürgető vágy, hogy megtalálja a franciák aranyát és elnyerje feljebbvalói beleegyezését, hogy visszatérhessen sivár skóciai száműzetéséből. De harag is volt benne, és a személyes megcsalatás furcsa érzése. Grey nem tudta biztosan, hogy Fraserre haragszik–e jobban, mert megszegte a szavát, vagy saját magára, mert volt annyira ostoba, hogy elhitte, egy felföldi skót – úriember vagy sem – rendelkezik az övéhez mérhető becsülettel. Mindenesetre dühös volt, és eltökélt, hogy ha kell, átkutatja az összes őzcsapást a lápon, hogy elkapja James Frasert. Következő éjjel elérték a tengerpartot, jóval sötétedés után, miután egy fárasztó napon keresztül fésülték át a környéket. A sziklák fölött megritkult a köd, elfújta a part felől érkező szél, és a tenger kitárult előttük, szirtekkel szegélyezve és apró, kopár szigetecskékkel teleszórva. John Grey megállt a lova mellett a szirttetőn, és lenézett a vad, fekete tengerre. Hála istennek tiszta volt az éjszaka a parton, a hold a felénél járt – fénye megfestette a permettől nedves sziklákat, amitől keményen és fénylőn emelkedtek ki, mint ezüst öntvények a fekete bársony árnyak előtt. A legelhagyatottabb hely volt ez, amit valaha látott, bár volt benne valami hátborzongató szépség, amitől a vér meghűlt az ereiben. James Frasernek nem volt semmi nyoma. Egyáltalán az életnek nem volt semmi nyoma. Egyik embere hirtelen meglepetten felkiáltott, és előhúzta a pisztolyát. – Ott! – kiáltotta. – A sziklákon! – Nehogy lőj, ostoba! – szólt rá egy másik katona, és megragadta

a társa karját. Nem is próbálta elrejteni a megvetését. – Nem láttál még fókákat? –Áh… nem – felelte az első férfi, kissé zavarodottan. Leengedte a pisztolyát, és kibámult a kis sötét alakokra a lenti sziklákon. Grey sem látott még soha fókákat, ezért lenyűgözve bámulta őket. Távolról olyanok voltak, mint fekete meztelen csigák, a holdfény nedvesen csillogott a bőrükön, nyugtalanul emelgették a fejüket, mintha dülöngélve gurultak és kígyóztak volna, ahogy esetlenül mozogtak a szárazföldön. Édesanyjának volt egy fókaprémből készült köpenye, amikor még kisfiú volt. Egyszer megengedték, hogy megérintse, csodálkozott azon, hogy milyen érzés, sötét és meleg, mint a holdfény nélküli nyári éjszaka. Bámulatos, hogy ilyen vastag, lágy prém származik ezektől a síkos, nedves teremtményektől. –A skótok „selymeskéknek” nevezik őket – mondta a katona, aki felismerte őket. A fókák felé biccentett, szaktudásának biztos tudatában. –„Selymeskék?” – Ez felkeltette Grey figyelmét, érdeklődve nézett a férfira. – Mit tud még róluk, Sykes? A katona vállat vont, élvezte pillanatnyi fontosságát. – Nem túl sokat, uram. De az itteni nép mesél róluk történeteket, azt mondják, néha egyikük kijön a partra és leveti a bőrét, belül pedig egy gyönyörű lány van. Ha egy férfi megtalálja a bőrt és elrejti úgy, hogy a lány ne tudja visszavenni, hát akkor – kénytelen lesz kint maradni és a felesége lenni. Jó feleség válik belőlük, uram, nekem legalábbis ezt mondták. – Legalább mindig nedvesek – motyogta az első katona, és a férfiak hahotában törtek ki, ami visszhangzott a szirtek közt, rekedten, mint a tengeri madarak hangja. – Elég! – Greynek föl kellett emelnie a hangját, hogy meghallják a harsogó nevetés és durva ötletek zaján túl. – Szétszóródni! – parancsolta Grey. – Mindkét irányban kutassák

át a szirteket, és figyeljenek lent a hajókra is, a jó ég tudja, akár egy őrnaszádot is el lehetne rejteni egyik–másik sziget mögött. Az emberek megszégyenülten, szó nélkül nekiindultak. Egy óra múlva visszatértek, a permettől nyirkosan, a sziklamászástól ziláltan, de Jamie Frasernek nem volt semmi nyoma – sem a franciák aranyának. Hajnalban, amikor a fény vörösre és aranyra festette a csúszós sziklákat, kis csapatokban kiküldte a dragonyosokat, hogy mindkét irányban, kutassák át a szirteket, és óvatosan ereszkedjenek le a sziklahasadékokban és a felhalmozódott kőrakásokon. Semmit sem találtak. Grey egy tűz mellett állt a szirttetőn, onnan figyelte a kutatást. Köpenyébe burkolózott a csípős szél ellen, és rendszeresen forró kávéval frissítette fel magát, amit a szolgája hozott neki. A férfi a Hársfában nyilvánvalóan a tenger felől jött, ruháit átitatta a sós víz. Akár megtudott valamit Fraser a férfi szavaiból, amit nem mondott el, akár csak úgy döntött, hogy maga lát neki a kutatásnak, biztosan ő is a tengerhez indult volna. Mégsem volt semmi nyoma James Frasernek, sehol ezen a partvidéken. És ami még rosszabb, az aranynak sem volt semmi nyoma. – Ha elindult befelé valahol ezen a partvonalon, őrnagy, nem fog látni belőle semmit, én azt mondom. – Grissom őrmester volt az, mellette állt, és lefelé bámult a csipkés sziklák mögött robajló, örvénylő vízre. A dühöngő víz felé bólintott. – Ezt a helyet nevezik az Ördög Üstjének, mert itt mindig úgy fortyog a víz. Azt a halászt, aki e mellett a part mellett fúl a vízbe, ritkán találják meg; a gonosz áramlatok tehetnek róla természetesen, de a nép úgy tartja, hogy az ördög ragadja el őket, és lehúzza a mélybe. – Valóban? – felelte Grey tompán. Lenézett a több mint tízméteres mélységben tajtékzó vízre. – Én nem is kételkednék benne, őrmester. Visszafordult a tábortűz felé.

– Adjon parancsot a kutatásra az éjszaka beálltáig, őrmester. Ha nem találnak semmit, reggel visszaindulunk.

L Grey fölemelte pillantását a lova nyakáról, hunyorgott a szürkés hajnali fényben. Dagadtnak érezte a szemét a tőzeg füstjétől és a kialvatlanságtól, csontjai fájtak a nedves talajon fekve töltött éjszakáktól. Lóháton az út Ardsmuirba nem lesz több egy napnál. Gyönyörűséggel töltötte el a puha ágy és a meleg vacsora gondolata. De aztán meg kell majd írnia Londonnak a hivatalos jelentést, bevallani Fraser szökését – és az okát –, valamint a saját szégyenletes kudarcát az elfogását illetően. Ezeket a sötét kilátásokat még inkább alátámasztotta az őrnagy alhasát görcsbe rántó érzés. Fölemelte a kezét, megálljt parancsolt, és elcsigázottan lecsusszant a földre. –Itt várjanak – szólt az embereinek. Volt egy kis bucka mintegy harmincméternyire, az majd nyújt neki megfelelő rejteket igencsak sürgető szükségében; belei, melyek nem szoktak hozzá a skót zabkásához és zabpogácsához, most tiltakoztak a szűkös csatatéri ellátmány ellen. Madarak daloltak a hangában. Távol a patadobogástól és a lószerszámok csörgésétől az ébredő láp minden kis hangját tisztán hallotta. Hajnalban megváltozott a szél iránya, most a hosszú fűben sustorogva besodorta a tenger illatát a szárazföldre. Valami apró állat motoszkált zörögve egy rekettyebokor mögött. Béke volt. Rendkívül méltatlannak ítélt testhelyzetéből fölegyenesedve Grey túlságosan későn emelte föl a fejét, és egyenesen James Fraser arcába nézett. Mindössze másfél méternyire volt tőle. Mozdulatlanul állt, mintha

maga is rőtvad lenne, a lápi szél susogott fölötte, a felkelő nap a haján csillámlott. Dermedten álltak, egymásra meredve. A tenger illata finoman sodródott a széllel. Hang nem hallatszott, csak a tenger felől fújó szélé, és egy pillanatig a pipiskék éneke. Aztán Grey kihúzta magát és nyelt egyet, hogy csillapítsa a torkában dobogó szívét. – Attól tartok, előnytelen helyzetben talált engem, Mr. Fraser – jegyezte meg hűvösen, megigazítva a térdnadrágját annyi önuralommal, amennyit csak össze tudott szedni hirtelen. A skótnak kizárólag a szeme mozdult meg, tetőtől talpig végigmérte Greyt, aztán lassan visszafelé is. Átnézett a válla fölött, ahol hat felfegyverzett katona állt, rászegezett muskétákkal. Sötétkék szemével egyenesen az övébe nézett. Végül Fraser szája elhúzódott, és azt mondta: – Azt hiszem, ön is engem, őrnagy.

10

A fehér boszorkány átka Jamie Fraser reszketve ült az üres raktárhelyiség kőpadlóján, a térdét átölelve próbált nem megfagyni. Úgy érezte, hogy már soha többé nem fog megmelegedni. A tenger hidege beszivárgott a csontjaiba, és a gyomra mélyén még mindig érezte a tajtékzó hullámtörők robaját. Vágyott a többi rab – Morrison, Hayes, Sinclair, Sutherland – jelenlétére. Nem csak a társaság kedvéért, hanem testük melegéért. Hideg éjszakákon az emberek szorosan összebújtak, hogy melegedjenek, egymás áporodott leheletét lélegezték be, elviselték a lökdösést meg rugdosást a meleg kedvéért. De most egyedül volt. Valószínűleg nem fogják visszavinni a nagy cellába a többiekhez, amíg meg nem tették vele azt, amit tenni akarnak, büntetésképp a szökésért. Sóhajtva nekidöntötte hátát a falnak. Hátborzongató érzés volt, ahogy csigolyái nekinyomódtak a kőnek, érezte, hogy milyen sebezhető az őket borító hús. Nagyon félt tőle, hogy megkorbácsolják, mégis remélte, hogy ez lesz a büntetése. Borzalmas lenne, de hamar túlesne rajta – és mindenképpen elviselhetőbb volna, mint ha visszaadnák rá a vasakat. Szinte a húsában érezte a kovács kalapácsának csattanását, amit karjának csontjai visszhangoznak, ahogy a kovács szorosan helyükre illeszti a bilincseket, csuklóját leszorítva az üllőre. Ujjai a nyakában lógó rózsafüzért keresték. A nővérétől kapta, amikor elhagyta Lallybrochot; az angolok megengedték, hogy megtartsa, mivel a bükkfa gyöngyök füzére értéktelen volt számukra. – Üdvöz légy, Mária, malaszttal teljes – motyogta –, áldott vagy te az asszonyok között.

Nem volt sok reménye. Az a kis sárga hajú, szörnyeteg őrnagy látta, pokolba a lelkével – ő tudja, milyen rettenetes volt az a bilincs. – Áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus. Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent anyja, imádkozzál érettünk bűnösökért… A kis őrnaggyal megegyeztek, és ő be is tartotta az egyezséget, bár az őrnagy ezt nem így fogja gondolni. Ő betartotta az esküjét, azt tette, amit ígért. Továbbadta a szavakat, amiket neki mondtak, minden egyes szót, ugyanúgy, ahogy a vándortól hallotta. Az nem volt része a megállapodásuknak, hogy elmondja az angolnak, ha ismeri a férfit – vagy, hogy milyen következtetést von le a motyogva kimondott szavakból. Azonnal felismerte Duncan Kerrt, bár megváltoztatta az idő és a halálos betegség. Culloden előtt Colum MacKenzie egyik legfőbb segítője volt. Utána Franciaországba menekült, hogy ott éljen meg nagy nehezen. – Ne beszélj, a charaid; bi sàmhach – mondta halkan kelta nyelven, miközben térdre rogyott az ágy mellett, ahol a beteg ember feküdt. Duncan idősebb férfi volt, elgyötört arcát a betegség és a kimerültség barázdálta, szeme fénylett a láztól. Először azt hitte, Duncan túlságosan eltávolodott már, hogy felismerje őt, de az ernyedt kéz meglepő erővel ragadta meg az övét, és a férfi hörgő lélegzettel ismételte a szavait: mo charaid – vérrokonom. A fogadós az ajtó melletti helyéről figyelt, átkémlelt Grey őrnagy válla fölött. Jamie lehajtotta a fejét, és Duncan fülébe súgta: – Mindent, amit beszélsz, elmondunk az angoloknak. Légy óvatos! – A fogadós szeme összeszűkült, de túl nagy volt köztük a távolság, Jamie biztos volt benne, hogy nem hallotta. Aztán az őrnagy megfordult és kiparancsolta a fogadóst, így ő már biztonságban volt. Nem tudta megmondani, hogy figyelmeztetésének hatására, vagy csak a láz zavartságában, de Duncan beszéde az elméjével együtt csapongott ide–oda, gyakran összefüggéstelenül, a múlt képei

eltakarták a jelen emlékeit. Néha „Dougalnak” nevezte Jamie–t, ez volt Colum bátyjának, Jamie másik nagybátyjának neve. Néha verselésre váltott, néha egyszerűen félrebeszélt. És a lázálmában elrebegett szavak között néha ott volt az értelem magja is – vagy talán több is, mint értelem. – El van átkozva – suttogta Duncan. – Az arany el van átkozva. Figyelmeztetlek, fiam. A fehér boszorkány adta, ő adta a király fiának. De megszűnt az ok, és a király fia elmenekült, és ő nem fogja hagyni, hogy az aranyat egy gyávának adják. – Kicsoda ő? – kérdezte Jamie. Duncan szavaira szíve a torkába ugrott és fojtogatta, s őrülten dobogott, amikor föltette ezt a kérdést. – A fehér boszorkány, ki ő? – Egy bátor férfit keres. Egy MacKenzie–t, az ő érdekében. Mert őket illeti, ő azt mondja, annak a kedvéért, aki már meghalt. – Ki a fehér boszorkány? – kérdezte Jamie újra. A szó, amit Duncan használt, a bandruidh volt – boszorkány, bölcs asszony, fehér hölgy. Így nevezték az ő feleségét is egyszer. Claire – ő volt az ő fehér asszonya. Megszorította Duncan kezét a magáéban, azt akarta, hogy a tudatánál maradjon. – Ki az? – kérdezte megint. – Ki a boszorkány? – A boszorkány – motyogta Duncan lecsukódó szemmel. – A boszorkány. Ő lélekevő. Maga a halál. Meghalt a férfi, a MacKenzie, ő meghalt. – Ki halt meg? Colum MacKenzie? – Mindnyájan, mindannyian. Mindenki meghalt. Mindenki meghalt! – sikoltotta a beteg ember, és szorosan a kezébe kapaszkodott. – Colum és Dougal, meg Ellen is. Hirtelen kinyílt a szeme, és Jamie–re meredt. A láz kitágította a pupilláit, ezért a tekintete olyan volt, mint egy fojtogató fekete tó. – Mesélik a népek – folytatta meglepően tisztán –, hogy Ellen MacKenzie elhagyta a bátyjait és az otthonát, és elment, hogy menyegzőt üljön egy tengeri fókával. Mert hallotta őket, igaz? –

Duncan álmodozva mosolygott, fekete pillantásában a messzi látomás úszott. – Hallotta énekelni a fókákat, ott fönt a sziklákon, egyet, meg kettőt, meg hármat is, és látta őket a toronyból, egyet és kettőt, meg hármat is, és lejött, és kiment a tengerhez, hogy ott alatta a fókákkal éljen. Igaz? Vagy nem így tett? – Ezt mesélik a népek – felelte Jamie kiszáradt ajkakkal. Ellen az édesanyja neve volt. És arról mesélt a nép, amikor elhagyta az otthonát, hogy megszökjön Brian Dubh Fraserrel, egy férfival, akinek olyan fénylő, fekete haja volt, mint a fókák szőre. A férfi, akinek kedvéért most őt magát is Mac Dubhnak nevezik, a Fekete Brian fiának. Grey őrnagy ott állt a közelben, az ágy másik oldalán, és összehúzott szemöldökkel figyelte Duncan arcát. Az angol nem tudott kelta nyelven, de Jamie le merte volna fogadni, hogy érti az „arany” megfelelőjét. Elkapta az őrnagy tekintetét és bólintott, aztán újra lehajolt, hogy beszéljen a beteggel. – Az arany, bátyám – folytatta franciául, elég hangosan, hogy Grey is hallja. – Hol van az arany? – Olyan erősen szorította meg Duncan kezét, amennyire csak tudta, azt remélve, hogy megérti belőle a figyelmeztetést. Duncan lehunyta a szemét és nyugtalanul forgatta a fejét ide–oda a párnán. Motyogott valamit, de nem értette a szavait, annyira halk volt. – Mit mondott? – követelte az őrnagy élesen. – Mit? – Nem tudom. – Jamie megpaskolta Duncan kezét, hogy magához térítse. – Beszélj, bátyám, mondd el még egyszer! Válasz nem jött, csak újabb motyogás. Duncan szeme befordult a fejébe, úgyhogy csak egy vékony vonalnyi ragyogó fehér látszott ki a ráncos szemhéjak alól. Az őrnagy türelmetlenül előrehajolt, és megrázta az egyik vállát. – Ébredjen! – biztatta. – Beszéljen! Duncan Kerr szeme hirtelen kipattant. Fölnézett, föl, el a két

föléje hajoló arc mellett, mintha látna valamit messze mögöttük. – Ő majd elmondja neked – mondta kelta nyelven. – El fog jönni érted az asszony. – A pillanat egy törtrészéig úgy tűnt, mintha figyelme visszatérne a fogadó szobájához, ahol feküdt, és tekintetét a két mellette levő emberre függesztette. – Mindkettőtökért – tette hozzá határozottan. Aztán lehunyta a szemét, és többet nem beszélt, de még szorosabban fogta Jamie kezét. Aztán egy idő múlva enyhült a szorítása, keze kicsúszott az övéből, és vége volt. Elmúlt az arany fölötti gyámsága. Jamie Fraser pedig megtartotta az angolnak adott szavát – és hűséges maradt a honfitársaihoz is. Mindent elmondott az őrnagynak, amit Duncan mondott, és micsoda ördögien hasznos segítség volt ez neki! Aztán, amikor kínálkozott a szökés lehetősége, megragadta az alkalmat – elment a hangás felföldre és a tengernél kutatott, és megtette, amit csak tudott Duncan Kerr örökségével. Most pedig meg kell majd fizetnie a tetteiért, bármi is lesz a büntetése. Odakint lépteket hallott közeledni a folyosón. Szorosabban ölelte a térdét, próbálta csillapítani a remegését. Most legalább eldől majd, így vagy úgy. – … imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján. Ámen. Kicsapódott az ajtó, s a bevetülő fénycsóvától pislogni volt kénytelen. Sötét volt a folyosón, de a fölötte álló őr fáklyát tartott a kezében. – Talpra! – A férfi lenyúlt és fölhúzta, hiába is tiltakoztak elgémberedett ízületei. Botladozva az ajtónak taszították. – Odafönt várnak. – Odafönt? Hol? – Ettől meglepődött, hiszen a kovácsműhely lefelé volt onnan, ahol épp tartózkodott, lent az udvarban. Ilyen későn este pedig nem fogják őt megkorbácsolni. A férfi kegyetlen, pirospozsgás arca grimaszra húzódott a fáklyafényben.

– Az őrnagy szállásán – felelte az őr vigyorogva. – Az Isten irgalmazzon a telkednek, Mac Dubh.

L – Nem uram, nem fogom megmondani, hogy hol voltam – ismételte meg határozottan, és igyekezett leplezni fogai vacogását. Nem a dolgozószobába vitték, hanem Grey privát szalonjába. Égett a tűz a kandallóban, de Grey előtte állt, elzárva így a meleg nagy részét. – Sem azt, hogy miért döntött a szökés mellett? – Grey hangja hűvös és hivatalos volt. Jamie arca megkeményedett. A könyvespolc mellé állították, ahol egy háromágú gyertyatartó fénye az arcára esett; Grey maga csupán egy feketén kirajzolódó körvonal volt a tűz fénye előtt. – Ez az én magánügyem – válaszolta. – Magánügye? – visszhangozta Grey hitetlenkedve. – Azt mondta, hogy a magánügye? – Igen. A börtönparancsnok nagy levegőt vett az orrán keresztül. – Talán ez a leggyalázatosabb dolog, amit életemben hallottam! – Az ön élete meglehetősen rövid volt eddig, őrnagy – vágott vissza Fraser. – Ha megbocsátja nekem, hogy ezt mondom. – Nem lett volna értelme végletekig nyújtani a dolgot, vagy megpróbálni kibékíteni. Jobb, ha azonnal kiprovokál valami döntést, és túlesik rajta. Az biztos, hogy kiprovokált valamit: Grey keze ökölbe szorult az oldala mellett, és egy lépést tett feléje, eltávolodva így a tűztől. – Van róla fogalma, hogy mit tehetnék magával ezért? – firtatta Grey halk, visszafogott hangon. – Igen, van, őrnagy. – Több is, mint fogalma. Tapasztalatból tudta, hogy mit tehetnek vele, és nem örült neki. Nem mintha lett

volna választása. Grey egy pillanatig lihegve nézett rá, aztán rántott egyet a fején. – Jöjjön ide, Mr. Fraser! – parancsolta. Jamie csak bámult rá zavartan. – Ide! – mondta ellentmondást nem tűrően, egy pontra mutatva a kandalló előtti szőnyegen, közvetlenül maga előtt. – Álljon ide, uram! – Nem vagyok én kutya, őrnagy! – csattant fel Jamie. – Azt tehet velem, amit akar, de nem fogok lábhoz ugrani, ahogy füttyent! Grey meglepetésében önkéntelenül felnevetett. – Elnézést kérek, Mr. Fraser – mondta szárazon. – Nem állt szándékomban megbántani, csupán azt szeretném, ha közelebb jönne. Ha volna szíves. – Oldalra lépett és finoman meghajolt, a kandalló felé mutatva. Jamie habozott, de aztán óvatosan a mintás szőnyegre lépett. Grey kitágult orrlyukakkal közelebb lépett hozzá. Olyan közel, hogy arcának finom csontjai és világos bőre szinte lányos külsőt kölcsönöztek neki. Az őrnagy Jamie ingujjára tette kezét, és szeme a hosszú szempillák alatt rémülten tágult nagyra. – Hisz maga csuromvizes! – Igen, vizes vagyok – közölte Jamie türelmesen. Fázott is. Finom, folyamatos reszketés rázta, még ilyen közel a tűzhöz is. – Miért? – Miért? – visszhangozta Jamie csodálkozva. – Nem ön parancsolta az őröknek, hogy öntsenek le vízzel, mielőtt otthagynak a fagyos cellában? – Nem, nem én voltam. – Nyilvánvaló volt, hogy az őrnagy igazat beszél, arca elsápadt a tűz vöröslő fényében is, és dühösnek látszott. Az ajka vékony vonallá keskenyedett. – A bocsánatát kérem ezért, Mr. Fraser. – Elfogadom, őrnagy. – Finom kis gőzpárák kezdtek felszállni a ruháiból, de a meleg átszivárgott a nedves anyagon is. Izmai fájtak a reszketéstől, és azt kívánta, bárcsak lefekhetne a kandalló előtti

szőnyegre, akár kutya, akár nem. – Van valami köze a szökésének ahhoz, amit a Hársfa fogadóban megtudott? Jamie némán állt. A haja vége kezdett megszáradni, vékony tincsek lebbentek át az arca előtt. – Megesküszik nekem, hogy a szökésének semmi köze nincs ahhoz az ügyhöz? Jamie némán állt. Úgy tűnt neki, nincs értelme, hogy bármit is feleljen most. A kis őrnagy fel–alá járkált előtte, két kezét a háta mögött összekulcsolta. Időnként fölpillantott rá, aztán folytatta a járkálást a kandalló előtt. Végül megállt Jamie előtt. – Mr. Fraser – szólította meg szertartásosan. – Még egyszer megkérdezem öntől: miért szökött meg a börtönből? Jamie sóhajtott. Nem fog már sokáig álldogálni a tűz előtt. – Azt nem mondhatom meg, őrnagy. – Nem teheti, vagy nem akarja? – kérdezte Grey élesen. – Nem tűnik hasznosnak a megkülönböztetés, őrnagy, mivel sem így, sem úgy nem fog semmit hallani. – Lehunyta a szemét és várt, igyekezve magába szívni a lehető legtöbb meleget, mielőtt elviszik. Grey vesztésre állt, szavakban és tettekben is. A makacs szó meg sem közelíti a lényeget, mondta Quarry. Igaza volt. Vett egy nagy levegőt, gondolkozott, hogy mit tegyen. Nagyon zavarba hozta az őrök bosszújának aljas kegyetlensége, annál is inkább, mert neki is pontosan ilyesmi jutott eszébe, amikor először hallotta, hogy Fraser a foglya lesz. Teljes joggal elrendelhetné most, hogy megkorbácsolják Frasert, vagy újra vasba verethetné. Magánzárkára ítélhetné, megvonhatná az ételadagját – joggal alkalmazhatná a tucatnyi büntetésmód bármelyikét. És ha megtenné, akkor annak esélye, hogy valaha is megtalálja a franciák aranyát, a minimumra csökkenne. Az arany valóban létezett. Vagy legalább komoly a valószínűsége,

hogy így volt. Frasert csak az aranyba vetett hite késztethette arra, amit tett. Szemügyre vette a férfit. Fraser szeme csukva volt, ajka szorosan zárva. Széles, erős szájának mogorva kifejezését valahogy megcáfolni tűntek a puha, érzéki ajkak, melyek jól kilátszottak göndör, vörös szakállának erdejéből. Grey megállt, próbálta megtalálni a módját, hogy megtörje a férfi gúnyos ellenállását. Az erőszak alkalmazása rosszabb lenne, mint haszontalan – és az őrök tette után szégyellné magát, ha elrendelné, még ha bírná is a gyomra a brutalitást. Tízet ütött az óra a kandalló párkányán. Késő volt; semmi hang nem hallatszott már az erődben, kivéve időnként az őrt álló katona lépteit az ablak alatt az udvaron. Nyilvánvalóan sem erőszakkal, sem fenyegetéssel nem tudna közelebb férkőzni az igazsághoz. Vonakodva, de kénytelen volt belátni, hogy csak egy módja van annak, hogy közelebb jusson hozzá, ha még mindig az aranyat akarja hajszolni. Félre kell tennie a férfival kapcsolatos érzéseit, és meg kell fogadnia Quarry javaslatát. Kapcsolatot kell teremtenie a férfival, és annak során esetleg ki tudna húzni belőle valami utalást, ami elvezetné őt a kincs rejtekhelyéhez. Ha létezik, emlékeztette magát, a foglyához fordulva. Nagy levegőt vett. – Mr. Fraser – szólította meg hivatalosan megtisztelne azzal, hogy holnap velem vacsorázik a lakosztályomban? Megvolt az a pillanatnyi elégtétele, hogy legalább sikerült meglepnie ezt a skót korcsot. A kék szemek tágra nyíltak, aztán Fraser visszanyerte uralmát az arckifejezése fölött. Egy pillanatig hallgatott, aztán lendületesen meghajolt, mintha kiltet és lebegő általvetőt viselne, nem pedig a börtön nedves rongyait. – Boldogan állok a szolgálatára, őrnagy – közölte.

1755. március 7.

Frasert elkísérte az őr, és otthagyta, hogy várjon a szalonban, ahol már meg volt terítve az asztal. Amikor Grey néhány pillanattal később belépett az ajtón a hálószobájából, vendégét ott találta a könyvespolcnál állva, szemmel láthatólag elmerülve a Nouvelle Héloïse egy példányában. – Érdeklik a francia regények? – szaladt ki a száján, s csak későn döbbent rá, hogy mennyire hitetlenkedőnek hangzott a kérdése. Fraser meglepetten fölnézett, és becsukta a könyvet. Szépen megfontoltan visszatette a polcra. – Tudok olvasni, őrnagy – szólalt meg. Megborotválkozott, és most enyhe pír égett az arcán. – Öh… igen, természetesen nem úgy értettem… én csupán… – Grey arca még jobban elpirult, mint Fraseré. Az igazság az volt, hogy tudat alatt valóban azt feltételezte, hogy a másik nem tud olvasni, nyilvánvaló műveltségének dacára, csupán felföldi dialektusa és rongyos ruhája miatt. Míg ruhája kifogásolható volt, Fraser modora semmiképp sem. Nem vett tudomást Grey zavaros bocsánatkéréséről, hanem visszafordult a könyvespolc felé. – Meséltem a történetet az embereknek, de jó ideje már, hogy olvastam; azt gondoltam, felfrissítem az emlékezetemet a befejezését illetően. – Értem. – Grey még éppen idejében elharapta kérdését, hogy „És megértik?” Fraser viszont nyilvánvalóan leolvasta arcáról a kimondatlan kérdést, mert szárazon megjegyezte: – Minden skót kisgyerek megtanulja a betűket, őrnagy. Ennek ellenére komoly hagyománya él a történetmesélésnek a Skót– felföldön.

– Ah. Igen. Értem. Szolgája belépett a vacsorával, s ezzel megmentette őt a további otrombaságoktól, így a vacsora eseménytelenül telt el. Keveset beszélgettek, és az a kevés is a börtön ügyeire korlátozódott.

L Következő alkalommal felállíttatta a sakkasztalt a kandalló előtt, és meghívta Frasert, hogy játsszanak egy partit, mielőtt felszolgálják a vacsorát. Meglepetés villant a ferde vágású kék szemekben, aztán Jamie beleegyezően bólintott. Ez bizony zseniális húzás volt tőle, gondolta később Grey, amikor felidézte a történteket. Megszabadulva a beszélgetés kényszerétől meg a társasági udvariaskodásoktól, lassan megszokták egymást, ahogy ott ültek az elefántcsont és ébenfa berakásos asztallap előtt, és némán igyekeztek felbecsülni egymást a sakkfigurák mozgása által. Amikor végül leültek a vacsorához, már nem voltak teljesen idegenek egymás számára, és a társalgásuk, bár még óvatos és formális maradt, legalább igazi beszélgetés volt, és nem a nekilendülések és megtorpanások félszeg váltakozása, mint azelőtt. Megbeszélték a börtön dolgait, kicsit beszélgettek könyvekről, aztán a formaságoknak megfelelően elváltak, de békében. Grey nem említette az aranyat.

L Ezzel megalapozták a heti rutinjukat. Grey mindent megtett azért, hogy vendége jól érezze magát, abban a reményben, hogy Fraser esetleg elkottyant valami utalást a franciák aranyának sorsáról. Eddig ez nem történt meg, minden óvatos próbálkozása ellenére. Csönd fogadta minden utalását arra, hogy mi történhetett Fraser Ardsmuirtól

távol töltött három napja alatt. Az ürü és a főtt krumpli fölött minden erejével azon volt, hogy furcsa vendégét belevonja egy beszélgetésbe Franciaországról meg a politikájáról, aminek segítségével esetleg kideríthetné, hogy létezik– e valamilyen kapcsolat Fraser és a francia udvarból származó arany lehetséges forrása között. Nagy meglepetésére arról tájékoztatták, hogy Fraser valóban élt két évig Franciaországban, ahol borkereskedéssel foglalkozott, még a Stuart–felkelés előtt. A Fraser szemében megcsillanó fanyar humor arra utalt, hogy a férfi bizony jól tudja, mi rejlik a kérdezősködése mögött. Ugyanakkor könnyedén belement a beszélgetésbe, bár mindig ügyelt rá, hogy finoman elterelje a magánéletére vonatkozó kérdéseket, s a művészet és a társadalom általánosabb témáira váltson. Grey is eltöltött némi időt Párizsban, és annak ellenére, hogy sikertelenül próbálta felderíteni Fraser francia kapcsolatait, azon kapta magát, hogy egyre inkább maga a beszélgetés érdekli. – Mondja csak, Mr. Fraser, a Párizsban töltött idő alatt volt esetleg alkalma találkozni Monsieur Voltaire drámáival? Fraser elmosolyodott. – Ó igen, őrnagy. Sőt, abban a kiváltságban részesültem, hogy saját asztalomnál szórakoztathattam Monsieur Arouet–t – mivel Voltaire csak az írói álneve volt, nemdebár? – nem is egy alkalommal. – Igazán? – húzta fel Grey csodálkozva a szemöldökét. – És az életben is olyan szellemes, mint az írásaiban? – Azt nem mondhatnám – felelte Fraser, miközben gondosan villájára szúrt egy darab ürühúst. – Ritkán szólalt meg a társaságban, és akkor sem mondhatom, hogy sziporkázott volna. Csak ült a székén összegörnyedve, figyelte a többieket, a szeme fordult tovább egyikről a másikra. Egyáltalán nem lennék meglepve, ha azt hallanám, hogy a vacsoraasztalomnál elhangzottak később megjelentek a színpadon,

bár szerencsére soha nem találtam szembe magam a saját paródiámmal az alkotásaiban. – Egy pillanatig lehunyta a szemét, úgy koncentrált az ürühús rágására. – Megfelel a hús az ízlésének, Mr. Fraser? – érdeklődött Grey udvariasan. Porcogós volt, kemény, számára alig tűnt ehetőnek. De lehet, hogy vendége másképp gondolkodik, ha evett már zabkását, füveket és esetleg patkányt. – Igen, őrnagy, köszönöm! – Fraser feltörölt egy kis bormártást, és ajkához emelte az utolsó falatot, és semmi kifogása nem volt, amikor Grey intett MacKaynek, hogy hozza vissza a tálat. – Attól tartok, Monsieur Arouet nem értékelt volna egy ilyen kitűnő vacsorát – mondta Fraser a fejét csóválva, miközben újra szedett a birkából. – Azt gondolnám, hogy a francia társasági körökben ennyire ünnepelt embernek valamivel kifinomultabb az ízlése – jegyezte meg Grey szárazon. Ételének fele a tányérján maradt, nyilván Augustus macskája vacsorájának szánta. Fraser nevetett. – Alig hiszem, őrnagy – biztosította Greyt. – Soha nem láttam Monsieur Arouet–t bármi mást fogyasztani, mint egy pohár vizet meg száraz kekszet, bármennyire volt is fényűző az esemény. Aszott kis emberke ő, tudja, akit gyomorbaj gyötör. – Valóban? – Grey lenyűgözve hallgatta. – Ez talán megmagyaráz bizonyos cinikus érzelmeket, melyeket a darabjaiban láttam kifejeződni. Vagy nem gondolja, hogy a szerző jelleme megmutatkozik a művei konstrukciójában? – Bizonyos szereplők alapján, akiket színdarabokban és regényekben láttam feltűnni, őrnagy, némiképp elfajzottnak kellene tekintenem azt a szerzőt, aki teljes mértékben önmagából merítette az alakjait, nem? – Azt hiszem, ez így van – válaszolta Grey, és elmosolyodott a még szélsőségesebb képzeletbeli alakok gondolatára, akikkel már

találkozott. – Bár ha egy szerző ezeket a színes alakokat az életből teremti, nem pedig a képzelete bugyraiból, akkor nyilván a legkülönbözőbb ismeretségekkel büszkélkedhet! Fraser bólintott, miközben vászonszalvétájával lesöpörte öléből a morzsákat. – Nem Monsieur Arouet volt, hanem egy pályatársa, egy regényíró hölgy, aki egyszer megjegyezte nekem, hogy a regényírás kannibál művészet, amelyben az ember gyakran összekever kis adagokat a barátaiból és az ellenségeiből, megfűszerezi őket a képzeletével, és hagyja, hogy az egész összefőjön valami ízletes kotyvalékká. Grey nevetett ezen a jellemzésen, aztán magához intette MacKayt, hogy vigye el a tányérokat, és hozza be a portóis meg sherrys palackokat. – Igazán szívderítő leírás! De ha már kannibálokról esett szó, volt esetleg alkalma megismerkedni Mr. Defoe Robinson Crusoe–jával? Nekem gyerekkorom óta a kedvencem. A beszélgetés ezután a regényekre terelődött, meg a trópusok varázsára. Valóban nagyon késő volt, amikor Fraser visszatért a cellájába. Grey őrnagy jól szórakozott a társaságában, de nem lett bölcsebb sem a vándor aranyának forrásával, sem a helyével kapcsolatosan.

1755. április 2.

John Grey kibontotta a csomag tollszárat, amit az anyja küldött neki Londonból. Hattyútollak voltak, finomabbak és erősebbek is a szokásos lúdtollnál. Látványukra halványan elmosolyodott – elég egyértelmű figyelmeztetés volt, hogy a levelei akadoznak. Anyjának

mégis várnia kell holnapig. Elővette a kicsi, monogramos zsebkését, amit mindig magánál hordott, és lassan megfaragott egy tollszárat úgy, ahogy szerette, s közben megfogalmazta, hogy mit is akar mondani. Mire tintába mártotta a tollszárat, a szavak gondolatban már a helyükre kerültek, ezért gyorsan írt, és csak ritkán tartott szünetet.

1755. április 2. Lord Meltonnak, Moray grófjának, Haroldnak Drága Hal – rótta a papírra –, azért írok neked, hogy tájékoztassalak egy nemrégiben bekövetkezett eseménytől, ami igencsak felkeltette a figyelmemet. Lehet, hogy végül nem sül ki belőle semmi, de ha van valami veleje a dolognak, akkor az nagy jelentőséggel bír. – Ezután következett a vándor külsejének rövid leírása és a lázálmairól szóló beszámoló, de Grey azon kapta magát, hogy lelassult, amikor Fraser szökéséről és újbóli elfogatásáról számolt be. Azt a tényt, hogy Fraser ezeket az eseményeket követően ilyen gyorsan eltűnt a börtön környékéről, én úgy értelmezem, hogy valóban volt valami igazság a csavargó szavaiban. Ha azonban ez valóban így van, akkor be kell ismernem, képtelen vagyok értelmezni Fraser ezután következő tetteit. A szökését követő három napon belül újra elfogták, alig egy mérföldnyire a tengerparttól. A börtön mögötti vidék Ardsmuir faluján túl több mérföldön keresztül teljesen kihalt, és kevés a valószínűsége, hogy találkozott volna egy cinkosával, akinek továbbadta volna a hírt a kincsről. A faluban minden házat átkutattak, ahogy magát Frasert is, de semmi nyomát nem találták bármilyen aranynak.

Félreeső környék ez, és szinte biztos vagyok benne, hogy senkivel sem beszélt a börtönön kívül a szökése előtt – azt pedig határozottan tudom, hogy azóta nem tette, mert erősen figyeljük. Grey megállt, újra maga előtt látta James Fraser szélfútta alakját, mely olyan vad volt, mint a szarvasbikáké, és éppen annyira otthonos a lápon, mint ők. A leghalványabb kétsége sem volt afelől, hogy Fraser könnyen elkerülhette volna a dragonyosokat, ha úgy dönt, de nem akarta. Szándékosan engedte magát elfogni. Miért? Folytatta az írást, még lassabban. Lehetséges persze, hogy Frasernek nem sikerült megtalálnia a kincset, vagy hogy ilyen kincs nem is létezik. Azon kapom magam, hagy hajlok erre a feltételezésre, mert ha nagy összegnek lenne a birtokában, akkor nyilván azonnal eltávozott volna erről a környékről. Erős felépítésű ember, hozzászokott a durva életkörülményekhez, és hiszem, hogy képes eljutni a szárazföldön egy olyan helyre a tengerparton, ahonnan elmenekülhetne/ a tengeren. Grey finoman megharapta a tollszár végét, megízlelve a tintát. Grimaszt vágott a keserű ízre, fölállt és kiköpött az ablakon. Állt ott egy percig, kinézett a hideg tavaszi éjszakába, és szórakozottan megtörölte a száját. Aztán végre eszébe jutott, hogy megkérdezze. Nem azt, amit végig kérdezni akart, hanem a fontosabbikat. A kérdést egy sakkjáték végén tette fel, amit Fraser nyert meg. Az őr az ajtóban állt, készen, hogy visszakísérje Frasert a cellájába. Amikor a fogoly felállt a székéről, Grey is így tett. – Nem fogom újra megkérdezni, hogy miért hagyta el a börtönt – szólalt meg nyugodt, társalgó hangon. – De azt megkérdezem, hogy

miért jött vissza? Fraser egy pillanatra megdermedt meglepetésében. Visszafordult, és tekintete egyenesen találkozott Greyével. Egy pillanatig nem szólt semmit, aztán a szája mosolyra görbült. –Azt hiszem, a társaságot értékeltem nagyra, őrnagy, az élelmet biztosan nem.

L Grey az emlékezéstől horkantott egyet. Mivel képtelen volt megfelelő választ kiötölni, elengedte Frasert. Csak aznap késő éjjel jutott el nagy fáradsággal a megoldásig, amikor végre eszébe jutott, hogy Fraser helyett önmagának tegye fel a kérdést. Mit tett volna ő maga, ha Fraser nem tér vissza? A válasz az volt, hogy következő lépéseként átvizsgálta volna Fraser családi kapcsolatait, ha a férfi esetleg menedéket vagy segítséget kért volna tőlük. És egészen biztos volt benne, hogy ez a válasz. Grey nem vett részt a Skót–felföld leverésében – Itáliában és Franciaországban állomásozott akkor –, de több mint eleget hallott arról a bizonyos hadjáratról. Túl sok porig égetett kunyhó megfeketedett köveit látta, amik útjelző kövekként meredeztek a feldúlt mezők szélén, amikor északra utazott Ardsmuirba. A felföldiek szenvedélyes hűsége legendás volt. Egy felföldi, aki látta lángban állni azokat az aklokat, inkább választja, hogy elszenvedi a börtönt, a vasakat, sőt a korbácsolást, csak hogy megmentse a családját az angol katonák látogatásától. Grey ültében fölemelte a tollszárat, és újra bemártotta. Nyilván ismered a skótok lelkesedését – írta. Azét az egyét különösen, gondolta keserűen.

Valószínűtlen, hogy bármilyen kényszer vagy fenyegetés rávehetné Frasert, hogy felfedje az arany, hollétét – már ha létezik, és ha nem, akkor sem hiszem, hogy fenyegetés hatékony lehetne! Ezért inkább úgy döntöttem, hogy formális kapcsolatot alakítok ki Fraserrel a skót rabok vezetőjének minőségében, abban a reményben, hogy kiszűrhetek valami utalást a beszédéből. Eddig semmit sem nyertem ebből a műveletből. Kínálkozik azonban a megközelítésnek egy másik módja. Nyilvánvaló okokból – folytatta lassan az írást, ahogy megfogalmazódtak a gondolatai – nem kívánom, hogy hivatalos helyen tudomást szerezzenek a dologról. – Veszélyes dolog felhívni a figyelmet egy kincsre, ami illuzórikusnak bizonyulhat – túlságosan nagy a csalódás lehetősége. Lesz elég idő, ha megtalálnák az aranyat, hogy tájékoztassa a feljebbvalóit és begyűjtse megérdemelt jutalmát – a menekvést Ardsmuirból, egy kinevezést ismét a civilizációban. Ezért kereslek meg, drága bátyám, és kérem a segítségedet bármi konkrétum kiderítésében James Fraser családjára vonatkozóan. De könyörgöm, nehogy valaki is felfigyeljen a kutatásaidra; ha létezik ilyen családi kapcsolat, szeretném, ha egyelőre nem tudnának az érdeklődésemről. Hálás köszönet minden erőfeszítésedért, amit az érdekemben esetleg ki kell fejtened, és hogy mindig megbízol kennem… Még egyszer bemártotta a tollát, és egy kis kanyarintással aláírta: A te alázatos szolgád és szerető öcséd, John William Grey

L 1755. május 15.

– Az emberek, akiket ledöntött la grippe – kérdezősködött Grey –, ők hogy vannak? – A vacsora véget ért, s vele együtt a könyvekről folytatott beszélgetésük is. Elérkezett a hivatalos megbeszélés ideje. Fraser összehúzott szemöldökkel nézte az egyetlen pohár sherryt, amit italként elfogadott. Még mindig nem kóstolta meg, bár egy ideje már véget ért a vacsora. – Nincsenek jól. Több mint hatvan emberem beteg, közülük tizenöten igen komolyan. – Habozott. – Ha kérhetnék… – Nem ígérhetek semmit, Mr. Fraser, de azért kérhet – válaszolta Grey előírásszerűen, ő is alig ivott még a sherryjéből, a vacsoráját is alig ízlelte meg, a gyomra egész nap görcsben volt a várakozástól. Jamie egy pillanatig még várt, az esélyeit latolgatta. Nem fog mindent megkapni, azt kell megpróbálnia, ami a legfontosabb, de helyet kell hagynia Greynek is, hogy néhány kérést visszautasíthasson. – Több takaróra lenne szükségünk, őrnagy, több tűzre, és több ételre. Meg orvosságokra. Grey a sherryjét lötyöghette a poharában, figyelte, hogyan játszik a tűz fénye a kavargásban. Először a hétköznapi ügyeket, emlékeztette magát. Lesz még idő később a többire. – Mindössze húsz tartalék takarónk van a raktárban – felelte –, de azokat megkaphatja a súlyos betegek részére. Attól tartok, nem tudom növelni az ételfejadagot; jelentős a patkányok károkozása, és nagy mennyiségű élelmiszert vesztettünk el, amikor két hónappal ezelőtt beomlott az egyik raktár. Korlátozottak a készleteink, és… – Nem is annyira a többről van szó – szúrta közbe gyorsan Fraser.

– Hanem inkább az étel minőségéről. Azok, akik a legbetegebbek, nem tudják megemészteni a kenyeret meg a zabkását. Kaphatnának ők esetleg valami mást helyette? – A törvény szerint minden embernek járt naponta egy negyed gallon zabkása, meg egy kis vekni kenyér. Ezt híg árpakása egészíti ki minden héten kétszer, és vasárnap adnak még egy negyed gallon húsos ragut is, hogy kielégítsék a napi tizenkét–tizenhat órányi fizikai munkát végző emberek igényeit. Grey felhúzta az egyik szemöldökét. – Mire gondol, Mr. Fraser? – Feltételezem, hogy a börtönnek vannak néminemű forrásai sózott marhahús, fehérrépa és hagyma beszerzésére a vasárnapi raguhoz. – Igaz, de azoknak az eszközöknek fedezniük kell a következő negyedév ellátmányát. – Akkor én azt javaslom, őrnagy, hogy használja fel ezt a pénzt most, hogy húslevest és ragut adhasson a betegeknek. Mi, akik egészségesek vagyunk, szívesen lemondunk a húsadagunkról ebben a negyedévben. Grey helytelenítően nézett. – De nem fognak legyengülni a foglyok, ha egyáltalán nem kapnak húst? Nem lesznek alkalmatlanok a munkára? – Azok, akik meghalnak az influenzában, biztosan nem fognak dolgozni – jegyezte meg Fraser csípősen. Grey felhorkant. – Igaz. De akik egészségesek maradtak, nem maradnak sokáig azok, ha ilyen hosszú ideig lemondanak az adagjukról. – Megrázta a fejét. – Nem, Mr. Fraser, azt hiszem, nem. Jobb lesz, ha sorsukra hagyjuk a betegeket, mint megkockáztassuk, hogy még többen betegedjenek meg. Fraser makacs ember volt. Egy pillanatra lehajtotta a fejét, aztán fölnézett, hogy újra megpróbálja.

– Akkor arra kérném, engedjen el, hogy vadásszunk magunknak, őrnagy, ha a korona nem tud ellátni bennünket megfelelő étellel. – Vadászni? – Grey szőke szemöldöke meglepetten szaladt a magasba. – Adjak maguknak fegyvereket, és engedjem meg, hogy a lápon járkáljanak? Az Isten fogaira, Mr. Fraser! – Azt hiszem, Isten nem igazán szenved a skorbuttól, őrnagy – felelte Jamie szárazon. – Az ő foga nincs veszélyben. – Látta Grey száját megvonaglani, és kissé ellazult. Grey mindig próbálta elnyomni a humorérzékét, kétségtelenül érezve, hogy ettől hátrányos helyzetbe kerül. Amikor Jamie Fraserrel egyezkedett, ez valóban így volt. Az árulkodó rándulástól felbátorodva Jamie tovább folytatta. – Nem fegyvereket, őrnagy. És nem járkálnánk. De megengedné, hogy csapdákat állítsunk a lápon, amikor kimegyünk tőzeget vágni? És hogy megtarthassuk a húst, amit így szerzünk? – Egy–egy fogoly készített időnként csapdákat, de az őrök igen gyakran elvették tőlük a zsákmányt. Grey nagy levegőt vett, aztán lassan kifújta, és közben gondolkozott. – Csapdákat? És nem fognak anyagot kérni a kelepcék készítéséhez, Mr. Fraser? – Csak egy darab zsineget, őrnagy – biztosította Jamie. – Egy tucat golyót, nem többet, bármilyen fajta madzagot vagy zsineget, és a többit már ránk hagyhatja. Grey lassan, töprengve dörzsölgette az arcát, aztán bólintott. – Rendben van. – Az őrnagy a kis íróasztal felé fordult, kivette a tollszárat a tintatartóból és feljegyzett valamit. – Holnap kiadok egy ilyen értelmű parancsot. És most nézzük a többi kérését… Negyedórával később mindenben megegyeztek. Jamie most már hátradőlt, sóhajtott, és végre kortyolt egyet a sherryjéből. Úgy gondolta, hogy megérdemli. Nem csak a csapdákra kapott engedélyt, de arra is, hogy a

tőzegvágók napi fél órával többet dolgozhassanak, és a többlet tőzegből még egy kis tüzet rakhassanak minden cellában. Gyógyszert nem tudtak szerezni, de eltávozási engedélyt kapott Sutherland számára, hogy üzenetet küldjön vele Ullapoolba egy unokatestvérének, akinek a férje patikus volt. Ha unokanővére férje hajlandó gyógyszert küldeni, azt megkaphatják a foglyok. Tisztességes munka egy estére, gondolta Jamie. Kortyolt még egyet a sherryből és lehunyta a szemét, élvezte a tűz melegét az arcán. Grey leeresztett szempillái mögül figyelte a vendégét, látta, hogy a széles váll meggörnyed egy kicsit, enyhül a feszültsége most, hogy megoldották a dolgukat. Fraser legalábbis ezt hiszi. Nagyon jó, gondolta magában Grey. Igen, iszogasd csak a sherrydet, lazíts. Azt akarom, hogy egészen gyanútlan légy. Előrehajolt, hogy fölemelje a palackot, érezte, hogy Hal levele megzörren a belső zsebében. A szíve gyorsabban kezdett dobogni. – Nem inna még egy csöppet, Mr. Fraser? És mondja csak… hogy van mostanában a nővére? Látta, hogy Fraser szeme elkerekedik, és arca elsápad a rémülettől. – Hogy mennek a dolgok ott… Lallybrochban, mert úgy nevezik, ugye? – Grey félretolta a palackot, de közben szemét le nem vette a vendégéről. – Nem tudnám megmondani, őrnagy. – Fraser hangja higgadt maradt, de a szeme résnyire szűkült. – Nem? Pedig le merném fogadni, hogy jól megy soruk mostanában, amennyi aranyat maga szerzett nekik. A széles vállak hirtelen megfeszültek, összerándultak a kopott kabát alatt. Grey mintegy mellesleg fölemelte az egyik sakkfigurát a közeli asztalról, és lazán egyik kezéből a másikba hajigálta. – Gondolom, Ian – Iannek hívják a sógorát, ugye? – jó hasznát veszi majd.

Fraser visszanyerte az önuralmát. Sötétkék szeme egyenesen Grey szemébe nézett. – Minthogy ilyen jól informált a családi kapcsolataimat illetőleg, őrnagy – mondta higgadtan –, fel kell tételeznem, azt is tudja, hogy az otthonom jóval több mint száz mérföldnyire fekszik Ardsmuirtól. Esetleg meg tudná magyarázni, hogyan tehettem volna meg kétszer ezt a távolságot három nap leforgása alatt? Grey továbbra is a sakkfigurát nézte, ahogy tehetetlenül gördül egyik kezéből a másikba. Egy gyalog volt, egy apró, kúpos fejű, vad ábrázatú harcos, amit egy henger alakú rozmáragyarból faragtak ki. – Találkozhatott valakivel a lápon, aki hírt vihetett az aranyról, vagy akár magát az aranyat vihette el a családjának. Fraser horkantott egyet. – Ardsmuirban? Mennyi annak a valószínűsége, őrnagy, hogy véletlenül összefutok ezen a lápon egy számomra ismerős emberrel? Még kevésbé valószínű, hogy éppen egy olyan emberrel, akire rá mernék bízni egy olyan üzenetet, amilyenre maga utalt. – Ellentmondást nem tűrően letette a poharát. – Nem találkoztam senkivel a lápon, őrnagy. – És csak úgy higgyem el a maga adott szavát, Mr. Fraser? – Grey megengedte magának, hogy jelentős mennyiségű szkepticizmus érződjön a hangjában. Felhúzott szemöldökkel nézett fel. Fraser magasan ülő arccsontja fölött kissé elpirult. – Soha senkinek nem volt még oka, hogy kételkedjen a szavamban, őrnagy – közölte kimérten. – Valóban nem? – Greynek nem kellett megjátszania a haragját. – Úgy emlékszem, nekem is a szavát adta, amikor elrendeltem, hogy leszedjék magáról a vasat! – És meg is tartottam! – Igazán? – Mindkét férfi kihúzta magát ültében, és egymásra bámultak az asztal fölött. – Három dolgot kért tőlem, őrnagy, és én minden részletében

megtartottam az egyezségünket! Grey megvetően szipogott. – Valóban, Mr. Fraser? És ha ez így van, könyörgöm, mi volt az oka, hogy hirtelen semmibe vette a cimborái társaságát, és az üregi nyulakkal kívánt összejönni a lápon? Tehát afelől biztosít engem, hogy senki mással nem találkozott – vagyis a szavát adja, hogy ez így volt. – Ez utóbbit már hallhatóan csúfondárosan mondta, amitől a vér Fraser arcába tolult. Egyik hatalmas tenyere lassan ökölbe szorult. – Igen, őrnagy – felelte halkan. – A szavamat adom magának, hogy ez így volt. – Úgy tűnt, ezen a ponton tudatosult benne, hogy a keze ökölbe szorult, így nagyon lassan kitárta tenyerét, és az asztalra fektette. – És mi a helyzet a szökésével? – Ami a szökésemet illeti, őrnagy, mondtam már, hogy nem fogok mondani semmit. – Fraser lassan kifújta a levegőt és hátradőlt a székén, s közben Grey vastag, vörhenyes szemöldökére meredt. Grey egy pillanatra elhallgatott, aztán ő is hátradőlt, és a sakkfigurát az asztalra tette. – Hadd beszéljek egyenesen, Mr. Fraser. Megtisztelem azzal, hogy feltételezem, maga értelmes ember. – Biztosíthatom, őrnagy, tisztában vagyok vele, milyen nagy megtiszteltetés ez. Grey hallotta az iróniát, de nem válaszolt; most ő érezte magát nyeregben. – Az az igazság, Mr. Fraser, hogy valójában semmi jelentősége, érintkezésbe lépett–e családjával az arany ügyében, vagy sem. Lehet, hogy igen. Már maga a lehetőség is elegendő, hogy egy csapat dragonyost küldjek, hogy alaposan átkutassák Lallybroch épületeit, valamint hogy letartóztassák és kikérdezzék a családja tagjait. A belső zsebébe nyúlt, és előhúzott egy papírdarabot. Széthajtogatta, és felolvasta a nevek listáját.

– Ian Murray, a sógora, ha jól tudom. A felesége, Janet. Ő lehet a maga nővére, természetesen. A gyermekeik, James, csak nem a nagybátyjáról kapta a nevét? – röviden felnézett, épp annyi időre, hogy elkapja Fraser pillantását, aztán visszatért a listájához –, Margaret, Katherine, Janet, Michael és Ian. Szép kis fészekalj – közölte olyan megvető hangon, hogy az a hat ifjabb Murray–t egy alom kismalaccal tette egyenlővé. Az asztalra tette a listát a sakkfigura mellé. – A három idősebb gyermek már van annyi idős, hogy letartóztassák és kihallgassák őket a szüleikkel együtt, tudja. Az ilyen kihallgatások gyakran kíméletlenek, Mr. Fraser. Ezzel bizony igazat mondott, és ezt Fraser is tudta. Minden szín kiszaladt a fogoly arcából, így még jobban kilátszottak bőre alól az erős csontok. Egy másodpercre lehunyta a szemét, aztán kinyitotta. Greynek ebben a pillanatban eszébe jutott Quarry hangja, amint azt mondja: „Ha kettesben vacsorázna Fraserrel , ne fordítson hátat neki.” Egy pillanatra felállt a szőr a tarkóján, de uralkodott magán, és visszatért Fraser kék tekintetéhez. – Mit akar tőlem? – Halk volt a hang, rekedt a dühtől, de a skót mozdulatlanul ült, cinóbervörösbe faragott, lángba borított alakként. Grey nagy levegőt vett. – Tudni akarom az igazat – szólt halkan. Egy hang sem hallatszott a szobában, kivéve a tőzeg pattogását és sziszegését a kandallóban. Egy mozdulat villant Fraser felől, nem több, mint ujjai rándulása a lábán, aztán újra semmi. Úgy ült ott a skót elfordított fejjel, a tűzbe bámulva, mintha ott keresné a választ. Grey csendesen ült, várakozott. Megengedhette magának, hogy várjon. Végül Fraser visszafordult, hogy szembenézzen vele. – Hát akkor az igazat. – Nagy levegőt vett, Grey jól látta, ahogy vászoninge alatt a mellkasa megemelkedik tőle. Mellény nem volt rajta. – Megtartottam a szavamat, őrnagy. Én hűségesen elmondtam mindent, amit az a férfi mondott nekem aznap éjjel. Csak azt nem

mondtam el, hogy a szavainak egy része számomra jelentéssel bírt. – Csak nem? – Grey nyugodt maradt, szinte mozdulni sem mert. – Na és mi volt az a jelentés? Fraser széles szája vékony vonallá keskenyedett. – Én… beszéltem magának a feleségemről – kezdte, úgy kényszerítve ki a szavakat, mintha fájdalmat okoznának. – Igen, azt mondta, hogy meghalt. – Én azt mondtam, hogy elment, őrnagy – javította ki Fraser halkan. Szemével a gyalogra meredt. – Valószínű, hogy meghalt, de… – Elhallgatott, nyelt egyet, aztán határozottabban folytatta. – A feleségem gyógyító volt, bűbájos, ahogy a felföldön nevezik, de még annál is több. Fehér asszony volt… bölcs asszony. – Felpillantott. – A kelta szó erre ban–druidh, ami boszorkányt is jelent. – A fehér boszorkány. – Grey szintén halkan beszélt, de izgalom zakatolt a vérében. – Tehát a férfi szavai a maga feleségére utaltak? – Azt hittem, hogy talán igen. És ha így lett volna… – A széles vállak enyhe rándítással mozdultak. – Mennem kellett – közölte egyszerűen. – Hogy lássam. – Honnan tudta, hová kell mennie? Vagy azt is a csavargó szavaiból szűrte ki? – Grey kíváncsiságában kissé előrehajolt. Fraser bólintott, szeme még mindig az elefántcsont sakkfigurára meredt. – Ismertem egy helyet, nem túl messze innen, ahol van egy Szent Bride–nak szentelt hely. Szent Bride–ot „a fehér asszonynak” is nevezték – magyarázta, és felpillantott. – Bár a szentély már nagyon régóta ott van, jóval azelőtt épült, hogy Szent Bride Skóciába jött. – Értem. És ezért feltételezte, hogy a férfi szavai erre a helyre utaltak, valamint a feleségére? Megint a vállrándítás. – Nem tudtam – ismételte Fraser. – Nem tudtam volna megmondani, hogy az az ember a feleségemről beszélt–e, vagy hogy a „fehér boszorkány” csak Szent Bride–ra utal. Lehet, csak azért említette, hogy arra a helyre irányítson engem, vagy talán egyik sem.

De úgy éreztem, hogy mennem kell. Leírta a kérdéses helyet, és Grey biztatására még útmutatást is adott, hogy hogyan érjék el. – Maga a szentély egy ősi kereszt alakú kis kődarab, annyira viharvert, hogy alig látszanak rajta a jelek. Egy kicsi medence fölött áll, félig a hangába temetve. Apró fehér köveket talál a medencében, a parton növő hanga gyökereibe gabalyodva. Úgy tartják, hogy a köveknek hatalmas erejük van, őrnagy – magyarázta, a másik üres tekintetét látva. – De csak ha a fehér hölgy használja őket. – Értem. És a maga felesége…? – Grey tapintatosan elhallgatott. Fraser röviden megrázta a fejét. – Semmi sem volt ott, aminek köze lehetett volna hozzá – felelte lágyan. – Ő valóban elment. – A hangja halk volt és összeszedett, de Grey meghallotta benne a vigasztalanság felhangjait. Fraser arca általában nyugodt és kiismerhetetlen volt; most sem változott az arckifejezése, de a fájdalom jelei nyilvánvalóak voltak. Belevésődtek a szája és szeme körüli ráncokba, sötétségbe borulva a villódzó tűz mellett. Tolakodásnak tűnt, hogy megzavarja az ennyire mély érzéseket, bármennyire is kimondatlanok maradtak, de Grey tudta a kötelességét. – És az arany, Mr. Fraser? – kérdezte csöndesen. – Azzal mi van? Fraser nagy levegőt vett. – Az ott volt – jelentette be egyszerűen. – Micsoda? – Grey kiegyenesedett a székén, és a skótra bámult. – Megtalálta? Fraser ekkor fölnézett rá, szája keserű mosolyra húzódott. – Megtaláltam. – Valóban a franciák aranya volt, amit Lajos küldött Stuart Károlynak? – Az izgalom csak úgy zakatolt Grey ereiben, s vele együtt a saját látomásai, amint hatalmas ládákban szállítja a Lajos– aranyat feletteseinek Londonba. – Lajos sosem küldött aranyat a Stuartoknak – közölte Fraser

határozottan. – Nem, őrnagy, amit én találtam a szent medencéjénél, az arany volt, de nem francia érmék. Amit talált, az egy kicsi doboz volt, benne néhány arany– és ezüstérme, meg egy kis bőrerszény, tele ékszerekkel. – Ékszerek? – fakadt ki Grey. – Azok meg honnan a pokolból valók? Fraser enyhén elkeseredett pillantást vetett rá. – A leghalványabb fogalmam sincs, őrnagy – mondta. – Honnan tudnám? – Persze, honnan is tudná – felelte Grey, köhögéssel leplezve izgatottságát. – Természetesen. De az a kincs… az hol van most? – Beledobtam a tengerbe. Grey üres tekintettel meredt rá. – Hogy… mi? – Beledobtam a tengerbe – ismételte Fraser türelmesen. A ferde metszésű kék szemek nyugodtan néztek Grey szemébe. – Hallott már esetleg arról a helyről, őrnagy, amit az Ördög Üstjének neveznek? Nem több, mint fél mérföldnyire esik a szent medencéjétől. – De miért? Miért tett volna ilyesmit? – könyörgött Grey. – Hiszen semmi értelme, ember! – Akkor nem nagyon foglalkoztatott az értelem, őrnagy – felelte Fraser tompán. – Reménykedve mentem oda, és amikor szertefoszlott a reményem, a kincs már nem tűnt nekem többnek egy kis doboznyi kőnél meg patinás fémdarabnál. Semmi hasznát nem láttam. – Fölnézett, egyik szemöldökét ironikusan kissé felhúzta. – De annak sem láttam értelmét, hogy Gyuri királynak adjam. Ezért hát behajítottam a tengerbe. Grey megint hátradőlt a székén, és gépiesen kitöltött még egy pohár sherryt. Szinte észre sem vette, hogy mit csinál, annyira zavarosak voltak a gondolatai. Fraser elfordított fejjel ült, állát az öklére támasztotta és belebámult a tűzbe. Arca újra a szokásos egykedvűségét mutatta.

Mögötte ragyogott a tűz, megvilágította orrának hosszú, egyenes vonalát és ajkának lágy ívét, árnyékával ridegséget rajzolva állára és szemöldökére. Grey ivott egy jókora kortyot az italából, lassan összeszedte magát. – Megindító történet, Mr. Fraser – mondta aztán szenvtelenül. – Rendkívül drámai. Mégsincs arra semmi bizonyíték, hogy ez volna az igazság. Fraser megmozdult, elfordította a fejét, hogy Greyre nézzen. Jamie ferde metszésű szeme összeszűkült, talán magában mulatott valamin. – De igen van, őrnagy – válaszolta. Rongyos térdnadrágja dereka alá nyúlt, egy pillanatig matatott, aztán átnyújtotta öklét az asztal lapja fölött, és várt. Grey önkéntelenül odanyújtotta a kezét, és egy apró tárgy hullott a nyitott tenyerébe. Egy zafír volt, sötétkék, akár Fraser szeme, és igencsak méretes. Grey eltátotta a száját, de nem szólt semmit, elnémult a döbbenettől. – Ott van a bizonyítéka, hogy a kincs létezett, őrnagy. – Fraser a Grey kezében levő kő felé biccentett, tekintete találkozott az őrnagyéval az asztal fölött. – Ami pedig a többit illeti… sajnálom, őrnagy, de be kell érnie az én szavammal. – De… de… azt mondta… – Valóban. – Fraser olyan nyugodt volt, mintha a kinti esőről társalognának. – Megtartottam ezt az egy pici követ, arra gondolva, hogy hasznát vehetem, ha valaha még kiszabadulok, vagy esetleg lesz valami lehetőségem elküldeni a családomnak. Mert nyilván ön is úgy gondolja, őrnagy – és gúnyos fény csillant Jamie szemében hogy a családom nem tudna használni akkora kincset anélkül, hogy magára vonna egy jó adag nemkívánatos figyelmet. Egyetlen követ talán igen, de sokat már nem.

Grey szinte gondolkozni sem tudott. Igaz volt az, amit Fraser mondott: egy gazdálkodó a Skót–felföldön, olyasvalaki, mint Fraser sógora, semmiképpen sem tudna pénzzé tenni ekkora kincset anélkül, hogy szóbeszédet gerjesszen, ami viszont rövidesen Lallybrochba vonzaná a király embereit, magát Frasert pedig jó eséllyel élete egész hátralévő részére börtönbe juttatná. Na de ilyen könnyedén elhajítani egy ekkora kincset! Mégis, ha a skótra pillantott, el tudta hinni. Ha valaha létezett ember, akinek az ítélőképességét nem homályosítja el a kapzsiság, akkor Jamie Fraser az. , De mégis…| – Hogyan tudta ezt magánál tartani? – kérdezte Grey hirtelen. – Tetőtől talpig átvizsgálták, amikor visszahozták ide. A széles száj most húzódott először őszinte mosolyra, mióta Grey ismerte. – Lenyeltem – közölte Fraser. Grey keze görcsösen összezárult a zafír fölött. Aztán kinyitotta a kezét, és meglehetős óvatossággal letette a ragyogó kék tárgyat az asztalra, a sakkfigura mellé. – Értem – jegyezte meg. – Abban biztos vagyok, őrnagy – felelte Fraser olyan komolyan, hogy az csak még jobban kihangsúlyozta a szemében csillogó nevetést. – Időnként a közönséges zabkásából álló étrendnek is megvannak az előnyei. Grey elnyomta feltörő nevetési kényszerét, és egy ujjával erősen megdörzsölte az ajkát. – Biztosan megvannak, Mr. Fraser. – Egy pillanatig csak ült, és a kék követ bámulta. Aztán hirtelen fölnézett. – Maga pápista, Mr. Fraser? – Tudta már a választ; kevés követője volt a katolikus Stuartoknak, aki ne lett volna az. A választ meg sem várva fölállt, és odament a sarokban álló könyvespolchoz. Eltartott egy pillanatig, míg megtalálta; anyjától kapta ajándékba, nem tartozott a szokásos olvasmányai közé. Letette a borjúbőrbe kötött Bibliát az asztalra, közvetlenül a kő

mellé. – Én magam hajlok arra, hogy elfogadjam az ön úri becsületszavát, Mr. Fraser – mondta. – De remélem, megérti, hogy figyelembe kell vennem a szolgálatomat is. Fraser egy hosszú pillanatig a könyvre meredt, aztán fölnézett Greyre, az arckifejezése kiismerhetetlen volt. – Igen, azt én is tudom, őrnagy – felelte halkan. Széles tenyerét habozás nélkül a Bibliára tette. – Esküszöm a mindenható Istenre és az ő Szent Igéjére – szólt határozottan. – A kinccsel az történt, amit mondtam. – Szeme ragyogott a tűz fényében, sötéten és kifürkészhetetlenül. – És esküszöm a mennyországba vetett reményemre – tette hozzá szelíden –, hogy most már a tengerben nyugszik.

11

A Torremolinos nyitás Most, hogy így elrendeződött a franciák aranyának ügye, visszatértek ahhoz, ami már szokásukká vált: egy rövid, hivatalos megbeszélés a foglyok ügyeiről, amit fesztelen társalgás követett, időnként pedig egy sakkjátszma. Ezen az estén a vacsoraasztaltól jöttek, és még mindig Samuel Richardson hatalmas regényéről, a Pameláról beszélgettek. – Gondolja, hogy a történet összetettsége igazolja a könyv méretét? – érdeklődött Grey, és előrehajolt, hogy meggyújtson egy manilaszivart a tálalóasztalon álló gyertyáról. – Végül is jókora költséget jelenthet a kiadónak, de az olvasótól is tekintélyes erőfeszítést igényel egy ilyen hosszú könyv elolvasása. Fraser mosolygott. Ő maga nem dohányzott, de aznap este úgy döntött, hogy portóit iszik, azt állítva, ez az egyetlen ital, melynek az ízére nem hat a dohány szaga. – Mennyi lehet, ezerkétszáz oldal? Igen, azt hiszem. Végül is nem egyszerű rövid terjedelemben összefoglalni egy élet bonyodalmait abban a reményben, hogy pontos beszámolót készítünk. – Igaz. De hallottam már azt az érvet is, hogy a regényírói képesség a részletek művészi kiválasztásában rejlik. Nem gondolja, hogy egy ilyen hosszúságú kötet a fegyelem hiányára vall az efféle kiválasztás terén, s ezáltal a tehetség hiányára? Fraser elgondolkodva, lassan iszogatta a rubinvörös folyadékot. – Láttam már olyan könyveket is, amelyeknél ez a helyzet, az biztos – jegyezte meg. – A szerző a részletek puszta áradásával próbálja hitre téríteni az olvasót. Ebben az esetben azonban azt

hiszem, ez nincs így. Minden szereplőt a legalaposabban átgondoltak, és minden kiválasztott esemény lényegesnek tűnik a történet szempontjából. Nem, azt hiszem igaz az, hogy bizonyos történeteknek több helyre van szükségük, hogy elmondják őket. – Még egyet kortyolt, és fölnevetett. – Természetesen beismerek némi előítéletet ebben a vonatkozásban, őrnagy. Ha a körülményeket nézzük, amelyek között a Pamelát olvastam, boldog lettem volna, ha kétszer olyan hosszú a könyv. – Milyen körülmények voltak azok? – Grey összecsücsörítette az ajkait, és egy óvatos füstkarikát fújt, ami a plafon felé szállt tovább. – Jó néhány évig egy barlangban éltem a felföldön, őrnagy – mesélte Fraser keserűen. – Ritkán volt több nálam három könyvnél, és azoknak egy–egy alkalommal hónapokig elégnek kellett lenniük. Igen, én részrehajló vagyok a hosszadalmas kötetek felé, de el kell ismernem, hogy ez nem egyetemes preferencia. – Ez valóban így van – értett egyet Grey. Hunyorogva követte az első füstkarika nyomát, majd fújt egy újabbat. Az célját tévesztve oldalra lebegett. – Emlékszem – folytatta, és hevesen szívott egyet a szivarján, hogy jobban égjen –, anyám egyik barátnője meglátta a könyvet anyám szalonjában. .. – Mélyet szívott a szivarjából, és újra kifújta a füstöt, aztán apró, elégedett morgással vette tudomásul, hogy az új karika nekiütközött a réginek, és egy parányi felhőben oszlottak szét. – Lady Hensley volt az. Fölemelte a könyvet, ránézett azon a gyámoltalan módon, amelyben oly sok nőszemély tetszeleg, és így szólt: „Ó, grófné! Milyen bátor ön, hogy nekiszalad egy ilyen elképesztő méretű regénynek! Attól tartok, én magam sose mernék elkezdeni egy ilyen hosszú könyvet.” Grey megköszörülte a torkát és leeresztette a hangját arról a falsettóról, amivel Lady Hensley–t utánozta. – Amire anyám azt felelte – folytatta normális hangján „Egy pillanatig se aggódj miatta, drágám, amúgy sem értenéd meg.”

Fraser nevetett, aztán köhögött, elhessentve egy újabb füstkarika maradványait. Grey gyorsan elszívta a szivart, és felállt a székéről. – Jöjjön hát, még éppen egy játszmára maradt időnk. Nem voltak egyenlőek az esélyeik; Fraser sokkal jobb játékos volt, de Grey időnként kivágta magát és megmentette a játszmát játékának puszta harciasságával. Aznap este kipróbálta a Torremolinos lépést. Kockázatos nyitás volt, egy vezérhuszár megnyitás. Ha sikeresen megvalósítják, kikövezi az útját a bástya meg a futó szokatlan együttesének, attól függően, hogy el tudja–e terelni a király huszárját és a király futójának gyalogját. Grey ritkán alkalmazta, mert olyan trükk volt, ami egy közepes szintű játékosnál esetleg nem működik, olyannál, aki nem elég okos, hogy felfedezze a huszár fenyegetését, vagy annak lehetőségét. Olyan megnyitás volt ez, amit csak fondorlatos, körmönfont elme ellen lehetett alkalmazni, és a majdnem három hónapon át hetente lejátszott partik után Grey nagyon jól tudta, miféle elmével néz szembe a színezett elefántcsont kockák fölött. Kényszerítette magát, hogy ne fojtsa vissza a lélegzetét, amikor megtette a kombináció majdnem utolsó lépését. Érezte, hogy Fraser tekintete rövid időre rá szegeződik, de nem nézett a szemébe attól való félelmében, hogy elárulja izgalmát. Helyette a tálalóasztal felé nyúlt a palackért, és újratöltötte a poharakat a sötét, édes portóival, szemét le nem véve a pohárban emelkedő folyadékról. A gyalog lesz az vajon, vagy a huszár? Fraser fejét elmélkedve a tábla fölé hajtotta, apró vöröses fények csillantak a hajában, amikor kicsit megmozdult. A huszár, és akkor minden rendben van; akkor már túl késő lesz. A gyalog, és akkor valószínűleg minden elveszett. Grey érezte, hogy bordái mögött hevesen ver a szíve, miközben várakozik. Fraser keze a tábla fölött lebegett, aztán hirtelen döntött, lecsapott, és megérintette a figurát. A huszárt. Nyilván túl hangosan fújta ki a levegőt, mert Fraser élesen fölpillantott rá, de akkor már késő volt. Óvatosan, nehogy túlságosan

nyilvánvaló legyen az arcára kiülő diadal, Grey lépett a bástyával. Fraser egy hosszú pillanatig összeráncolt homlokkal meredt a táblára, tekintete a figurák között cikázott, próbálta felbecsülni a helyzetet. Aztán kissé megrázkódott, amikor meglátta, és tágra nyílt szemmel fölnézett. – Milyen dörzsölt, maga kis hamis! – kiáltott fel elismerő meglepetéssel. – Ezt a trükköt meg hol a fészkes fenében tanulta? – A bátyám tanította nekem – válaszolta Grey, elveszítve szokott óvatosságát hirtelen diadalittas mámorában. Tízből általában úgy háromszor tudta legyőzni Frasert, ezért édes volt a győzelem. Fraser rövid nevetést hallatott, és kinyújtott mutatóujjával finoman leütötte a királyát. – Ilyesmire kellett volna számítanom egy olyan embertől, mint Lord Melton – jegyezte meg csak úgy mellékesen. Grey megmerevedett a székén. Fraser meglátta a mozdulatát, és gúnyosan felhúzta az egyik szemöldökét. – Mert Lord Meltonról beszélt, nem? – folytatta. – Vagy talán van egy másik bátyja is? – Nem – felelte Grey. Az ajka kissé elzsibbadt, de lehet, hogy ez csak a szivar miatt volt. – Nem, csak egy bátyám van. – A szíve megint kalapálni kezdett, de ezúttal súlyos, tompa ütésekkel. Egész idő alatt emlékezett rá ez a skót korcs, hogy ő kicsoda? – A találkozásunk szükségszerűen meglehetősen rövid volt – közölte a skót szárazon. – De emlékezetes. – Fölemelte a poharát és ivott egy kortyot, a kristály pereme fölött figyelve Greyt. – Talán nem is tudta, hogy találkoztam Lord Meltonnal a cullodeni csatamezőn? – Tudtam. Én is harcoltam Cullodennél. – Greynek a győzelme fölött érzett minden öröme szertefoszlott. Kezdett enyhe rosszullétet érezni a füsttől. – De azt nem tudtam, hogy emlékszik Halra… vagy hogy tud a kettőnk rokoni kapcsolatáról. – Mivel az életemet köszönhetem annak a találkozásnak, nem

valószínű, hogy valaha is elfelejtem – szögezte le Fraser szárazon. Grey fölnézett. – Megértem, hogy nem volt igazán hálás, amikor Hallal találkozott Cullodennél. Fraser szájának vonala feszessé vált, aztán ellazult. – Hát nem – jegyezte meg halkan, és rosszkedvűen elmosolyodott. – A bátyja nagyon makacsul nem volt hajlandó lelőni engem. Semmi kedvem se volt akkor hálásnak lenni a szívességéért. – Azt kívánta, hogy lelőjék? – Grey szemöldöke felszaladt. A skót tekintete elábrándozva a sakktáblára meredt, de nyilván valami mást látott. – Úgy gondoltam, hogy van rá okom – felelte csöndesen. – Akkor. – Miféle oka? – firtatta Grey. Elkapott egy szúrós pillantást, és sietve hozzátette: – Nem arcátlanságnak szántam a kérdésemet, csak… abban az időben én is hasonlóképp éreztem. Amit a Stuartokról mondott, el sem tudom elképzelni, hogy a vereségük taszította volna ekkora kétségbeesésbe. Valami halvány rezzenés látszott Fraser szája körül, annyira halvány, hogy mosolynak nem lehetett volna nevezni. Röviden meghajtotta a fejét, mintegy elismerésképp. – Voltak, akik a Stuart Károly iránti szeretetből harcoltak, és voltak, akik hűségből az apja királysághoz való jogáért. De igaza van, én nem tartoztam közéjük. Nem adott további magyarázatot. Grey nagy levegőt vett, szemét továbbra is a sakktáblán tartotta. – Azt mondtam, én is magához hasonlóan éreztem akkoriban. Én… elveszítettem egy különösen jó barátomat Cullodennél – mesélte. Elméjének egyik felével azon gondolkozott, miért akar Hectorról beszélni éppen ennek az embernek; egy skót harcosnak, aki végigvagdalkozta magát a halálos csatamezőn, és bizony van rá esély, hogy éppen az ő kardja volt az… Ugyanakkor nem tehetett róla, muszáj volt beszélnie; hiszen nem volt senkije, akivel szabad

lett volna Hectorról beszélnie, kivéve ezt az embert, ezt a rabot, aki szintén nem tudott mással beszélni, akinek a szavai nem árthattak neki. – Hal, a bátyám arra kényszerített, hogy odamenjek és megnézzem a holttestét – fakadt ki Grey. Lenézett a kezére, ahol Hector zafírjának mélykékje égett a bőrén, kisebb változata annak, mint amit Fraser vonakodva átadott neki. – Azt mondta, muszáj mennem; hogy hacsak nem látom holtan, soha nem fogom igazán elhinni. Hogy hacsak nem tudom, hogy Hector, a barátom valóban elment, örökké gyászolni fogom. Ha látom, és tudom, akkor gyászolni fogok, de aztán meggyógyulok… és felejtek majd. – Fölnézett, arcán egy mosoly fájdalmas kísérletével. – Halnak általában igaza van, de nem mindig. Talán meggyógyult, de felejteni soha nem fog. Az biztos, hogy sosem fogja elfelejteni azt a képet, amit Hectorról utoljára látott: ahogy ott fekszik viaszarccal, némán a hajnali fényben, hosszú, sötét szempillái finoman az orcáin nyugszanak, mint aki csak alszik. És az a tátongó seb, ami félig elválasztotta fejét a testétől; ami a légcsövét és nyakának hatalmas ereit szabadon hagyta a mészárlásban! Csöndben ültek egy percig. Fraser nem szólt semmit, hanem fölemelte a poharát és kiürítette. Grey kérdezés nélkül harmadszor is megtöltötte mind a két poharat. Hátradőlt a székén, és kíváncsian nézett a vendégére. – Rettentően kellemetlennek találja az életét, Mr. Fraser? Erre már felnézett a skót, és hosszú, kitartó pillantással a szemébe nézett. Fraser nyilvánvalóan nem látott mást az arcán, mint kíváncsiságot, mert a sakktáblán túl a széles vállak kissé ellazultak, és a széles száj mogorva vonala ellágyult. A skót is hátradőlt, és jobb kezét lassan begörbítette, kinyitotta és becsukta, hogy nyújtsa az izmait. Grey látta, hogy megsérült valamikor az a kéz; apró sebhelyek látszottak rajta a tűz fényénél, két ujját pedig mereven tartotta.

– Talán nem túlságosan – válaszolta lassan a skót. Szenvtelenül nézett Grey szemébe. – Azt hiszem, a legnagyobb terhet talán az jelenti, ha szeretünk valakit, akin nem tudunk segíteni. – Nem az, ha nincs kit szeretnünk? Fraser hallgatott, mielőtt válaszolt volna, talán a figurák helyzetét mérlegelte a táblán. – Az üresség – mondta végül halkan. – De nem nagy teher. Késő volt, körülöttük egy hang sem hallatszott az erőd felől, kivéve időnként a lenti udvaron őrködő katonák lépteit. – A felesége… Azt mondta, ő gyógyító volt, ugye? – Igen. A… a neve Claire volt. – Fraser nyelt egyet, aztán fölemelte a poharát és ivott, mintha le akarna öblíteni valamit, ami a torkán akadt. – Nagyon szerette őt, igaz? – kérdezte Grey szelíden. Ugyanazt a kényszert fedezte fel a skótban, mint amit maga is érzett néhány pillanattal korábban – kimondani egy addig féltve őrzött nevet, visszahozni egy pillanatra a szerelem szellemét. – Köszönetet akartam mondani magának valamikor, őrnagy – mondta csöndesen a skót. Grey meglepődött. – Köszönetét, nekem? Miért? A skót fölnézett, szeme sötéten csillant a befejezett játszma fölött. – Azért az éjszakáért Carryarricknál, amikor először találkoztunk. – A tekintete nyugodtan állta Greyét. – Azért, amit a feleségemért tett. – Tehát emlékezett – szólalt meg Grey rekedten. – Nem felejtettem el – közölte Fraser egyszerűen. Grey megkeményítette magát, hogy át tudjon nézni a tábla fölött, de mikor megtette, nyomát sem látta nevetésnek a ferdén metszett kék szemekben. Fraser feléje bólintott, komolyan, szertartásosan. – Derék ellenség volt, őrnagy, hogy is felejthettem volna el.

John Grey keserűen felnevetett. Furcsa mód kevésbé zaklatta fel, hogy a szégyenletes emléket ilyen egyértelműen fölemlegették, mint gondolta. – Ha méltó ellenségnek talál egy tizenhat évest, aki összeszarja magát a félelemtől, Mr. Fraser, akkor nem is csoda, hogy a felföldi hadsereg vereséget szenvedett! Fraser halványan elmosolyodott. – Az olyan férfi, aki nem szarja össze magát, ha pisztolyt tartanak a fejéhez, az vagy tökéletesen érzéketlen, vagy nincs esze. Grey önmagát meghazudtolva felnevetett. Fraser szájának egyik sarka kissé felfelé görbült. – Azért nem beszélt volna, hogy a saját életét mentse, de megtette egy hölgy becsületéért. Az én asszonyom becsületéért – tette hozzá Fraser gyengéden. – Ez nekem nem hangzik gyávaságnak. Az igazság túlságosan nyilvánvalóan csengett a skót hangjában, hogy félreérthette vagy figyelmen kívül hagyhatta volna. – Nem tettem semmit a feleségéért – felelte Grey meglehetősen keserűen. – Végül is egyáltalán nem volt veszélyben! – De ezt akkor nem tudta, igaz? – hangsúlyozta Fraser. – Azt hitte, hogy megmenti az életét és a becsületét, a saját élete kockáztatásával. Már a szándékával megtisztelte őt, és nekem ez azóta is eszembe jut időnként, mióta… mióta elveszítettem őt. – Enyhe bizonytalanság érződött Fraser hangjában, csak a nyakán megfeszülő izmok árulták el érzelmeit. – Értem. – Grey mélyen beszívta a levegőt, aztán lassan kifújta. – Együttérzésem a veszteségéért – tette hozzá szertartásosan. Mind a ketten hallgattak egy pillanatig, magukra maradva szellemeikkel. Aztán Fraser fölnézett, és nagyot sóhajtott. – A bátyjának igaza volt, őrnagy – mondta. – Köszönöm magának, és igyekszem majd meghálálni. – Fölállt, letette a poharát, és kiment a szobából.

L Élete bizonyos értelemben a barlangban töltött éveire emlékeztette, a házban tett látogatásaival, az életnek és melegségnek abba az oázisába a magány sivatagából. Itt hasonló volt a helyzet, a cellák zsúfolt, hideg mocskából föl az őrnagy ragyogó lakosztályába, ahol néhány órára ki tudta nyújtóztatni testét és lelkét, hogy ellazuljon a melegben, a beszélgetésben, az ételek bőségében. Az eltávolodásnak ugyanazt a furcsa érzését kölcsönözte azonban neki, azt az érzést, hogy elveszíti önmaga egy értékes darabját, melynek nem sikerült átvészelnie a visszatérést a hétköznapi életbe. A visszatérés minden alkalommal bonyolultabb lett. Ott állt a huzatos folyosón, várta, hogy a börtönőr kinyissa a cella ajtaját. Az alvó férfiak hangja a fülében zümmögött, szaguk kiszivárgott, amikor kinyílt az ajtó, orrfacsaróan, mint a fing. Egy gyors, mély lélegzettel megtöltötte a tüdejét, és lehajtotta a fejét, hogy belépjen. Megmozdultak a földön fekvő testek, amikor a helyiségbe lépett, árnyéka feketén vetült a hason fekvő és összezsúfolódott alakokra. Mögötte becsapódott az ajtó, sötétségbe borítva a zárkát, de a helyiségen végighullámzott a figyelem, ahogy az emberek fölébredtek az érkezésére. – Későn értél vissza, Mac Dubh – jegyezte meg Murdo Lindsay, álomtól érdes hangon. – Holnap halál fáradt leszel. – Kibírom, Murdo – suttogta, átlépkedve a testeken. Levette a kabátját, és gondosan a padra terítette, aztán fölemelte a durva takarót és megkereste a helyét a földön, hosszú árnyéka megvillant a holdfény rácsozta ablakon. Ronnie Sinclair megfordult, amikor Mac Dubh lefeküdt melléje. Álmosan pislogott, vörösesszőke szempillája szinte láthatatlan volt a holdfényben.

– Rendesen megetetett a kis Aranyvirág, Mac Dubh? – Igen, Ronnie, köszönöm. – Fészkelődött a köveken, keresve a kényelmesebb helyzetet. – Mesélsz majd nekünk holnap róla? – A rabok különös élvezetüket lelték abban, hogy végighallgatták, mit tálaltak fel neki vacsorára, valóságos megtiszteltetésnek vették, hogy a főnöküket jól táplálják. – Persze, Ronnie – ígérte Mac Dubh. – De most aludnom kell, igaz? – Aludj jól, Mac Dubh! – hallatszott a suttogás a sarokból, ahol Hayes feküdt összekuporodva, összezsúfolódva MacLeoddal, Innesszel és Keithszel, mint egy készlet teáskanál, mert ők mind melegben szerettek aludni. – Szép álmokat, Gavin – suttogta vissza Mac Dubh, és a cella apránként csöndbe borult.

L Aznap éjjel Claire–rel álmodott. Felesége a karjában feküdt, súlyos tagokkal, illatosan. Gyermeket várt, a hasa kerek volt és sima, mint egy sárgadinnye, a mellei teltek és súlyosak, mellbimbói sötétek, mint a vörösbor, csábították, hogy megízlelje őket. Claire keze összezárult a lába között, és ő is nyúlt, hogy viszonozza a szívességet – az asszony apró, kövér puhasága betöltötte a tenyerét, testéhez nyomódott, ahogy mozdult. Claire föléje emelkedett, mosolygott, haja lehullott az arca körül, a lábát köréje fonta. – Add nekem a szádat – suttogta, s maga sem tudta, megcsókolni akarja–e, vagy azt szeretné, hogy az ajkai közé vegye őt, csak azt tudta, hogy valahogyan meg kell kapnia az asszonyt. – Te add nekem a tiédet – mondta erre Claire. Nevetett és ráhajolt,

két keze a vállán, haja végigsimította az arcát moha és napfény illatával. Hátán érezte a száraz levelek bizsergését, és tudta, hogy Lallybroch közelében fekszenek a völgyben, körülöttük mindenütt bükkfák, bükklevelek és bükkágak, aranyszínű szemek és hófehér, sima bőr, árnyékfoltokkal pöttyözve. Aztán a melle a szájához nyomódott, ő pedig mohón fogadta. Szorosan a magáéhoz húzta az asszony testét, míg szopogatta. Teje forró volt és édes, az ezüst enyhe ízével, mint a szarvas vére. – Erősebben – suttogta neki, és kezét a feje mögé téve megragadta hátul a nyakát, úgy szorította magához. – Erősebben. Claire teljes hosszában ráfeküdt, ő pedig úgy kapaszkodott két kezével felesége fenekének édes húsába, mintha az élete múlna rajta, saját hasán érezve a gyermek tömör súlyát, mintha most együtt viselnék, kettejük teste között védelmeznék azt a kis kerek valamit. Két karjával átölelte, szorosan, és Claire is ölelte, erősen, amikor ő kiszakította magát és megborzongott, Claire hajával az arcában, kezében Claire hajával és kettőjük között a gyermekkel, nem tudva, hármuk közül ki hol kezdődik és végződik. Hirtelen ébredt fel, lihegve és verejtékezve, félig összegömbölyödve az oldalán, a cellában az egyik pad alatt. Még nem volt egészen világos, de azért látta a mellette fekvő férfiak alakját, és azt remélte, hogy nem kiáltott fel. Azonnal lehunyta a szemét, de az álom elszállt. Aztán csöndben feküdt, lassuló szívveréssel, és várta a hajnalt.

L 1755. június 18.

John Grey gondosan öltözött ezen az estén, friss fehérneműt vett és selyemharisnyát. A saját haját viselte, egyszerűen fonva, citromos– verbénás tonikkal öblítve. Egy pillanatig tétovázott Hector gyűrűjével a kezében, végül azt is fölvette. Jó volt a vacsora; fácán, amit ő maga lőtt, zöldsaláta, Fraser furcsa ízléséhez alkalmazkodva, aki az ilyesmit szerette. Most ott ültek a sakktábla fölött, a társalgás könnyedebb témáit félretéve, mert a játékra koncentráltak. – Iszik egy kis sherryt? – Letette a fotóját, és nyújtózkodva hátradőlt. Fraser bólintott, elmerülve az új helyzetben. – Köszönöm! Grey fölállt és keresztülment a szobán, otthagyva Frasert a tűz mellett. Benyúlt a szekrénybe a palackért, érezte, hogy közben a verejték vékony sugárban leszalad a bordáin. Nem a tűz miatt, ami a szoba túlsó feléből sugárzott, hanem merő idegességből. Visszavitte a palackot az asztalhoz, kezében tartva a poharakat: a Waterford kristályt, amit anyja küldött. A folyadék belecsorgott a poharakba, borostyánszínű és rózsaszín csillogással a tűz fényében. Fraser szeme a pohárra meredt, figyelte a sherry emelkedését, de annyira szórakozottan, hogy látszott, mélyen elmerült a gondolataiban, sötétkék szeme elhomályosult. Grey azon tűnődött, mire gondolhat; nyilván nem a játszmára, mert annak kimenetele már eldőlt. Grey kinyújtotta a kezét, és lépett a futóval. Tudta, hogy ez nem több késleltető manővernél, Fraser vezérét mégis veszélybe sodorta, amivel kikényszerítheti egy bástya cseréjét. Grey fölkelt, hogy újabb tőzeghasábot tegyen a tűzre. Ahogy felállt, nyújtózkodott egyet, és ellenfele mögé lépett, hogy abból a nézőpontból is szemügyre vegye a helyzetet. A tűz fénye reszketett, ahogy a nagydarab skót előrehajolva tanulmányozta a táblát. Elmélyítette James Fraser hajának mélyvörös árnyalatait, visszaverve a fény csillanását a kristálytiszta sherryben.

Fraser hátrafogta a haját egy vékony fekete zsinórral, amit masnira kötött. Nem kellene több, mint egy gyenge rántás, hogy kioldódjon. John Grey el tudta képzelni, ahogy föltolja a kezét abban a sűrű, ragyogó tömegben, hogy megérintse alatta a sima, meleg tarkót. Megérinteni… A tenyere hirtelen összezárult, elképzelve az érzést. – Maga lép, őrnagy. – A lágy skót hang újra magához térítette, elfoglalta a székét, és a sakktáblára nézett semmit sem látó szemeivel. Anélkül, hogy odanézett volna, tökéletesen tudatában volt a másik mozdulatainak, a jelenlétének. Felkavarodott a levegő Fraser körül, lehetetlen volt nem ránéznie. Hogy elrejtse a pillantását, megemelte a sherrys poharát és ivott egy kortyot, szinte nem is érzékelve a folyadék aranyló ízét. Fraser még mindig úgy ült, mint egy cinóber szobor, arcán csak mélykék szeme élt, ahogy a táblát nézte. A tűz leégett, testének körvonalait árnyék hangsúlyozta. A hamvadó tűz fényében arany és fekete színű keze a sakktáblán nyugodott mozdulatlanul és tökéletesen, mint mellette a leütött gyalog. John Grey gyűrűjében megcsillant a kék kő, ahogy a vezérfutó felé nyúlt. Hiba ez, Hector? gondolta. Hogy olyan férfit akarok szeretni, aki talán megölt téged? Vagy ez is egy módja annak, hogy végre helyrehozzák a dolgokat, hogy mindkettejük szívében begyógyítsák Culloden sebeit? A futár tompán koppant, ahogy gondosan letette a filccel borított talpára. A keze rögvest újra megemelkedett, mintha az akarata nélkül mozdult volna. A kéz megtette a rövid távolságot a levegőn keresztül, úgy tűnt, mintha pontosan tudná, mit akar, és leereszkedett Fraser kezére, bizsergő tenyérrel, behajlított ujjaival szelíden könyörögve. Meleg volt a kéz az övé alatt, nagyon jó meleg, de kemény és mozdulatlan, mint a márvány. Semmi sem mozdult az asztalon, csak

a lángok fénye vibrált a sherry mélyén. Ekkor fölemelte a tekintetét, hogy Fraser szemébe nézzen. – Vegye le rólam a kezét – szólalt meg Fraser nagyon–nagyon halkan. – Különben megölöm. A kéz nem mozdult meg Grey keze alatt, sem fölötte az arc, de megérezte az elutasítás reszketését, a gyűlölet és undor rándulását, ami a férfi legbelsejéből fakadt, és átsugárzott a húsán. Hirtelen újra hallotta Quarry figyelmeztetését, olyan tisztán, mintha abban a pillanatban beszélt volna fülébe a férfi. Ha kettesben vacsorázna Fraserrel, ne fordítson hátat neki. Erre esélye sem volt – nem tudott volna elfordulni. Még félrenézni vagy pislogni se lett volna képes, hogy megtörje a sötétkék pillantást, mely fogva tartotta. Olyan lassan mozogva, mintha egy fel nem robbant gránáton állna, visszahúzta a kezét. Egy pillanatig csönd volt, amit csak az eső kopogása meg a tőzegtűz sziszegése tört meg. Úgy tűnt, mintha ez idő alatt egyikük sem vett volna levegőt. Aztán Fraser egy hang nélkül fölállt, és kiment a szobából.

12

Áldozat A késő novemberi eső kopogott odalent az udvar kövein és az emberek baljós sorain, akik összezsúfolódva álltak a szakadó esőben. Az őket őrző vörös kabátosok sem látszottak sokkal boldogabbnak, mint a bőrig ázott foglyok. Grey őrnagy a kinyúló tető alatt állt és várt. Nem ez volt a legalkalmasabb időjárás a kutatás lefolytatásához és a rabok celláinak kitakarításához, de az évnek ebben a szakában értelmetlen lett volna szép időre várni. Ardsmuirban pedig több mint kétszáz fogoly volt, így muszáj volt legalább havonta felsúrolni a cellákat, hogy megakadályozzák a betegségek nagyobb terjedését. A fő cellatömb ajtaja kicsapódott, és szép sorban megjelent a foglyok egy kis csoportja – a megbízhatóak, akik a tulajdonképpeni takarítást végezték az őrök szigorú felügyelete mellett. A sor végén Dunstable káplár lépett ki, a keze tele becsempészett holmival, ami az ilyesfajta kutatás során mindig előkerült. – A szokásos szemét, uram – jelentette, ledobva a szánalmas tárgyak és megnevezhetetlen lomok gyűjteményét egy hordó tetejére, ami ott állt az őrnagy könyökénél. – De ez esetleg érdekelheti. „Ez” egy keskeny anyagdarab volt, talán hatszor négy hüvelyknyi, zöld kockás tartán. Dunstable gyorsan a rabok sorára pillantott, mintha megpróbálna rajtakapni valakit egy árulkodó mozdulaton. Grey sóhajtott, aztán kihúzta magát. – Igen, én is azt hiszem. – Bármilyen skót tartán birtoklását szigorúan megtiltotta a Skócia lefegyverzéséről szóló törvény, egyúttal pedig azt is, hogy a skótok a nemzeti öltözéküket viseljék.

Kilépett a férfiak sora elé, mire Dunstable káplár éles kiáltást hallatott, hogy felkeltse a figyelmüket. – Kié ez? – A káplár magasra emelte a szövetdarabot, és a hangját is fölemelte. Grey az élénk színű anyagról a foglyok sorára nézett, magában kipipálva a neveket, igyekezvén összepárosítani őket a tartánokról szerzett tökéletlen ismereteivel. A minták még egyetlen klánon belül is túl változatosak voltak ahhoz, hogy egy adott mintát biztosan azonosítani lehessen, de azért mégiscsak voltak a színeknek és mintáknak általános jellemzőik. MacAlester, Hayes, Innes, Graham, MacMurtry, MacKenzie, MacDonald… állj. MacKenzie. Ez az. Inkább egy tiszt emberismerete tette bizonyossá, mintsem a tartán mintázatának beazonosítása a klánnal. MacKenzie fiatal fogoly volt, az arca pedig egy árnyalatnyival összeszedettebb a kelleténél. Túlságosan kifejezéstelen. – A magáé, MacKenzie, igaz? – kérdezett rá Grey. Elvette a szövetdarabot a káplártól, és a fiatalember orra alá dugta. A fogoly arca fehér volt a koszfoltok alatt. Az állkapcsát keményen összeszorította, és halk, sípoló hangot hallatva hevesen kapkodta a levegőt az orrán keresztül. Grey kemény, győzedelmes pillantással mérte végig a fiatalembert. Az ifjú skótban is megvolt az engesztelhetetlen gyűlölet magja, ami mindannyiukban, de neki még nem sikerült felépítenie a sztoikus közöny falát, ami ezt bent is tartotta volna. Grey érezte a kölyökben gerjedő félelmet – még egy pillanat, és megtörik. – Az enyém. – A hang nyugodt volt, szinte unott, és olyan tökéletes közönnyel szólt, hogy sem MacKenzie, sem Grey nem figyelt fel rá azonnal. Csak álltak ott egymás szemébe meredve, míg egy hatalmas kéz átnyúlt Angus MacKenzie válla fölött, és finoman kivette a szövetdarabot a tiszt kezéből. John Grey hátralépett, úgy érezte, mintha a szavak gyomron vágták volna. MacKenzie–ről megfeledkezve jó néhány

hüvelyknyivel fölemelte a tekintetét, hogy Jamie Fraser szemébe nézzen. – Ez nem Fraser–tartán – közölte, s érezte, hogy szavai nehézkesen préselődnek ki kővé vált ajkai közül. Az egész arca elzsibbadt, de ezért csak hálás volt – legalább az arckifejezése nem árulja el őt a figyelő rabok sorai előtt. Fraser szája kissé elhúzódott. Grey meredten bámulta ezt a szájat, félt belenézni fölötte a sötétkék szemekbe. – Nem, valóban nem – értett egyet Fraser. – A MacKenzie–ké, az anyám klánjáé. Agyának egyik távoli sarkában Grey elraktározott minden apró információfoszlányt a tények kisebb halmazával együtt, amit a „Jamie” feliratos ékköves ládikában őrzött – Jamie anyja MacKenzie volt. Tudta, hogy ez igaz, éppen úgy, mint azt is, hogy a tartán nem Fraseré. Hallotta saját hűvös és határozott hangját, amint azt mondja: – A tartán birtoklását tiltja a törvény. Gondolom, ismeri a büntetést. A széles száj féloldalas mosolyra görbült. – Igen. A foglyok sorai közt fészkelődés–suttogás támadt; bár valójában kevesen mozdultak meg, de Grey érezte, hogy megváltoztak a sorok, mintha közelebb húzódtak volna Fraserhöz, körülvették, körülölelték volna. Aztán megtört a kör és újraformálódott, ő pedig egyedül volt, rajta kívül. Jamie Fraser visszatért az övéihez. Akaratának megfeszítésével Grey nagy nehezen levette tekintetét a puha, sima ajkakról, melyeket enyhén kicserzett a nap és a szél. Fölöttük a szemében ülő tekintet volt az, amitől félt: se félelem, se harag nem volt benne, csak közömbösség. Intett az őrnek: – Vigyék!

L John William Grey őrnagy az asztalán fekvő munka fölé hajtotta a fejét, rekvirálási parancsokat írt alá anélkül, hogy elolvasta volna őket. Ritkán dolgozott ilyen késő éjjel, de nem jutott rá ideje napközben, és nagyon felhalmozódott a papírmunka. A parancsokat még azon a héten Londonba kellett küldenie. „Kétszáz font búzaliszt” – írta, és megpróbált a tolla alól kikerülő fekete kacskaringók szépségére összpontosítani. Az volt a baj az ilyesfajta rutin papírmunkával, hogy csak a figyelmét kötötte le, de az agyát nem, lehetővé téve, hogy akaratlanul feltoluljanak benne a nap emlékei. „Hat nagy hordó sör, a laktanya számára.” – Letette a lúdtollat, és szaporán összedörzsölte a két kezét. Még mindig érezte a reggel az udvaron a csontjaiban lerakódott hideget. Forró tűz égett, de valahogy mégsem segített rajta. Nem ment közelebb; egyszer már megpróbálta, de csak állt ott megigézve, mert meglátta a lángokban a délután képeit, s csak akkor riadt fel, mikor térdnadrágjának anyaga kezdett megperzselődni. Fölemelte a tollat, és újra megpróbálta elhessenteni gondolataiból az udvar képeit. Jobb volt nem halogatni az ilyesfajta ítéletek végrehajtását – a foglyok nyugtalanok és idegesek lettek a várakozástól, és akkor jóval nehezebb volt kontrollálni őket. Ha viszont azonnal végrehajtották, gyakran volt az ilyen büntetésnek üdvös hatása, mert megmutatta a raboknak, hogy a megtorlás gyors és rettenetes, s ezzel elmélyítette a tiszteletüket azok iránt, akik őrizték őket. John Grey valahogy úgy érezte, hogy ez az egy alkalom nem növelte a foglyok tiszteletét – iránta legalábbis nem. Alig érzett többet, mint jeges víz csordogálását az ereiben, amikor kiadta a parancsot, gyorsan és összeszedetten, az emberek pedig

hasonló szakértelemmel engedelmeskedtek. A foglyokat sorokban felállították az udvar négyszögének négy oldala mentén, szemben velük az őrök, rövidebb sorokban, felszegzett szuronnyal, hogy megakadályozzanak minden helytelen zendülést. Nem volt azonban zendülés, sem helyes, sem helytelen. A rabok fagyos csöndben vártak az enyhe esőben, ami bepermetezte az udvar köveit, és alig hallatszott más hang, mint a férfiak minden összegyűlt csoportjában szokásos köhécselés meg torokköszörülés. A tél kezdetén jártak, és a hurut szinte ugyanolyan gyakori baj volt a laktanyában, mint a nyirkos cellákban. Egykedvűen állt és figyelt, a háta mögött összekulcsolt kezekkel, amikor a foglyot felvezették az emelvényre. Érezte, ahogy az eső beszivárog a kabátja vállába, és vékony erecskékben lefolyik az inge nyakán, s közben figyelte, ahogy Jamie Fraser ott áll tőle egyméternyire az emelvényen, sietség vagy habozás nélkül derékig levetkőzik, mint aki ezt már korábban is csinálta, s mindezt úgy, akár egy mindennapos feladatot, aminek igazából semmi jelentősége. Grey bólintott a két közlegénynek, akik megragadták a fogoly ellenállás nélkül odanyújtott kezeit, és fölemelték, majd odakötötték a korbácsoló pózna karjaihoz. Betömték a száját, Fraser pedig egyenesen állt, az eső csorgott fölemelt karjain, le egészen a gerince tövéig, hogy átáztassa térdnadrágja vékony szövetét. Még egy biccentés az őrmesternek, aki a bűnlajstromot tartotta, majd kissé elöntötte a bosszúság, mert mozdulata vízesést zúdított le a kalapja egyik oldalán összegyűlt esővízből. Megigazította a kalapját és átázott parókáját, hogy még időben visszanyerje tekintélyes tartását a vád és az ítélet meghallgatásához. – …megsértette az őfelsége parlamentje által hozott öltözködési törvény rendelkezéseit, mely bűnéért hatvan korbácsütés szabandó ki rá. Grey szakszerű tárgyilagossággal nézett az őrmester–

istállómesterre, akire a büntetés kiszabását bízták – nem ez volt az első alkalom egyikük számára sem. Ő ezúttal nem bólintott, mert az eső még mindig esett. Helyette félig lehunyta a szemét, miközben kimondta a szokásos szavakat: – Mr. Fraser, megkapja a büntetését. Aztán állt, előrenéző, állhatatos tekintettel, figyelt, hallgatta a lecsapó korbács csattanásait, és a fogoly fel–felnyögő lélegzetét, ami még betömött száján át is kitört belőle az ütések hatására. A férfi izmai megfeszültek, hogy ellenálljon a fájdalomnak, újra és újra, míg végül minden egyes izma külön–külön keményen kiugrott a bőre alól. Már a saját izmai fájtak a feszültségtől, és alig észrevehetően egyik lábáról a másikra nehezedett, ahogy folytatódott a kegyetlen ütlegelés. Vékony vörös csíkok folytak le a rab gerincén, vízzel keveredett vér, ami beszennyezte a térdnadrágja anyagát. Grey érezte maga mögött az embereket, katonákat és rabokat egyaránt, mindegyikük szeme az emelvényre és a központi alakra szegeződött. Még a köhögés is elcsendesült.! S mindezek fölé, mintha fénymáz ragadós bevonata burkolná be Grey érzelmeit, úgy borult az önutálat vékony rétege, amikor rádöbbent, hogy nem kötelességből nézi megbabonázva a jelenetet, hanem egyszerűen képtelen levenni a szemét az összevegyült esővízről és vérről, mely a fájdalomtól gyönyörűséges ívbe feszült, kicsavarodott izmokon csillog. Az őrmester–istállómester csak egy–egy pillanatra állt meg az ütések között. Inkább siettette a dolgot – mindenki szeretett volna túllenni rajta, hogy száraz helyre kerülhessen. Grissom hangosan számolt minden ütést, s közben a papírjára is feljegyezte. Az istállómester ellenőrizte az ostort, végighúzta ujjai között a szíjakat, rajtuk a viasszal keményített csomókkal, hogy letörölje róluk a vért meg a húscafatokat, aztán megint fölemelte a korbácsot, lassan kétszer meglengette a feje körül, majd újra lecsapott. – Harminc! – kiáltotta az őrmester.

Grey őrnagy kihúzta íróasztala legalsó fiókját és takarosan belehányt, egy nagy halom katonai irat tetejére.

L Ujjait keményen a tenyerébe mélyesztette, de a reszketés nem maradt abba. Mélyen a csontjaiban bújt meg, mint télen a hideg. – Tegyenek rá egy takarót, rögtön a gondjaimba veszem. Az angol katonaorvos hangja mintha távolról érkezett volna: semmi kapcsolatot nem érzett a hang és a kezek között, melyek erősen megragadták a két karjánál fogva. Felkiáltott, amikor fölemelték, testének csavarodása felszakította hátán az alig megalvadt sebeket. A bordáin végigcsordogáló meleg vér még rosszabbá tette a reszketését, a vállára terített durva takaró ellenére is. Megkapaszkodott a pad két szélébe, amin feküdt, és arcát a deszkához nyomva, szemét lehunyva küzdött a remegés ellen. Valami mozgás, csoszogás támadt a szobában valahol, de nem tudott rá figyelni, mert nem bírta elvonni figyelmét összekoccanó fogairól és ízületei feszüléséről. Az ajtó becsukódott és a szoba elcsendesült. Talán magára hagyták? Nem, lépteket hallott a feje mellett, és a ráboruló takaró megemelkedett, visszahajtották a derekáig. – Hm, jól elintéztek téged, igaz fiam? – Nem válaszolt, mindenesetre úgy tűnt, nem várnak tőle választ. A katonaorvos egy pillanatra elfordult, aztán egy kezet érzett az arca alatt, ami megemelte a fejét. Egy törülköző csúszott be az arca alá, hogy megvédje a durva deszkától. – Most ki fogom tisztítani a sebeidet – mondta a hang. Személytelen volt, de nem barátságtalan. Fogai között szívta be a levegőt, amikor egy kéz megérintette a

hátát. Furcsa, nyüszítő hangot hallott, aztán rájött, hogy ő maga adta ki, és elszégyellte magát. – Mennyi idős vagy, fiú? – Tizenkilenc. – Alig tudta kimondani a szót, mert keményen el kellett nyomnia egy nyögést. Az orvos itt–ott finoman megérintette a hátát, aztán fölállt. Hallotta a zár csapódását, majd visszatértek az orvos léptei. – Senki sem fog most bejönni – mondta kedvesen a hang. – Sírj csak nyugodtan.

L – Hé! – mondta egy hang. – Ébredj, ember! – Lassan tért magához, arca alatt a fa durvasága egy pillanatra összehozta az álmot és az ébredést, és nem emlékezett rá, hogy hol van. Egy kéz nyúlt ki a sötétségből, és óvatosan megérintette az arcát. – Álmodban zokogtál, testvérem – suttogta a hang. – Nagyon fáj? – Egy kicsit. – Megtapasztalta az újabb kapcsot az álom és az ébredés között, amikor megpróbált fölemelkedni, és a fájdalom úgy sistergett le a hátán, mint a távoli villámlás. Egy önkéntelen nyögéssel kifújta a levegőt, és visszahanyatlott a padra. Szerencséje volt, mert Dawest fogta ki, egy tömzsi, középkorú katonát, aki nem rajongott azért, hogy rabokat korbácsoljon, csak azért tette, mert ez is a feladatához tartozott. Hatvan korbácsütés azonban komoly sebeket okozott, még akkor is, ha lelkesedés nélkül mérték ki. – Ajjaj, ennek még a fele is sok lett volna. Meggőzöljük akkor, ugye? – Morrison feddő hangja volt az. Persze, hogy Morrison az. Furcsa, gondolta ködösen. Hogy ha bármikor összejön férfiak egy csoportja, úgy tűnik, mindenki megtalálja a neki való feladatot, függetlenül attól, hogy csinált–e már azelőtt is olyasmit. Morrison

paraszt volt, mint a legtöbbjük. Valószínűleg értett az állataihoz, de nem gondolt velük valami sokat. Most ő volt az emberek természetes gyógyítója, hozzá fordultak a hascsikarásukkal vagy a törött hüvelykujjukkal. Morrison nem tudott sokkal többet, mint a többiek, de az emberek hozzá fordultak a fájdalmukkal, ahogy James Mac Dubhhoz bátorításért és útmutatásért. Meg igazságért. A gőzölgő kendőt ráterítették a hátára, és ő felnyögött az égő fájdalomtól. Szorosan összezárta az ajkait, nehogy felkiáltson. Érezte Morrison kis kezének alakját, ahogy könnyedén a háta közepére tette. – Bírd ki, testvér, míg elmúlik a forróság! Ahogy a rémálom elhomályosult, pislogott egy kicsit, próbált alkalmazkodni a közeli hangokhoz és az emberek közelségéhez. A nagy cellában volt, a kéményszeglet melletti árnyékos beugróban. Gőz szállt fel a tűz fölött, nyilván egy üst melegszik rajta. Walter MacLeodot látta, ahogy beleenged egy újabb nyalábnyi rongyot, a tűz vörösre festette MacLeod sötét szakállát és szemöldökét. Aztán, amikor a forró kendők megnyugtatóan melegre hűltek a hátán, lehunyta a szemét és visszasüllyedt a félálomba, elringatta a közelében levő emberek duruzsolása. Ismerős volt ez a ködös eltávolodás. Nagyjából ugyanezt érezte azóta, hogy átnyúlt az ifjú Angus válla fölött, és összezárta az öklét a cafatnyi tartánszöveten. Mintha ezzel a döntésével valamilyen függöny ereszkedett volna le önmaga és a körülötte levő emberek közé; mintha egyedül maradt volna valami végtelen távolságban levő, csendes helyen. Követte az őrt, aki elvezette, levetkőzött, amikor utasították, de mindezt érzések nélkül, mintha csak úgy sodornák az események. Aztán elfoglalta helyét az emelvényen, és meghallgatta a bűnét és az ítélethirdetést anélkül, hogy igazán odafigyelt volna. Még csuklóin a kötél durva szorítása vagy meztelen hátán a hideg eső sem rázta fel. Mindez olyasminek tűnt, ami már korábban megtörtént; bármit mondott vagy tett volna, az úgysem változtatott volna semmin;

minden a sors elrendelése volt. Magát a korbácsolást kibírta. Nem volt akkor helye gondolatnak vagy megbánásnak, vagy bármi egyébnek a makacs, kétségbeesett küszködésen túl, amit az ilyen testi szenvedés jelentett. – Sssh, jól van, ssssh. – Morrison keze a nyakán nyugodott, nehogy megmozduljon, mikor levették róla a vizes kendőket, és friss forró borogatást tettek rá, pár pillanatra megint felgerjesztve elkábult idegeit. Furcsa tudatállapotának egyik következménye volt, hogy minden érzéke egyforma intenzitásúnak tűnt. Ha megpróbálta volna, hátán minden sávot külön–külön tudott volna érzékelni, gondolatban élénk színű csíkként világítottak volna képzeletének sötétjében. De a bordájától a lapockájáig keresztülhúzódó sebek fájdalma sem volt súlyosabb vagy megterhelőbb, mint a szinte kellemes elnehezülés a lábában, a fájdalmas húzódás a karjában vagy hajának finom csiklandozása az arcán. Szíve lassan és szabályosan vert a fülében; lélegzetének sóhajtása különvált mellkasának hullámzásától, ahogy lélegzett. Csak töredékek együtteseként létezett, minden apró darabja a maga külön érzéseivel, de egyikük sem bírt különösebb jelentőséggel értelmének központi része számára. – Tessék, Mac Dubh – hallotta Morrison hangját közvetlenül a fülében. – Emeld meg a fejed és idd ezt meg! Whisky fanyar szaga csapta meg, és megpróbálta elfordítani a fejét. – Nincs rá szükségem – mondta. – Dehogynem – szögezte le Morrison azzal a határozott tényszerűséggel, ami, úgy látszik, minden gyógyító sajátsága, mintha mindig jobban tudnák, mint maga a beteg, hogy mit érez, vagy mire van szüksége. Mivel nem volt ereje vagy nem akart vitatkozni, kinyitotta a száját és kiszürcsölte a whiskyt. Érezte, ahogy nyakának izmai megremegnek az erőlködéstől, hogy fölemelje a fejét.

A whisky is hozzátette a magáét az őt betöltő érzések kórusához. Az égő érzés a torkában és a hasában, az erős csípés fönt hátul az orrában, meg valami kavargás a fejében tudatta vele, hogy túl sokat ivott, és túl gyorsan. – Na még egy kicsit, igen, jól van – biztatta Morrison kedveskedve. – Ügyes fiú. Igen, így már jobb lesz, ugye? – Morrison vaskos teste megmozdult, így elrejtette előle az elsötétült szoba képét. Huzat süvített a magas ablak felől, de több mozgást érzékelt maga körül, mint amennyit a huzat számlájára írhatott volna. – Na, hogy van a hátad? Holnapra olyan merev leszel, mint a kukoricakéve, de azt hiszem, mégse olyan rossz, mint lehetne. Tessék, testvér, itt van még egy korty. – És a szarukupa peremét ellentmondást nem tűrően a szájához nyomták. Morrison még mindig beszélt, elég hangosan, de semmi különöset nem mondott. Valami nem stimmelt ezzel, Morrison nem volt beszédes ember. Történnie kellett valaminek, csak ő nem látta. Fölemelte a fejét, kereste, hogy mi lehet a baj, de Morrison visszanyomta. – Ne törődj vele, Mac Dubh! – figyelmeztette halkan. – Úgysem tudod megakadályozni. Elfojtott hangok érkeztek a cella távolabbi sarka felől, a hangok, amiket Morrison el akart rejteni előle. Karcoló hangok, rövid nyögések, egy puffanás. Aztán ütések tompa hangja, lassan és ritmusosan, meg a félelem és fájdalom súlyos lihegése, a beszívott lélegzet apró nyüszítéseivel megszakítva. Az ifjú Angus MacKenzie–t verték. Letámasztotta két kezét a mellkasa alatt, de az erőfeszítéstől a háta lángba borult, és a feje kavarogni kezdett. Morrison keze visszatért, lenyomta megint. – Maradj nyugton, Mac Dubh! – szólt rá. Hangjában parancsolás és beletörődés keveréke rezgett. Szédülés hulláma csapott végig rajta, két keze lecsúszott a padról. Rádöbbent, hogy Morrisonnak mindenképpen igaza van. Nem tudná

megállítani őket. Így hát csöndben feküdt Morrison keze alatt, lehunyt szemmel, és várta, hogy elhallgassanak a hangok. Szokásától eltérően azon gondolkozott, ki lehetett a vak igazság kiszolgáltatója a sötétben. Sinclair. Agya habozás nélkül megadta a választ. És Hayes meg Lindsay segít neki, ehhez kétség sem fér. Ők sem tudtak jobban uralkodni magukon, mint ő vagy Morrison. Az ember azt teszi, amire született. Az egyik ember gyógyító, a másik verőlegény. A hangok elhallgattak, kivéve az elfojtott, zokogó zihálást. A válla ellazult, és nem mozdult, amikor Morrison elvitte az utolsó nedves borogatást, és finoman szárazra törölgette. Az ablakból behúzó huzattól hirtelen reszketni kezdett. Összeszorította az ajkát, nehogy hangot adjon. Délután betömték a száját, és ő örült ennek; amikor először megkorbácsolták évekkel azelőtt, majdnem kettéharapta az alsó ajkát. Megint szájához nyomták a whiskys poharat, de ő elfordította a fejét, és erre az szó nélkül eltűnt valahová, ahol szívélyesebb fogadtatásban részesült. Valószínűleg az ír Milligannél. Az egyik embernek gyengéje az ital, a másik utálja. Az egyik ember odavan a nőkért, a másik… Sóhajtott, és kissé megmozdult a kemény priccsen. Morrison betakarta egy takaróval, és elment. Üresnek és kimerültnek érezte magát, még mindig darabokban, de a tudata egészen tiszta volt, és önmaga távoli töredékeire telepedett. Morrison a gyertyát is elvitte, a cella távoli végében égett most, ahol a férfiak ültek összekuporodva, a fény fekete alakokat vetített belőlük, egyiket sem lehetett megkülönböztetni a másiktól. Arany fény szegélyezte őket, mint arctalan szentek képeit a régi misekönyvekben. Azon gondolkozott, honnan származhatnak ezek a képességek, amik az emberek természetét alakítják. Istentől?

Olyan lehetett, mint a Szentlélek eljövetele, amikor a lángnyelvek leereszkedtek az apostolokra? Emlékezett a képre a Bibliából anyja szalonjában, az apostolok mindegyikét tűz koronázta, és meglehetősen együgyűnek látszottak a megdöbbenéstől, úgy álltak ott, mint egy csokor méhviasz gyertya, amit meggyújtottak a partira. Mosolygott magában az emléken, és becsukta a szemét. A gyertya árnyéka vörösen imbolygott a szemhéján. Claire, az ő Claire–je… ki tudja, mi küldte őt hozzá, mi küldte őt egy olyan életbe, amire biztosan nem született? És mindennek ellenére mégis tudta, mit kell tennie, hogy mi a dolga. Nem mindenki olyan szerencsés, hogy tudja, mihez van tehetsége. Óvatos csoszogás támadt mellette a sötétben. Kinyitotta a szemét, és nem látott többet egy körvonalnál, de még így is tudta, hogy ki az. – Hogy vagy, Angus? – kérdezte halkan kelta nyelven. A siheder esetlenül melléje térdelt, és megfogta a kezét. – Én… jól vagyok. De ön, uram… én nagyon… sajnálom. Tapasztalat volt vagy ösztön az, ami arra indította, hogy megnyugtatóan megszorítsa a kezét? – Én is jól vagyok – felelte. – Feküdj le, kicsi Angus, és pihend ki magadat. Az alak esetlen, szertartásos mozdulattal lehajtotta a fejét, és egy csókot nyomott a keze fejére. – Inkább… itt maradhatnék ön mellett, uram? A keze egy tonna súlyú volt, de azért fölemelte, és a fiatalember fejére tette. Hamar lecsúszott róla, de azért érezte, hogy enyhül Angus feszültsége, ahogy kiáradt érintésének megnyugtató ereje. Ő vezetőnek született, de aztán meghajlott és átalakult, hogy ehhez a sorshoz alkalmazkodjon. De mi történik az olyan férfival, aki nem született arra a szerepre, amit mégis betölteni kényszerül? Mint John Grey például. Vagy Stuart Károly. Tíz év óta először, ebből a különös távolságból, megtalálta önmagában a hajlamot, hogy megbocsásson annak a gyönge

embernek, aki valamikor a barátja volt. Miután oly sokszor megfizette a saját tehetségének árát, végre meglátta annak a sokkal szörnyűbb átkát, ha valaki királynak születik a királyi természet adománya nélkül. Angus MacKenzie összegörnyedve ült mellette a falnak dőlve, fejét lehajtotta a térdére, takarója a vállán. Halk, gurgulázó horkolás hallatszott a kuporgó alak felől. Érezte a fiúból feléje áradó álmot, ami összeillesztette önmaga szilánkokra esett darabjait, és már tudta, hogy reggel egészként fog felébredni, ha fájó tagokkal is. Úgy érezte, hogy máris sok mindentől megkönnyebbült. A közvetlen felelősség súlyától, a döntés kényszerétől. Elmúlt a kísértés, együtt a lehetőséggel. De ami fontosabb, a harag terhe fölemelkedett, talán örökre elmúlt róla. Szóval, gondolta a gyülekező ködön át, John Grey visszaadta a sorsát. Szinte hálás lehetne neki.

13

Középjáték Inverness, 1968. június 2.

Roger találta meg őt reggel, összegömbölyödve feküdt a dolgozószoba kanapéján, a kandallószőnyeg alatt, a papírok rendetlenül szanaszét szóródva, ahogy kihullottak az egyik mappából. A földig érő ablakokból beáradt a fény, elárasztotta a dolgozószobát, de a kanapé magas támlája beárnyékolta Claire arcát, és megakadályozta, hogy a hajnal fölébressze. Most kezdett beszivárogni a fény a poros bársony fölött, hogy megcsillanjon a hajfürtjei között. Többféle szempontból is üvegből van az arca, gondolta Roger, ahogy ránézett. A bőre olyan világos, hogy halántékánál és a nyakánál átlátszottak a kék erek, és a hegyes, tiszta csontok olyan közel voltak alatta, hogy akár elefántcsontból is faraghatták volna őket. A takaróként szolgáló szőnyeg félig lecsúszott róla, kilátszott a válla. Egyik karja lazán a mellén nyugodott, testéhez szorítva egy gyűrött papírlapot. Roger óvatosan fölemelte a karját, hogy kihúzhassa a papírt anélkül, hogy fölébresztené. Az álom egészen ellazította, tenyerében a bőre meglepően meleg és sima volt. Szeme azonnal rátalált a névre – tudta, hogy Claire nyilván megtalálta. – James MacKenzie Fraser – mormolta. Fölnézett a papírból a

kanapén alvó asszonyra. A fény éppen csak megérintette az egyik füle ívét, egy pillanatra megrezzent, és elfordította a fejét, aztán az arca visszacsúszott az alvásba. – Nem tudom, ki voltál, öregem – suttogta a sosem látott skótnak de lehettél valaki, hogy őt kiérdemelted. Nagyon finoman visszahúzta a szőnyeget Claire vállára, és lehúzta mellette a rolót az ablakon. Aztán leguggolt és összeszedte az Ardsmuir dossziéjából széthullott lapokat. Ardsmuir. Egyelőre nem is kellett többet tudnia. Még ha Jamie Fraser további sorsa nincs is följegyezve a kezében levő lapokon, ott lesz valahol Ardsmuir börtönének történetében. Lehet, hogy szükség lesz még egy behatolásra a Skót–felföld levéltáraiba, vagy akár egy londoni útra is, de meg van alapozva a következő lépés, világosan áll előttük az út.

L Brianna épp jött lefelé a lépcsőn, amikor szinte túlzott óvatossággal behúzta maga mögött a dolgozószoba ajtaját. A lány kérdőn felhúzta az egyik szemöldökét, ő pedig mosolyogva megemelte a dossziét. – Megvan – súgta. Brianna nem szólalt meg, de válaszul mosoly terült szét az arcán, olyan fényes, mint odakint a felkelő nap.

NEGYEDIK RÉSZ

A LAKE DISTRICT

14

Geneva Helwater, 1756. szeptember

– Azt hiszem – javasolta Grey óvatosan –, esetleg megváltoztathatná a nevét. Válaszra nem számított; az utazás négy napja alatt Fraser egyetlen szót sem szólt hozzá, képes volt még a fogadóban a szobán is megosztozni vele közvetlen kommunikáció nélkül. Grey vállat vont és elfoglalta az ágyat, míg Fraser, egyetlen mozdulat vagy pillantás nélkül, becsavarta magát elnyűtt köpenyébe, és lefeküdt a kandalló elé. Aztán a bolhák és ágyi poloskák csípéseinek gyűjteményét vakargatva Grey arra gondolt, hogy mégiscsak Frasernek jutott a jobb alvási lehetőség. – Az új gazdája valószínűleg nem rajong Stuart Károlyért és a híveiért, mert a prestonpansi csatában vesztette el az egyetlen fiát – folytatta, a mellette látható acélos arcélhez intézve szavait. Gordon Dunsany alig néhány évvel volt idősebb nála, fiatal parancsnok volt Bolton ezredében. Akár együtt is meghalhattak volna azon a mezőn – ha nem esett volna meg az a bizonyos találkozás a Carryarrick melletti erdőben. – Nemigen remélheti, hogy el tudja titkolni azt, hogy skót, ráadásul felföldi. De ha hajlandó megfontolni egy jó szándékú tanácsot, értelmes lenne, ha nem használná a saját nevét, mert azt nagyon könnyen felismerik. Fraser kővé vált arckifejezése a legkevésbé sem változott. Egyik

sarkával megbökte a lovát, és Grey pej lova elé irányította, keresve a csapás maradványait, amelyet nemrég elmosott az áradás. Késő délután volt, amikor átkeltek az Ashness híd ívén, és kezdtek leereszkedni a Watendlath Tarn felé vezető lejtőn. Angliában a Lake District nem hasonlított Skóciára, ahogy Grey megjegyezte, de itt legalább voltak hegyek. Körös–körül kerek, kövér és álmodozó hegyek, nem olyan szigorúan vészjóslóak, mint a felföldi szirtek, de mégiscsak hegyek. A Watendlath Tarn sötét volt, fodrozódott a kora őszi szélben, a tengerszem partján sűrűn nőtt a sás meg a mocsári füvek. A nyári esők még a szokásosnál is nagyvonalúbbak voltak ezen a nedves vidéken, és a vízbe fulladt cserjék csúcsai ernyedten és megtépázva kandikáltak ki a víz fölött, ami túlcsordult a tó partjain. A következő hegy gerincén kettévált az ösvény, két irányban folytatva az útját. Fraser, aki kissé előrement, most visszafogta a lovát és utasításra várva megállt, a szél felborzolta a haját. Aznap reggel nem fonta be, ezért szabadon szállt, vadul röpködtek feje körül a lángvörös tincsek. Az emelkedőn fölfelé cuppogva John William Grey felnézett a fölötte álló férfira, aki még mindig mintha a talapzatán álló bronzszobor lett volna, a lobogó sörényét kivéve. A lélegzet megakadt a torkán, és megnyalta az ajkát. – Te fényes csillag, hajnalnak fia – motyogta magában, de lemondott az idézet további részéről.

L Jamie számára gyötrelem volt a négynapos lovaglás Helwaterbe. A szabadság hirtelen illúziója, együtt azonnali elvesztésének bizonyosságával, szörnyű előérzetet keltett benne ismeretlen úti céljával kapcsolatban.

Frissen élt még emlékeiben a harag és a fájdalom, mert el kellett válnia az embereitől – a Skót–felföld elhagyása miatt érzett szívszorító veszteség azzal a tudattal, hogy az elválás talán végleges is lehet –, az ébrenlét pillanatait pedig telítette a hosszú ideig használatlan lovaglóizmok fizikai fajdalma, s mindez együtt elég volt, hogy szenvedjen az utazás egész tartama alatt. Csak a tény, hogy szavát adta John William Grey őrnagynak, csak az tartotta vissza attól, hogy lerántsa a lováról és megfojtsa valami elhagyott dűlőúton. Grey szavai visszhangzottak a fülében, félig elnyomva haragos vérének hangos dobolásától. – Amint nagyjából befejeződik az erőd felújítása az ön és az embereinek hathatós segítségével – Grey megengedte egy cseppnyi irónia megjelenését a hangjában –, a foglyokat más szállásra viszik majd, Ardsmuir erődjében pedig Őfelsége Tizenkettedik Dragonyosezredét szállásolják el. – A skót foglyokat az amerikai gyarmatokra szállítják – folytatta. – Eladják majd őket szerződéses kötelezvénnyel, hétéves időtartamra. Jamie vigyázott, hogy kifejezéstelen maradjon az arca, de erre a hírre úgy érezte, hogy keze és arca elzsibbad a rémülettől. – Szerződéssel? Az semmivel sem jobb a rabszolgaságnál! – felelte, de a saját szavaira sem figyelt. Amerika! A vad barbárság földje – ráadásul háromezer mérföld üres, háborgó tengeren át érhető el! Egy szerződés Amerikában egyenlő a Skóciából való tartós száműzetés ítéletével. – A szerződéses időszak nem rabszolgaság – biztosította Grey, de az őrnagy is éppolyan jól tudta, mint ő, hogy a különbség csupán jogi formaság, és csak annyiban igaz, hogy a szerződéses szolgák – ha életben maradnak – az előre meghatározott időtartam elteltével visszanyerik a szabadságukat. A szerződéses szolga valóban szinte minden tekintetben a gazdája rabszolgája volt; kényük–kedvük

szerint bánthatták, megostorozhatták vagy bélyeget égethettek bele, és törvény tiltotta, hogy a szolga engedély nélkül elhagyja gazdája birtokát. Ahogy ezt most James Frasernek is meg fogják tiltani. – Önt nem küldik el a többiekkel. – Grey nem nézett rá beszéd közben. – Ön nem csupán hadifogoly, hanem elítélt áruló. Mint ilyen, őfelsége kívánságára van bebörtönözve, ítélete nem váltható át gyarmaton végzett kényszermunkára királyi beleegyezés nélkül. Őfelsége pedig nem látta célszerűnek, hogy megadja ezt a beleegyezést. Jamie–t érzelmek figyelemre méltó sora rohanta meg; azonnal fellobbanó haragja mellett ott volt a félelem és a bánat is az emberei sorsa miatt, keveredve a szégyenletes megkönnyebbülés apró villanásával, hogy, bárhogyan is alakul az ő sorsa, nem kell majd rábíznia magát a tengerre. Elszégyellte magát a felismeréstől, így hideg tekintettel fordult Greyhez. – Az arany – közölte egyszerűen. – Arról van szó, igaz? – Ameddig megmaradt a legcsekélyebb esélye is annak, hogy felfedi, amit arról a félig misztikus kincsről tud, addig az angol korona nem vállalja annak veszélyét, hogy elveszíti a tengeri démonok vagy a gyarmatok barbárjai között. Az őrnagy még mindig nem nézett rá, de egy kicsit megvonta a vállát, mintha egyetértene. – Hát akkor engem hová visznek? – Saját hangja csikorgott a fülében, kissé nyers volt még, ahogy kezdett magához térni a hír miatti megrázkódtatás után. Grey elfoglalta magát azzal, hogy a feljegyzéseit rakosgatta. Szeptember eleje volt, langyos szél fújt be a félig nyitott ablakon, meglebegtette a papírokat. – Helwater a neve, Anglia Lake District nevű vidékén van. Lord Dunsanynél lesz elszállásolva, hogy elvégezzen neki minden cselédi

munkát, amire szüksége lesz. – Grey ekkor felnézett, világoskék szeméből nem lehetett kiolvasni, mire gondol. – Minden negyedévben egyszer meglátogatom majd ott… hogy megbizonyosodjam a jóllétéről.

L Most az őrnagy vörös kabátos hátát szemlélte, ahogy egymás mögött lovagoltak a keskeny ösvényeken, minden nyomorúságából enyhülést keresve egy ábrándképben, ahogy azokat a távol ülő kék szemeket elfutja a vér, és rémülten kidüllednek, amikor Jamie keze megszorul a vékony nyakon, hüvelykujja belemélyed a naptól kivörösödött húsba, míg az őrnagy kicsi, izmos teste elernyed a szorításában, akár a döglött nyúl. Őfelsége kívánságára, mi? Őt ugyan nem csapják be. Ez biztosan Grey műve – az arany csak kifogás. El fogják adni szolgának, és olyan helyen tartják, ahol Grey szeme előtt van és kárörvendhet rajta. Ez az őrnagy bosszúja. Minden éjjel a fogadó kandallója előtt feküdt, minden tagja fájt, élénken figyelte minden rezdülését, szusszanását és lélegzetét a mögötte az ágyban fekvő embernek, és mélységesen neheztelt emiatt a tudatosság miatt. A hajnali pirkadatkor megint haragra gerjedt, arra vágyott, hogy a férfi kikeljen az ágyból és tegyen feléje valami mocskos gesztust, hogy gyilkos szenvedélyben élhesse ki haragját. De Grey csak horkolt. A Helvellyn hídon meg a furcsa, füves tengerszemek egyikén túl a juharfák és vörösfenyők bíbor és sárga levelei zuhatagként hullottak le kavarogva kissé verejtékező lova tompora mellett, végigsimították az arcát és elsuhantak mellette papírszerű, suttogó cirógatással. Grey nem sokkal előtte megállt, és várakozón megfordult a

nyeregben. Akkor hát megérkeztek. A talaj meredeken lejtett egy völgy felé, ahol egy majorsági épület állt félig elrejtőzve az őszi színekben pompázó fák tömegében. Előtte feküdt Helwater, és vele együtt a szégyenletes szolgaságban töltött élet kilátása. Kihúzta magát és megbökte a lovát, keményebben, mint akarta.

L Greyt a nagy szalonban fogadták. Lord Dunsany szívélyesen elnézte zilált ruházatát és sáros csizmáját, Lady Dunsany pedig, egy megfakult szőke hajú, kicsi, gömbölyded asszony, mézesmázosan vendégszeretően viselkedett vele. – Egy italt, Johnny, muszáj innia valamit! És Louisa, drágám, talán lehozhatná a lányokat, hogy üdvözöljék a vendégünket. Ahogy Lady Dunsany elfordult, hogy kiadja a rendelkezéseit egy inasnak, őlordsága közel hajolt hozzá az üveg fölött, hogy a fülébe sugdosson. – A skót rabot elhozta magával, ugye? – Természetesen – válaszolta Grey. Lady Dunsany, aki most elmélyült beszélgetést folytatott a főkomornyikkal a vacsorára vonatkozó megváltozott rendelkezéseiről, nyilván nem hallott belőle semmit, ő mégis jobbnak látta lehalkítani a hangját. – Kint hagytam az előcsarnokban, nem tudtam biztosan, mi az ön szándéka vele. – Azt mondta, hogy a fickó ért a lovakhoz, ugye? Akkor legjobb lesz, ha lovászt csinálok belőle, ahogy javasolta. – Lord Dunsany a feleségére pillantott, és óvatosan úgy fordult, hogy a szikár háta nézzen feléje, mielőtt folytatta volna a beszélgetést. – Nem mondtam el Louisának, hogy ki ő – motyogta a baronet. – Oly sok ijedelmet okoztak a felföldi skótok a felkelés idején… Szinte megbénult az ország a félelemtől, tudja? És ő azóta sem tudta kiheverni Gordon

halálát. – Értem. – Grey megnyugtatóan paskolta meg az öregember kezét. Azt gondolta, maga Dunsany sem heverte ki a fia halálát, csak bátran összeszedte magát a felesége és a lányai kedvéért. – Azt fogom neki mondani, hogy a férfi egy szolga, akit ön ajánlott nekem. És… Természetesen megbízható, ugye? Úgy értem… Nos, a lányaim… – Lord Dunsany aggodalmas pillantást vetett a felesége felé. – Elég megbízható – nyugtatta meg Grey vendéglátóját. – Tiszteletre méltó ember, és a becsületszavát adta. Nem fog belépni a házba, és nem fogja elhagyni a birtokát, kivéve, ha erre kifejezetten engedélyt ad. – Tudta, hogy Helwater területe több mint kétszáznegyven hektár. Nagyon messze volt a szabadságtól, és Skóciától is, de mégis talán valamivel jobb, mint Ardsmuir szűk kövei vagy a gyarmatok távoli nehézségei. Az ajtó felől behallatszó zajra Dunsany megpördült, de aztán két lánya megjelenésére visszanyerte ragyogó kedélyességét. – Emlékszik még Genevára, Johnny? – kérdezte, előreterelve a vendégét. – Isobel még a gyermekszobában lakott, mikor utoljára nálunk járt… Hogy repül az idő, nem igaz? – És szelíd csüggedéssel megrázta a fejét. Isobel tizennégy éves volt, kicsi, kerek, élénk és szőke, akár az anyja. Grey igazság szerint nem emlékezett Genevára – illetve igen, de az elmúlt évek sovány iskoláslánya kevés hasonlóságot mutatott a kecses tizenhét éves hölgyhöz, aki most a kezét nyújtotta neki. Ha Isobel az anyjukra hasonlított, Geneva inkább az apjára, legalábbis ami a magasságát és a karcsúságát illeti. Lord Dunsany őszülő haja lehetett valamikor olyan fényes gesztenyeszínű, és a lány örökölte Dunsany tiszta, szürke szemét is. A lányok udvariasan üdvözölték a vendéget, de láthatólag jobban érdekelte őket valami más. – Papa – szólt Isobel, meghúzva az apja kabátujját. – Egy

hatalmas ember van az előcsarnokban! Végig figyelt minket, amíg lejöttünk a lépcsőn! Nagyon félelmetesnek látszik! – Ki az az ember, apa? – kérdezte Geneva. Visszafogottabb volt, mint a húga, de láthatóan őt is érdekelte a dolog. – Öhm… gondolom, ő lesz az új lovász, akit John hozott nekünk – válaszolta Lord Dunsany nyilvánvalóan zavarban. – Elvitetem az egyik inassal.– A baronetet félbeszakította egy inas hirtelen megjelenése az ajtóban. – Uram – szólt rémülten a hírtől, amit hozott –, egy skót van a hallban! – És ha esetleg nem hinnék el neki ezt a rettenetes hírt, megfordult, és vadul a magas, néma alak felé mutogatott, aki ott állt mögötte köpenyben. Erre a végszóra az idegen lépett egyet előre, és megpillantva Lord Dunsanyt, udvariasan meghajtotta a fejét. – A nevem Alex MacKenzie – mondta lágy felföldi kiejtéssel. Meghajolt Lord Dunsany felé, és modorában nyoma sem volt a gúnynak. – A szolgája, uram.

L Annak, aki hozzászokott egy felföldi gazdaság vagy a börtönbeli munka kimerítő életéhez, annak nem volt nagy erőfeszítés a lovász munkája egy Lake District–beli méntelepen. Egy olyan embernek, akit két hónapra egy cellába zártak – mióta a többieket elvitték a gyarmatokra –, annak pokoli erőfeszítés volt. Az első héten, míg az izmai újra hozzászoktak a folytonos mozgás hirtelen igénybevételéhez, Jamie Fraser úgy zuhant le minden este a szénapadláson a szalmazsákjára, hogy még álmodni is fáradt volt. Annyira kimerült és lelkileg zaklatott állapotban érkezett meg Helwaterbe, hogy először csak egy újabb börtönnek látta – mégpedig idegenek között, távol a Skót–felföldtől. Most, hogy megtelepedett

itt, adott szava által olyan biztosan bebörtönözve, mintha rácsok közt lett volna, úgy érezte, hogy teste és lelke is megkönnyebbül, ahogy teltek a napok. Teste megerősödött, az érzései megnyugodtak a lovak csöndes társaságában, és fokozatosan újra képesnek érezte magát, hogy tárgyilagosan gondolkozzon. Ha nem is volt igazából szabad, legalább volt levegő, fény és hely, hogy kinyújtsa a tagjait, ott volt neki a hegyek látványa, meg a gyönyörű lovak, melyeket Dunsany tenyésztett. A többi lovász meg szolga érthető módon gyanakodott rá, de inkább békén hagyták a mérete és a kimért viselkedése iránti tiszteletből. Magányos élet volt ez – de már régen belenyugodott abba, hogy számára az élet aligha fog valaha is megváltozni. Helwaterre leszállt a puha hó, és még Grey őrnagy karácsonyi hivatalos látogatása is – feszült, félszeg esemény volt – anélkül telt el, hogy megzavarta volna egyre elégedettebb érzéseit. Teljes titokban megtett minden tőle telhetőt, hogy kapcsolatba léphessen Jennyvel és Iannel a felföldön. A rendszertelen leveleken kívül, melyek közvetett úton jutottak el hozzá, és amelyeket olvasás után megsemmisített a biztonság kedvéért, az egyetlen dolog, ami az otthonára emlékeztette, a bükkfából készült rózsafüzére volt, melyet az inge alá rejtve a nyakában viselt. Naponta tucatszor is megérintette a szíve fölött lógó kis keresztet, s minden alkalommal maga elé képzelte egyik szerettének arcát, és elmondott egy rövid fohászt – a nővéréért, Jennyért; Ianért és a gyerekekért – druszájáért, az ifjú Jamie–ért; Maggie–ért meg Katherine Maryért; az ikrekért, Michaelért és Janetért; és a kisbaba Ianért. Lallybroch lakóiért, az ardsmuiri emberekért. És mindig, reggeli első imájában, az esti utolsóban – és sokban a kettő között – Claire–ért. Istenem, add, hogy biztonságban legyenek, ő és a gyermek! Ahogy elolvadt a hó, és tavaszra derült az idő, Jamie Fraser mindennapos életét már csak egyvalami keserítette meg: Lady

Geneva Dunsany jelenléte. A csinos, elkényeztetett, zsarnokoskodó Lady Geneva hozzászokott, hogy megkapja, amit akar, és akkor, amikor akarja, és fikarcnyit sem törődött senkivel, aki az útjában állt. Jó lovas volt – ezt Jamie is elismerte –, de olyan éles nyelvű és szeszélyes, hogy a lovászok sorsot húztak, hogy ki legyen az a balszerencsés, aki elkíséri mindennapos lovaglásaira. De úgyis hiába, mert Lady Geneva maga döntött a társaságáról – ő Alex MacKenzie–t választotta. – Ugyan már! – felelte, amikor Jamie először a józan észre hivatkozott, aztán átmeneti rossz közérzetére, hogy ne kelljen elkísérnie őt a Helwater fölötti hegyek lábánál elterülő félreeső, ködös bozótba; egy olyan helyre, ahová a ladynek tilos volt kilovagolnia a csalóka altalaj és a veszélyes ködök miatt. – Ne butáskodjon! Senki sem fog meglátni minket. Jöjjön már! Azzal gorombán bordán rúgta a kancáját és már el is indult, mielőtt Jamie megállíthatta volna, visszanevetve rá a válla fölött. Az iránta való rajongása eléggé nyilvánvaló volt, vigyorgott is a többi lovász széltében–hosszában, és elfojtott megjegyzéseket tettek, amikor Geneva belépett az istállóba. Jamie mellette erős késztetést érzett, hogy lábával megbillentse ott, ahol az a leginkább jót tehet, de ezidáig úgy döntött, hogy szigorúan hallgat a társaságában, és minden közeledésére rosszkedvű morgással válaszol. Bízott benne, hogy a lady előbb–utóbb ráun erre a szótlanságra, és bosszantó figyelmével egy másik lovászt tüntet majd ki. Vagy – bár így lenne – hamarosan férjhez megy, és jó messzire kerül Helwatertől és tőle is.

L Ritka napsütéses nap volt a tóvidéken, ahol gyakran észrevehetetlen

a felhők és a talaj közötti különbség, annyira nedves minden. Ezen a májusi délutánon mégis meleg volt, annyira meleg, hogy Jamie kellemesebbnek találta, ha leveszi az ingét. Meglehetős biztonságban volt itt, ahol kevés valószínűsége volt, hogy társasága legyen Böskén és Virágon, a két zömök igáslovon kívül, akik a tömörítőhengert húzták. Jókora föld volt az, a lovak pedig öregek, és jól betanulták a munkát, amit szívesen is végeztek; Jamie–nek csak annyit kellett tennie, hogy időnként meghúzza a kantárszárat, hogy az orruk egyenes irányba mutasson. A henger fából készült, nem úgy, mint a régebbi, kőből és fémből készült típus, és minden borda között egy keskeny rést hagytak, hogy a belsejét megtölthessék jól megérett trágyával, ami aztán egyenletes sugárban kicsöpögött, ahogy forgott a henger, és egyre könnyebb lett a súlyos szerkezet, ahogy kiürült. Jamie alaposan kipróbálta ezt a találmányt. Be kell számolnia róla Iannek, ábrával kiegészítve. A cigányok hamarosan megérkeznek, a konyhai cselédek és lovászok folyton erről beszéltek. Talán lesz ideje hozzátenni még egy részletet a folyamatosan készülő leveléhez, hogy bármikor elküldhesse a kész oldalakat, ha egy csapat vándor üstfoltozó vagy cigány érkezik a birtokra. Lehet, hogy késik a kézbesítés egy hónapot, vagy hármat, vagy hatot, de végül megérkezik a küldemény a Skót–felföldre, kézről kézre adva, egészen a nővéréhez Lallybrochba, aki nagylelkű összeget fizet majd annak, akitől átveszi. Lallybrochból a válaszok ugyanezen a névtelen úton érkeztek – mivel a korona foglyaként minden levelet, amit küldött vagy átvett, Lord Dunsanynek ellenőriznie kellett. Egy pillanatnyi izgalmat érzett a levél gondolatára, de igyekezett lecsillapodni: lehet, hogy nem kap semmit. – Gyí! – kiáltotta, inkább csak a rend kedvéért. Böske meg Virág is éppúgy látta a közeledő kőfalat, mint ő, és tökéletesen tisztában voltak vele, hogy ott kell megkezdeniük nehézkes fordulójukat.

Böske meglengette az egyik fülét és horkantott, ő pedig elvigyorodott. – Jól van, tudom – mondta a kancának, és parányit meghúzta a kantárt. – De engem azért fizetnek, hogy szóljak. Aztán beálltak az új csapásra, és nem volt több tennivaló, míg el nem érték a föld végében álló kocsit, rajta a trágyahalommal, hogy újratöltsék a hengert. A nap most az arcába sütött, ezért becsukta a szemét, és élvezte csupasz mellén és vállain a nap melegét. Negyed óra múlva egy ló nyerítésének magas hangja zavarta fel szendergéséből. Mikor kinyitotta a szemét, a Virág két füle közötti mutatós keretben meglátta az úton a lovast is közeledni az alsó legelő felől. Sietve felült, és a fején át visszahúzta magára az inget. – Nem kell az én káromra ilyen szégyenlősnek lennie, MacKenzie. – Geneva Dunsany hangja magas volt, és egy kissé kapkodta a levegőt, ahogy lépésre fogta kancáját a mozgó henger mellett. – Mmmh. – A lány a legszebb ruhájába volt öltözve, nyakánál egy füstkvarc brossal, és pirosabb volt, mint azt a nap melege indokolta volna. – Mit csinál itt? – kérdezte, miután csöndben gurultak–lépkedtek néhány pillanatig. – Szart terítek, méltóságos kisasszony – felelte precízen, és nem nézett a lányra. – Óh! – Tovább lovagolt mellette az ösvény feléig, mielőtt összeszedte volna a bátorságát, hogy újabb beszélgetésbe bocsátkozzon. – Tudja, hogy férjhez fogok menni? Tudta, minden szolga tudta már egy hónapja, hiszen Richards, a komornyik épp ott volt a könyvtárban és felszolgált, amikor megérkezett Derwentwaterből az ügyvéd, hogy előkészítse a házassági szerződést. Lady Genevát két nappal azelőtt tájékoztatták. A szobalánya, Betty szerint nem örült a hírnek.

Jamie a maga részéről csak mordult egyet. – Ellesmere–hez – közölte. Arca még jobban kipirult, az ajkait szorosan összezárta. – Sok boldogságot kívánok önnek, méltóságos kisasszony. – Jamie röviden meghúzta a kantárszárat, mikor a szántóföld végébe értek. Már kint is volt az ülésből, mire Böske megvetette a patáit; egyáltalán semmi kedve sem volt beszélgetésbe elegyedni Lady Genevával, aki, úgy tűnt, kifejezetten veszélyes hangulatban volt. – Boldogság! – kiáltott fel. Nagy szürke szeme felvillant, ahogy megpaskolta combjánál az öltözékét. – Boldogság? Hozzámenni egy öregemberhez, aki a nagyapám lehetne? Jamie tartózkodott attól a megjegyzéstől, hogy Ellesmere gróf kilátásai a boldogságra még korlátozottabbnak látszanak, mint Geneváé. Inkább csak annyit motyogott: – Megbocsásson, kisasszony! – És hátrament, hogy eloldozza a hengert. A lány leszállt a lóról és követte. – Mocskos üzlet ez az apám meg Ellesmere között! Elad engem, erről van szó! Az apám egy fikarcnyit sem törődik velem, legalábbis soha semmi jelét nem mutatta! Nem gondolja, hogy csúnyán kihasználnak engem? Éppen ellenkezőleg, Jamie azt gondolta, hogy Lord Dunsany, az odaadó apa, valószínűleg a lehető legjobb férjet találta elkényeztetett idősebb lányának. Ellesmere grófja valóban öregember volt, így minden valószínűsége megvolt, hogy néhány éven belül Geneva ott marad hihetetlenül gazdag fiatal özvegyként, ráadásul grófnőként. Másrészt viszont az ilyen megfontolások valószínűleg nem sokat nyomnak a latban egy önfejű, tizenhét éves kisasszonynál – egy makacs, elkényeztetett kis lotyónál, javította ki magát, látván a lány zsémbes száját és szemét. – Biztos vagyok benne, hogy az édesapja az ön érdekében cselekszik így, méltóságos kisasszony – felelte faarccal. Nem megy

el végre ez a kis démon? Hát nem. Kedvesebb arckifejezést magára öltve közelebb lépett és megállt mellette, megakadályozva, hogy kinyithassa a henger töltőnyílását. – De egy ilyen aszott öregemberhez kell hozzámennem? – panaszkodott. – Szívtelen dolog apámtól, hogy egy ilyen férfihoz ad. – Lábujjhegyre állt, úgy kémlelte Jamie–t. – Maga hány éves, MacKenzie? Jamie szíve megállt egy pillanatra. – Sokkal–sokkal öregebb magánál, méltóságos kisasszony – közölte határozottan. – És most megbocsásson, kisasszony. – Elsiklott mellette, ahogy csak tudott anélkül, hogy hozzá kellett volna érnie, és felugrott a trágyáskocsira, mert szinte biztos volt benne, hogy oda nem fogja követni. – De azért még nem készül a temetőbe, ugye, MacKenzie? – Geneva most ott állt Jamie előtt, kezével árnyékolva a szemét, ahogy fölnézett rá. Feltámadt egy kis szellő, gesztenyebarna hajának fürtjei ott lebegtek az arca körül. – Volt maga valaha nős, MacKenzie? Jamie összeszorította a fogát, igyekezve legyűrni a késztetést, hogy egy lapátnyi trágyát szórjon a gesztenyebarna fejre, de sikerült uralkodnia magán, a halomba dugta a lapátot, s csupán annyit mondott: – Igen – olyan hangon, hogy az elejét vegye minden további kérdezősködésnek. De Lady Genevát nem érdekelték más emberek érzékeny pontjai. – Remek – közölte elégedetten. – Akkor tudja majd, hogy mit kell tennie. – Tennem? – Megmerevedett lapátolás közben, egyik lába még a lapáton. – Az ágyban – felelte nyugodtan. – Az akarom, hogy lefeküdjön velem. A pillanat rémületében semmi másra nem tudott gondolni, mint a finom Lady Geneva groteszk látványára, amint szoknyáját az arca

fölé húzva, szétterpesztett lábbal fekszik a trágyás kocsin. Eldobta a lapátot. – Itt? – kérdezte rekedten. – Nem, maga ostoba – válaszolta a lány türelmetlenül. – Ágyban, rendes ágyban. A hálószobámban. – Nyilván elveszítette az eszét – mondta Jamie hidegen, kissé remegve a sokktól. – Illetve csak gondolom, hogy elveszítette, ha volt mit elveszítenie. A lány arca lángolt, a szeme összeszűkült. – Hogy merészel így beszélni velem? – Maga hogy merészel így beszélni velem? – vágott vissza Jamie hevesen. – Egy ilyen előkelő kislány illetlen ajánlatot tesz egy kétszer annyi idős férfinak? Ráadásul az apja lovászának? – tette hozzá, mert eszébe jutott, hogy kicsoda is ő. Lenyelte a további megjegyzéseit, mert az is eszébe jutott, hogy ez a rémes kislány valóban Lady Geneva, ő pedig valóban az apja lovásza. – Bocsánatot kérek, kisasszony – nyögte ki, némi erőfeszítéssel lecsillapodva. – Nagyon forrón süt ma a nap, kétségkívül az zavarta meg kissé az eszét. Úgy gondolom, azonnal vissza kellene mennie a házba, hogy hideg borogatást kérjen a fejére a szobalányától. Lady Geneva toppantott a marokkói csizmás lábával. – Az én eszem kicsit sincs megzavarodva! Fölszegett állal nézett fel a férfira. Kicsi, hegyes álla volt, a fogai is hasonlók, és olyan eltökélt kifejezés ült az arcán, hogy Jamie arra gondolt, a lány bizony pontosan olyan sárkánynak mutatja magát, mint amilyen. – Hallgasson meg! – folytatta Geneva. – Megakadályozni nem tudom ezt az undorító házasságot. De… – elbizonytalanodott, aztán határozottan folytatta – ha agyonütnek, se adom a szüzességemet egy olyan gusztustalan, aljas, vén szörnyetegnek, mint Ellesmere! Jamie kezével megdörzsölte a száját. Önmagát is meglepve kezdett együttérezni a lánnyal. De őt üssék agyon, ha hagyja, hogy ez

a szoknyás őrült belekeverje a maga zűrös ügyeibe. – Mélységesen tisztában vagyok a megtiszteltetéssel, kisasszony – válaszolta végül nem kevés iróniával –, de én nem vagyok képes… – De igen, képes. – A lány tekintete nyíltan piszkos térdnadrágjának elején nyugodott. – Betty mondta. Jamie meg se tudott szólalni, először szinte csak értelmetlen dadogás tört föl belőle. Végül vett egy nagy levegőt, és olyan határozottan, ahogy csak lehetett, azt mondta: – Bettynek a legcsekélyebb alapja sincs, hogy ilyen következtetéseket vonjon le az én rovásomra. Hozzá se értem ahhoz a lányhoz! Geneva derűsen nevetett. – Szóval nem vitte őt az ágyába? Ő is azt mondta, hogy nem tette, de azt gondoltam, talán csak a verést akarja elkerülni. Ez jó; eszemben sincs a cselédemmel osztozni egy férfin. Jamie zihálva lélegzett. Arról, hogy fejbe verje a lapáttal vagy megfojtsa, sajnos szó sem lehetett. Felgerjedt haragja lassan lecsillapodott. Bármilyen erőszakos is Geneva, azért alapjában véve tehetetlen, aligha tudja őt az ágyába kényszeríteni. – Szép napot, méltóságos kisasszony – mondta a lehető legudvariasabban. Aztán hátat fordított, és nekiállt trágyát lapátolni az üreges hengerbe. – Ha nem hajlandó – szólalt meg bűbájosan –, elmondom az apámnak, hogy tisztességtelen ajánlatot tett nekem. Lenyúzza majd a bőrt a hátáról. Jamie válla önkéntelenül összerándult. Ezt nem tudhatta a lány. Nagyon vigyázott, hogy soha ne vegye le az ingét úgy, hogy bárki megláthassa, mióta idejött. Óvatosan megfordult, és lenézett Genevára, akinek győzedelmes fény csillant a szemében. – Az édesapja nyilván nem ismer jól engem – válaszolta –, de önt jól ismeri a születése óta. Mondja hát neki, és vigye el az ördög!

Geneva felfújta magát, mint egy harci kakas, arca elvörösödött a dühtől. – Szóval így állunk? – kiabálta. – Hát akkor ezt nézze meg, és magát vigye el az ördög! – Benyúlt a ruhájába a keblénél, és kihúzott egy vastag levelet, amit meglengetett Jamie orra alatt. Annyira ismerős volt nővére határozott, fekete kézírása, hogy egy pillantás is elég volt. – Adja ide! – Már lent is volt a kocsiról és rohant utána, de a lány nagyon gyors volt. Fölugrott a nyeregbe, mielőtt elkaphatta volna, elhátrált a kantárt egy kezében fogva, míg a másikban csúfondárosan lengette a levelet. – Kellene, mi? – Igen, kell nekem! Adja ide! – Jamie olyan dühös volt, hogy akár bántotta is volna a lányt, ha a kezébe tudja kaparintani. Sajnos Geneva pej kancája is megérezte a férfi dühét, mert horkantva és idegesen kapálva tolatott. – Azt kötve hiszem. – A lány kacéran nézett a szemébe, haragjának pírja elhalványodott az arcán. – Végül is az a dolgom, hogy átadjam az apámnak, nem? Igazán tudnia kell róla, ha a szolgái tiltott levelezést folytatnak, igaz? Ez a Jenny a kedvese? – Elolvasta a levelemet? Maga kis boszorkány! – Micsoda nyelv ez a skót! – jegyezte meg rosszallóan, a levelet lobogtatva. – Kötelességem, hogy segítsek a szüleimnek azzal, hogy tudatom velük, micsoda rémes dolgokat művelnek a szolgáik. Én kötelességtudó lány vagyok, maga is tudja, hiszen szó nélkül alávetem magamat ennek a házasságnak. – Gúnyosan mosolyogva előrehajolt a nyeregben, Jamie–t pedig újfent elöntötte a düh, mert észrevette, hogy a lány mennyire élvezi az egészet. – Azt hiszem, papa nagyon érdekes olvasmánynak találja majd – folytatta Geneva. – Különösen az aranyról szóló részt, amit el kell küldeni Lochielnek Franciaországba. Ha jól tudom, még mindig hazaárulásnak számít, ha valaki a király ellenségét támogatja. Tcc –

csettintett huncutul a nyelvével –, milyen kár! Jamie úgy érezte, a puszta rémülettől ott helyben rosszul lesz. Van ennek a lánynak a leghalványabb fogalma róla, hány életet tart a manikűrözött fehér kezében? A nővéréét, Ianét, a hat gyermekükét, Lallybroch összes bérlőjéét és a családjaikét – talán még a közvetítőkét is, akik üzenetet és pénzt vittek Skócia és Franciaország között, fenntartva ott a jakobita számkivetettek törékeny létét. Nyelt egyet, aztán még egyet, mielőtt megszólalt volna. – Jól van – mondta végül. A lány arcán sokkal természetesebb mosoly ömlött szét, és Jamie ekkor látta, hogy mennyire fiatal. Hát igen, a kis vipera marása éppen olyan mérgező, mint az öregé. – Nem árulom el – biztosította a lány komoly tekintettel. – Utána visszaadom a levelét, és soha nem mondom el senkinek, hogy mi volt benne, ígérem. – Köszönöm! – Jamie próbálta összeszedni a gondolatait, hogy valami értelmes tervet készíthessen. Értelmes? Bemenni a gazdája házába, hogy elvegye a lánya szüzességét – az ő kívánságára? Még soha nem hallott kevésbé értelmes elképzelést. – Jól van – mondta megint. – Óvatosnak kell lennünk. – Tompa kétségbeesés fogta el, mert érezte, hogy szépen belecsúszik a lánnyal az összeesküvő szerepébe. – Igen. Ne aggódjon, én majd elintézem, hogy elküldjék a cselédemet, a lakájom pedig iszik, mindig elalszik már tíz óra előtt. – Hát akkor intézze el – egyezett bele kavargó gyomorral. – De biztonságos napot válasszon! – Biztonságos napot? – nézett rá a lány üres tekintettel. – Valamikor azon a héten, amikor befejeződött a menstruációja – felelte világosan. – Akkor kevésbé valószínű, hogy gyermeket fogan. – Óh! – Ettől rózsásan elpirult, de megújult érdeklődéssel nézett a férfira. Csöndben nézték egymást egy hosszú pillanatig, hirtelen összekapcsolta őket a jövő kilátása.

– Majd üzenek magának – mondta végül Geneva, és megfordítva a lovát elügetett a szántóföldön keresztül, a kanca patái alól felfreccsent a frissen szétterített trágya.

L Halkan és folyamatosan káromkodva kúszott a vörösfenyők sora alatt. Nem volt sok holdfény, ami most áldás volt. Hatméternyi nyílt pázsiton kellett átkelnie egy iramodással, és máris ott találta magát a haranglábvirágok és nadályfüvek között a virágágyásban. Oldalról fölnézett a házra, hatalmas tömege sötéten és fenyegetően magasodott föléje. Igen, ott volt a gyertya az ablakban, ahogy Geneva ígérte. De azért gondosan megszámolta az ablakokat, hogy biztos legyen a dolgában. Az ég irgalmazzon neki, ha a rossz szobát választja. Az ég irgalmazzon neki akkor is, ha a jót választja, gondolta elkeseredetten, és jó erősen megkapaszkodott a hatalmas, szürke kúszónövény törzsében, ami a háznak ezt az oldalát belepte. A levelek úgy zörögtek, mintha hurrikán tört volna ki, és az ágak, bármilyen vaskosak is voltak, recsegve, vészjóslóan meghajoltak a súlya alatt. Nem tehetett mást, mint hogy a lehető leggyorsabban fölmászik, végig készen arra, hogy levesse magát és eltűnjön az éjszakában, ha hirtelen kinyílna egy másik ablak. Lihegve ért föl az apró erkélyre, a szíve majd’ kiugrott a helyéből, és az éjszaka hűvöse ellenére úszott a verejtékben. Megállt egy pillanatra, egyedül a halvány tavaszi csillagok alatt, hogy levegőhöz jusson. Ezzel a lélegzettel még egyszer a pokolba kívánta Geneva Dunsanyt, aztán benyomta az ajtót. A lány már várta, nyilvánvalóan hallotta, hogy mászik fölfelé a repkényen. Felállt a székről, ahol addig ült, és feléje lépett, fölemelt állal, gesztenyebarna haja lazán a vállára omlott. Valami áttetsző anyagból készült fehér hálóinget viselt, a nyakán

selyemszalaggal megkötve. Nem úgy festett az a hálóing, mint egy illemtudó ifjú hölgy ruhadarabja, és Jamie rémülten vette észre, hogy valójában a nászéjszakára szánt öltözékét viseli. – Szóval eljött. – Meghallotta hangjában a győzedelmes árnyalatot, de valami enyhe remegést is. Tehát nem bízott a jövetelében? – Nem volt más választásom – felelte kurtán, és megfordult, hogy bezárja maga mögött a franciaablakot. – Iszik egy kis bort? – Geneva nagy nyájasan az asztalhoz lépett, amin egy palack állt két pohárral. Vajon hogy sikerült ez neki?, gondolkozott. Mindazonáltal egy pohárka ital nem árthat az adott körülmények között. Bólintott, és elvette a kezéből a poharat. Lopva a lányt nézegette, miközben ivott. A hálóing nem sokat rejtett el a testéből, és a szíve is fokozatosan lelassult a mászás okozta sokk után, így kezdeti félelme, hogy esetleg nem tudja majd teljesíteni a megegyezés rá eső részét, különösebb erőfeszítés nélkül lecsillapult. Vékony felépítésű lány volt, keskeny csípőjű, kis mellű, de kétségkívül nőies. Ahogy befejezte az ivást, letette a poharat. Semmi értelme késlekedni, gondolta. – És a levél? – szólalt meg hirtelen. – Utána – felelte a lány elkeskenyedő szájjal. – Most, vagy elmegyek. – Azzal az ablak felé fordult, mintha be akarná váltani a fenyegetését. – Várjon! – Jamie visszafordult, de leplezetlen türelmetlenséggel nézett a lányra. – Nem bízik meg bennem? – kérdezte ő, igyekezve megnyerőnek és kedvesnek mutatkozni. – Nem – vágta rá Jamie. Geneva erre mérgesen nézett, és sértődötten lebiggyesztette az alsó ajkát, de Jamie kőarccal nézett vissza a válla fölött, még mindig az ablak felé fordulva.

– Hát jól van – egyezett bele végül Geneva, és vállat vont. Belekotort a varródobozába, több réteg hímzés alá, előhúzta a levelet, és a mellette álló mosdóállványra hajította. Jamie fölemelte és széthajtotta a lapokat, hogy megbizonyosodjon. Harag és megkönnyebbülés keverékét érezte a feltört pecsét láttán, alatta Jenny ismerős, szabályos és erőteljes kézírásával. – Nos? – Geneva türelmetlen hangja riasztotta fel az olvasásból. – Tegye le azt, és jöjjön ide, Jamie! Én készen állok. – Leült az ágyra, karjával átölelte két térdét. Jamie megmerevedett, és nagyon hideg, kék pillantást vetett rá a kezében tartott lapok fölött. – Ne szólítson így többet! – figyelmeztette. Geneva egy kicsit még följebb emelte a hegyes kis állát, és felhúzta a formásra szedett szemöldökét. – Miért ne? Így hívják, a nővére így nevezi. Jamie habozott egy pillanatig, aztán szép nyugodtan félretette a levelet, és fejét a térdnadrágja zsinórja felé hajtotta. – Én rendesen ki fogom szolgálni – mondta, miközben lenézett matató ujjaira – a saját férfiúi tisztességemért, és a maga női mivoltáért. De… – emelte föl a fejét, és összehúzott kék szemének tekintete a lányéba mélyedt – mivel a családom megfenyegetésével vitt az ágyába, nem fogom hagyni, hogy azon a néven nevezzen, amit tőlük kaptam. – Mozdulatlanul állt, szemét még mindig a lányra függesztve, aki végül bólintott egy kicsit, és pillantása lecsúszott a nadrágra. Egy ujjával végigkövette a mintát. – Hogyan kell akkor szólítanom? – kérdezte végül halkan. – Csak nem nevezhetem MacKenzie–nek! A férfi szája sarka kissé felgörbült, ahogy a lányra nézett. Meglehetősen kicsinek látszott, ahogy ott ült magába roskadva, térdét átkarolva, lehajtott fejjel. Sóhajtott.

– Nevezzen akkor Alexnek, hiszen az is az én nevem. Geneva szó nélkül bólintott. Haja tincsekben előrehullott az arcába, de Jamie jól látta szemének rövid felcsillanását, ahogy kikémlelt rejtekéből. – Rendben van – szólalt meg mogorván –, nézhet engem. – Letolta a laza térdnadrágot, vele együtt legyűrve a harisnyát is. Kirázta és gondosan összehajtotta őket egy széken, mielőtt elkezdte kioldani az ingét annak tudatában, hogy a lány figyeli, még szégyenlősen, de most már egyenesen. Valamiféle tapintatból szembe fordult vele, mielőtt levette volna az ingét, hogy még egy pillanatig megkímélje hátának látványától. – Ó! – A kiáltás halk volt, de elég, hogy megállítsa. – Valami baj van? – kérdezte. – Jaj, nem… csak nem számítottam rá, hogy… – Haja megint előrelendült, de Jamie még megpillantotta arcának árulkodó pirulását. – Nem látott még meztelen férfit? – találgatott. A fényes barna haj előre–hátra lengett. – Neeem… – felelte habozva –, láttam, csak… az nem volt… – Hát, általában nem is – állapította meg Jamie, miközben leült melléje az ágyra. – De ha szeretkezni akar az ember, akkor jobb ha ilyen, tudja. – Értem – válaszolta a lány, de még mindig kételkedőnek hangzott. Jamie megpróbált mosolyogni, hogy megnyugtassa. – Ne féljen, ennél már nem lesz nagyobb. És abban sincs semmi különös, ha meg akarja érinteni. – Legalábbis remélte, hogy nem lesz. Itt ülni meztelenül, ilyen közelségben egy félig pucér lányhoz, az szörnyen lerombolhatja az önuralmát. Hűtlen, nélkülöző teste a legkevésbé sem törődött vele, hogy ez a lány egy önző, zsaroló kis szuka. Talán szerencséjére Geneva nem fogadta el az ajánlatát, hanem kicsit hátrahúzódott a fal felé, bár a szemét változatlanul le nem vette róla. Jamie kétkedve dörzsölte meg az állát.

– Mégis mennyire… úgy értem, van róla fogalma, hogy kell ezt csinálni? A lány tekintete tiszta volt és nyílt, bár az arca lángolt. – Hát, gondolom úgy, mint a lovak… – A férfi bólintott, de belenyilallt a fájdalom, mert eszébe jutott, hogy a nászéjszakáján ő is arra számított, hogy úgy tesznek majd, mint a lovak. – Valami olyasmi – felelte Jamie a torkát köszörülve. – De azért lassabban. Finomabban – tette hozzá, látva a lány nyugtalan pillantását. – Ó! Akkor jó. Dadus meg a lányok meséltek mindenfélét a… férfiakról, meg… öhm, a házasságról meg ilyesmikről és… az eléggé ijesztő volt. – Nagyot nyelt. – N–nagyon fog fájni? – Hirtelen fölemelte a fejét, és a szemébe nézett. – Nem bánom, ha fáj majd – tette hozzá bátran –, csak tudni szeretném, hogy mire számítsak. – Jamie váratlanul némi rokonszenvet érzett iránta. Lehet, hogy elkényeztetett, önző és meggondolatlan, de legalább van egyénisége. Az ő szemében a bátorság értékes jellemvonás volt. – Azt hiszem, nem – felelte neki. – Ha szép lassan felkészítem rá – ha képes leszek annyi időt rászánni, helyesbített az agya –, akkor azt hiszem, nem lesz rosszabb, mint egy csípés. – Kinyújtotta a kezét, és megcsippentett egy kis bőrt Geneva felkarján. A lány felugrott és megdörzsölte a helyet, de mosolygott. – Azt kibírom. – Csak az első alkalommal lesz ilyen – biztosította. – Következő alkalommal már jobb lesz. Geneva bólintott, aztán egy pillanatnyi habozás után araszolni kezdett feléje, és bizonytalanul kinyújtotta az egyik ujját. – Megérinthetem? – Jamie ezúttal tényleg felnevetett, bár gyorsan lehalkította a hangját. – Azt hiszem, kénytelen lesz, kisasszony, ha meg kell tennem, amire kért.

Geneva lassan végighúzta a kezét Jamie karján, olyan lágyan, hogy szinte csiklandozta az érintése, és a bőre bizseregni kezdett. Ahogy magabiztosabb lett, keze körben előresiklott a karján, megtapintva a kerületét. – Maga eléggé… nagy. – Jamie elmosolyodott, de mozdulatlan maradt, hagyta, hogy Geneva fölfedezze a testét annyira, amennyire csak akarja. Érezte, hogy megfeszülnek a hasizmai, ahogy a lány végigsimította az egyik combját, és óvatosan nekibátorodva a tompora egyik ívét. Ujjai közeledtek a bal combján végighúzódó seb csavarodó, csomós vonalához, de megálltak. – Semmi baj – biztosította a lányt. – Már nem fáj. – Geneva nem felelt, hanem két ujját lassan végighúzta a seb hosszában, de nem nyomta meg. Ahogy felbátorodtak kutató ujjai, felsiklottak széles válla gömbölyű ívén, lassan lecsúsztak a hátán – és döbbenten megálltak. Jamie lehunyta a szemét és várt, érzékelve a lány mozdulatait, ahogy áthelyezte súlyát a matracon. Mögéje mozdult, hallgatott. Aztán egy reszkető sóhajtás, és a kezek puhán újra megérintették sebhelyes hátát. – És nem félt, mikor azt mondtam, hogy megkorbácsoltatom? – A hangja furcsán rekedt volt, de Jamie nyugodt maradt, a szemét sem nyitotta ki. I – Nem – felelte. – Már nem nagyon félek semmitől. – Valójában kezdett attól félni, hogy nem lesz képes távol tartani a kezét a lánytól, vagy a megfelelő gyengédséggel bánni vele, ha elérkezik az idő. A heréi fájtak a gerjedelemtől, szívverése a halántékán lüktetett. Geneva felállt az ágyról és megállt előtte. Hirtelen ő is felállt, úgy megijesztve ezzel Genevát, hogy egy lépést hátralépett, de ő kinyújtotta a kezét, és a lány vállára tette. – És én megérinthetem magát, kisasszony? – A szavai incselkedők voltak, de az érintése nem. Geneva bólintott, szólni nem tudott, annyira elakadt a lélegzete, a férfi pedig köréje fonta a karjait.

A mellkasához szorította, és nem mozdult, míg le nem lassult a lány lélegzése. Jamie–ben az érzések rendkívüli elegye kavargott. Még soha életében nem vett a karjába nőt a szerelem valamennyi érzése nélkül, de ennél a találkozásnál szó sem volt szerelemről, és nem is lehetett, a lány saját érdekében. Érzett némi gyengédséget a fiatalsága iránt, és sajnálta, hogy ilyen helyzetbe került. Haragudott rá, hogy manipulálta, és félt a bűn nagyságától, amit elkövetni készült. Mindezek fölött azonban ott volt a szörnyűséges vágy, egy olyan szükség, ami belemarkolt a legnemesebb szerveibe, hogy szinte szégyellte a saját férfiasságát, még ha el is ismerte a hatalmát, önmagát gyűlölve lehajtotta a fejét, és két kezébe fogta a lány arcát. Gyengéden megcsókolta, először röviden, aztán egy kicsit hosszabban. Remegett a lány, ahogy kibontotta az inge kötőjét, és lecsúsztatta a válláról. Aztán fölemelte, és az ágyra fektette. Lefeküdt melléje, egyik karjával átölelte, míg a másikkal a mellét cirógatta, előbb az egyiket, aztán a másikat, a tenyerébe vette őket, hogy közben Geneva érezte kezének súlyát és melegét. – Aki férfi, annak hódolnia kell a maga teste előtt – mondta halkan, apró, körkörös érintésekkel emelve ki a mellbimbóit. – Mert maga gyönyörű, és ez megilleti, az biztos. Geneva egy kis sóhajtással kifújta a levegőt, és ellazult az érintése alatt. Jamie nem sietett, olyan lassan mozdult, amennyire csak uralkodni tudott magán, simogatta és csókolgatta, finoman megérintette a testén mindenütt. Nem kedvelte a lányt, nem akart itt lenni, nem akarta ezt tenni, de… több mint három éve volt, hogy egy nő testét érintette. Próbálta kitalálni, mikor áll majd készen a lány, de honnan a pokolból tudhatná? Elöntötte a pír és lihegett, de egyszerűen csak feküdt ott, mint egy kiállított porcelánbaba. Nem tudna legalább valami jelt adni ez az istenverte lány? Remegő kézzel végigszántott a hajában, próbálta csillapítani a zavaros érzelmek áradatát, ami benne lüktetett minden

szívverésében. Dühös volt, rémült, és rettentően felgerjedt, s mindezek az érzések most a legkevésbé sem voltak a segítségére. Lehunyta a szemét és mélyet lélegzett, igyekezett megnyugodni, próbált kedves maradni. Nem, persze hogy nem tudja kimutatni, hisz még soha nem érintett meg férfit. Rákényszerítette, hogy idejöjjön, gyalázatos, kéretlen és nagyon helytelen feladatot rótt rá, és ráadásul rá hagyja az egész ügy lebonyolítását! Megérintette a lányt, gyengéden megsimogatta a combjai között. Nem tette őket szét neki, de nem is állt ellen. Egy kicsit nedves volt ott, talán akkor most lehet már? – Jól van – dörmögte neki. – Maradjon nyugton, mo chridhe. – Dörmögött neki még valamit, remélte, hogy megnyugtatóan, aztán föléje ereszkedett, és a térdével választotta szét a lábait. Érezte, hogy összerezzen, amikor megérezte az őt felülről beborító test melegét, így kezét a lány hajába fűzte, hogy megtartsa, még mindig ezt–azt motyogva neki lágy kelta nyelven. Homályosan arra gondolt, jó is, hogy kelta nyelven beszél, mert már úgysem tud arra figyelni, hogy mit mond. A lány kicsi, kemény melle bökte a mellkasát. – Mo nighean – motyogta. – Várjon egy kicsit! – szólt Geneva. – Azt hiszem, talán… Beleszédült az erőfeszítésbe, hogy uralkodni tudjon magán, de lassan csinálta, csak néhány centire hatolt be óvatosan. – Óh! – nyögött fel Geneva tágra nyílt szemmel. – Uh – nyögte ő, és még egy kicsit beljebb nyomta. – Elég! Ez túl nagy! Vegye ki! – Geneva pánikba esve vergődött alatta. Jamie mellkasa alá szorulva a melle ugrált és hozzá dörgölőzött, úgyhogy Jamie mellbimbója is kimeredt a váratlan érzéstől. A lány küszködése erőszakkal bevégezte, amit ő próbált finoman

megtenni. Félig kábán erőlködött, hogy maga alatt tartsa, miközben őrülten keresgélte az agyában, hogy mit mondhatna a megnyugtatására. – De… – nyögte Jamie. – Hagyja abba! – Én… – Vegye ki!– üvöltötte a lány. Ekkor egyik kezével befogta a száját, és kimondta az egyetlen értelmes szót, ami az eszébe jutott. – Nem – közölte határozottan, és betolta. Ami sikoltásnak készült, az az ujjai közül elfojtott feljajdulásnak hangzott. Geneva szeme hatalmasra kerekedett, de száraz maradt. Amit elkezdtél, fejezd is be. A szólás nevetséges módon kavargott a fejében, semmi sem maradt a nyomában, csak összefüggéstelen vészjelzések zűrzavara, köztük a borzasztó sürgősség mohó érzésével. Ezen a ponton pontosan egy dolog volt, amit képes volt megtenni, és azt meg is tette, teste kíméletlenül átvette az uralmat, ahogy mozogni kezdett feltartóztathatatlan, pogány élvezetének ritmusára. Nem kellett több néhány lökésnél, és már el is öntötte a hullám, végigtajtékzott a gerince hosszában, úgy törve ki belőle, mint sziklákhoz csapódó hordóból, elsöpörve tudatos gondolatainak utolsó szikráját is, melyek még kullancsként tapadtak agyának maradványaihoz. Pár pillanattal később tért magához, oldalán feküdt, fülében hallotta saját hangos, lassuló szívverését. Felhúzta az egyik szemhéját, és a lámpafényben rózsaszín bőr derengését látta. Meg kell néznie, hogy mennyit ártott Genevának, de istenem, még ne ebben a percben! Újra lehunyta a szemét, és csak lélegzett. – Mire… mire gondol most? – A lány tétovázó hangjában némi megrázkódtatás hallatszott, de nem volt hisztérikus. Maga is annyira a megrázkódtatás hatása alatt volt még, hogy fel

sem tűnt neki a kérdés abszurditása, így az igazat válaszolta. – Azon gondolkoztam, hogy vajon mi a fészkes fenéért akarnak a férfiak szüzekkel hálni. Egy hosszú pillanatnyi hallgatás következett, aztán egy nagy, reszketeg lélegzetvétel. – Sajnálom – mondta aztán Geneva halkan. – Nem tudtam, hogy magának is fájni fog. Jamie szeme kipattant meglepetésében, feltámaszkodott a fél könyökére és azt látta, hogy úgy néz rá a lány, mint egy ijedt őzike. Az arca sápadt volt, megnyalta száraz ajkait. – Fájni, nekem? – kérdezte döbbenten. – Nekem nem fájt. – De… – húzta össze a szemöldökét, ahogy a tekintete lassan végigvándorolt a testén lefelé –, én azt hittem, hogy fájt. Borzasztó arcot vágott, mintha rettentően fájna, és maga… úgy nyögött, mint egy… – Na igen – szakította félbe sietve, mielőtt a lány még valami kevéssé hízelgő megjegyzést tehetett volna a viselkedésére. – Nem akartam… úgy értem… egyszerűen így viselkednek a férfiak, ha… azt csinálják – zárta le dadogva. A lány rémülete kíváncsiságra váltott. – Minden férfi így viselkedik, ha… azt csinálja? – De hát honnan…? – kezdte bosszankodva, de aztán egy vállrándítással elhallgatott, mert rájött, hogy valójában tudja a választ erre a kérdésre. – Igen, így – közölte kurtán. Felnyomta magát ülő helyzetbe, és hátrasimította a haját a homlokából. – A férfiak gusztustalan, rémes szörnyetegek, pont ahogy a dadája mondta magának. Nagyon megsértettem? – Nem hiszem – felelte határozatlanul. Vizsgálgatva megmozgatta a lábait. – Tényleg fájt, de csak egy pillanatig, ahogy maga mondta is, de most már nem fáj. Jamie megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor látta, hogy ugyan

vérzett Geneva, de a folt kicsi volt a kendőn, és úgy tűnt, nem fáj semmije. A lány óvatosan a két combja közé nyúlt és undorodó arcot vágott. – Juj! – kiáltott fel. – Ez undorítóan ragacsos! Jamie–nek arcába szaladt a vér a harag és a zavar keverékétől. – Tessék – morogta, és levett egy mosdókendőt az állványról. Geneva nem vette el, hanem széttárta a lábait és kissé hátragörbítette a hátát, nyilvánvalóan elvárva, hogy ő tisztítsa meg a mocsoktól. Jamie erős késztetést érzett, hogy inkább lenyomja a kendőt a torkán, de megállította egy pillantás az állványra, ahol a levele feküdt. Üzletet kötöttek végül is, és a lány betartotta a maga ígéretét. Mérgesen benedvesítette hát a kendőt és elkezdte törölgetni, de aztán furcsán megindítónak találta azt a bizalmat, amivel átadta magát neki. Végül meglehetős gyöngédséggel végezte el a szolgálatát, és végül azon kapta magát, hogy egy puszit nyomott hasának sima domborulatára. – Tessék. – Köszönöm! – felelte a lány. Óvatosan megmozgatta a csípőjét, és kinyújtotta a kezét, hogy megérintse. Jamie nem mozdult, engedte, hogy a lány ujjai végigsimítsák a mellkasát, és eljátsszanak köldökének bemélyedésével. A könnyű érintés tétovázva haladt lefelé. – Azt mondta… hogy a következő alkalom jobb lesz – suttogta. Jamie becsukta a szemét és nagy levegőt vett. Hosszú idő maradt még hajnalig. – Azt hiszem, igen – válaszolta, és újra kinyújtózott a lány mellett.

L – Jam… öhm, Alex… A férfi úgy érezte, mintha elkábították volna, nagy erőfeszítést

követelt tőle, hogy válaszoljon. – Kisasszony? A lány a nyaka köré fonta a karját, fejét a válla hajlatába fektette, lélegzete melegen cirógatta a mellét. – Szeretem magát, Alex. Nehézkesen fölemelkedett annyira, hogy a vállánál fogva el tudja tolni magától a lányt, miközben lenézett a szürke őzikeszemekbe. – Nem – felelte, de gyengéden, a fejét rázva. – Ez a harmadik szabály. Nem kaphat többet egy éjszakánál. Nem szólíthat a keresztnevemen. És nem szerethet engem. A szürke szemek kicsit bepárásodtak. – De ha nem tehetek róla? – Nem szerelem az, amit most érez. – Maga is remélte, hogy igaza van, a saját és a lány érdekében is. – Csak az az érzés ez, amit a testében gerjesztettem. Erős érzés, és jó is, de nem ugyanaz, mint a szerelem. – Mi a különbség? Jamie kezével erősen megdörzsölte az arcát. Mégiscsak filozófus ez a lány, gondolta keserűen. Nagy levegőt vett, aztán kifújta, mielőtt válaszolt volna neki. – Tudja, szerelem csak egy ember iránt lehetséges. Ez, amit irántam érez… ezt bármelyik férfitól megkaphatja, ez nem személyes. Csak egy ember iránt. Határozottan elhessentette Claire gondolatát, és fáradtan újra munkához látott.

L Súlyosan landolt a virágágy földjén, nem törődve azzal, hogy közben összetör néhány kisebb, törékeny növényt. Reszketett. Ez a hajnal előtti óra nemcsak a legsötétebb, de a leghidegebb is volt, és a teste

erőteljesen tiltakozott az ellen, hogy ki kell kelnie a meleg, puha fészekből, és kimerészkedni a dermesztő sötétségbe úgy, hogy a jéghideg levegőtől csak egy vékony ing meg a térdnadrágja védi. Eszébe jutott a felhevült, rózsás arc, melyhez lehajolt távozás előtt. Még benne élt a lány testének formája, a kezét melegítette, az emléktől begörbültek az ujjai még akkor is, amikor a sötétben tapogatózott, az istálló kőfalának még sötétebb körvonalait keresve. Amilyen kimerült volt, rettentő erőfeszítésébe került, hogy felhúzza magát és átmásszon rajta, de nem kockáztathatta meg, hogy a kapu csikordulása felébressze Hughest, az istállómestert. Áttapogatózott a belső udvaron, ahol kocsik és megrakott bálák sora várakozott Lady Geneva utazására új ura otthonába, amire a következő csütörtöki esküvő után kerül sor. Végül belökte az istálló ajtaját, és megtalálta a létrán fölvezető utat a kuckójáig a szénapadláson. Lefeküdt a jéghideg szénára, és magára húzta az egyetlen takaróját. Végtelenül üresnek érezte magát.

15

A balsors útjai Helwater, 1758. január

Pontosan az alkalomhoz illően az idő sötét és viharos volt, amikor megérkezett a hír Helwaterbe. A délutáni gyakorlatot törölték a felhőszakadás miatt, és a lovak lent ácsorogtak a meleg istállóban. Rágásuk és szuszogásuk otthonos, békés hangja felszállt a fönti szénapadlásra, ahol Jamie Fraser heverészett kényelmes, szalmával bélelt vackán, és nyitott könyvet támasztott a mellére. Azok közül való volt, melyeket a birtok tiszttartójától, Mr. Grievestől vett kölcsön, és igen lekötötte a figyelmét, bár nehéz volt olvasnia az eresz alatti keskeny hasadékok gyenge fényében. Feléfordítottam az ajkam, s így kénytelen volt megcsókolni. Ez felbátorította, én pedig éreztettem vele, mennyire ég a testem, s miután már nem uralkodtam magamon, s nem voltam képes kivárni, hogy szűzi szégyenkezése elmúljon, kezem végigcsúsztattam a combjain, miközben egy – a térdéig érő, a nadrágja által fogvatartott – kemény tárgyat fedeztem fel. E tárgy olyan rémesen hosszú volt, hogy ujjaim egyszerűen nem találták a végét. – Ó, csak nem? – motyogta Jamie szkeptikusan. Felhúzta a szemöldökét, és megemelkedett a szénán. Tudta, hogy léteznek ilyesfajta könyvek, persze, de – mivel Lallybrochban Jenny rendelte

az olvasnivalót – a kezébe még sosem vett ilyet. Némiképp másfajta szellemi összpontosítást igényelt, mint Defoe és Fielding urak művei, de ő nem idegenkedett a változatosságtól. Maguk a méretek megrémítettek, de ugyanakkor nem tudtam nem megcsodálni az élő hús ilyen fantasztikus mennyiségét! Ami a legjobban meglepett, az az volt, hogy ennek a fegyvernek az ura szigorú nevelése és életkörülményei miatt eddig még soha igazi harcban nem vett részt vele, úgyhogy most nekem jutott az a szerencse, hogy én általam essen át a tűzkeresztségen, ha elég bátor lettem volna ahhoz, hogy a méretek ilyen szembeötlő különbsége ellenére is harcba merjek bocsátkozni vele. Mert az igazat megvallva, féltem, hogy lágy belső részeim megsérülnek fegyvere túlzott méreteitől. Jamie a saját ágyékára bámult és egyet horkantott erre, de lapozott, a kinti vihar dübörgése csak egy pillanatra tudta elvonni a figyelmét. Annyira elmerült az olvasásban, hogy először meg sem hallotta a lenti zajokat, a nagy sietségben elfojtott hangokat, melyeket elnyomott a sűrű eső kopogása a feje fölötti deszkákon. – MacKenzie! – Az ismételt sztentori üvöltés végül behatolt a tudatába, sietve talpra ugrott, és gyorsan lesimította a ruháját, miközben futott a létra felé. – Igen? – Kidugta a fejét a szénapadlás szélénél, és meglátta Hughest, aki odalent épp egy újabb üvöltésre tátotta a száját. – Ó, hát itt vagy! – Hughes becsukta a száját és intett egyik görcsbe rándult kezével, miközben arca összerándult a fájdalomtól. Hughes ebben a nyirkos időben rettentően szenvedett a reumától; a raktárhelyiség melletti kis kamrában vészelte át a vihart, ahol egy ágyat meg egy korsó durván lepárolt szeszt tartott. Még a szénapadlásról is érezhető volt a szaga, és egyre erősebb lett, ahogy Jamie ereszkedett lefelé a létrán.

– Segítened kell fölkészíteni a hintót, hogy Lord Dunsany és Lady Isobel elutazhasson Ellesmere–hez – közölte vele Hughes abban a pillanatban, ahogy lába az istálló kőkockáihoz ért. Az öregember riasztóan ingadozott, és kissé csuklott magában. – Most? Megbolondult, öregem? Vagy csak részeg? – A félig nyitott ajtóra nézett Hughes mögött, amin túl a szakadó eső szinte tömör falnak tűnt. Épp ahogy odanézett, az eget villám lobbanása világította meg, amitől sötéten kirajzolódott a túlsó hegy éles körvonala. Épp olyan hirtelen el is tűnt, utóképe ráégett a retinájára. Jamie megrázta a fejét, hogy megszabaduljon a képtől, és Jeffriest látta meg, a kocsist, aki a kabátját szorosan összehúzva vágott át az udvaron lehajtott fejjel, hogy ellenálljon a szél és a víz erejének. Tehát nem csak Hughes részeg képzelődéséről van szó. – Segíts Jeffriesnek a lovakkal! – Hughesnak közel kellett hajolnia és úgy kiabálnia, hogy meghallja a vihar üvöltésén túl. A nyers alkohol szaga szédítő volt ilyen közelről. – Jó, de miért? Miért kell Lord Dunsanynek… áh, fenébe! – Az istállómester vizenyős szemét vörös karikák vették körül – nyilván nem lehet belőle értelmes választ kicsikarni. Jamie undorodva elment a férfi mellett, és kettesével véve a fokokat fölmászott a létrán. Egy pillanat, míg maga köré csavarta elnyűtt köpenyét, még egy pillanat, hogy a szalma alá dugja a könyvet, amit olvasott – a lovászok nem tisztelték a tulajdont –, és már csúszott is megint lefelé a létrán, ki a dühöngő viharba.

L Pokoli utazás volt. A szél süvített a hágón, rángatta a jókora hintót, azzal fenyegetve, hogy bármelyik pillanatban felborítja. Ott szorongva a bakon Jeffries mellett a köpeny nem sok védelmet adott a zuhogó eső ellen, és még kevésbé segített, amikor le kellett szállnia

– úgy tűnt, ezt percenként kell megtennie – és neki kellett feszítenie a vállát a keréknek, hogy kiszabadítsa a nyomorult szerkezetet egy– egy sáros pocsolya ragacsos szorításából. Mégis, alig érzékelte az utazás fizikai kényelmetlenségeit, annyira betöltötték gondolatait annak lehetséges okai. Nem sok olyan sürgős ügy lehetett, ami kikényszeríthet egy Lord Dunsanyhez hasonló öregembert egy ilyen napon, különösen az Ellesmere–hez vezető hepehupás, rossz útra. Biztosan valami üzenet jött Ellesmere–től, és az csak Lady Genevára vagy a gyermekére vonatkozhat. A szolgák fecsegéséből hallotta, hogy Lady Genevának januárban kell szülnie, ebből gyorsan számolt visszafelé, magában megint elátkozta Geneva Dunsanyt, aztán sietve elmondott egy imát a könnyű szülésért. Azóta mindent megtett, hogy lehetőleg ne gondoljon rá. Mindössze három nappal az esküvője előtt volt vele, nem lehetett biztos semmiben. Lady Dunsany már egy héttel korábban elutazott Ellesmere–hez, hogy a lányával legyen. Azóta naponta küldött haza hírnököket, hogy elvigyék neki a tucatnyi holmit, amit elfelejtett magával vinni, de azonnal szüksége van rá, és amikor megérkeztek Helwaterbe, mindegyikük azt jelentette: „Még semmi hír.” Most viszont volt hír, mégpedig nyilvánvalóan rossz. A sárral vívott utolsó csatája után, ahogy ment vissza a hintó eleje felé, Lady Isobel arcát látta meg kikandikálni az ablakot borító máriaüveg lap mögül. – Ó, MacKenzie! – szólította meg, és arcát eltorzította a félelem és zavar. – Kérem, messze vagyunk még? Közelebb hajolt, hogy a fülébe kiabálhasson az út mindkét oldalán lezúduló víz robaja és dübörgése közepette. – Jeffries szerint még négy mérföld, kisasszony! Két óra út talán. – Ha ez az átkozott, száguldó hintó nem borul fel és nem borítja szerencsétlen utasait az Ashness hídról a Watendlath Tarnba, tette hozzá magában némán.

Isobel bólintott köszönetképp, és leengedte az ablakot, de Jamie még meglátta, hogy az arcán csillogó nedvesség éppen annyira származik a könnyektől, mint az esőtől. Az aggodalom kígyója, ami a szíve köré csavarodott, most lejjebb csúszott, hogy a beleiben tekeredjen össze. Végül majdnem három órába telt, mire begördült a hintó Ellesmere udvarára. Lord Dunsany habozás nélkül leugrott, és szinte meg sem állva, hogy kisebbik lányának a karját nyújtsa, besietett a házba. Majdnem egy újabb órába telt, hogy leszerszámozzák és lecsutakolják a lovakat, lemossák a hintó kerekeire száradt sarat, és mindent elrendezzenek Ellesmere istállójában. A hidegtől, kimerültségtől és éhségtől dermedten Jeffrieszel együtt Ellesmere konyháiban kerestek menedéket és táplálékot. – Szegény fickók, ti aztán jól elkékültetek a hidegtől – jegyezte meg a szakácsnő. – Üljetek csak le, mindjárt kerítek nektek valami meleg ételt. – Éles arcú, madárcsontú asszony volt, alakja meghazudtolta művészetét, amivel perceken belül hatalmas, ínycsiklandozó omlettet tett eléjük, mellette bőséges adag vajat és kenyeret, meg egy kis köcsög lekvárt. – Tisztességes, igazán tisztességes – jelentette ki Jeffries, elismerő pillantást vetve a terített asztalra. Intett a szakácsnőnek. – Nem mintha nem csúszna le könnyebben egy–két csepp valamivel, ami megolajozza az útját, nem igaz? Olyan asszonynak látszik maga, akinek megesik a szíve két szerencsétlen, félig megfagyott fickón, ugye, drágám? Talán az ír rábeszélőképességének volt köszönhető, vagy a csöpögő, gőzölgő ruháik látványának, de az érvelés megtette a hatását, mert megjelent egy palack brandy is a borsőrlő mellett. Jeffries töltött egy jókora adagot, és habozás nélkül kiitta, még az ajkát is megnyalta utána.

– Á, így már mindjárt más! Nesze, fiam! – Jamie elé tolta az üveget, aztán kényelmesen letelepedett a meleg étel elé, meg egy jó kis fecsegésre a szolgálókkal. – Na hát, mi újság errefelé? Megszületett már a baba? – Ó, igen, tegnap éjjel! – felelte buzgón a konyhalány. – Egész éjjel fent voltunk, eljött a doktor is, tiszta lepedőket meg törülközőket kértek, az egész ház a feje tetején állt. De a baba volt a legkisebb baj! – Hát akkor – szakította félbe a szakácsnő rosszalló arckifejezéssel. – Több itt a munka, mintsem csak álldogáljunk itt pletykálkodva. Talpra, Mary Ann, menj föl a dolgozószobába, és nézd meg, hogy őlordságának van–e szüksége még valamire. Jamie, miközben kitörölte a tányérját egy szelet kenyérrel, megfigyelte, hogy a lány egyáltalán nem jött zavarba a rendreutasítástól, sőt, olyan fürgén távozott, hogy Jamie arra következtetett, valami rendkívül érdekes dolog történhet éppen abban a dolgozószobában. Hogy megszerezte hallgatóságának osztatlan figyelmét, a szakácsnő megengedte magának, hogy némi megjátszott szerénységgel előadja a pletykát is. – Jó néhány hónapja kezdődött az egész, mikor a szegény kis Lady Geneván kezdett megmutatkozni. Őlordsága olyan édes volt hozzá, mint a méz, mióta összeházasodtak, nem tudta eléggé körülugrálni, amit csak akart, Londonból rendelte neki, folyton kérdezgette, elég melegben van–e, azt kapta–e enni, amit csak akart… mondhatom, körülrajongta őlordsága. De aztán amikor megtudta, hogy gyermeket vár! – A szakácsnő elhallgatott, és baljóslatúan fintorgott. Jamie kétségbeesetten szerette volna megtudni, hogy mi van a gyermekkel, fiú lett–e vagy lány, hogyan érkezett? De úgy tűnt, semmi módon nem lehet siettetni az asszonyt, ezért igyekezett uralkodni az arckifejezésén, hogy a lehető legfigyelmesebbnek tűnjön, és bátorítón előrehajolt.

– Micsoda kiabálás volt, hogy dühöngött! – folytatta a szakácsnő, karjait a levegőbe lökve, hogy illusztrálja rémületét. – Az úr kiabált, az úrnő sírt, mind a ketten föl–alá rohangáltak és csapkodták az ajtókat, az úr mindennek elmondta a feleségét, hogy azt még egy istállóban se ismételhetném el, mondtam is Mary Ann–nek, amikor mesélte nekem… – Hát nem örült őlordsága a gyermeknek? – szakította félbe Jamie. Az omlett kezdett kemény csomóba összeállni valahol a szegycsontja alatt. Ivott még egy kortyot a brandyből, abban a reményben, hogy az majd segít. A szakácsnő feléje fordította élénk, madárszerű szemét, szemöldökét pedig elismerően felhúzta ekkora intelligencia láttán. – Bizony, az ember azt hinné, hogy örült, igaz? Márpedig nem! Egyáltalán nem – tette hozzá jelentőségteljes hangsúllyal. – És miért nem? – kérdezte Jeffries nem sok érdeklődéssel. – Azt mondta, azért – felelte a szakácsnő, az információ botrányossága iránti tiszteletből lehalkítva a hangját –, mert a gyermek nem az övé! Jeffries, már a második pohara mellett, magában mulatva, megvetően horkantott. – Vén kecske a fiatal lánnyal? Szerintem már az is elég, de hogy a pokolba akarja tudni őlordsága, hogy kié az a poronty? Épp annyira lehet az övé is, mint bárki másé, nem? Hisz csak a méltóságos úrnő szavára hagyatkozhat, igaz? A szakácsnő keskeny szája széles, rosszindulatú mosolyra húzódott. – Ó, azt én nem mondom, hogy tudja, kié a kölyök, nem… De egyetlen biztos oka lehet, hogy tudja, nem az övé, nem igaz? Jeffries a székén hátradőlve a szakácsnőre bámult. – Micsoda? – kérdezte. – Azt akarja mondani, hogy őlordsága tehetetlen? – Erre a szaftos gondolatra széles vigyor hasította ketté naptól cserzett arcát. Jamie érezte, hogy emelkedik gyomrában az

omlett, és gyorsan lenyelt még egy kis brandyt. – Hát, én nem tudom, az az egy biztos. – A szakácsnő szája prűd mosolyra görbült, aztán kitárult, hogy hozzátegye: – Bár a szobalány megmondta, hogy a lepedők, amiket a nászágyról leszedett, olyan fehérek voltak, mint ahogy fölrakta őket. Ez már túl sok volt. Jeffries elégedett kuncogását félbeszakítva Jamie nagy puffanással letette a poharát, és nyíltan megkérdezte: – A gyermek életben maradt? A szakácsnő és Jeffries döbbenten bámult, de aztán egy pillanatnyi riadalom után a szakácsnő bólintott válaszképpen. – Ó igen, az az egy biztos. Szép, egészséges kis fickó, legalábbis úgy hallottam. Azt hittem, már tudja. Az anyja az, aki meghalt. A nyers kijelentés csöndbe borította a konyhát. Egy pillanatig még Jeffries is hallgatott, kijózanította a halál. Aztán gyorsan keresztet vetett magára, és azt motyogta: – Isten nyugosztalja a lelkét. – És lenyelte a maradék brandyjét. Jamie érezte, hogy ég a torka, a brandytől vagy a könnyektől–e, azt maga sem tudta. A megrázkódtatás és a bánat úgy fojtogatta, mint egy nyelőcsövébe szorult pamutgombolyag, s alig tudta kinyögni: – Mikor? – Ma reggel – felelte a szakácsnő, gyászosan ingatva a fejét. – Dél előtt nem sokkal, a szegény pára. Egy ideig azt gondolták, miután megszületett a baba, hogy nem lesz semmi baja; Mary Ann mesélte, hogy felült, kezébe fogta az apróságot és nevetett. – Nagyot sóhajtott a gondolatra. – De aztán a hajnal közeledtével megint elkezdett erősen vérezni. Visszahívták a doktort, az jött is, ahogy csak tudott, de… A kicsapódó ajtó szakította félbe az elbeszélést. Mary Ann volt az, szeme tágra nyílt a főkötője alatt, lihegett az izgalomtól és a megerőltetéstől. – Az ura hívatja! – tört ki belőle, és szeme kapkodva cikázott Jamie meg a kocsis között. – Mindkettőjüket, de azonnal, és óh, uram

– nyelt egyet, és Jeffries felé bólintott –, azt mondta, hogy az ég szerelmére, hozzák a pisztolyt is! A kocsis döbbent pillantást váltott Jamie–vel, aztán talpra ugrott, és kirohant az istállók irányába. Mint a legtöbb kocsis, ő is tartott néhány töltött pisztolyt az ülése alatt, az esetleges útonállók ellen. Jeffriesnek beletelt volna pár percébe, hogy megtalálja a fegyvereket, és még többe, ha Jamie megvárta volna, míg ellenőrzi, hogy nem ártott–e a puskapornak a nyirkos idő. Jamie tehát felugrott, és karon ragadta a reszkető cselédet. – Mutassa, hol a dolgozószoba! – szólt rá. – Gyorsan! De a kiabálás hangja is odavezette volna, amint elérte a lépcső tetejét. Minden teketória nélkül félretolta Mary Annt, és egy pillanatra megállt az ajtó előtt, hogy azonnal berontson–e, vagy megvárja Jeffriest. – Micsoda merő szívtelen arcátlanság, hogy ilyen vádakkal illeti! – csattant fel Dunsany, és öreges hangja remegett a haragtól és fájdalomtól. – És szegény báránykám még ki sem hűlt az ágyában! Maga elvetemült, gyáva gazember! Nem tűröm, hogy a gyermek még egyetlen éjszakát is a maga fedele alatt töltsön! – Itt marad a kis fattyú! – Ellesmere hangja rekedten csikorgott. Még egy jóval tapasztalatlanabb megfigyelőnek is feltűnt volna, mennyire hadilábon áll őlordsága az itallal. – Bármennyire fattyú is, mégiscsak az én örökösöm, és itt marad velem! Megvettem és kifizettem, és bármilyen szajha volt is az anyja, mégiscsak adott egy fiút nekem! – A pokolba magával! – Dunsany hangja olyan átható magasságot ért el, hogy már alig volt több vinnyogásnál, de azért egyértelmű volt benne a felháborodás. – Megvette? Maga… maga… hogy merészeli azt sugallni… – Én nem sugallom. – Ellesmere hangja még mindig rekedt volt, de már jobban uralkodott rajta. – Eladta nekem a lányát, méghozzá csalárd fondorlattal – közölte gúnyosan a rekedt hang. – Harmincezer

fontot fizettem egy jó családból való szűzért. A második feltétel nem teljesült, és most már az elsőt is kétségbe vonom. – Kitöltött folyadék hangja hallatszott az ajtón át, utána pedig fa asztallapon pohár csikordulása. – Úgy tűnik nekem, hogy az ön ivási kényszere már túlzás, uram – jegyezte meg Dunsany. Hangja reszketett az erőfeszítéstől, annyira igyekezett uralkodni az érzelmein. – Csak nyilvánvaló részegségének tulajdoníthatom az undorító gyalázatot, amit a lányom tisztaságára akar borítani. És mivel így áll a helyzet, fogom az unokámat és távozom. – Ó, az unokája, csak nem? – Ellesmere beszéde összefolyt, hangja csúfondáros volt. – Úgy látom, átkozottul biztos a lánya „tisztaságában”. A kölyök biztos nem a magáé? A lánya azt mondta… – Meglepett kiáltással hirtelen elhallgatott, aztán nagy csattanás következett. Jamie bukkant fel az ajtóban, mert nem mert tovább várni, és ott találta Ellesmere–t és Lord Dunsanyt összegabalyodva a kandalló előtti szőnyegen, ide–oda gördültek kabátok és végtagok forgatagában, és egyikük sem törődött a mögöttük égő tűzzel. Jamie egy pillanat alatt felmérte a helyzetet, aztán egy alkalmas nyíláson át benyúlt a csetepatéba, és talpra rántotta munkaadóját. – Hallgasson, uram – morogta Dunsany fülébe, és hátrahúzta Ellesmere lihegő alakja elől. Aztán: – Hagyja abba, vén ostoba! – sziszegte, mikor Dunsany ész nélkül tovább küszködött, hogy elérje az ellenfelét. Ellesmere majdnem olyan öreg volt, mint Dunsany, de erősebb felépítésű és egyértelműen jobb kondícióban, részegsége ellenére is. A gróf nagy nehezen talpra állt, ritkás haja összeborzolódott, véreres szemével Dunsanyt nézte mereven. Keze fejével megtörölte nyállal befröcskölt száját, kövér válla föl–le mozgott. – Mocsok – közölte szinte társalogva. – Merészeljen csak… kezet emelni rám, jó? – Még mindig levegőért kapkodva a csengőzsinór

felé támolygott. Egyáltalán nem volt biztos, hogy Lord Dunsany talpon marad, de nem volt idő emiatt aggódni. Jamie elengedte a munkaadóját, és elkapta Ellesmere tapogatózó kezét. – Ne, uram! – szól rá a lehető legtisztelettudóbban. Nyers, medvetáncoltató ölelésben átterelte a szobán a nagydarab grófot. – Azt hiszem, nem lenne… bölcs dolog… belekeverni ebbe a… szolgáit. – Nagyot nyögve belenyomta Ellesmere–t egy székbe. – Legjobb lesz, ha itt marad, uram. – Jeffries, mindkét kezében egy–egy felhúzott pisztollyal, óvakodva lépett be a szobába, pillantása ide–oda cikázott a mély karosszékből feltápászkodni próbáló Ellesmere és Lord Dunsany között, aki bizonytalanul kapaszkodott egy asztal peremébe. Öreg arca fehér volt, mint a papír. Jeffries Dunsanyre nézett, utasításra várva, s mivel nem érkezett semmi, ösztönösen Jamie–re pillantott. Jamie tudatában volt a rettenetes ingerültségnek; de miért várják tőle, hogy megoldja ezt a bonyodalmat? Mindazonáltal fontos volt, hogy a helwateri társaság a legnagyobb sietséggel távozzon a színről. Előrelépett és karon fogta Dunsanyt. – Induljunk el, uram – javasolta. Elválasztotta a kornyadozó Dunsanyt az asztaltól, és megpróbálta az ajtó felé kormányozni a magas, öreg főnemest. Csakhogy a menekülésnek éppen ebben a pillanatában az ajtó el volt torlaszolva. – William? – Lady Dunsany kerek arcán, mely még a friss gyász jeleitől volt maszatos, egyfajta tompa csodálkozás jelent meg a dolgozószobában lejátszódó jelenet láttán. Karjában egy jókora, rendetlen fehérneműkötegnek látszó valamit tartott. Ezt most a tétova kérdés mozdulatával emelte föl. – A cseléd szólt, hogy azt akarja, hozzam ide a babát. De mit… – Ellesmere ordítása szakította félbe. A gróf a rá szegeződő pisztolyokkal mit sem törődve felugrott székéről, és félrelökte az útból a szájtátva bámuló Jeffriest. – Ő az enyém! – Ellesmere, Lady Dunsanyt durván a

faburkolatnak lökve, kitépte a csomagot a karjából, aztán a melléhez szorítva hátrált az ablak felé. Dunsanyre bámult, és úgy lihegett, mint egy sarokba szorított állat. – Az enyém, hallják? A csomag hangos sikítást hallatott, mintha tiltakozni akarna eme kijelentés ellen, Dunsany pedig, a sokktól felgerjedve, hogy unokáját Ellesmere karjában látja, dühtől eltorzult arccal előrelépett. – Adja ide nekem! – Menjen a pokolba, maga töketlen fráter! – Ellesmere meglepő fürgeséggel ugrott el Dunsany elől. Félrehúzta a függönyöket és fél kézzel felrántotta az ablakot, a másikkal a síró csecsemőt markolva. – Tűnjön… el… a… házamból! – zihálta, és minden lélegzetvétellel tágabbra nyitotta az ablakszárnyat. – Menjenek! Most rögtön, vagy ledobom a kis fattyút, esküszöm, megteszem! – Fenyegetését hangsúlyozandó, a nyivákoló csomagot az ablakpárkány és az üres sötétség felé lökte, ahol harminclábnyi mélységben az udvar nedves kövei várták. Jamie Fraser tudatos gondolatok vagy a következményektől való félelem nélkül, azzal az ösztönnel cselekedett, ami tucatnyi csatán átvezérelte már. Kiragadta az egyik pisztolyt a kővé dermedt Jeffries kezéből, sarkon fordult, és ugyanazzal a mozdulattal lőtt is. A lövés dörrenésére mindenki elhallgatott, még a gyermek is abbahagyta a sírást. Ellesmere arca elfehéredett, vastag szemöldöke kérdőn a magasba húzódott. Aztán megtántorodott, Jamie pedig előreugrott, s valamiféle elkülönült tisztánlátással meglátta az apró kerek lyukat a gyermek lelógó takaróján, ahol átment rajta a pisztolygolyó. Azután csak állt földbe gyökerezett lábbal a kandalló előtti szőnyegen, nem törődve a vádliját perzselő tűzzel, sem Ellesmere még szuszogó testével a lába előtt, sem Lady Dunsany szabályos, hisztérikus sikításával, ami olyan átható volt, mint egy páváé. Csak állt, szorosan lehunyt szemmel, reszketve, mint a nyárfalevél, képtelen volt megmozdulni vagy gondolkozni, és

karjával szorosan átölelte azt az alaktalan, tekergő, rikoltozó csomagot, ami a fiát rejtette.

L – MacKenzie–vel akarok beszélni, négyszemközt. – Lady Dunsany kifejezetten oda nem illő jelenség volt az istállóban. Kicsi, gömbölyded és tökéletes volt a fekete lenvászonban, olyan, mint egy porcelán kínai dísztárgy, amit elvettek dédelgetett, biztonságos helyéről a kandallópárkányon, és most folytonosan az eltörés veszélye fenyegeti itt, a durva állatok és borotválatlan férfiak világában. Hughes az úrnőjére vetett tökéletesen elképedt pillantással meghajolt és lesimította az üstökét, aztán visszavonult a szerszámos kamra mögötti odújába, ott hagyva vele kettesben MacKenzie–t. Közelről az asszony törékenységének benyomását még erősítette arcának sápadtsága, amit az orra és szeme sarkában halvány rózsaszín árnyalt. Olyan volt, mint egy gyászba öltözött nagyon kicsi és méltóságteljes nyúl. Jamie érezte, hogy hellyel kellene kínálnia, de nem akadt hely, ahová leülhetett volna, kivéve egy szénakupacot vagy egy felfordított talicskát. – Ma reggel volt a halottszemle, MacKenzie – közölte. – Igen, méltóságos asszonyom. – Ezt tudta; mindannyian tudták, a többi lovász el is kerülte őt egész reggel. Nem tiszteletből; inkább a rettegés tartotta távol őket attól, aki halálos betegségben szenved. Jeffries tudta, hogy mi történt Ellesmere szalonjában, és ez azt jelentette, hogy minden szolga tudta. De senki nem beszélt róla. – A halottszemle döntése az lett, hogy Ellesmere gróf halálát baleset okozta. A halottkém elmélete szerint őlordsága… zavarodott volt – egy halvány, utálkozó fintort vágott – a lányom halála miatt. – A hangja kissé reszketett, de nem tört meg. A törékeny Lady

Dunsany nyugodtabban viselte a tragédiát, mint a férje; a szolgák pletykái szerint őlordsága nem kelt fel az ágyából, mióta visszatért Ellesmere–től. – Igazán, méltóságos asszonyom? – Jeffriest behívták tanúskodni, MacKenzie–t nem. Amennyire a halottszemle megállapíthatta, MacKenzie lovász hozzá sem ért Ellesmere–hez. Lady Dunsany egyenesen a szemébe nézett. Halvány kékeszöld szeme volt, mint a lányának, Isobelnek, de az Isobelen ragyogó szőke haj megfakult az anyján, benne fehér tincsek keveredtek, amik ezüstösen csillantak az istálló nyitott ajtaján át beözönlő fényben. – Hálásak vagyunk magának, MacKenzie – mondta halkan. – Köszönöm, méltóságos asszonyom! – Nagyon hálásak – ismételte meg, és még mindig feszülten a szemébe nézett. – MacKenzie nem az igazi neve, ugye? – kérdezte hirtelen. – Nem, méltóságos asszonyom. – Jeges borzongás szaladt le a gerincén, a vállára sütő délutáni nap melegének ellenére. Mennyit mondhatott el vajon Lady Geneva az anyjának a halála előtt? Úgy tűnt, az asszony megérezte, hogy megmerevedett, mert a szája két sarka megemelkedett, amiről Jamie azt gondolta, hogy biztató mosoly akar lenni. – Azt hiszem, még nem kell megkérdeznem, hogy mi az igazi – nyugtatta meg. – De lenne egy kérdésem, MacKenzie. Szeretne hazamenni? – Haza? – ismételte meg a kérdést tompán. – Skóciába. – Az asszony erősen figyelte Jamie–t. – Tudom, hogy ki maga – közölte. – Nem a nevét, de azt igen, hogy maga John egyik jakobita foglya. A férjem elmondta nekem. Jamie aggódva nézte, de Lady Dunsany nem tűnt zaklatottnak, legalábbis nem jobban, mint bármely olyan asszony lett volna, aki épp elveszítette a lányát, de rögtön nyert is egy unokát. – Remélem megbocsátja, hogy megtévesztettem, méltóságos

asszonyom – válaszolta. – Őlordsága… – Meg akart kímélni a nehézségektől – fejezte be helyette Lady Dunsany. – Igen, tudom. William túl sokat aggódik. – De a szemöldökei közötti mély ránc mégiscsak enyhült egy kicsit a férje aggodalmainak gondolatára. Férje iránti rajongásának láttán váratlanul megfoghatatlan fájdalom nyilallt Jamie–be. – Mi nem vagyunk gazdagok, erre talán már rájött Ellesmere megjegyzéseiből – folytatta Lady Dunsany. – Helwater eléggé el van adósodva. Most azonban az unokám az örököse az ország egyik legnagyobb vagyonának. Erre nemigen lehetett mást felelni, mint hogy – Igazán, asszonyom? –, bár a megjegyzéstől leginkább úgy érezte magát, mintha ő lenne a szalonban élő papagáj. Előző nap látta a madarat, amikor lopva a virágágyak között osont alkonyattájt, kihasználva az alkalmat, hogy a család a vacsorához öltözködik, mert az ablakon át egy pillantást akart vetni az új Ellesmere grófra. – Nagyon visszavonultan élünk mi itt – folytatta az asszony. – Ritkán látogatunk el Londonba, és a férjemnek vajmi kevés a befolyása a magasabb körökben. De… – Igen, méltóságos asszonyom? – Jamie–nek addigra volt némi gyanúja, hogy mire akar kilyukadni őméltósága ezzel a körülményes beszélgetéssel, és hirtelen izgalom nyilallt belé a bordái alatt. – John… vagyis Lord John Grey, jelentős befolyással bíró családból származik. A mostohaapja… de hát ennek semmi jelentősége. – Vállat vont, az apró, fekete vászonba burkolt vállak elhessentették a részleteket. – A lényeg az, hogy lehetséges volna jelentős befolyást gyakorolni a maga érdekében, hogy felmentsék adott szavának kötelmei alól, és visszatérhessen Skóciába. Azért jöttem ide, hogy megkérdezzem: haza akar menni, MacKenzie? Jamie úgy érezte, elakad a lélegzete, mintha valaki jó erősen gyomron vágta volna. Skócia. Elmenni ebből a nyirkos, nedves levegőből, elindulni a

tiltott úton, és végigmenni rajta szabad, hosszú léptekkel, fel a kőszirtekig, végig a rőtvadak ösvényein, érezni, ahogy tisztul a levegő, és a rekettye meg a hanga illatával élesedik a szaglása. Hazamenni! Megszűnni idegennek lenni. Elmenni a gyűlöletből és magányból, megérkezni Lallybrochba, meglátni a nővére arcát felderülni a láttán, érezni karját a dereka körül, Ian ölelését a vállán, a gyerekkezek öklöző, markoló szorítását, ahogy a ruháját húzkodják. Elmenni, és soha többé nem látni vagy hallani a saját gyermekét. Lady Dunsanyre bámult, meglehetősen üres arccal, hogy ne is sejthesse, micsoda zűrzavart okozott neki az ajánlata. Előző nap végül megtalálta a gyermeket. Mélyen aludt, úgy feküdt egy kosárban a gyerekszoba ablaka mellett a második emeleten. Ahogy bizonytalanul kapaszkodott egy normann fenyő ágán, kigúvadó szemekkel figyelt, hogy láthassa a csecsemőt az őt elrejtő fenyőtűk függönyén keresztül. A kicsi arca csak profilból látszott, egyik kövér orcája fodros vállán nyugodott. Sapkája félrecsúszott, így láthatta az apró koponya sima, ívelt hajlatát, amit halvány arany pihe borított. „Hála istennek, nem vörös”, ez volt az első gondolata, és hálából gyorsan keresztet vetett. „Istenem, milyen kicsi!”, volt a második, és hirtelen ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy belépjen az ablakon, és felkapja a kisfiút. A sima, gyönyörűen formált fej éppen beleillene a tenyerébe, hogy azon pihenjen, és emlékeiben érezte a tekergő kis testet, melyet egy pillanatra a szívéhez ölelhetett. – Erős kis fickó vagy – suttogta. – Erős, derék és szép. De istenem, milyen kicsi vagy! Lady Dunsany türelmesen várt. Jamie tisztelettel meghajtotta előtte a fejét, nem tudván, nem követ–e el végzetes hibát, de képtelen volt másképp dönteni. – Köszönöm önnek, méltóságos asszonyom, de… azt hiszem, nem

megyek el… most még. A hölgy egyik halvány szemöldöke kissé megremegett, de ő is hasonló méltósággal hajtotta meg feléje a fejét. – Ahogy kívánja, MacKenzie. Csak szólnia kell. Megfordult, mint egy óramű apró figurája, és távozott, visszament a helwateri világba, ami Jamie–nek most ezerszer inkább a börtöne lett, mint valaha volt.

16

Willie Jamie Fraser határtalan meglepetésére a következő néhány év életének legboldogabb időszakai közé tartozott, kivéve persze házasságának éveit. Megszabadulva a felelősségtől, ami a bérlőkkel, tisztelőkkel, sőt saját magán kívül mindenkivel együtt járt, és hogy csak a lovakról kellett gondoskodnia, meglehetősen egyszerű volt az élete. Míg a halottszemle nem vett róla tudomást, Jeffries éppen eleget szivárogtatott ki Ellesmere haláláról ahhoz, hogy a többi szolga távolságtartó tisztelettel kezelje őt, de ne tartson igényt a társaságára. Jutott neki elegendő élelem, megfelelő ruházat, hogy ne fázzon, és tisztességes legyen a külseje, és az időnként a Skót–felföldről érkező diszkrét levelek biztosították afelől, hogy ott is hasonló a helyzet. A helwateri csendes élet egyik váratlan előnye az lett, hogy valamiképpen rendbehozta furcsa félig–meddig barátságát Lord John Greyjel. Az őrnagy, ahogy megígérte, negyedévenként megjelent, s minden alkalommal ott maradt néhány napra a Dunsany családnál. Mindazonáltal még kísérletet sem tett arra, hogy sóvárogva Jamie–re nézzen vagy beszéljen vele, a legszükségesebb udvarias érdeklődésen felül. Jamie lassanként rádöbbent mindarra, amire Lady Dunsany utalt, amikor felajánlotta, hogy szabadon engedik. „John… vagyis Lord John Grey, jelentős befolyással bíró családból származik. A mostohaapja… de hát ennek semmi jelentősége”, mondta. Mégis volt azonban jelentősége. Nem őfelsége kénye–kedve hozta őt ide

ahelyett, hogy az óceán veszedelmes átkelésére ítélték volna, és a majdnem–rabszolgaságra Amerikában. Mindez John Grey befolyásának volt köszönhető. Márpedig ezt nem bosszúból vagy aljas szándékkal tette, hisz sosem bámulta vágyakozva, nem próbálkozott semmivel, soha egy szót sem szólt a leghétköznapibb társalgáson kívül. Nem, azért hozta ide Jamie–t, mert ez volt a legjobb, amit tehetett; mivel akkor egyszerűen lehetetlen lett volna szabadon engednie, Grey megtett minden tőle telhetőt, hogy kellemesebbé tegye fogságának körülményeit – azzal, hogy gondoskodott számára levegőről, fényről és lovakról. Belekerült némi erőfeszítésébe, de megtette. Amikor Grey legközelebbi negyedéves látogatása alkalmával megjelent az istállóudvarban, Jamie megvárta, míg az őrnagy magára marad, és egy hatalmas májsárga lovat csodál. Odalépett Grey mellé, s ő is a kerítésnek támaszkodott. Pár percig némán szemlélték a lovat. – Király gyalogja a király négyre – szólalt meg végül Jamie halkan, s közben nem nézett a mellette álló férfira. Érzékelte, hogy a másik összerezzen meglepetésében, és magán érezte Grey tekintetét, de nem fordította el a fejét. Aztán érezte alkarja alatt a fa reccsenését, ahogy Grey visszafordult és újra a kerítésre támaszkodott. – Királynő lovagja a királynő futója háromra – felelte Grey, és hangja egy kicsit rekedtebb volt a szokottnál. Azóta Grey minden látogatása alkalmával elment az istállóba is, hogy egy estét Jamie durva székén kuporogva töltsön, beszélgetéssel. Nem volt sakktáblájuk, szóban pedig ritkán játszottak, de a késő éjjelig tartó beszélgetések folytatódtak – ez volt Jamie egyetlen kapcsolata a Helwateren túli világgal, és kis örömöt nyújtott neki, aminek mindketten már előre örültek minden negyedévben. Mindenekfölött pedig ott volt neki Willie. Helwater a lovaknak élt – még mielőtt a kisfiú szilárdan megállt volna a lábán, a nagyapja

már pónira ültette, hogy körbevezessék a karámban. Mire Willie hároméves lett, önállóan tudott lovagolni – MacKenzie, a lovász óvó felügyelete mellett. Willie erős, bátor, ügyes kis fickó volt. Káprázatos mosolyával a madarakat is lebűvölhette volna a fáról, ha akarta volna. Egyúttal rettentően el is volt kényeztetve. Mint Ellesmere kilencedik grófja, valamint Ellesmere és Helwater egyetlen örököse, akit sem anyja, sem apja nem tudott már kordában tartani, a feje tetején táncolt rajongó nagyszüleinek, fiatal nagynénjének és a birtok minden szolgájának – kivéve MacKenzie–t. Márpedig ez nem volt könnyű feladat. Eddig, ha megfenyegette a fiút, hogy nem engedi a lovak körül segíteni, az elegendő volt Willie legvadabb szertelenkedéseinek elfojtására az istállókban, de előbb vagy utóbb a puszta fenyegetések már nem lesznek hatásosak, és a lovász MacKenzie azon kapta magát, hogy eltűnődik rajta, mi fog történni, ha végül elveszíti az önuralmát, és megruházza a parányi szörnyeteget. Kölyökkorában őt a hallótávolságon belüli legközelebbi férfi rokona eszméletlenre verte volna, ha valaha is merészelt volna úgy szólni egy nőhöz, ahogy Willie–t hallotta beszélni a nagynénjével meg a szolgálókkal, és egyre gyakrabban érzett késztetést, hogy behúzza Willie–t egy üres istállóbokszba, és kicsit kijavítsa a modorát. Legnagyobbrészt azonban csak öröme telt Willie–ben. A fiú rajongott MacKenzie–ért, és ahogy egyre idősebb lett, órákat töltött a társaságában, lovagolt a hatalmas igáslovakon, miközben azok a súlyos boronát vontatták a szántókon, és ott kuksolt imbolyogva a szénásszekereken, amikor nyáron jöttek lefelé a magasabban fekvő legelőkről. Volt azonban valami, ami veszélyeztette ezt a békés életet, és az minden hónappal egyre fenyegetőbbé vált. Ironikus módon a fenyegetés magától Willie–től származott, pedig ő nem tehetett róla.

– Nagyon csinos fiúcska lett belőle, az biztos! És milyen ügyes kis lovas! – Lady Grozier áradozott így Lady Dunsany mellett a verandán állva, miközben Willie–t figyelték, hogy kóborol póniján a pázsit szélénél. Willie nagyanyja nevetett, és rajongó szemekkel nézte a fiút. – Ó, igen, és nagyon szereti a póniját. Alig tudjuk becsalni a házba, hogy egyen valamit. És még jobban rajong a lovászáért! Néha azon viccelődünk, hogy amennyi időt MacKenzie–vel tölt, már kezd is hasonlítani MacKenzie–re! Lady Grozier, aki eddig természetesen keresztülnézett a lovászon, most MacKenzie felé pillantott. – Jé, milyen igaza van! – kiáltott föl derűsen. – Nézze csak meg, Willie is ugyanolyan peckesen tartja a fejét, és éppen olyan formájú a válla! Milyen vicces! Jamie tisztelettudóan meghajolt a hölgyek felé, de érezte, hogy hideg verejték csordul le az arcán. Tudta, hogy ez be fog következni, de nem akarta elhinni, hogy a hasonlóság annyira szembeszökő, hogy rajta kívül mindenki észreveszi. A csecsemő Willie kövér volt és holdvilágképű, egyáltalán senkire sem hasonlított. Ahogy azonban növekedett, a puha háj eltűnt az arcáról meg az álláról, és míg orra a gyermekkori puha, pisze orr maradt, egyre nyilvánvalóbbá váltak magas, széles arccsontjai, és a kisgyermekkorában még fakókék szemek most tisztán, sötétkéken csillogtak, sűrűn keretezték a koromfekete szempillák, és enyhén ferde vágású lett a megjelenésük. Amikor a hölgyek bementek a házba, és Jamie biztos lehetett benne, hogy senki sem látja, kezével lopva végigtapogatta saját arcvonásait. Valóban olyan nagy lenne a hasonlóság? Willie haja lágy középbarna volt, anyja gesztenyebarna hajának egészen halvány árnyalatával. És azok a hatalmas, áttetsző fülek… az övé csak nem áll el annyira? A baj az volt, hogy Jamie Fraser valójában már jó néhány éve nem

látta saját magát. A lovászoknak nem volt tükrük, ő pedig buzgón kerülte a cselédlányok társaságát, akik esetleg adhattak volna neki egyet. Odalépett a vizesvályúhoz, és mintegy véletlenül föléhajolt, mintha csak a felszínén futkározó egyik vízipókot tanulmányozná. A fodrozódó felszín mögül, amit rajta úszó szénadarabkák pettyeztek és vízipókok kereszteztek, a saját arca bámult vissza rá. Nyelt egyet és látta, hogy megmozdul a tükörkép nyaka. Semmiképp sem volt tökéletes a hasonlóság, de határozottan észrevehető. Inkább a fej meg a váll tartásában és formájában, ahogy Lady Grozier is megfigyelte, de a leghatározottabban a szemében mutatkozott meg. Ez Fraser szem; apjának, Briannek volt ilyen, meg a nővérének, Jennynek. Ha a fiú csontjai még jobban kiütköznek a bőrén keresztül, ha gyermekkori pisze orra hosszúra és egyenesre nő, arccsontjai pedig még szélesebbre – akkor mindenki számára nyilvánvaló lesz. Tükörképe eltűnt a vályúból, ahogy kiegyenesedett, aztán csak állt és vakon az istállóra meredt, ami az utóbbi néhány évben az otthona volt. Forrón tűzött a júliusi nap, mégsem enyhítette a jeges hideget, ami megdermesztette az ujjait, és belereszketett a háta. Elérkezett az ideje, hogy beszéljen Lady Dunsanyvel.

L Szeptember közepére mindent elrendeztek. Kieszközölték a kegyelmet, John Grey hozta el az előző napon. Jamie–nek volt egy kis megtakarított pénze, ami fedezte az útiköltségét, Lady Dunsanytől pedig kapott egy rendes lovat. Már csak az maradt hátra, hogy búcsút intsen helwateri ismerőseinek – és Willie–nek. – Holnap elmegyek – közölte Jamie tényszerűen, tekintetét le nem véve a pej kanca patájáról. A talp, amit ráspolyozott, kezdett simává

válni, fekete szaruforgács durva pora maradt utána az istálló padlóján. – Hová mész? Derwentwaterbe? Veled mehetek? – William, Dunsany vikomtja, Ellesmere kilencedik grófja leugrott az istállóboksz palánkjáról, és akkora puffanással landolt, hogy a pej kanca megijedt tőle és felhorkant. – Ezt ne tegye! – szólt rá Jamie automatikusan. – Nem mondtam már, hogy halkan mozogjon Milly közelében? Nagyon ideges. – Miért? – Ön is ideges lenne, ha a térdét szorítanám. – Kinyúlt egy jókora kéz, és megszorította az izmot éppen a fiú térde fölött. Willie nyüszített egyet, és kuncogva hátrarándult. – Lovagolhatok Millyfloweren, ha készen leszel, Mac? – Nem – válaszolta Jamie türelmesen, mert aznap ezt már vagy tucatszor megismételte. – Ezerszer megmondtam, hogy ő túl nagy még önnek. – De én akarok rajta lovagolni! Jamie sóhajtott, de nem felelt, inkább körbement Milles Fleurs másik oldalára, és fölemelte a ló bal mellső lábát. – Megmondtam, hogy Millyn akarok lovagolni! – Hallottam. – Akkor nyergeld föl nekem! Most azonnal! Ellesmere kilencedik grófja annyira előrebökte az állát, amennyire csak tudta, de szemében a kihívó pillantást némi kétség tompította, amikor találkozott Jamie hideg kék tekintetével. Jamie lassan leengedte a ló patáját, ugyanolyan lassan fölállt, és teljes hat láb négy hüvelykes magasságában kiegyenesedve csípőre tette a kezét, lenézett a három láb hat hüvelyk magas grófra, és nagyon halkan azt mondta: – Nem. – De! – toppantott Willie a szalmával felszórt padlón. – Neked azt kell tenned, amit parancsolok!

– Nem, nem kell. – De igen! – Nem, én… – Jamie úgy megrázta a fejét, hogy vörös haja röpködött a füle körül, összeszorította az ajkát, aztán leguggolt a fiú elé. – Ide hallgasson! – mondta neki. – Nem kell megtennem, amit mond, mert én már nem leszek itt lovász. Mondtam, hogy holnap elmegyek. Willie arca úgy elfehéredett a rémülettől, hogy orrán a szeplők sötéten ütöttek el világos bőrétől. – Azt nem lehet! – vágta rá. – Te nem mehetsz el! – Muszáj. – Nem! – A kis gróf összeszorította az állkapcsát, amitől valóban döbbenetesen hasonlított apai dédapjához. Jamie hálát adott az égnek, hogy a helwateriek közül nyilvánvalóan soha senki nem látta Simon Frasert, Lovat urát. – Én nem engedlek el! – Most kivételesen, uram, ebbe nem szólhat bele – felelte Jamie határozottan, s távozása miatti fájdalmát valamelyest enyhítette, hogy végre beszélhet a fiúval. – Ha elmész… – Willie tétován keresgélt valami fenyegetőt, aztán megtalálta a legkézenfekvőbbet. – Ha elmész – ismételte meg határozottabban –, akkor sikítok meg üvöltök, és megijesztem mind a lovakat! – Ha megnyikkan, kis szörnyeteg, én lekeverek önnek egyet! – Jamie, szokott önuralmát elveszítve, ráadásul riadtan, hogy ez az elkényeztetett kis kölyök megijeszti az értékes, túlérzékeny lovakat, a fiúra meredt. A gróf szeme kikerekedett a haragtól, arca elvörösödött. Vett egy nagy levegőt, aztán megpördült, és végigfutott az istálló hosszában, sikítozva és a karját lengetve. Milles Fleurs, aki már így is feszült volt attól, hogy a patájával babrálnak, hangosan nyerítve felágaskodott és megugrott. Ijedelmét a közeli bokszokból felhangzó éles nyihogás visszhangozta, miközben

Willie kikiabált minden csúnya szót, amit csak ismert – nem volt kevés –, és őrjöngve rugdosta a bokszajtókat. Jamie–nek sikerült elkapnia Milles Fleurs kantárszárát, és jókora erőfeszítéssel ki tudta vezetni a kancát anélkül, hogy neki vagy a lónak baja esett volna. Kikötötte a lovat a legelő kerítéséhez, aztán visszament az istállóba, hogy Willie–t helyretegye. – Francba, francba, francba! – sikította a gróf. – Geci! Hányás! Szar! Baszás! Jamie egy szó nélkül megragadta Willie gallérját, fölemelte a földről, és odavitte a vonagló, rúgkapáló fiút a patkolózsámolyhoz, amelyet használt. Ott leült, térdére fektette a grófot, és ötször–hatszor jó erősen rácsapott a fenekére. Aztán talpra állította a fiút. – Gyűlöllek! – A vikomt könnyáztatta arca élénkvörös volt a dühtől, a keze remegett. – Hát, most én sem rajongok éppen önért, kis fattyú! – vágta rá Jamie. Willie bíborszínű arccal kihúzta magát, a keze ökölbe szorult. – Nem vagyok fattyú! – visította. – Nem vagyok az, nem vagyok az! Vond vissza! Senki se mondhatja ezt nekem! Azt mondtam, vond vissza! Jamie rémülten bámult a fiúra. Tehát mégiscsak pletykáltak, és Willie hallotta. Túl sokáig halogatta a döntést. Vett egy nagy levegőt, aztán még egyet, és remélte, hogy nem fog remegni a hangja. – Visszavonom – felelte lágyan. – Nem lett volna szabad ezt a szót használnom, uram. Szeretett volna letérdelni és átölelni a fiút, vagy felkapni és magához ölelve vigasztalni – de ezt a gesztust egy lovász nem tehette meg egy gróffal, még ilyen ifjúval sem. Égett a bal tenyere, és szorosan összezárta öklét az egyetlen apai gyengédség emléke fölött, amit valószínűleg valaha adott és adni fog a fiának. Willie tudta, hogyan kell viselkednie egy grófnak; mesterien igyekezett elnyomni a könnyeit, bőszen szipogott és ruhaujjával az

arcát törölgette. – Engedje meg, uram. – Jamie letérdelt, és gyengéden megtörölte a fiú arcát a saját durva zsebkendőjével. Willie vörös karikás, bánatos szemével rápillantott a pamut ráncai fölött. – Tényleg muszáj elmenned, Mac? – kérdezte nagyon halkan. – Igen, muszáj. – Jamie belenézett a sötétkék szempárba, mely olyan szívfájdítón hasonlított az övéhez, és hirtelen csöppet sem érdekelte, hogy mi a helyes, és hogy ki látja őket. Erősen magához húzta a fiút, szorosan a szívére ölelte, arcát a vállához szorította, hogy Willie ne láthassa kicsurranó könnyeit, melyek a fiú sűrű, puha hajába hullottak. Willie két karja a nyaka köré fonódott, és szorosan belékapaszkodott. Érezte, hogy a hozzápréselődő kemény kis test rázkódik az elfojtott zokogástól. Megpaskolta apró, sima hátát, lesimította Willie haját, és kelta nyelven mindenfélét mormolt, amit reményei szerint a fiú nem értett. Végül elvette a fiú karjait a nyakából, és gyengéden leengedte őket. – Jöjjön velem a szobámba, Willie, adok önnek valamit. Már régen kiköltözött a szénapadlásról, átvette Hughes kuckóját a szerszámos kamra mellett, amikor az idős lovász nyugalomba vonult. Kicsi szoba volt nagyon egyszerű berendezéssel, de megvolt a két legfontosabb jó tulajdonsága: meleg volt, és a saját külön birodalma. Az ágyon, széken és éjjeliedényen kívül volt egy kis asztala is, ezen állt a néhány könyve, egy hatalmas gyertya kerámia gyertyatartóban, meg egy vastag, tömzsi, kisebb gyertya, ami a Szűz kicsi szobra előtt állt az egyik oldalon. Olcsó fafaragás volt, Jenny küldte még neki, de Franciaországban készült, és volt némi művészi értéke is. – Mire való az a kicsi gyertya? – kérdezte Willie. – Nagyi azt mondja, hogy csak a büdös pápisták égetnek gyertyát a pogány képek előtt.

– Tudja, én is büdös pápista vagyok – közölte Jamie, és szája száraz mosolyra húzódott. – De ez nem pogány kép, hanem az Áldott Szűz szobra. – Te is az vagy? – Ez a kijelentés láthatóan csak fokozta a fiú elragadtatását. – És a pápisták miért égetnek gyertyát a szobrok előtt? Jamie kezével végigszántott a haján. – Hát igen, ez… talán az imádkozás egy módja… meg az emlékezésé. Meggyújt az ember egy gyertyát, elmond egy imát és azokra gondol, akiket szeret. Amíg ég a gyertya, a láng rájuk emlékezteti. – Kire emlékezel? – Willie fölnézett rá. A haja égnek állt, korábbi zavarában összekócolta, de kék szemében tiszta érdeklődés csillogott. – Ó, jó sok emberre. A családomra a Skót–felföldön: a nővéremre és a családjára. Barátokra. A feleségemre. – És a gyertya néha talán egy fiatal és meggondolatlan lány, Geneva emlékére égett, de Jamie ezt nem árulta el. Willie összehúzta a szemöldökét. – Neked nincs feleséged. – Nincs. Már nincs. De mindig rá emlékezem. Willie kinyújtotta az egyik tömpe mutatóujját, és óvatosan megérintette a kis szobrot. A nő üdvözlésre tárta karjait, szép arcán a gyengéd anyaság tükröződött. – Én is büdös pápista akarok lenni – közölte Willie határozottan. – Azt nem teheti! – kiáltott fel Jamie félig mulatva, félig meghatottan az ötlettől. – A nagymamája meg a nagynénje megveszne haragjában. – Tajtékzana a szájuk, mint a veszett rókának, amit lelőttél? – derült fel Willie arca. – Nem csodálkoznék – jegyezte meg Jamie szárazon. – Meg akarom tenni! – A kicsi, tiszta arcvonások eltökéltséget mutattak. – Nem mondom el a nagyinak vagy Isobelnek, nem

mondom el senkinek. Kérlek, Mac! Kérlek, engedd meg! Olyan akarok lenni, mint te vagy! Jamie elbizonytalanodott, meghatotta a fiú komolysága, ugyanakkor hirtelen szeretett volna valami komolyabbat emlékbe hagyni neki, mint a faragott ló, amit búcsúajándékul készített. Megpróbált visszaemlékezni arra, amit McMurtry atya tanított nekik az osztályteremben a keresztelésről. Arra gondolt, hogy laikus ember is nyugodtan elvégezheti váratlan kényszerhelyzet esetén, ha nincs kéznél pap. Talán túlzás lenne kényszerhelyzetnek nevezni a jelenlegi állapotot, de… Egy hirtelen késztetésre a korsó vízért nyúlt, amit az ablakpárkányon tartott. Az övéhez hasonló, tágra nyílt, komoly szempár figyelte, ahogy a magas szemöldök fölött óvatosan hátrasimította a puha, barna hajat. – Megkeresztelem önt, William James – mondta lágyan –, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, ámen. Willie pislogott, kicsit bandzsított, ahogy egy vízcsepp legurult az orrán. Kinyújtotta a nyelvét, hogy elkapja, Jamie pedig önmagát meghazudtolva nevetett. – Miért neveztél engem William Jamesnek? – kérdezte Willie kíváncsian. – A többi nevem Clarence Henry George. – Vágott egy grimaszt; a Clarence nevet ő sem tartotta jó névnek. Jamie elrejtett egy mosolyt. – Új nevet kap az, akit megkeresztelnek; James lett a külön, pápista neve. Az enyém is az. – Igazán? – Willie elégedett volt. – Akkor most én is büdös pápista vagyok, mint te? – Igen, legalábbis amennyire én el tudom intézni. – Lemosolygott Willie–re, aztán, újabb hirtelen ötlettől vezérelve, az inge nyakába nyúlt. – Tessék. Tartsa meg ezt is, hogy rám emlékezzen róla. – Gyengéden áthúzta Willie fején a bükkfa rózsafüzért. – De ezt nem

láthatja meg senki! – figyelmeztette. – És az ég szerelmére, el ne árulja valakinek, hogy pápista lett! – Nem fogom – ígérte Willie. – Egy léleknek sem. – Bedugta a rózsafüzért az ingébe, és körültekintően megpaskolta, hogy jól elrejtette–e. – Jól van. – Jamie kinyújtotta a kezét, és búcsúképpen megborzolta Willie haját. – Mindjárt itt az ideje a teának, legjobb lesz, ha most fölmegy a házba. Willie elindult az ajtó felé, de félúton megállt, hirtelen megint elbúsult, és egyik kezével megtapogatta a mellkasát. – Azt mondtad, tartsam meg ezt, hogy rád emlékeztessen. De nekem nincs semmim, hogy eszedbe jussak majd róla! Jamie halványan elmosolyodott. A szíve annyira összeszorult, hogy azt hitte, nem fog tudni megszólalni, de aztán mégis kipréselte magából a szavakat: – Ne aggódjon – szólt. – Emlékezni fogok önre.

17

Feltámadó szörnyek Loch Ness, 1968. augusztus

Brianna pislogott, hátrasimította fényes hajtömegét, amibe belekapott a szél. – Majdnem elfelejtettem, hogy milyen a nap – jelentette ki a kérdéses égitestre hunyorogva, ami szokatlan erővel ragyogott le a Loch Ness sötét vizére. Anyja kéjesen nyújtózkodott, élvezte a könnyű szelet. – Nem is szólva arról, hogy milyen a friss levegő. Olyan sápadtnak és szivacsosnak érzem magam, mint egy mérges gomba, ami hetekig nőtt a sötétben. – Szép kis tudós válna kettőjükből – jegyezte meg Roger, de vigyorgott. Mind a hárman igen jókedvűek voltak. Szerencsével jártak a börtönnaplók vesződséges átnyálazása során, amivel sikerült leszűkíteniük a kutatást Ardsmuirra. Ardsmuir feljegyzései teljesek voltak, egy helyen megtalálták, és – a legtöbb másikhoz képest – figyelemreméltóan világosak. Ardsmuir csak tizenöt évig volt börtön; miután a jakobita rabok munkájával felújították, átalakították egy kis állandó helyőrséggé, és a börtönlakókat máshová helyezték – legtöbbjüket az amerikai gyarmatokra szállították. – Elképzelni sem tudom, hogy Frasert miért nem küldték el Amerikába a többiekkel – tűnődött Roger. Egy időre elfogta a rémület, amikor újra és újra átnézte az Ardsmuirból elszállított elítéltek jegyzékét, egyenként vizsgálta át a neveket, szinte betűről betűre, és még mindig nem talált Frasert. Biztos volt benne, hogy

Jamie Fraser meghalt a börtönben, hideg verejték verte ki a félelemtől a gondolatra, hogy el kell mondania a Randall hölgyeknek – míg egy lapozásnál kiderült, hogy Frasert szabadlábra helyezték egy Helwater nevű helyen. – Én sem tudom – válaszolta Claire de piszok jó, hogy nem úgy történt. Ő belebetegszik… betegedett – javította ki magát gyorsan, de nem elég gyorsan, hogy Roger észre ne vegye a nyelvbotlást – a tengernek még a gondolatába is. – Az előttük sötétlő tó felszínére mutatott, amin apró hullámok táncoltak. – Még ha egy ilyen tóra kellene kihajóznia, attól is elzöldülne percek alatt. Roger érdeklődve nézett Briannára. – Ön is tengeribeteg? A lány megrázta a fejét, fényes haja lebegett a szélben. – Nem. – Elégedetten megpaskolta csupasz hasát. – Ez öntöttvas. Roger nevetett. – Elmenjünk akkor kirándulni? Végül is ez a nyaralásuk. – Igazán? Mehetünk? Lehet ebben horgászni? – Brianna beárnyékolta a szemét, és vágyakozva nézett a sötét vízre. – Természetesen. Többször is fogtam már lazacot meg angolnát a Loch Nessben – biztosította Roger. – Jöjjenek, bérelünk egy csónakot Drumnadrochit kikötőjében!

L Kellemes volt az út Drumnadrochitba. Az egyik olyan tiszta, fényes nyári nap volt, amikor augusztusban és szeptemberben csak úgy özönlenek délről a turisták Skóciába. Fiona kiadós reggelijével a hasukban, egy kosár jófajta ebédjével a csónakban, mellette pedig Brianna Randallal, akinek hosszú haja lobogott a szélben, Roger erősen hajlamos volt úgy tekinteni, hogy a világon minden rendben van.

Jogosnak érezte a kutatási eredményeik fölötti elégedettségét. Ez persze azt jelentette, hogy plusz szabadságot kell kérnie az egyetemtől a nyári időszakra, de megérte. Miután megtalálták a feljegyzést James Fraser szabadlábra helyezéséről, még két hét kemény munkájukba és kutatásukba került – beleértve Roger és Bree rövid hétvégi kiruccanását a Lake Districtre, mindhármuk egy másik útját Londonba, valamint azt az esetet, amikor Brianna hangos csatakiáltást hallatott a British Museum szent és sérthetetlen olvasótermének kellős közepén, ami miatt rosszalló, jeges pillantások közepette sürgősen távozniuk kellett. A kihágás oka az volt, hogy Brianna megpillantotta a királyi kegyelmi okiratot, rajta III. György, Rex Angleterre pecsétjével, 1764–es dátummal, rajta a „James Alexdrl M’Kensie Frazier” névvel. – Közeledünk – mondta akkor Roger, a kegyelmi okirat fénymásolatára meredve. – Iszonyúan közel járunk! – Közel? – kérdezett most vissza Brianna, de aztán elvonta figyelmét az érkező buszuk látványa, és nem firtatta tovább a kérdést. Roger azonban észrevette magán Claire tekintetét; az asszony nyilván értette, hogy mire gondolt. Claire–nek biztosan eszébe jut; Roger azon tűnődött, vajon Brianna gondol–e rá. Claire 1945–ből lépett át a múltba, eltűnt Craigh na Dun álló köveinek körén át, és 1743–ban bukkant fel újra. Közel három évig élt Jamie Fraserrel, aztán visszatért a köveken keresztül, és eredeti eltűnése után közel három évvel tért vissza, 1948 áprilisában. Mindez azt jelenti – persze csak esetleg –, hogy ha megpróbálna újra visszatérni a köveken át, valószínűleg húsz évvel az után az idő után érkezne meg, hogy eltávozott – 1766–ban. 1766 pedig csak két évvel van az után a legkésőbbi dátum után, hogy Jamie Frasernek nyomára bukkantak, életben. Ha túlélt még két évet, és ha Roger meg tudná találni… – Ott van! – szólt hirtelen Brianna. – Csónakkölcsönző. – A

kikötő melletti kocsma ablakában álló táblára mutatott, Roger pedig bekanyarodott a kinti parkolóba, s többet nem gondolt Jamie Fraserre.

L – Kíváncsi lennék, vajon az alacsony férfiak miért vannak úgy oda a magas nőkért. – Roger háta mögül Claire hangja a saját gondolatait visszhangozta szinte hátborzongatóan pontosan, és már nem először. – Talán a lepke és a láng esete? – javasolta Roger, és rosszalló arckifejezéssel nézte az apró termetű csapos Brianna iránti szemmel látható rajongását. Ők ketten Claire–rel a kölcsönző pultjánál álltak, várták, hogy az ügyintéző kiállítsa az elismervényt, Brianna pedig azalatt Coca–Colát és barna sört vett, hogy feljavítsa az ebédjüket. A fiatal csapos, aki nagyjából Brianna hónaljáig ért, ide–oda ugrált, kínálgatta savanyú tojással és füstölt nyelvszeletekkel, miközben két szemét imádattal függesztette az előtte álló sárga blúzos istennőre. A nevetéséből ítélve Brianna „édesnek” találhatta a férfit. – Mindig mondtam Breenek, hogy ne álljon szóba alacsony férfiakkal jegyezte meg Claire. – Valóban? – felelte Roger szárazon. – Valahogy nem látom magam előtt, ahogy anyai bölcs tanácsokat osztogat. Claire nevetett, nem törődve Roger pillanatnyi rosszkedvével. – Ez igaz, nem is jellemző rám. De ha már rábukkan az ember egy ilyen fontos alapelvre, anyai kötelessége továbbadni. – Talán van valami baj az alacsony férfiakkal? – firtatta Roger. – Hajlamosak lealjasodni, ha nem azt történik, amit ők akarnak– válaszolta Claire. – Mint a kicsi, csaholó kutyák. Cukik és pihe– puhák, de ha megpróbál ellenkezni velük, jót harapnak a bokájába. Roger felnevetett.

– Feltételezem, ez a megfigyelés évek tapasztalatán alapul, ugye? – Ó, persze. – Az asszony bólintott, és fölnézett a fiatalemberre. – Még soha nem találkoztam százötvenöt centinél magasabb karmesterrel. Gyakorlatilag mindannyian harapós példányok. De a magas férfiak… – ajkai kissé felgörbültek, ahogy Roger száznyolcvanöt centi magas alakjára nézett –, a magas férfiak szinte mindig nagyon kedvesek és gyengédek. – Kedvesek, mi? – kérdezett vissza Roger, a csaposra vetett cinikus pillantással, aki épp egy kocsonyázott angolnát szeletelt Brianna számára. A lány arca undorodó bizalmatlanságot tükrözött, de azért előrehajolt, és orrát ráncolva bekapta a villán feléje nyújtott falatot. – Mármint a nőkkel – tisztázta Claire. – Mindig úgy gondoltam, azért, mert jól tudják, hogy nekik nem kell semmit bizonyítaniuk, hiszen teljesen egyértelmű, hogy megtehetik, ami nekik tetszik, akár akarjuk, akár nem, s meg sem kell próbálniuk bizonyítani. – Míg az alacsony férfi… – biztatta Roger. – Míg az alacsony tudja, hogy semmit sem tehet, amíg meg nem engedjük neki, és ez a tudat megőrjíti, ezért folyton próbálkozik, csak hogy bebizonyítsa, hogy megteheti. – Hmmm. – Roger torka mélyéről a jellegzetes skót hörgést hallatta, amivel egyrészt Claire éles elméje iránti nagyrabecsülését kívánta közvetíteni, másrészt általános gyanakvását azzal kapcsolatban, hogy vajon mit akarhat a csapos Briannának bizonyítani. – Köszönöm! – felelte az ügyintézőnek, aki a pult fölött kezébe adta a nyugtát. – Mehetünk, Bree? – fordult aztán a lányhoz.

L

A tó nyugodt volt, a halfogás lassan ment, de kellemes volt a víz mellett, az augusztusi nap melengette a hátukat, málnabokrok és a napsugaraktól felhevült fenyők illata úszott feléjük a levegőben a közeli partról. Az ebéddel eltelten mind elálmosodtak, Brianna hamarosan összegömbölyödött, és Roger kabátját párnának használva el is aludt. Claire kitartóan ülve maradt, pislogott, de még ébren volt. – Mi a helyzet az alacsony és magas nőkkel? – kérdezte Roger, korábbi beszélgetésüket folytatva, miközben lassan evezett keresztül a tavon. Válla fölött rápillantott Brianna bámulatosan hosszú lábára, amit esetlenül maga alá kanyarított. – Ugyanaz? A kicsik undokok? Claire elgondolkozva rázogatta a fejét, tincsei kezdtek kiszabadulni a hajcsatja alól. – Nem, azt nem hiszem. Annak valószínűleg semmi köze a magassághoz. Azt hiszem, inkább arról lehet szó, hogy a férfiakban az ellenséget látják–e, vagy egyszerűen csak a férfit, és egészében véve inkább szeretik–e őket ezért. – Á, szóval a nők felszabadításáról van szó! – Nem, egyáltalán nem – vágta rá Claire. – Pontosan ugyanolyan viselkedésmintákat láttam férfiak és nők között 1743–ban, mint amilyeneket most látni. Persze van némi különbség az akkori és a mostani között, de elsősorban nem az egymással szembeni viselkedésükben. Az asszony szemét a kezével beárnyékolva kinézett a tó sötét vizére. Lehetséges, hogy a vidrákat vagy az úszó fadarabokat figyelte, de Roger arra gondolt, hogy az a messze révedő tekintet valamivel messzebbre lát a szemközti part szirtjeinél. – Maga szereti a férfiakat, ugye? – kérdezte Roger csöndesen. – A magas férfiakat. Claire egy pillanatra elmosolyodott, de nem nézett rá. – Egyet – felelte lágyan. – Akkor el fog menni… ha megtalálom őt? – Egy kicsit

abbahagyta az evezést, az asszonyt figyelte. Claire nagy levegőt vett, mielőtt válaszolt volna. A szél kipirosította az arcát, fehér ingének kelméjét az alakjára olvasztotta, kiemelve telt keblét és karcsú derekát. Túl fiatal özvegynek, gondolta, túlságosan szép, hogy kárba vesszen. – Nem tudom – válaszolta Claire kissé bizonytalanul. – Már a gondolta is… vagy inkább a gondolatok! Egyrészt megtalálni Jamie– t… másrészt viszont… átmenni még egyszer… – Reszketés futott végig rajta, lehunyta a szemét. – Leírhatatlan az az érzés, tudja – folytatta még mindig lehunyt szemhéjakkal, mintha mögöttük látná Craigh na Dun kőkörét. – Szörnyűséges, de úgy szörnyű, hogy az nem hasonlít más szörnyű dolgokhoz, ezért nem lehet elmondani. – Kinyitotta a szemét, és szárazon a férfira mosolygott. – Egy kicsit olyan, mintha megpróbálnám elmesélni egy férfinak, hogy milyen érzés gyermeket szülni: többé–kevésbé el tudja képzelni, hogy fájdalmas, de gyakorlatilag nincsenek olyan szervei, hogy megérthetné, milyen érzés. Roger felnyögött mulatságában. – Ó, igazán? Hát, valóban van némi különbség, tudja. Én gyakorlatilag hallottam azokat a nyavalyás köveket. – Önkéntelenül összerázkódott. Annak a három hónappal korábbi éjszakának az emléke, amikor Gillian Edgars ment át a köveken, nem tartozott azok közé, amikre szívesen gondolt vissza; viszont rémálmaiban jó néhányszor kísértette. Erősen meghúzta az evezőket, így próbálta kitörölni a rossz emléket. – Mintha széttépnék az embert, nem? – folytatta, és tekintetét az asszonyéba mélyesztette. – Valami húz, tép, szaggat, és nem csak kívülről… belülről is, ezért úgy érzi az ember, hogy pillanatokon belül darabokra szakad a koponyája. És az a rettenetes zaj! – Megint megborzongott. Claire arca kicsit elsápadt. – Nem is tudtam, hogy hallotta őket – jegyezte meg. – Nem mondta nekem.

– Nem tűnt fontosnak. – Roger evezés közben egy pillanatig gondolkozott, aztán gyorsan hozzátette: – Bree is hallotta őket. – Értem. – Claire megfordult, hogy visszanézzen a tóra, ahol az apró csónak nyomdokvize hullámzott V alakban. Messze mögöttük egy nagyobb hajó hullámai verődtek vissza a szirtekről, majd újra összecsobbantak a tó közepén, hosszú, púpos alakot formálva a csillogó vízből: azt az álló hullámot, a tónak azt a jelenségét, amit oly sokszor vélnek a szörny látványának. – Ott van, tudja – folytatta hirtelen, és lefelé bólintott a fekete, tőzeggel teli víz felé. Roger kinyitotta a száját, hogy megkérdezze, mire gondol, de aztán rájött, hogy igazából tudja. Élete nagy részében a Loch Ness közelében lakott, angolnát meg lazacot fogott a vizéből, és minden történetet hallott a „félelmetes bestiáról”, amit csak elmeséltek Drumnadrochit meg Fort Augustus kocsmáiban, és ő persze nevetett rajtuk. Talán a helyzet valószínűtlensége hozta – itt ül és arról beszélget csöndesen, hogy a mellette ülő asszony vállalja–e azt az elképzelhetetlen kockázatot, hogy katapultálja magát az ismeretlen múltba. Bármi is lehetett az oka a határozottságának, de hirtelen nem csak lehetségesnek, hanem egyenesen biztosnak tűnt, hogy a tó sötét vize ismeretlen, ám hús–vér titkot rejteget. – Maga szerint mi az? – kérdezte a nőtől, éppen annyira azért is, hogy zavaros érzéseinek időt adjon a megnyugvásra, mint puszta kíváncsiságból. Claire oldalt hajolt és feszülten figyelte, ahogy egy fatörzs beúszik a látóterébe. – Az, amelyiket láttam, valószínűleg egy plesiosaurus volt – felelte végül. Nem nézett Rogerre, továbbra is a távolba meredt. – Bár ezt akkor nem jegyeztem föl. – A szája valami mosolyfélére húzódott. – Hány kőkör létezik? – kérdezte hirtelen. – Britanniában,

Európában. Tudja? – Pontosan nem. De néhány száz lehet – válaszolta Roger óvatosan. – Gondolja, hogy mindegyik… – Honnan tudnám? – vágott a szavába türelmetlenül. – A lényeg az, hogy lehetséges. Azért állították őket, hogy megjelöljenek valamit, ami azt jelenti, elképzelhető, hogy pokolian sok hely létezhet még, ahol az a dolog megtörtént. – Oldalra hajtotta a fejét, szélfutta haját kisimította az arcából és félszegen rámosolygott. – Az megmagyarázná, tudja. – Mit magyarázna meg? – Roger kezdte elveszíteni a fonalat a nő cikázó gondolatai közt. – A szörnyet. – Claire kimutatott a vízre. – Mi van, ha ott is van egy olyan… hely… a tó alatt? – Időfolyosó, átjáró, akármi? – Roger kitekintett a fodrozódó nyomdokvízre, beleszédült az elképzelésbe. – Az sok mindent megmagyarázna. – Szélfutta hajának fátyla mögött az asszony szája szegletében egy kis mosoly bujkált. Roger nem tudta eldönteni, komolyan beszél–e. – A legjobb szörnyjelöltek olyasmik, amik több százezer éve kihaltak már. Ha létezne időátjáró a tó alatt, az megoldaná ezt a kis problémát. – Az azt is megmagyarázná, hogy időnként miért különböznek a beszámolók – felelte Roger, akit kezdett érdekelni az elképzelés. – Ha különböző lények jönnek át rajta. – És azt is megmagyarázná, hogy miért nem kapták el a lényt, vagy lényeket, és miért nem látják gyakrabban. Talán visszafelé is átmennek rajta, ezért nincsenek is ott mindig a tóban. – Csodálatos elgondolás! – kiáltott fel Roger. Claire–rel egymásra mosolyogtak. – De tudja mit? – szólt az asszony. – Fogadok, hogy nem fog fölkerülni a népszerű ötletek jegyzékére. Roger nevetett, elkapott egy rákot, mire Briannára vízcseppek hullottak. A lány felhorkantott, hirtelen felült, pislogott, aztán

álomittas arccal visszaereszkedett, és néhány másodperc múlva újra egyenletesen szuszogott. – Tegnap este sokáig fent maradt, segített nekem bedobozolni az utolsó dokumentumokat, hogy visszaküldhessem őket a Leedsi Egyetemre – jegyezte meg Roger, mintha csak védeni akarná Briannát. Claire szórakozottan bólintott, a lányát figyelte. – Jamie is képes volt erre – tűnődött halkan. – Bárhol lefeküdt, és már aludt is. Elhallgatott. Roger kitartóan evezett tovább a tó távoli pontja felé, ahol Urquhart várromjának zord tömege állt a fenyők közt. – A lényeg az – szólalt meg végül Claire –, hogy egyre nehezebb lesz. Amikor először mentem át, az a legborzalmasabb dolog volt, ami életemben addig velem történt. Visszajönni ezerszer rosszabb volt. – Tekintetét a párából kimagasló várra függesztette. – Nem tudom, talán az lehetett az oka, hogy nem a megfelelő napon jöttem vissza… Bealtaine ünnepén mentem át, visszafelé pedig két héttel korábban jöttem. – Geilie, illetve Gillian… ő is bealtaine–kor ment át. – A meleg nap ellenére Roger kissé fázni kezdett, ahogy újra maga előtt látta az asszony alakját, aki őse és kortársa is volt egyben, ahogy ott áll a máglya lobogó tüze mellett, képe egy pillanatra rögzül a fényben, mielőtt örökre eltűnne az álló kövek gyűrűjében. – Ez állt a feljegyzéseiben is: hogy az ajtó napünnepeken és tűzünnepeken áll nyitva. Talán csak részben nyílik meg, ahogy közelednek ezek az időszakok. De az is lehet, hogy egészében véve tévedett; végül is ő azt gondolta, emberáldozatra van szükség, hogy működjön. Claire nagyot nyelt. Gillian férjének, Greg Edgarsnak benzinnel átitatott maradványait megtalálta a rendőrség a kőkörben, május elsején. A jegyzőkönyv csak annyit rögzített a feleségéről: „Elmenekült, holléte ismeretlen.”

Claire oldalra hajolt, kezével csíkot húzott a vízben. Apró felhő kúszott a nap elé, pár pillanat alatt szürkébe borítva a tavat, melynek felszínén tucatnyi apró hullámot keltett az erősödő könnyű szél. Pontosan alattuk, a csónak nyomdokában, a tó vize áthatolhatatlanul sötét volt. Kétszáztíz méter mély a Loch Ness, és rettentően hideg. Miféle élőlény marad meg egy ilyen helyen? – Maga lemenne oda, Roger? – kérdezte halkan. – Beugrana a vízbe, lemerülne, haladna lefelé a sötétségen át, míg majd’ szétpattan a tüdeje, miközben nem tudja, várják–e odalent hatalmas, súlyos testű, éles fogú lények? Roger érezte, hogy feláll a szőr a karján, és nem csak azért, mert hűvös volt a hirtelen feltámadt szél. – De nem is ez a kérdés lényege – folytatta Claire, még mindig lefelé bámulva az üres, rejtélyes vízbe. – Elindulna, ha Brianna odalent lenne? – Fölegyenesedett és szembefordult a fiatalemberrel. – Elindulna? – A borostyánszínű szemek az övébe meredtek, pislogás nélkül, mint a sólyomé. Roger megnyalta az ajkát, mert kiszáradt, kirepedezett a szélben, és vállán át gyors pillantást vetett az alvó Briannára. Aztán megint szembefordult Claire–rel. – Igen. Azt hiszem, megtenném. Az asszony egy hosszú pillanatig ránézett, aztán mosolygás nélkül bólintott. – Hát én is.

ÖTÖDIK RÉSZ

NEM MEHETSZ HAZA TÖBBÉ

18

Gyökerek 1968. szeptember

A mellettem ülő nő legalább száz kilót nyomhatott. Zihált álmában, tüdeje kétszázezredszer is küszködve emelte meg hatalmas keblének terhét. Csípője, combja és kövér karja az enyémhez nyomódott, kellemetlenül meleg és nyirkos volt. Nem volt menekvés: másik oldalról a repülőgép törzsének acél íve szögezett a helyemre. Fölfelé kiszabadítottam az egyik karomat, és bekapcsoltam a fejem fölötti kis lámpát, hogy megnézzem az órámat. Tíz óra harminc perc londoni idő szerint; legalább hat óra van még hátra a leszállásig New Yorkban, az ígéretes menekülésig. A gép megtelt az utasok szuszogásával és horkantásaival, akik tőlük telhetően aludni próbáltak. Számomra szóba sem jöhetett az alvás. Beletörődő sóhajtással nyúltam az előttem levő zsebbe a félig kiolvasott regényért, amit oda dugtam. Egyik kedvenc íróm története volt, a figyelmem mégis folyton elkalandozott a könyvtől – vagy vissza Rogerre és Briannára, akiket Edinburghban hagytam, hogy ott folytassák a vadászatot, vagy előre, arra, ami Bostonban vár rám. Nem voltam biztos benne, hogy valójában mi vár rám, részben ez is volt a problémám. Kénytelen voltam visszamenni, ha csak átmenetileg is – régen elhasználtam már a szabadságomat, sőt a hosszabbításokat is. Néhány dolgot meg kell oldanom a kórházban, otthon össze kell gyűjtenem és befizetnem a számlákat, gondoskodnom kell a ház és a kert karbantartásáról –

megborzongtam a gondolatra, milyen magasra nőhetett mostanra a fű a hátsó kertben –, föl kell hívnom a barátaimat… Különösen az egyik barátomat. Joseph Abernathy volt a legközelebbi barátom, az orvosi egyetem óta. Mielőtt bármilyen végleges – és valószínűleg visszavonhatatlan – döntést meghoztam volna, előbb mindig vele akartam beszélni. Becsuktam az ölemben fekvő könyvet és csak ültem, ujjammal a cím furcsa kacskaringóit követtem, kicsit mosolyogva. Többek között a romantikus regények iránti rajongásomat is Joe–nak köszönhettem.

L Orvosi tanulmányaim kezdete óta ismertem Joe–t. Ő is kitűnt a bostoni kórház többi rezidense közül, akárcsak én. Én voltam az egyetlen nő a kezdő orvosok között, Joe pedig az egyetlen fekete bőrű rezidens. Osztoztunk a páratlanságban, és ez felkeltette a figyelmünket egymás iránt; ezt mindketten egyértelműen éreztük, bár egyikünk sem említette. Nagyon jól dolgoztunk együtt, de – jó okkal – egyikünk sem akart kitárulkozni a másik előtt, így a kettőnk közötti finom kötelék, ami túlságosan bizonytalan volt, hogy barátságnak nevezhettük volna, kimondatlan maradt majdnem egészen a rezidensi időszakunk végéig. Aznap végeztem az első önálló műtétemet – egyszerű vakbélműtét volt egy egészséges, tizenéves fiún. Jól sikerült, és semmi okom nem volt azt hinni, hogy komplikációk lépnének fel a műtét után. Mégis egyfajta furcsa felelősséget éreztem a fiú iránt, és nem akartam addig hazamenni, amíg föl nem ébred és ki nem kerül az őrzőből, még ha véget is ér a munkaidőm. Átöltöztem és bementem a harmadik emeleti orvosi pihenőbe, hogy ott várjak. A társalgó nem volt üres. Joseph Abernathy ott ült az egyik rugós,

kárpitozott széken, láthatólag elmerülve a U.S. News & World Report egy példányában. Fölnézett, amikor beléptem, és biccentett felém, mielőtt visszatért volna az olvasáshoz. A helyiségben magazinok halmai tornyosultak – a várótermekből mentették ide őket –, meg jó néhány rongyosra olvasott, olcsó könyv, amiket a távozó betegek hagytak ott maguk után. Hogy lekössem magam, átlapoztam a Gasztroenterológiai Tanulmányok egy hat hónapnál is régebbi számát, a Time magazin egyik elnyűtt példányát és az Őrtorony traktátusainak szép nagy kupacát. Végül kezembe vettem az egyik könyvet, és leültem vele. Nem volt borítója, de az első lapján az állt: A tüzes kalóz. „Érzéki, lenyűgöző szerelmi történet, határtalan, mint a Spanyol Birodalom!” – ez állt a cím alatti sorban. Hm, a Spanyol Birodalom, mi? Ha menekülésre vágyom, akkor jobbat nem is találhatnék, gondoltam, és találomra kinyitottam a könyvet. Automatikusan a 42. oldalon nyílt ki. Tessa, megvetően a magasba bökve orra hegyét, hátralökte buja szőke fürtjeit, megfeledkezve arról, hogy a mozdulattól érzéki keblei még jobban kiemelkednek kivágott ruhájából. Valdez szeme kikerekedett a látványra, de nem adta látható jelét annak, hogy milyen hatással van rá ennyi kéjes báj'. – Arra gondoltam, közelebbről is megismerkedhetnénk, señorita –javasolta olyan fülledt, rekedt hangon, hogy Tessa hátán várakozásteljes borzongás szaladgált föl–alá. – Eszemben sincs ismeretségbe kerülni egy… egy… mocskos, hitvány, bujkáló kalózzal!– vágta rá a lány. Valdez ragyogó fogakkal mosolygott rá, kezével az övében levő tőr markolatát cirógatta. Tetszett neki a lány bátorsága; milyen merész, milyen zabolátlan… és milyen gyönyörű. Felhúztam a szemöldököm, de lenyűgözve tovább olvastam.

Valdez az ellentmondást nem tűrő birtoklás mozdulatával átkarolta Tessa derekát. – Elfelejti, señorita – dörmögte a fülébe, hogy a szavak csiklandozták a lány érzékeny fülcimpáját –, hogy ön hadizsákmány, és a kalózhajó kapitánya először választhat a zsákmányból! Tessa küszködött a férfi erős karjaiban, míg ő a fekhelyhez vitte, és finoman a díszes ágytakaróra lökte. Igyekezett visszanyerni a lélegzetét, s közben rémülten látta, hogy a férfi levetkőzik, félreteszi azúrkék bársony kabátját, aztán a finom, fodros, fehér vászoningét. Pompás mellkasa volt, sima, ragyogó bronzszínű domborulat. Ujja hegye szinte fájt, hogy megérinthesse, még ha szíve fülsiketítően dobogott is a fülében, mikor a férfi a térdnadrágja öve felé nyúlt. – De nem – szólalt meg, megállva. – Nem szép tőlem, hogy elhanyagolom önt, señorita. Ha megengedi… – Ellenállhatatlan mosollyal lehajolt, és gyengéden kérges kezének forró tenyerébe fogta Tessa két mellét, a vékony selyemkelmén keresztül élvezve annak érzéki súlyát. Tessa egy rövid kiáltással elhúzódott tapogatózó érintése elől, hátát nekinyomta a csipkehímzéses tollpárnának. – Ellenkezik? Pedig nagy kár lenne tönkretenni egy ilyen finom ruhát, señorita… – Erősen megfogta a lány jade selyem ingvállát és megrántotta, amitől Tessa hófehér keblei kibuggyantak rejtekükből, ahogy egy pár hízott fogoly kap szárnyra. Furcsa hangot hallattam, dr. Abernathy föl is kapta fejét a U.S. News & World Reportjából, és élesen rám pillantott fölötte. Sietve a méltóságteljes elmélyültség látszatára rendeztem vissza arcvonásaimat, és lapoztam.

Valdez sűrű, fekete tincsei végigsimították a lány mellét, amikor forró ajkát Tessa rózsaszín mellbimbójára szorította, amitől a lány egész testét a kínzó vágy hullámai öntötték el. Elgyengült a szokatlan érzésektől, amiket a férfi heve gerjesztett benne, s képtelen volt megmozdulni, amikor a férfikéz lopva a ruhája szegélyét kutatta, és perzselő érintésétől addig nem tapasztalt érzések kúsztak karcsú combján felfelé. – Ah, mi amor – nyögte a férfi. – Milyen gyönyörű, milyen tiszta! Megőrülök a vágytól magáért, mi amor! Azóta kívánom, amióta először megláttam, ott állt büszkén és hidegen apja hajójának fedélzetén. De most nem olyan hideg, ugye, drágám? Valdez csókjai valóban pusztító rombolást végeztek Tessa érzései közt. Hogyan, de hogyan érezhet ilyesmiket ez iránt az ember iránt, aki hidegvérrel elsüllyesztette apja hajóját, és saját kezével gyilkolt meg vagy száz férfit? Hátra kellene hőkölnie az iszonyattól, ő viszont ehelyett lélegzetért kapkod, kinyitja a száját, hogy égő csókjait fogadja, önkéntelen megadással feszíti hátra a testét ágaskodó férfiasságának követelőző terhe alatt. – Ah, mi amor! – nyögte megint. – Nem tudok várni. De… nem is akarok fájdalmat okozni önnek. Finoman, mi amor, finoman. Tessa felnyögött, amikor érezte, hogy a férfi vágyának egyre növekvő nyomása megjelenik a két lába között. – Ó! – kiáltott fel a lány. – Ó, kérem! Ezt nem teheti! Nem akarom! (Jókor kezd el tiltakozni, gondoltam.) – Ne féljen, mi amor. Bízzon bennem. – A lány fokról apránként ellazult a hipnotikus cirógatás alatt, érezte, növekszik és szétterjed hasában a meleg. A férfi ajka a érintette, s miközben megnyugtató szavakat mormolt,

fokra, ahogy mellét forró

lehelete elsöpörte Tessa minden ellenállását. Ahogy ellazult, combja akaratlanul szétnyílt. A férfi hatalmasra nőtt tagja végtelenül lassú mozdulattal szétszakította ártatlanságának hártyáját… Sikkantottam egyet és kiejtettem kezemből a könyvet, ami lecsúszott az ölemből, és egy puffanással a földre esett dr. Abernathy lába elé. – Elnézést kérek – motyogtam, és lángoló arccal lehajoltam, hogy fölvegyem. Ahogy azonban nyirkos tenyerembe kaparintottam A tüzes kalózt, azt kellett látnom, hogy dr. Abernathy a szokásos szigorú arckifejezése helyett szélesen vigyorog. – Hadd találjam ki – szólalt meg. – Valdez épp most szakította szét ártatlanságának hártyáját? – Bizony – feleltem, és újra tehetetlen kuncogásban törtem ki. – Honnan tudta? – Hát, eléggé az elején tartott még – válaszolta, miközben kivette a könyvet a kezemből. Rövid, tömpe ujjai szakértően forgatták a lapokat. – Ezért nyilván ez volt, vagy esetleg az a rész a 73. oldalon, ahol a kalóz a lány rózsaszín dombocskáit éhes nyelvével öntözi. – Hogy mit csinál? – Nézze meg a saját szemével. – Visszalökte a könyvet a kezembe, és egy helyre mutatott az oldal közepe táján. Úgy is volt,… félrehúzta a takarót, lehajtotta szénfekete fejét, és a lány rózsaszín dombocskáit éhes nyelvével öntözte. Tessa felnyögött, és… Tébolyult sikoltást hallattam. – Maga ezt elolvasta? – firtattam, elszakítva tekintetemet Tessáról és Valdezről. – Hát persze – felelte ő még szélesebb vigyorral. Volt egy aranyfoga, jobb oldalt egészen hátul. – Kétszer vagy háromszor is. Nem ez a legjobb, de nem is olyan rossz.

– A legjobb? Hát van több ilyen is? – Persze. Nézzük csak… – Felállt, és turkálni kezdett az asztalon felhalmozott könyvkupacban. – Ezeket keresse, amiknek nincs borítója – magyarázta. – Azok a legjobbak. – És én még azt hittem, semmi mást nem olvas, csak a Lancet számait meg az Amerikai Orvosi Társaság Lapját – jegyeztem meg. – Micsoda? Harminchat órája vájkálok könyékig más emberek beleiben, és azt kívánja, hogy ha feljövök ide, még „Az epehólyag reszekció legújabb eredményei”–t olvassam? A pokolba, nem; inkább elvitorlázom a Spanyol Birodalom tengerein Valdezzel. – Némi érdeklődéssel vett szemügyre engem, a vigyor még nem tűnt el egészen az ajkáról. – Én se hittem, hogy maga mást is olvas, mint a The New England Journal of Medicine–t, Lady Jane – közölte. – A látszat néha csal, igaz? – Bizonyára – feleltem szárazon. – Mi ez a „Lady Jane” dolog? – Ó, azt Hoechstein kezdte – mondta, és hátradőlt a térdére kulcsolt kézzel. – A hangja miatt van, a kiejtése az oka, úgy hangzik, mintha épp most teázott volna a királynővel. Ez a maga titka, a pasasok emiatt nem viselkednek még rosszabbul, mint amilyenek. Tudja, a beszéde úgy hangzik, mint Winston Churchillé, na persze ha Winston Churchill hölgy lett volna, és ez egy kicsit megijeszti őket. De van még valami más is magában – nézett rám elgondolkozva, és hátradőlve hintázott a székén. – Maga képes úgy beszélni, mint aki számít rá, hogy az fog történni, amit akar, és ha mégsem, azt is tudja, hogy miért. Ezt hol tanulta? – A háborúban – feleltem a jellemzésén mosolyogva. Felhúzta a szemöldökét. – Korea? – Nem, hadiápolónő voltam a második világháborúban, Franciaországban. Rengeteg olyan főnővért láttam, akik egyetlen pillantásukkal kocsonyává olvasztották az orvos gyakornokokat vagy beteghordókat. – Később pedig jókora gyakorlatra tettem szert,

amikor az a bizonyos sérthetetlen tekintély, feltéve, hogy valóban rendelkeztem vele, igencsak hasznomra volt olyan emberekkel szemben, akiknek sokkal nagyobb hatalmuk volt, mint a bostoni kórház ápoló személyzetének és orvos gyakornokainak. Bólintott, magával ragadta a magyarázatom. – Igen, így már értem. Én magam Walter Cronkite–ot használtam. – Walter Cronkite–ot? – meresztettem rá a szememet. Megint elvigyorodott, kilátszott az aranyfoga. – Tud talán nála jobbat? Egyébként is, őt minden este ingyen hallgathattam a rádióban vagy a tévében. Vele szórakoztattam a mamámat… ő azt szerette volna, hogy prédikátor legyen belőlem. – Elmosolyodott, félig–meddig megbánóan. – Ha úgy beszéltem volna, mint Walter Cronkite, ott, ahol mi akkoriban éltünk, hát akkor nem értem volna meg az orvosi egyetemet. Kezdtem minden másodperccel egyre jobban megkedvelni Joe Abernathyt. – Remélem, a mamája nem volt csalódott, hogy végül orvos lett és nem prédikátor. – Hogy őszinte legyek, nem vagyok benne biztos – felelte még mindig vigyorogva. – Mikor elmondtam neki, csak bámult rám egy percig, aztán nagyot sóhajtott és így szólt: „Hát, akkor legalább olcsón tudsz majd nekem reumagyógyszert szerezni.” Szárazon felnevettem. – Én nem kaptam még ennyi lelkesedést sem, amikor elmondtam a férjemnek, hogy orvos akarok lenni. Csak bámult rám, végül pedig azt mondta, hogy ha unatkozom, miért nem írok önkéntesként leveleket az öregek otthona lakóinak. Joe szeme meleg aranybarna volt, mint a karamellcsepp. Egy csipetnyi humor csillogott benne, ahogy rám nézett vele. – Igen, az emberek még mindig azt képzelik, nyugodtan a szemedbe mondhatják, hogy nem teheted azt, amit épp teszel. „Miért van itt, kis hölgyem, miért nem törődik inkább otthon a férjével meg

a gyerekeivel?” – adta elő gúnyosan. Fintorogva elmosolyodott, és megpaskolta a kezemet. – Ne aggódjon, előbb vagy utóbb feladják. A legtöbbször már nem is kérdezik meg tőlem egyenesen, hogy miért nem vagyok vécépucoló, aminek pedig Isten megteremtett. Ekkor lépett be a nővér, hogy felébredt a vakbélműtétesem, ezért kimentem, de a 42. oldalnál elkezdődött barátságunk virágba borult, és Joe Abernathy az egyik legjobb barátom lett; valószínűleg ő volt az egyetlen hozzám közelálló ember, aki igazán értette, hogy mit csinálok, és miért. Kicsit elmosolyodtam, kitapintottam a borító finom dombornyomását. Aztán előrehajoltam és visszatettem a könyvet az ülés zsebébe. Talán most még nem akartam kiszakadni a valóságból. Odakint egy holdfénytől megvilágított felhőréteg vágott el bennünket a földtől. Idefönt minden csöndes volt, gyönyörű és derűs, határozott ellentétben a lenti élet zűrzavarával. Furcsa érzésem támadt, mintha fölakasztottak volna ide, mozdulatlanul, magányba burkoltan, még a mellettem ülő nő súlyos lélegzése is hozzájárult ahhoz az alapzajhoz, amiből összeállt a csend, a légkondicionáló langyos légáramlatával meg a stewardess cipőjének csosszanásaival végig a szőnyegen. Ugyanakkor tudtam, hogy több száz mérföldes óránkénti sebességgel feltartóztathatatlanul süvítünk előre a levegőben, valamilyen cél felé – amiről csak remélhettük, hogy biztonságos célba érést jelent majd. Lehunytam a szememet, félbeszakítottam a merengést. A magam mögött hagyott Skóciában Roger és Bree Jamie–t kutatja. Előttem, Bostonban a munkám – meg Joe – vár rám. És maga Jamie? Próbáltam elhessenteni magamtól a gondolatot, mert elhatároztam, hogy nem gondolok rá, míg meg nem születik a döntés. Hirtelen könnyű fuvallatot éreztem a hajamban, egy tincs végigsimította az arcomat, olyan finoman, mintha egy szerető érintése volna. Persze nyilvánvalóan nem volt több a fejem fölötti

szellőzőből érkező légáramnál, és csak képzeltem, hogy a kölni és cigaretta áporodott szagát egyszercsak elnyomja a gyapjú és hanga illata.

19

Lefektetni a szellemet Végre otthon voltam a Furey Street–i házban, ahol közel húsz évig éltem Frankkel és Briannával. Az azáleák az ajtó mellett még nem száradtak ki egészen, de leveleik ernyedten, csapzott csomókban lógtak, a cserepesre száradt virágföldet pedig száradt, összepödrődött falevelek vastag rétege borította. A nyár forró volt – másféle nem is létezett Bostonban –, az augusztusi esők pedig még nem érkeztek meg, hiába jártunk már szeptember közepén. A táskáimat a bejárati ajtó előtt hagytam, majd elindultam, hogy megnyissam a kerti csapot. Ott feküdt a napon; a zöld gumikígyó elég meleg volt ahhoz, hogy megégesse a kezemet, mire grimaszolva addig adogattam az egyik markomból a másikba, amíg a feltörő áramlat hatására hirtelen életre nem kelt, és a kilövellő víz le nem hűtötte. Nem is igazán szerettem az azáleákat. Már rég megszabadultam volna tőlük, de Frank halála után nem szívesen változtattam meg semmit sem a házon, Brianna kedvéért. Az már éppen elég nagy megrázkódtatás, mindenféle egyéb változás nélkül is, gondoltam, ha az ember egy éven belül kezdi meg az egyetemet és veszíti el az apját. Már így is elég régóta elhanyagoltam a házat; ezt továbbra is folytathattam. – Hát rendben! – mondtam dühösen az azáleáknak, ahogy elzártam a kerti csapot. – Remélem, boldogok vagytok, mert ennél többet nem kaptok. Én is vágyom egy italra. És egy fürdőre – tettem hozzá, sárral pettyezett leveleikre pillantva.

L A pongyolámban ültem a nagy, süllyesztett fürdőkád szélén, és figyeltem, ahogy ömlik bele a víz, illatos tajtékfelhőket kavarva a habfürdőből. Pára szálldogált a forrongó felszín felett; a víz már majdnem túl forró volt. Elzártam a vizet – a csap egyetlen, gyors csavarintásával –, és egy pillanatig csak ültem ott a néma házban, ahol a csendet csak a habbuborékok pattogása törte meg, ami olyan halk volt, mintha csak egy távoli csata zajait hallottam volna. Nagyon is tisztában voltam vele, hogy mit művelek. Egészen azóta ezt csináltam, hogy felszálltam a Repülő Skótra Invernessben, és éreztem, ahogy a sínek dúdulva életre kelnek a talpam alatt. Azt próbálgattam, mire vagyok képes. Alapos figyelmet fordítottam a gépekre – a modern hétköznapok minden egyes találmányára –, és ami ennél is fontosabb, arra, hogyan reagálok rájuk. A vonatút Edinburghba, a repülés Bostonba, a taxi a reptérről és a többtucatnyi, még közrejátszó apró, gépesített csoda – ételautomaták, utcai lámpák, a repülőgép mosdója a magasban kavargó, randa kékeszöld fertőtlenítőjével, ami egyetlen gombnyomásra eltüntette az ürüléket és a baktériumokat. Az éttermek és az ő takaros okmányaik az Egészségügyi Hivataltól, ami legalább azt garantálta, hogy minden eddiginél nagyobb az esélye annak, hogy az ember elkerülje az ételmérgezést, ha ott eszik Aztán benn, a saját otthonomban, a mindenütt jelenlévő kapcsolók, amik fényt és meleget és vizet és főtt ételt szolgáltattak. A kérdés egyedül az volt – törődöm én ezekkel? A kezemet beledugtam a gőzölgő fürdővízbe, és előre–hátra húzogatni kezdtem, miközben figyeltem, ahogy a keletkező örvény árnyéka a kád márványpadlóján táncol. Képes lettem volna ezek nélkül a „komfortok” nélkül élni, amikhez már annyira hozzászoktam,

legyenek azok kicsik vagy nagyok? Folyamatosan ezt kérdezgettem magamtól, valahányszor csak megérintettem egy gombot, meghallottam egy motor zúgását, és igencsak biztos voltam benne, hogy a válasz: „igen”. Végül is, az eltelt idő nem hozott akkora nagy változást; még most is végig tudtam menni úgy a városon, hogy olyan emberekbe botoljak, akik e komfortok nagy része nélkül éltek – még távolabb egész országok léteztek, ahol az emberek viszonylagos kényelemben, és az elektromosságot még csak nem is ismerve töltötték az életüket. Ami engem illet, sosem izgatott annyira ez az egész. Lamb bácsikámmal, egy neves archeológussal éltem, mióta csak a szüleim meghaltak ötéves koromban. Ennek nyomán olyan körülmények közt nőttem fel, amiket konzervatívan akár „primitívnek” is lehetett volna nevezni, miután minden egyes alkalommal elkísértem őt a felfedezőútjaira. Igen, a meleg fürdő és villanykörte igencsak kellemes dolog volt, de életem több szakaszában is eléltem nélkülük – példának okáért a háború alatt –, és sosem éreztem fájónak a hiányukat. A víz elviselhető hőmérsékletűre hűlt. A földre dobtam a fürdőköpenyemet és beleléptem a kádba, mire kellemes remegés futott végig a testemen, ahogy a lábamat csiklandozó forróságot ellensúlyozandó, a vállam szinte hűvösen bizsergett. Belemerültem a kádba és ellazultam, kinyújtóztatva a lábamat. A tizennyolcadik században használt derékkádak alig voltak többek méretes hordóknál; azokban általában részenként fürdött az ember, előbb a hasat és a mellkast merítve el, miközben a lábak lelógtak a kád szélén, majd pedig felállt, hogy leöblítse a mellkast, miközben jól kiáztatta a lábakat. Ennél jóval gyakoribb volt, hogy egy kancsót és egy mosdótálat használva tisztálkodtak az emberek, egy ruhadarab segítségével. Nem, ezek a komfortok tényleg csak olyan dolgok voltak, amire a nevük is utalt. Semmi létfontosságú, semmi olyasmi, ami nélkül ne

tudnék élni. Nem mintha hosszú távon ezek a komfortcikkek jelentették volna az egyetlen problémát. A múlt veszélyes vidék volt. Azonban még az úgynevezett civilizáció fejlettsége sem garantálta a biztonságot. Két nagy „modern” háborút is átvészeltem már – sőt, az egyik alkalmával még a fronton is szolgáltam –, és minden este láttam a tévében, hogyan formálódik a harmadik. Ha bármi, hát a „civilizált” hadviselés még rémisztőbb volt, mint ősibb formái. A mindennapi élet lehet, hogy biztonságosabb volt, de csakis akkor, ha az ember óvatosan választotta meg, merre is jár. Roxbury bizonyos részei éppen annyira veszélyesek voltak manapság, mint bármelyik párizsi sikátor, amiben kétszáz évvel ezelőtt jártam. Felsóhajtottam, majd kihúztam a dugót a lábujjammal. Semmi értelme nem volt olyan személytelen dolgokon elmélkedni, mint a fürdőkádak, a bombák vagy az erőszaktevők. A vezetékes víz sem volt több jelentéktelen tényezőnél. Igazán csak azok a személyek számítottak, akiknek a sorsa egybefonódott ezzel, ahogy volt ez mindig is. Én, Brianna és Jamie. A víz utolja gurgulázva eltűnt a lefolyóban. Kissé kóvályogva felálltam és letöröltem magamról a hab maradékát. A nagy tükröt elhomályosította a pára, de ahhoz még elég tiszta képet adott, hogy lássam magamat térdtől fölfelé, és így azt is, hogy olyan vörös vagyok, mint a frissen főzött rák. Ledobtam a törülközőt, és végignéztem a testemen. Megfeszítettem a karomat, a fejem fölé emeltem, petyhüdtséget keresve. Nem találtam; a bicepszem és a tricepszem szép formásak voltak, a deltaizmok kellemesen gömbölydedek, és szépen, lejtősen érték el a pectoralis major magas ívét. Enyhén oldalra fordultam, megfeszítettem majd elernyesztettem a hasizmaimat – a harántizmok elég tónusosak voltak, a rectus abdominis pedig egészen lapos, szinte már behorpadó.

– Még szerencse, hogy a családom nem hajlamos az elhízásra – mormoltam. Lamb bácsi egészen a halála napjáig, hetvenöt éves koráig vékony és feszes maradt. Gondolom, az apám – Lamb bácsi fivére – is hasonló testfelépítésű volt, mire hirtelen eszembe jutott, hogy vajon anyám milyen fenékkel rendelkezhetett. Végül is a nőknek egy bizonyos mennyiségű feles zsírszövettel bizony meg kell küzdeniük. Teljesen megfordultam, és a vállam fölött átpillantva a tükörre néztem. A hosszú, oszlopos izmok a hátamon nedvesen csillogtak, ahogy mozdultam; még mindig volt derekam, ráadásul egészen karcsú. Ami pedig a fenekemet illeti… –Nos, legalább nem gödröcskés – mondtam ki hangosan. Visszafordultam, és szembenéztem a tükörképemmel. – Lehetne sokkal rosszabb is a helyzet – mondtam neki.

L Kissé felbátorodva felvettem a hálóingemet, majd elindultam, hogy előkészítsem a házat az éjszakára. Nem volt macska, amit ki kellett volna tenni, vagy kutya, amit meg kellett volna etetni – Bozo, az utolsó ebünk kimúlt tavaly végelgyengülésben, és miután Brianna az egyetemre járt, én pedig sokáig és rendszertelenül dolgoztam a kórházban, nem akartam új kutyát. Beállítani a termosztátot, ellenőrizni az ablakok és az ajtók zárjait, megnézni, hogy nem ég–e a gáz. Nagyjából ennyit kellett tennem. Tizennyolc éven keresztül az esti rutin azt is magában foglalta, hogy megálltam Brianna szobájánál, de azóta már nem, hogy elkezdte az egyetemet. A megszokás és a kényszeres cselekvés keverékétől hajtva kinyitottam a szobája ajtaját és felkapcsoltam a villanyt. Egyes

emberek szeretnek mindenfélét gyűjtögetni, mások nem. Bree az előbbiek közé tartozott; a falra szögelt rengeteg posztertől, fotótól, szárított virágtól és batikolt anyagtól, bekeretezett bizonyítványoktól és egyéb kacattól alig látszott ki valami a falból. Egyes embereknek megvan a módszere arra, hogy mindent maguk körül rendezzenek el, így a tárgyak nemcsak a saját maguk jelentésével és más, velük együtt kiállított dolgokhoz való kapcsolatukkal rendelkeznek, hanem emellett még valami mással is – valami leírhatatlan aurával, ami éppen annyira tartozik láthatatlan tulajdonosukhoz, mint a tárgyakhoz magukhoz. Azért vagyok itt, mert Brianna ide helyezett engem, mintha mondták volna a szobában lévő tárgyak. Azért vagyok itt, mert Brianna az, aki. Furcsa, hogy megvan ez benne, gondoltam. Frankben is megvolt; mikor kiürítettem az egyetemi irodáját a halála után, úgy gondoltam rá, mint valami kihalt állat megkövesedett lenyomatára; könyvek és iratok és kis kacatok, amik tökéletesen tartották annak az elmének pontos alakját és textúráját és azóta már eltűnt súlyát, ami valaha belakta ezt a helyet. Brianna egyes tárgyainak esetében a hozzá való kapocs egyértelmű volt – képek rólam, Frankról, Bozóról, a barátairól. Az anyagdarabok olyanok voltak, amiket ő csinált, ő választotta ki a mintákat, a színeket, amiket kedvelt – élénk türkiz, mély indigó, magenta, ragyogó sárga. Más dolgok azonban, mint a komód tetején összevissza heverő kiszáradt, édesvízi csigaházak is, miért kéne azt jelentsék nekem, hogy „Brianna”? Miért lenne ugyanez igaz arra a lecsiszolt szélű habkőre, amit a trurói tengerpartról hozott, és ami semmiben sem különbözött százezernyi társától – azt leszámítva, hogy Brianna pont ezt hozta el? Nem volt érzékem a tárgyakhoz. Nem volt semmi indíttatásom, hogy új dolgokat szerezzek vagy hogy dekoráljak – Frank gyakran panaszkodott az otthonunk spártai berendezése miatt, egészen addig, amíg Brianna elég nagy nem lett ahhoz, hogy kézbe vegye a

dolgokat. Akár nomád neveltetésem hibája volt, akár csak arról volt szó, hogy én egyszerűen ilyen voltam, én leginkább az elmémbe zárva éltem, anélkül, hogy bármiféle késztetést éreztem volna arra, hogy megváltoztassam a környezetemet, hogy az engem tükrözzön. Jamie is ugyanilyen volt. Volt egy pár apró tárgya, amit folyton a tüszőjében tartott, mert gyakran szüksége volt rá, vagy talizmánként hordott, azon túl viszont nem is volt semmije, de nem is törődött a földi javakkal. Még azon rövid idő alatt is, mikor fényűzően éltünk Párizsban, vagy a hosszabb, nyugalmas lallybrochi tartózkodásunk alatt, sosem mutatott semmiféle indíttatást, hogy tárgyakat szerezzen. Az ő esetében is fiatal férfikorának körülményei állhatták a háttérben, amikor űzött vadként élt, és nem volt semmije, csak a fegyverei, amikre szüksége volt a túléléshez. De lehet, hogy ez számára is természetes állapot volt, ez az izoláció a földi javaktól, az önellátás eme érzete – ez is egyike volt azoknak a dolgoknak, amik miatt beteljesedést találtunk egymásban. Ám így is furcsa volt, hogy Brianna ennyire hasonlított mindkét apjára, méghozzá pont abban, amiben azok annyira különböztek. Csendesen jó éjszakát kívántam távol lévő lányom szellemének, majd lekapcsoltam a lámpát. Frank gondolata a hálószobáig kísért. A méretes franciaágy látványa, a sima és érintetlen ágynemű a sötétkék szaténtakaró alatt hirtelen élénken felidézte előttem alakját, méghozzá úgy, ahogy már hónapok óta nem gondoltam rá. Gondolom, lehetséges távozásom közeledte miatt jutott most eszembe. Ez a szoba – sőt, ez az ágy – volt az a hely, ahol utoljára elbúcsúztam tőle.

L – Nem jönnél végre lefeküdni, Claire? Elmúlt éjfél – nézett fel

rám Frank a könyve széle fölött. Ő maga már az ágyban feküdt, és a térdének támasztott könyvét olvasta. A lámpa lágy fényében úgy tűnt, mintha valami meleg buborékban lebegne, nyugalomban elhatárolva a szoba többi részének sötét ridegségétől. Január elején jártunk, és a kazán minden erőfeszítése ellenére éjszaka az egyetlen igazán meleg hely az ágy volt, a vastag takarók alatt. Rámosolyogtam és felálltam a székemből, ledobva a vállamról a nehéz gyapjúpongyolát. – Nem hagylak aludni? Bocsáss meg. Csak éppen felidéztem a reggeli műtétet. – Igen, tudom – mondta szárazon. – Elég csak rád néznem. A szemed elfátyolosodik, a szád meg kinyílik. – Bocsánat – ismételtem, éppen olyan hangsúllyal, ahogy ő is beszélt. – Nem tehetek róla, mit csinál az arcom, mikor éppen gondolkodom. – De mégis mire jó a gondolkodás? – kérdezte, könyvjelzőt dugva a lapok közé. – Mindent megtettél, amit csak tudtál – semmit sem érsz el azzal, ha most azon aggódsz, hogy… Á, tudom. – Dühösen megrántotta a vállát, majd becsukta a könyvet. – Mindezt már egyszer kifejtettem. – Pontosan – feleltem kurtán. Finoman reszketve ágyba bújtam, és betűrtem a hálóingemet a lábam alá. Frank rögtön felém húzódott, én pedig becsúsztam mellette a paplan alá, és összebújtam vele, hogy testünk közös melegével küzdjünk meg a hideg ellen. – Oh, várj csak. Ide kell hoznom a telefont. – Ledobtam magamról a paplant, és kiugrottam az ágyból, hogy a telefont Frank oldaláról áthozzam az enyémre. Kora esténként szeretett az ágyban ülve csevegni a diákjaival és a kollégáival, miközben mellette olvastam vagy sebészeti jegyzeteket írtam, de gyűlölte, ha arra ébredt, hogy késő éjjel csörög a telefon, mivel engem

keresnek a kórházból. Eléggé gyűlölte ahhoz, hogy végül elintéztem, hogy a kórház csakis tényleges vészhelyzet esetén hívjon, vagy mikor kifejezetten kértem, hogy tájékoztassanak egy adott páciens állapotának alakulásáról. Azon az éjjelen pont ezt kértem; egy problémás bélrezekcióról volt szó. Ha rosszul alakulnak a dolgok, előfordulhat, hogy vissza kell sietnem. Frank felnyögött, ahogy lekapcsoltam a lámpát és visszabújtam az ágyba, de pár pillanattal később felém gördült, és egyik karját átvetette a hasamon. Az oldalamra fordultam és odabújtam hozzá, lassan ellazulva, ahogy jéggé fagyott lábujjaim felolvadtak. A gondolataimban újrajátszottam az operáció részleteit, a lábfejemben ismét érezve a műtő légkondicionálásának hidegét, és azt, hogy először mennyire felzaklató is volt a páciens testének melege, ahogy kesztyűs ujjaim a hasüregébe siklottak. Magam előtt láttam a beteg belet magát, úgy feltekeredve, mint egy vipera, az ecchymosis lilás foltjaival pöttyözve, miközben folyamatosan szivárgott az élénk színű vér az apró sebekből. – Gondolkoztam – szólalt meg Frank hangja a hátam mögül, a sötétségből, rendkívül társalgási hangsúlyt megütve. – Hm?–Még mindig a műtét emléke kötött le, de küzdöttem, hogy visszarángassam magamat a jelenbe. – Miről? – A tanulmányi szabadságomról. – Egyéves, fizetett szabadsága az egyetemről egy hónap múlva kezdődött. Úgy tervezte, hogy előbb majd több rövidebb utat tesz az Egyesül Államok északkeleti részén, ami alatt anyagot gyűjt, majd hat hónapra Angliába utazik, hogy végül visszatérjen Bostonba, és szabadsága utolsó három hónapját írással töltse. – Arra gondoltam, hogy rögvest Angliába mennék – mondta óvatosan. – Nos, miért is ne? Az időjárás borzalmas lesz, de ha az időd java részét amúgy is könyvtárakban fogod tölteni… – Briannát is magammal akarom vinni.

Megdermedtem, a szoba hidege hirtelen egy kis halomnyi gyanakvássá sűrűsödött össze a gyomrom tájékán. – Most nem mehet; már csak egy félévre van attól, hogy leérettségizzen. Biztos tudsz addig várni, hogy majd a nyáron csatlakozzunk hozzád. Előjegyeztettem addigra egy hosszú szabadságot, és talán… – Most megyek. Örökre. Nélküled. Elhúzódtam tőle, felültem és felkapcsoltam a lámpát. Frank fekve maradt és pislogva nézett fel rám, sötét haja kócosan keretezte az arcát. A halántékán már őszbe fordult, amitől olyan kifinomultnak tűnt, és ami rémisztő hatással volt befolyásolhatóbb hölgydiákjaira. Egészen meglepő módon kifejezetten összeszedettnek éreztem magamat. – Miért most, ilyen hirtelen? A legújabb szeretőd erőltet, nem igaz? A tekintetében megcsillanó riadalom olyan tisztán látható volt, hogy az szinte már nevetségesnek hatott. Felkacagtam, bár érezhetően mindenféle jókedv nélkül. – Komolyan azt hitted, hogy nem tudom? Istenem, Frank! Te vagy a leg… figyelmetlenebb férfi a világon! Megfeszített állkapoccsal felült az ágyban. – Azt hitten, hogy diszkrét vagyok. – Lehet, hogy az voltál – mondtam kajánul. – Hatot számoltam az elmúlt tíz évben. Ha valójában úgy egy tucatnyi volt, akkor tényleg te voltál a diszkréció mintapéldánya. Az arcáról ritkán lehetett nagy érzelmeket leolvasni, de ahogy a bőre elsápadt a szája mellett, elárulta nekem, hogy most tényleg őszintén dühös. – Ez a példány aztán különleges lehet – mondtam megjátszott könnyedséggel, keresztbe téve a karomat és nekidőlve az ágy háttámlájának. – De akkor is – miért sietsz most így Angliába, és miért akarod magaddal vinni Breet?

– Az utolsó félévét megcsinálhatná bentlakásos iskolában mondta kurtán. – Úgy új tapasztalatokat is szerezhetne. – Nem hiszem, hogy kérne abból – feleltem. – Nem akarja majd itthagyni a barátait, főleg nem közvetlenül azelőtt, hogy befejezné az iskolát. Azért pedig végképp nem, hogy egy angol bentlakásos iskolába járhasson! – Kirázott a hideg a gondolatra. Én magam is nagyon közel kerültem hozzá gyerekként, hogy bedugjanak egy olyan iskolába; a kórházi étkezde szaga néha felidézte ennek az emlékét, kiegészítve a rémült tehetetlenség hullámaival, amit akkor éreztem, mikor Lamb bácsi elvitt meglátogatni azt a helyet. – Egy kis fegyelem senkinek sem árt – jelentette ki Frank. Visszanyerte a nyugalmát, de az arca még mindig merev volt. – Neked is jót tett volna – legyintett, lezárva a témát. – Hát legyen. De én akkor is eldöntöttem, hogy végleg visszamegyek Angliába. Felajánlottak egy jó állást Cambridge–ben, és eldöntöttem, hogy elfogadom. Te persze nem fogod otthagyni a kórházat. Nekem viszont eszem ágában sincs itthagyni a lányomat. – A lányodat? – Egy pillanatra úgy éreztem, megszólalni sem lennék képes. Tehát már várta az új munkahely és egy új szerető, aki hajlandó volt vele tartani. Akkor már tervezgethette ezt egy ideje. Egy egészen új élet – csakhogy nem Briannával. – A lányomat – mondta nyugodtan. – Bármikor eljöhetsz meglátogatni, természetesen… – Te… szemét… disznó! – fakadtam ki. – Legyen eszed, Claire! – Lenézett az orra mentén, azt a technikát alkalmazva nálam, a végtelen, kifogyhatatlan türelmet, amit azoknak a diákoknak tartogatott, akik azért könyörögtek neki, ne buktassa meg őket. – Alig vagy itthon. Ha én nem leszek itt, akkor senki se lesz, aki rendesen gondját viseli Breenek. – Úgy beszélsz, mintha nyolcéves lenne, nem pedig majdnem tizennyolc! Az ég szerelmére, szinte már felnőtt!

– Ami még inkább indokolja, hogy törődésre és felügyeletre van szüksége – csattant fel. – Ha látnád, amit én látók nap mint nap az egyetemen – az ivászat, a drogok, a… – Látom – mondtam, a fogaim közt kipréselve a szavakat. – Méghozzá elég közelről a sürgősségin. Bree nem olyan, hogy… – Dehogyisnem! Az ő korában a lányoknak semmi esze – le fog lépni az első fiúval, aki… – Ne beszélj badarságokat! Bree nagyon értelmes. Amúgy pedig minden fiatal kísérletezget, úgy tanulnak. Nem tarthatod egész életében gyapjútakaróba bugyolálva. – Jobb, ha be van bugyolálva, mintha egy niggerrel baszna! – vágott vissza. Halvány, vörös folt jelent meg az orcáján. – Amilyen az anya, olyan a lánya, nem igaz? Csakhogy nem így lesz, a francba is, nem, ha egy csöpp beleszólásom is lesz a dologba! Levegő után kapkodva kikeltem az ágyból, felálltam, és úgy néztem le rá dühösen. – Neked – mondtam – nincs jogod, hogy egyetlen francos, büdös, mocskos szót is szólj, akár Breeről, akár bármi másról! – Remegtem a dühtől, az öklömet pedig a combomhoz kellett szorítanom, nehogy megüssem. – Van pofád kijelenteni, hogy elhagysz engem, hogy a legújabb kis nőcskéddel élj, hogy aztán meg azzal vádolj, hogy viszonyom van Joe Abernathyvel? Mivel erre akarsz kilyukadni, nem igaz? Volt benne annyi jóérzés, hogy legalább egy kicsit lesüsse a szemét. – Mindenki azt gondolja, hogy van köztetek valami – motyogta. – Minden idődet azzal a férfival töltöd. És ez ugyanaz, már amennyire Breet illeti. Olyan… helyzetekbe rángatod őt bele, ahol veszélynek van kitéve, és… és azoknak az embereknek… – Feketéknek, gondolom, így érted? – Még szép, hogy úgy értem! – mondta, villámló tekintettel

nézve fel rám. – Már az is elég rossz, hogy folyamatosan meg kell hívni Abernathyéket az összejöveteleinkre, bár Joe legalább tanult férfi. De az az elhízott ember, akivel a házukban találkoztam, a törzsi tetoválásokkal és a sárral a hajában? Az a visszataszító szobahüllő az olajos hangjával? És a fiatal Abernathy is mostanában rákapott, hogy éjjel–nappal Bree körül lógjon, hogy tüntetésekre meg gyűlésekre és orgiákra vigye olyan alantas helyekre… – Nem hiszem, hogy az ilyen eseményeket valaha is magasztos helyeken tartanák – mondtam, elnyomva a nagyon is illetlen késztetést, hogy hangosan felkacagjak Frank undok, de pontos jellemzését hallva Leonard Abernathy két kirívóbb barátjáról. – Tudtad, hogy Lenny mostanában rákapott, hogy Muhammad Ishmael Shabazznak hívassa magát? – Igen, mondta – felelte Frank kurtán –, én viszont nem vállalom annak a kockázatát, hogy a lányomból Mrs. Shabazz legyen. – Nem hiszem, hogy Bree úgy érezne Lenny iránt – nyugtattam meg, miközben azzal küzdöttem, hogy elnyomjam a dühömet. – És nem is fog. Jön velem Angliába. – Nem, ha nem akar – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon. Kétségkívül érezve, hogy helyzete miatt hátrányban van, Frank kimászott az ágyból, és elkezdett a mamusza után kutatni. – Nincs szükségem az engedélyedre, hogy Angliába vigyem a lányomat – mondta. – Bree pedig még kiskorú; oda megy, ahová mondom. Nagyra értékelném, hogyha megkeresnéd az orvosi papírjait; az új iskolájában kérik majd. – A lányodat?– ismételtem. Halványan érzékeltem a szobában uralkodó hideget, de annyira dühös voltam, hogy kivert a víz. – Bree az én lányom, te pedig sehová a büdös életbe nem viheted! – Nem tudsz megállítani – mutatott rá bosszantó

nyugalommal, felvéve köntösét az ágy végéből. – Dehogynem tudlak, a pokolba is – mondtam. – El akarsz tőlem válni? Rendben van. Használj csak bármilyen kifogást – kivéve a hűtlenséget, amit nem tudsz bebizonyítani, mivel nem történt meg. De ha megpróbálod magaddal vinni Breet, nekem lesz majd némi mondandóm a hűtlenséget illetően. Szeretnéd tudni, hogy hány kidobott szeretőd keresett meg, hogy megkérjen, mondjak le rólad? Frank szája a sokktól tágra nyílt. – Mindegyiküknek megmondtam, hogy egy pillanat alatt lemondanék rólad – mondtam –, ha te kérnéd. – Keresztbe fontam a karomat, a kézfejemet a hónom alá rejtettem. Lassan ismét kezdtem érezni a hideget. – Mindig is kíváncsi voltam, hogy miért nem tetted, de gondolom, Brianna miatt. Az arcából mostanra már szinte minden vér kifutott, és olyan fehérnek tűnt az ágy túloldalán uralkodó félhomályban, mint egy koponya. – Nos – mondta, gyatra próbálkozást téve arra, hogy visszaszerezze megszokott nyugodtságát. – Nem gondoltam, hogy zavar. Nem mintha valaha is tettél volna valamit azért, hogy megállíts. Teljesen ledöbbenve néztem rá. – Hogy megállítsalak? – kérdeztem. Mégis mit kellett volna tennem? Gőz fölött ki kellett volna nyitnom a leveleidet, hogy aztán megrázhassam őket az orrod előtt? Jelenetet kellett volna rendeznem a tantestület karácsonyi partiján? Panaszkodnom kellett volna a dékánnak? Ajkát egy pillanatra összeszorította, majd ismét ellazította. – Viselkedhettél volna úgy, mintha jelentett volna valamit is – mondta csendesen. – Pedig jelentett. – A hangom erőltetettnek hangzott. Még mindig engem bámulva, szeme sötét a lámpafényben,

megrázta a fejét. – Nem eleget. – Kis szünetet tartott, arca lebegő, sápadt korong a levegőben sötét köpenye felett, majd megkerülte az ágyat is odaállt mellém. – Néha eltűnődtem azon, hogy vajon van–e egyáltalán jogom ahhoz, hogy téged hibáztassalak – mondta, szinte már elmerengve. – Úgy nézett ki, mint Bree, igaz? Olyan is volt, mint ő? – Igen. Szinte már horkantva mély levegőt vett. – Láttam az arcodon. Valahányszor csak Breere nézel, látom, hogy rá gondolsz. A francba veled, Claire Beauchamp mondta rettentő halkan. – A francba veled és az arcoddal, ami képtelen elrejteni, amit gondolsz vagy érzel. Ezt csend követte, az a fajta csend, ami alatt hallani az amúgy hallhatatlan neszeket, azt, ahogy recseg a fa és lélegeznek a házak – mindezt csakis azért, hogy úgy tehess, mintha nem hallottad volna, ami az előbb kimondásra került. – Szerettelek – mondtam végül lágyan. Egykoron. – Egykoron – visszhangozta. – Ezért most hálásnak kéne lennem? Lassan kezdtem újra érezni elzsibbadt ajkamat. – Megmondtam neked– mondtam. – Aztán mikor nem voltál hajlandó elmenni… Frank, én megpróbáltam. Bármit is hallott a hangomon, az egy pillanatra megállásra késztette. – Így volt – mondtam végtelenül lágyan. Elfordult tőlem, és odalépett a fésülködőasztalhoz, ahol nyugtalanul megérintette a tárgyakat, véletlenszerűen felvette, majd újra letette őket. – Először képtelen lettelek volna elhagyni terhesen, egyedül. Csak egy gazfickó tett volna olyasmit. És aztán… Bree. – Anélkül

bámulta a kezében tartott rúzst, hogy valóban látta volna, majd gyengéden visszahelyezte a csillogó asztallapra. – Képtelen lettem volna otthagyni őt – mondta lágyan. Megfordult és rám nézett, szeme két sötét lyuk az árnyékokkal rajzolt arcán. – Tudtad, hogy képtelen vagyok gyereket nemzeni? Én… kivizsgáltattam magamat pár évvel ezelőtt. Steril vagyok. Tudtad? Csak megráztam a fejemet, mert nem bíztam meg a hangomban. – Bree az enyém, az én lányom – mondta, inkább csak magának. –Az egyetlen gyermekem, aki valaha is lesz. Képtelen voltam otthagyni. – Kurtán felnevetett. – Én képtelen voltam őt otthagyni, de te meg nem tudtál úgy ránézni, hogy ne jutott volna róla eszedbe az a férfi, igaz? Kíváncsi vagyok, vajon enélkül a folyamatos emlékeztető nélkül idővel talán elfelejtetted volna–e őt. – Nem. – Az elsuttogott szó mintha villámcsapásként haladt volna át rajta. Egy pillanatig dermedten állt, majd odafordult a szekrényhez, és elkezdte felrángatni a pizsamájára a ruháit. Én csak álltam ott, a karommal átölelve magamat, és néztem, ahogy felvette a kabátját és kiviharzott a szobából, anélkül, hogy rám nézett volna. Kék selyempizsamájának gallérja kilógott kabátjának asztrahánszegélye alól. Egy pillanattal később hallottam, ahogy csukódik a bejárati ajtó – volt annyi lélekjelenléte, hogy ne csapja be –, majd azt, ahogy a kihűlt autómotor vonakodva életre kel. A reflektorok fénye végigsiklott a hálószoba plafonján, ahogy a kocsi kitolatott a felhajtóról, majd eltűnt, otthagyva engem remegve az összegyűrt ágynemű közt.

L

Frank nem jött vissza. Megpróbáltam aludni, de azon kaptam magamat, hogy mereven fekszem a hideg ágyban, az elmémben újra végighallgatva a vitánkat, és hallva az abroncsok csikorgását a járdán. Végül felkeltem és felöltöztem, hagytam egy üzenetet Breenek, majd én is elhagytam a házat. Ugyan a kórház nem hívott, de úgy voltam vele, hogy attól még bemehetek, hogy vessek egy pillantást a betegemre; ez még mindig jobb volt, mint egész éjjel álmatlanul forgolódni. És, hogy őszinte legyek, nem bántam volna, ha Frank arra tér haza, hogy eltűntem. Az utak olyan csúszósak voltak, mint a vaj, a fekete jég ragyogott az utcai lámpák fényében. A sárga, foszforos fény megvilágította az örvénylően hulló havat; az utakat borító jégréteget egy órán belül elrejti majd a friss porhó, amitől kétszer olyan veszélyes lesz az utazás. Egyedül az nyugtatott, hogy hajnali négykor senki sem járt az utakon, aki így veszélybe kerülhetett volna. Mármint senki, csak én. Benn a kórházban a megszokott meleg, nehézkes intézményi szag úgy ölelt körbe, mint valami ismerős takaró, elzárva tőlem a kinti, hóval borított, fekete éjszakát. – Jól van a beteg – mondta nekem a nővér halkan, mintha megzavarta volna az alvó embert azzal, ha megemeli a hangát. – Az életfunkciók stabilak, a szívverés jó, és nincs vérzés. – Láttam, hogy ez így igaz; a páciens arca sápadt volt, ám halvány rózsaszín bújt meg a fehérség alatt, mint az erek a fehér rózsák szirmain, a pulzusa a nyaka gödrében erősen és egyenletesen lüktetett. Nagyot sóhajtottam. Eddig észre sem vettem, hogy visszatartottam a lélegzetemet. – Az jó – mondtam. – Nagyon jó. – A nővér melegen rám mosolygott, nekem pedig le kellett küzdenem a vágyat, hogy nekidőljek és egyszerűen feloldódjak. Hirtelen úgy tűnt, a kórházi

környezet az egyedüli mentsváram. Nem volt értelme hazamenni. Gyorsan ránéztem a többi betegemre, majd lementem az étkezdébe. Még mindig olyan szaga volt, mint egy bentlakásos iskolának, de azért leültem egy csésze kávéval, amit lassan kortyolgattam, miközben azt fontolgattam, mit is mondjak Breenek. Úgy egy fél órával később lehetett, mikor az egyik ápoló a sürgősségiről besietett a lengőajtón, és megdermedt, amikor megpillantott. Aztán egészen lassan odalépett hozzám. Rögtön tudtam; túl sokszor láttam már, ahogy az orvosok és a nővérek halálhírt közölnek ahhoz, hogy félreértelmezzem a jeleket. Nagyon nyugodtan, semmit sem érezve letettem a szinte még mindig teli csészét, és rádöbbentem közben, hogy egész további életemben emlékezni fogok rá, hogy egy darabka letört a széléről, és hogy az oldalán lévő arany felirat „B”–je szinte teljesen lekopott. – Azt mondták, itt találom… Az iratok a tárcájában… A rendőrség azt mondta… Hó a fekete jégen, megcsúszott… Már halott volt, mikor odaértek… – mondta, habogta az ápoló, miközben végigsiettem a ragyogó fehér folyosókon, rá sem nézve, de látva, ahogy a pultnál álló nővérek szinte lassítva felém fordulnak, nem tudják, de érzik, ahogy futva rám pillantanak, hogy valami visszafordíthatatlan történt. Egy hordágyon feküdt a sürgősségi egyik kezelőjében; egy félreeső, személytelen helyen. Egy mentőautó parkolt odakinn – talán pont az, amelyik idehozta. A folyosó végén a dupla ajtó nyitva állt, utat engedve a jeges hajnalba. A mentő vörös villogója úgy lüktetett, mint egy verőér, vérben fürösztve a folyosót. Sietve megérintettem. Bőre élettelennek, műanyagszerűnek tűnt, ahogy ez a nemrég elhunytaknál lenni szokott, ami annyira ellentmondott élettel teli kinézetének. Nem láttam a sebeit;

minden sérülést elrejtett a ráterített takaró. A torka sima volt és barna; gödrében nem lüktetett pulzus. Csak álltam ott, kezemet mellkasa mozdulatlan domborulatára helyeztem, és úgy néztem őt, ahogy már nagyon régen nem tettem. Az erős, ám finom vonású profilját, érzékeny ajkát, az orrot és állkapcsot, amit mintha márványból faragtak volna ki. Jóképű férfi volt, a ráncok ellenére is, amik mélyen barázdát szántottak a szája mentén, a csalódottság és kimondatlan düh ráncai, ráncok, amiket még a halál ernyedtsége sem tudott eltörölni. Mozdulatlanná dermedve álltam és figyeltem. Hallottam egy újabb, közeledő mentőautó szirénáit, hangokat a folyosón. Egy hordágy kerekeinek csikorgását, a rendőrségi rádió recsegését, és egy fénycső lágy moraját valahonnan. Hirtelen rádöbbentem, hogy Franket hallgattam, arra számítva, hogy… Mire is? Hogy a szelleme még mindig ott időzik a közelben, alig várva, hogy pontot tegyünk befejezetlen ügyünkre? Lecsuktam a szemét, hogy megszabaduljak a mozdulatlan profil felkavaró látványától, ami vörösre, majd fehérre, majd ismét vörösre váltott, ahogy a fény pulzálva beszökött a nyitott ajtón. – Frank – suttogtam lágyan a nyugtalan, jeges levegőben. – Ha még elég közel vagy, hogy hallj engem: szerettelek. Egyszer, valaha. Szerettelek. Aztán megérkezett Joe, átverekedte magát a zsúfolt folyosón, arca ideges volt a zöld műtősruhája felett. Egyenest a műtőből jött; pár csepp vér tapadt szemüvege lencséjére, egy folt pedig a mellkasán éktelenkedett. – Claire – mondta. – Istenem, Claire! – És aztán elkezdtem remegni. Tíz éven keresztül sosem hívott másnak, csak „Jane”– nek vagy „L. J. ”–nek. Ha a nevemet használta, akkor mindennek valósnak kellett lennie. A kezem rémisztően fehérnek tűnt Joe sötét szorításában, majd vörösnek a pulzáló fényben, aztán

odafordultam hozzá, aki olyan biztosan állt ott, mint egy fatörzs, a vállára helyeztem a kezemet, és – akkor először – megsirattam Franket.

L Arcomat a Furey Street–i ház hálószobájának ablakára hajtottam. Az idő meleg és párás volt ezen a kék, szeptemberi estén, a levegőt pedig megtöltötte a tücskök és a kerti locsolók hangja. Én azonban csak annak a két évvel ezelőtti téli éjszakának a rendíthetetlen fehérségét és feketeségét láttam – a fekete jeget és a fehér, kórházi lepedőket, és aztán minden ítélkezés összemosódását a sápadtszürke hajnalban. A szemem most könnybe lábadt, ahogy felrémlett bennem az arctalan mozgolódás a folyosón és a mentőautó pulzáló, vörös lámpája, ami véres fénybe vonta a néma kezelőt, miközben Franket sirattam. Most pedig utoljára sírtam érte, tudva, ahogy a könnyek lecsorogtak az arcomon, hogy már rég elváltunk, egyszer és mindörökre, több mint húsz évvel ezelőtt, egy zöldellő, skóciai dombtetőn. Befejeztem a sírást, felálltam és kezemet a sima, kék takaróra helyeztem, ami finoman gömbölyödött a párnától a bal oldalon, Frank oldalán. – Viszlát, drágám! – suttogtam, aztán lementem a földszintre, hogy ott aludjak, távol a szellemektől.

L Reggel hevenyészett fekhelyemről a kanapén a csengő ébresztett. – Távirat, hölgyem – mondta a küldönc, miközben próbálta nem a

hálóingemet bámulni. Azok az apró, sárga borítékok valószínűleg több szívrohamért voltak felelősek, mint bármi, leszámítva a reggelire elfogyasztott zsíros szalonnát. Az én szívem is úgy összeszorult, mint egy ököl, majd pedig nehézkesen, fájdalmasan kezdett el dobogni. Borravalót adtam a küldöncnek, majd bevittem a táviratot az előszobába. Fontosnak tűnt, hogy addig ne nyissam ki, amíg el nem érek a viszonylagos biztonságot jelentő fürdőszobába, mintha a levél valami robbanószer lett volna, amit víz alatt kell hatástalanítani. Az ujjaim remegtek, és alig bírtam kinyitni a borítékot, ahogy ott ültem a kád szélén, hátam a csempézett falnak vetve, hogy abban leljek támaszra. Az üzenet rövid volt. Még szép, gondoltam abszurd módon, hogy egy skót fukarul bánik a szavakkal. MEGTALÁLTAM OT STOP – állt a táviratban. – VISSZAJON KERDOJEL ROGER. Gondosan összehajtottam a táviratot, és visszahelyeztem a borítékjába. Ezután hosszú ideig csak ültem ott és bámultam a levelet. Aztán felálltam és elindultam, hogy felöltözzek.

20

A diagnózis Joe Abernathy az íróasztalánál ült, és összehúzott szemöldökkel nézett egy kis, fakó, négyzetes kartondarabra, amit mindkét kezével tartott. – Ez meg mi? – kérdeztem, mindenféle szertartásosság nélkül helyet foglalva az asztala szélén. – Egy névjegykártya. Átnyújtotta nekem a kártyát, miközben úgy tűnt, az egyszerre szórakoztatja és dühíti. Fakószürke, márványozott felületű kártya volt; drága darab, rajta kényesen nyomtatott, elegáns, talpas betűkkel. Harmadik Muhammad Ishmael Shabazz, állt a kártya közepén, alatta egy címmel és telefonszámmal. – Lenny? – kérdeztem nevetve. – Harmadik Muhammad Ishmael Shabazz? – Aha. – Úgy tűnt, végül az előbbi érzelem győzedelmeskedik, Joe pedig viccesnek találja a helyzetet. Az aranyfog egy pillanatra megcsillant, ahogy visszavette a kártyát. – Azt mondja, nem fogja egy fehér ember nevét használni; nem kell neki rabszolganév. Vissza fogja szerezni afrikai örökséget – mondta kaján gúnnyal. – Hát rendben, mondom erre én; legközelebb meg majd egy csonttal az orrodban fogsz mászkálni, kérdezem tőle. Nem elég, hogy idáig kilóg a haja – körözött kezével rövidre nyírt hajjal borított feje két oldalán –, és abban az izében mászkál, ami lelóg egészen a térdéig, és úgy néz ki, mintha a húga csinálta volna háztartástanon. Nem, Lennynek – elnézést, Muhammadnak – teljes egészében afrikainak

kell lennie. Joe kimutatott az ablakon, ahonnan remek kilátás nyílt a parkra. – Mondom neki, nézz körül ember, látsz te itt oroszlánokat? Neked ez Afrikának tűnik? – Hátradőlt kipárnázott székében és kinyújtóztatta a lábait. Megadóan megrázta a fejét. – A korabeli fiúkra egyszerűen nem lehet észérvekkel hatni. – Így igaz – mondtam. – És mi a helyzet ezzel a „harmadikkal”? Vonakodva megvillanó arany felelt nekem. – Nos, összevissza fecsegett az „elveszett hagyományairól”, meg „hiányzó történelméről”. Azt mondja, „Mégis hogyan fogom büszkén tartani magamat és azoknak a fickóknak a szemébe nézni, akikkel a Yale–en találkozom, és akiknek olyan nevük van, hogy Negyedik Cadwallader, meg ifjabb Sewell Lodge, mikor én még a saját nagypapám nevét sem tudom, azt sem tudom, honnan származom?” Joe felhorkantott. – Megmondtam neki, hogy ha tudni akarod, honnan származol, kölyök, nézz tükörbe. Nem éppen a Mayfloweren jöttél át, mi? Arcán vonakodó vigyorral ismét kézbe vette a kártyát. – Úgyhogy azt mondja, ha már egyszer visszaszerzi az örökségét, akkor miért ne követeljen vissza mindent? Ha a nagypapája nem adott neki nevet, hát akkor majd ad ő egyet a nagypapájának. Ezzel meg az az egyetlen probléma – mondta, gunyorosan felhúzott szemöldöke alól nézve fel rám –, hogy én meg ezzel megragadok középen. Így most nekem kell lennem az ifjabb Muhammad Ishmael Shabazznak, hogy Lenny „büszke afroamerikai” lehessen. – Ellökte magát az asztaltól, és állát a mellkasára hajtva baljóslatúan bámulta a fakószürke kártyát. – Szerencsés vagy, L. J. – mondta. – Téged legalább Bree nem nyaggat amiatt, hogy ki volt a nagypapája. Csak amiatt kell aggódnod, hogy rászokik a drogokra, aztán felcsinálja valami hadseregkerülő, aki elhúz Kanadába, hogy ne kelljen bevonulnia.

Nem kevés iróniával felkacagtam. – Te csak azt hiszed! – mondtam neki. – Tényleg? – Érdeklődve felhúzta egyik szemöldökét, majd levette aranykeretes szemüvegét, és megtörölte a lencsét a nyakkendője csücskében. – Amúgy milyen volt Skócia? – kérdezte, miközben engem méregetett. – Tetszett Breenek? – Ő még mindig ott van – feleltem. – És keresi a történelmét. Joe már éppen nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de az ajtó felől érkező bátortalan kopogás félbeszakította. – Dr. Abernathy? – nézett be az irodába kétkedve egy rövid ujjú inget viselő, testes fiatalember, és áthajolt a hatalmas kartondoboz teteje felett, amit méretes hasának szorítva tartott. – Szólítson csak Ishmaelnek! – mondta Joe barátságosan. – Tessék? – A fiatalember szája kissé kinyílt, majd enyhe reménnyel keveredett zavarodottsággal rám pillantott. – ön dr. Abernathy? – Nem – feleltem. – Ő az, már amikor odateszi magát. – Lesimítva a szoknyámat felálltam az asztalról. – Most magadra hagylak, Joe, intézd csak az ügyeidet, de ha lenne később időd… – Ne, maradj még egy percet, L. J! – vágott közbe, és felállt a székéből. Elvette a dobozt a fiatalembertől, majd ünnepélyesen kezet rázott vele.– Ön lenne Mr. Thompson? John Wicklow hívott, és mondta, hogy jön. Örvendek a találkozásnak! – Horace Thompson, igen – habogta a férfi kissé pislogva. – Elhoztam az, öhm, alanyt… – Bizonytalanul a kartondoboz felé intett. – Igen, nagyszerű. Örömmel vetek rá egy pillantást az ön kedvéért, de úgy hiszem, dr. Randall is a segítségünkre lehet. – Szemében csintalan csillogással rám pillantott. – Csak szeretném látni, hogy vajon egy halottal is képes vagy–e rá, L. J. – Mégis mire vagyok képes halottal…?! – kezdtem, miközben Joe belenyúlt az időközben kinyitott dobozba, és óvatosan kiemelt belőle

egy koponyát. – Ó, milyen csinoska! – mondta boldogan, ahogy finoman egyik oldalról a másikra forgatgatta a tárgyat. A „csinoska” nem éppen az első jelző volt, ami eszembe jutott; a koponya mocskos volt, és borzalmasan elszíneződött, a csont sötét, csíkozott barna színt vett fel. Joe odavitte az ablakhoz, és a fénybe tartotta, hüvelykujjával finoman simogatva az apró, csontos homlokot a szemüreg fölön. – Csinos egy hölgy – mondta lágyan, éppen annyira beszélve a koponyához, mint hozzám vagy Horace Thompsonhoz. – Teljesen kifejlett és érett. Talán a negyvenes évei végén, ötvenes évei közepén. Itt vannak önnél a lábak is? – kérdezte hirtelen, a túlsúlyos fiatalemberhez intézve a szavait. – Igen, itt vannak azok is – biztosította Horace Thompson, és belenyúlt a dobozba. – Tulajdonképpen megvan az egész test. Horace Thompson valószínűleg a halottkém irodájából jöhetett, gondoltam. Néha olyan testeket küldtek Joe–nak, amiket kinn találtak a mezőn vagy az erdőben, és borzalmas állapotban voltak, hogy kikérjék egy szakértő véleményét arról, hogy mi lehetett a halál oka. Ez a bizonyos csontváz kifejezetten rossz állapotúnak tűnt. – Tessék, dr. Randall! – Joe odahajolt hozzám, és óvatosan a kezembe helyezte a koponyát. – Mondja meg nekem, kérem, hogy ez az asszony jó egészségnek örvendett–e, miközben én megvizsgálom a lábait. – Én? Én nem vagyok törvényszéki szakértő. – Ám ettől függetlenül automatikusan lepillantottam. Vagy nagyon régi holttest volt, vagy rettenetes körülmények közül került elő; a csont sima volt, és úgy ragyogott, mint a friss egyedek közül egy sem, miközben a föld belé szivárgó pingmentjeitől foltos lett és elszíneződött. – Hát rendben van. – Lassan megfordítottam a koponyát a kezemben, figyelve a csontokat, és magamban egyenként megnevezve őket, ahogy végigsiklott rajtuk a tekintetem. A parietális

csontok finom ívét, ahogy összenőttek a halántékcsont lankájával, és a kis csonthíddal, ahonnan az állkapocscsont eredt, a felső állkapocscsont kiálló részét, ami összenőtt a kecses squamosális ívvel. A nőnek bájos arccsontja lehetett, magasan ülő és széles. A felső állkapocsban még a fogak többsége megvolt – azok pedig fehérek voltak és egyenesen álltak. Mélyen ülő szemek. A szemüreg hátuljában megbújó, homorú csont sötét volt az árnyéktól; hiába döntöttem meg a koponyát, nem tudtam elérni, hogy a fény az egész mélyedést megvilágítsa. A koponya könnyűnek érződött a kezemben, a csont törékenynek tűnt. Megsimogattam a homlokát, aztán a kezem felszaladt, végig a nyakszirt mögött, ahogy az ujjaim a sötét lyukat keresték az alján, az öreglyukat, ahol az idegrendszer összes üzenete elsiet a folyton rohanó agyhoz, majd vissza. Ezután odaszorítottam a hasamhoz, becsuktam a szememet, és éreztem, ahogy az engem elöntő szomorúság megtölti a koponyaüreget, akárcsak a víz. És valami furcsa, halovány érzés is megjelent – talán a meglepetésé? – Valaki megölte őt – mondtam. – Nem akart meghalni. – Kinyitottam a szememet, és azt láttam, hogy Horace Thompson engem bámul, szeme tágra nyílt kerek, sápadt arcában. Nagyon óvatosan átnyújtottam neki a koponyát. – Hol találtak rá? – kérdeztem. Mr. Thompson összenézett Joe–val, majd visszapillantott rám, két szemöldöke még mindig magasba húzva. – Egy barlangból származik a Karib–térségből – mondta. – Rengeteg tárgyat találtunk mellette. Úgy hisszük, hogy nagyjából százötven, kétszáz éves lehet. – Hogy mennyi? Joe szélesen vigyorgott, élvezve a saját kis tréfáját. – A barátunk, Mr. Thompson, a Harvard antropológiai intézetéből jött – mondta. – A barátja, Wicklow ismer engem; megkérdezte,

hogy vetnék–e egy pillantást erre a csontvázra, hogy utána elmondjam nekik, amit csak meg tudok róla állapítani. – Mégis, hogy merészelted?! – mondtam dühösen. – Azt hittem, hogy valami azonosítatlan test, amit a halottkémi hivatal hozatott ide. – Nos, valóban azonosítatlan – mutatott rá Joe. – És szinte biztos, hogy ez így is marad. – Úgy mászott bele a csontos dobozba, mint valami terrier. A doboz tetején a PICT–SWEET KUKORICA felirat állt. – Nos, nézzük csak, mi egyebünk van még? – mondta, majd óvatosan előhúzott egy műanyag zsákot, benne egy halom csigolyával. – Darabokban volt, mikor megtaláltuk – magyarázta Horace. – Ó, a fejcsont csatlakozik a… nyakcsonthoz – dalolta lágyan Joe, szépen sorban lefektetve a csigolyákat az asztala szélére. Tömpe ujjai gyakorlottan futottak végig a csontokon, finoman helyre lökdösve őket. – A nyakcsont csatlakozik a… hátcsonthoz… – Ne is figyeljen rá! – mondtam Horace–nak. – Azzal csak tovább bátorítja. – Most pedig… halld az… Úr szavát! – fejezte be diadalittasan. – Jézus Krisztus, L. J., te aztán tudsz valamit! Nézd csak! – Horace Thompsonnal engedelmesen a csücskös csigolyacsontok sora fölé hajoltunk. A tengely széles tömege mentén méretes lyuk tátongott; a posterior zygapophysis teljesen letört, a törés vonala pedig egyenesen keresztülment a csont közepén. – Eltört a nyaka? – kérdezte Thompson, és érdeklődve pillantott le a csontokra. – Igen, de azt hiszem, itt ennél többről van szó. – Joe végighúzta ujját a törés vonalán. – Látja ezt itt? A csont nemcsak egyszerűen el van törve, hanem innen szimplán hiányzik. Valaki egyenest megpróbálta lecsapni ennek a hölgynek a fejét. Méghozzá egy tompa pengével – fejezte be élvezkedve. Horace Thompson furcsán nézett rám.

– Honnan tudta, hogy megölték, dr. Randall? – kérdezte. Éreztem, ahogy a pír ellepi az arcomat. – Nem tudom – feleltem. – Én… ez a nő… Egyszerűen csak úgy éreztem. – Tényleg? – pislogott párat, de nem kérdezősködött tovább. – Milyen furcsa! – Folyton ezt csinálja – magyarázta neki Joe, miközben sandítva méregette a combcsontot egy körzővel. – Bár leginkább élő emberekkel. A legjobb diagnoszta, akivel csak találkoztam. – Letette a körzőt és felvett egy kis műanyag vonalzót. – Egy barlangban, azt mondta? – Úgy gondoljuk, hogy egy, öhm… titkos rabszolgatemetés helyszíne lehetett – magyarázta Mr. Thompson pirulva, én pedig hirtelen megértettem, miért volt annyira megilletődve, mikor rájött, melyikünk is az a bizonyos dr. Abernathy, akihez küldték. Joe hirtelen szúrós pillantást vetett rá, ám utána vissza is fordult a munkájához. Halkan tovább dúdolgatta magában az „Azok a száraz csontok”–at, ahogy megvizsgálta a medencenyílást, majd visszatért a lábakhoz, ezúttal a sípcsontra koncentrálva. Végül kihúzta magát és megrázta a fejét. – Nem rabszolga – mondta. Horace pislogott egyet. – De annak kellett lennie – habogta. – A tárgyak, amiket mellette találtunk… Egyértelmű az afrikai hatás… – Nem – jelentette ki Joe ellentmondást nem tűrő hangon. Megpaskolta az asztalán fekvő, hosszú combcsontot. Körme koppant a száraz csonton. – Nem fekete volt. – Ezt képes így kijelenteni? A csontok alapján? – Horace Thompson láthatóan fel volt zaklatva. – De hiszen azt hittem… Jensen tanulmánya alapján, úgy értem… A teóriák a rasszok közti fizikai különbségeket illetően… Hogy azok csak túl vannak fújva… – Arca skarlátszínt vett fel, és képtelen volt befejezni.

– Ó, igenis léteznek – mondta Joe, nagyon is szárazon. – Ha azt akarja hinni, hogy a feketék és a fehérek egyformák a bőrük alatt, csak nyugodtan, de attól még tudományosan nem így van. – Megfordult, és levett egy könyvet a mögötte lévő polcról. Csontszerkezeti variációk, állt a borítón a cím. – Vessen csak erre egy pillantást! – invitálta Joe. – Számos csontban megfigyelheti a különbségeket, de leginkább a láb csontjaiban. A feketéknek teljesen mások a combcsont–sípcsont arányai, mint a fehéreknek. És ez a hölgy – mutatott az íróasztalán fekvő csontvázra – fehér volt. Kaukázusi. Kétség sem férhet hozzá. – Oh! – mormolta Horace Thompson. – Nos. Gondolkoznom kell… Úgy értem… Nagyon kedves volt önöktől, hogy vetettek rá egy pillantást a kedvemért, öhm, köszönöm! – tette hozzá egy kínos kis meghajlás kíséretében. Némán figyeltük, ahogy visszapakolja a csontjait a PICT–SWEET dobozba, aztán távozott is, egy pillanatra még megállva az ajtóban, hogy még egyszer kurtán biccentsen felénk. Joe röviden felkacagott, ahogy becsukódott Thompson mögött az ajtó. – Akarsz fogadni, hogy még Rutgershez is leviszi, hogy másodvéleményt kérjen? – Az akadémikusok nem mondanak le egykönnyen a teóriáikról – mondtam, megrándítva a vállamat. – Elég sokáig éltem együtt eggyel, hogy ezt tudjam. Joe ismét felhorkantott. – Még szép. Na, most hogy elintéztük Mr. Thompson és az ő halott, fehér hölgyeményének ügyét, mit tehetek érted, L. J.? Vettem egy mély lélegzetet, és szembefordultam vele. – Őszinte véleményre van szükségem, valaki olyantól, akire számíthatok, hogy objektív lesz. Nem – javítottam ki magamat –, visszaszívom. Először is egy véleményre van szükségem, majd utána – ettől a véleménytől függően – esetleg egy szívességre.

– Semmi akadálya – nyugtatott meg Joe. – Főleg a véleménynek. Az a szakterületem, a vélemények. – Hátradőlt székében, széthajtotta aranykeretes szemüvegének szárát, majd széles orrnyergére helyezte. Ezután keresztbe tette mellkasán a kezét, ujjai meredeken felfelé néztek, és biccentett nekem. – Halljuk! – Szexuálisan vonzó vagyok? – tudakoltam. Szeme meleg, aranybarna színével karamellbonbonokra emlékeztetett. Most pedig két szeme tökéletes karikává kerekedett, még inkább kihangsúlyozva a hasonlóságot. Utána azonban összehúzta őket, ám nem válaszolt rögtön. Figyelmesen végigjáratta rajtam a tekintetét, a lábujjam hegyétől a fejem búbjáig. – Ez most egy beugratós kérdés, igaz? – kérdezte. – Válaszolok neked, mire majd kiugrik az ajtó mögül egy olyan nőjogi aktivista, és elkiáltja magát, hogy „szexista disznó!”, és fejbevág egy transzparenssel, miszerint „Kasztráltassuk a hímsovinisztákat!”, mi? – Dehogy – biztosítottam. – Gyakorlatilag pont, hogy a szexista, hímsoviniszta válaszra vagyok kíváncsi. – Hát, rendben. Amíg ilyen nyílt lapokkal játszunk. – Folytatta tüzetes vizslatásomat, összehúzott szemmel közelebb hajolva, ahogy felálltam. – Piszkafa fehér deszka túl sok hajjal, de jó a segge – mondta végül. – A cickók se rosszak – tette hozzá egy szívélyes biccentés kíséretében. – Ezt akartad tudni? – Igen – feleltem, lazítva merev testtartásomon. – Pontosan ezt akartam tudni. Ez nem éppen olyan kérdés, amit bárkinek feltehet az ember. Ajkát összeszorította és némán füttyentett egyet, majd hátravetette a fejét és hangosan, kedélyesen felnevetett. – Lady Jane! Te férfit fogtál magadnak! Éreztem, ahogy a vér az arcomba szalad, de próbáltam megtartani a méltóságomat.

– Nem tudom. Talán. De csak talán. – Talán, a pokolba is! Jézus Krisztus egy darabka pirítóson, L. J., éppen ideje volt! – Szépen kérlek, hagyd abba a röhögést! – kértem, beleereszkedve a látogatóknak fenntartott székbe. – Nem illik a te korodban és pozíciódban. – Az én koromban? Oh–ó – szólt, ravaszkásan rám pillantva a szemüvegén keresztül. – Fiatalabb nálad a fickó? Emiatt aggódsz? – Nem sokkal – mondtam, miközben a pír az arcomról kezdett eloszlani. – De már húsz éve nem láttam. Te vagy az egyetlen ismerősöm, aki már elég hosszú ideje ismer; nagyon sokat változtam, mióta megismerkedtünk? – Egyenest a szemébe néztem, őszinteséget követelve. Rám nézett, levette a szemüvegét, hunyorított, majd visszatette. – Nem – felelte. – De nem is tudnál, ha csak meg nem híznál. – Nem? – Á, dehogy. Voltál valaha is érettségi találkozón? – Nem jártam középiskolába. Ritkás szemöldöke felszaladt. – Nem? Hát, én voltam. És én mondom neked, L. J.: ott találkozol azokkal a figurákkal, akiket már húsz éve nem láttál, és van egy röpke pillanat, amikor szembe kerülsz valakivel, akit valaha ismertél, mikor is átszalad az agyadon, hogy „Istenem, mennyit változott!”, és aztán hirtelen rádöbbensz, hogy nem is. Olyan az egész, mintha közben el sem telt volna húsz év. Úgy értem… – Vadul megdörzsölte a fejét, próbálta szavakba önteni, mire is gondol. – Látod, hogy egy kicsit megőszültek, és hogy van pár ráncuk, és talán nem teljesen ugyanolyanok, mint voltak, de két perc alatt túljutsz a sokkon, és onnantól kezdve már észre sem veszed. Ugyanazok az emberek, akik mindig is voltak, és szinte rá kell venned magad, hogy hátrálj egy lépést, hogy felfogd, többé már nem tizennyolc évesek. – Na már most, azonban ha az ember meghízik – mondta

elmerengve – akkor bizony változik némelyest. Nehezebb látni, hogy kik is voltak, mert átalakul az arcuk. De te – ismét hunyorítva rám pillantott –, te sosem leszel kövér; egyszerűen nincsenek meg hozzá a génjeid. – Azt hiszem, igazad lehet – mondtam. Lenéztem a kezemre, amit összekulcsolva tartottam az ölemben. Kecses csuklócsontok; legalábbis még nem voltam kövér. A gyűrűim ragyogtak az ablakon beömlő, őszi napfényben. – Ő lenne Bree apukája? – kérdezte Joe lágyan. Felkaptam a fejemet, és tágra nyílt szemmel ránéztem. – Hát ezt meg honnan a pokolból tudod? – kérdeztem. Finoman elmosolyodott. – Mióta is ismerem Breet? Van már legalább vagy tíz éve. – Megrázta a fejét. – Jó sok mindent tőled örökölt, L. J., de sosem láttam benne semmit Frankből. Apucinak vörös haja van, mi? – kérdezte. – És jó magas is lehet a szemétláda, vagy minden, amit a genetika alapjai órán tanultam, mocskos hazugság. – Igen – feleltem, és szinte megrészegítő izgalmat éreztem ennek az egyszerű vallomásnak a nyomán. Egészen addig, amíg nem meséltem Bree–nek magának és Rogernek Jamie–ről, húsz éven keresztül egy árva léleknek sem említettem. Az öröm, amit az okozott, hogy hirtelen szabadon beszélhettem róla, egészen mámorító volt. – Igen, jó magas, vörös haja van, és skót – mondtam, mire Joe szeme ismét kikerekedett. – És Bree most Skóciában van? Bólintottam. – És ha már Breenél tartunk, akkor itt jön az a szívesség, amit kérni szeretnék. Két órával később utoljára hagytam el a kórházat, magam mögött hagyva egy felmondólevelet, amit a kórház vezetőségének címeztem, minden szükséges iratot azt illetően, hogy mit kezdjenek a

vagyonommal, amíg Brianna nagykorú nem lesz, és még egyet, ami majd akkor lép érvénybe, és amivel mindent átruházok rá. Ahogy kigurultam a parkolóból, egyszerre kavargott bennem a pánik, a megbánás és az öröm. Úton voltam.

21

Q.E.D. Inverness,1968. október 5.

– Megtaláltam a birtoklevelet. – Roger arca kipirult az izgalomtól. Alig fért a bőrébe, kendőzetlen türelmetlenséggel várt az invernessi vasútállomáson, miközben Brianna megölelt és előkerítették a csomagjaimat. Alig zsúfolt be minket az aprócska Morrisába és adta rá a gyújtást, mielőtt kibukott volna belőle a nagy hír. – Micsoda, Lallybrochét? – Hátulról előrehajoltam az üléseik közt, hogy halljam, mit mond a motorzúgásban. – Igen, azt, amiben Jamie – a maga Jamie–je – átruházta a tulajdonjogot az unokaöccsére, az ifjabb Jamie–re. – A paplakban van – fűzte hozzá Brianna, kitekeredve, hogy rám nézzen. – Féltünk magunkkal hozni; Rogernek a saját vérével kellett aláírni a regisztert, hogy kihozhassa a Skót Politikai Archívum gyűjteményéből. – Brianna hófehér bőrét rózsaszínre színezte az izgalom és a hűvös idő, vörös hajában esőcseppek csillogtak. Mindig is ledöbbentem, mikor hosszabb távollét után ismét láttam – az anyák mindig azt gondolják, hogy a gyerekeik gyönyörűek, de Bree tényleg az volt. Rámosolyogtam, szinte ragyogtam a pánikkal kevert szeretettől. Tényleg képes voltam azt fontolgatni, hogy itt hagyom? Félreértve a mosolyomat, abban a hitben, hogy a hírek miatti örömömet fejezi ki, Bree mondta tovább, izgalmában megszorítva az ülés háttámláját. – És ki nem fogod találni, hogy még mit találtunk!

– Te mit találtál – javította ki Roger, egy kézzel megszorítva Bree térdét, miközben átirányította az apró, narancssárga kocsit a körforgón. Bree futva rápillantott, és olyan bennsőségesen viszonozta az érintést, amitől rögvest beindult az anyai riasztóm. Máris ennyire összemelegedtek? Úgy éreztem, mintha Frank árnyéka vádlón bámulta volna őket a vállam felett. Nos, Roger legalább nem volt fekete. – Tényleg? Mi az? – kérdeztem egy apró köhintés után. – Majd meglátod, mama! – jelentette ki Bree dühítő önelégültséggel.

L – Látod? – mondta húsz perccel később, ahogy a paplak dolgozószobájának íróasztala fölé hajoltam. Az egykori Wakefield tiszteletes asztalának viharvert tetején egy kötegnyi megsárgult, foltos és megbarnult szélű papírlap feküdt. Mostanra már gondosan műanyag védőtokba bújtatták őket, de egyértelműen látszott, hogy valaha hanyagul bántak velük; a szélük tépett volt, az egyik lapot durván kettétépték, és mindegyik oldalra jegyzeteket és megjegyzéseket firkantottak, mind a margóra, mind bele a szövegbe. Ez egyértelműen valami vázlat volt, amit valaki készített – valamihez. – Ez egy újságcikk szövege – mondta nekem Roger, miközben átnézett a kanapén heverő vaskos fóliókötetek kupacán. – Valami Forrester’s nevű magazinban jelent meg, amit egy Alexander Malcolm nevű nyomdász nyomott Edinburghban, 1765–ben. Nagyot nyeltem, a ruhám pedig hirtelen szűknek érződött a hónaljamban; 1765 majdnem húsz évvel azután volt, hogy elhagytam Jamie–t. Ránéztem a kortól megbarnult, macskakaparás–szerű betűkre.

Rendezetlen kézírású ember írta őket, az egyik helyen összesűrítette a betűket, míg máshol széthúzta őket, eltúlzott farkat kanyarítva a „g”–k és az „y”–ok alá. Az írás talán egy balkezes embertől származott, aki alaposan megszenvedve a jobb kezével írt. – Nézze csak, itt van a publikált változat. – Roger odahozta a kinyitott fóliót, és letette elém az asztalra, rámutatva a cikkre. – Látja a dátumot? 1765, a szöveg pedig szinte teljesen megegyezik a kézirattal; mindössze csak pár, a margóra írt megjegyzés maradt ki. – Igen – mondtam. – És a birtoklevél… – Itt van. – Brianna sietve belenyúlt a felső fiókba, és kihúzott belőle egy borzalmasan meggyűrődött lapot, amit ugyancsak műanyag tokba bújtattak. Ebben az esetben a védelem még később érkezett, mint a kéziratnál; a papírlapot eső cseppezte, piszkos és szakadt volt, és számos szó annyira elmosódott, hogy lehetetlen volt elolvasni. De a három aláírás a lap alján még mindig tökéletesen látszott. Saját kezem által, állt ott a nehezen olvasható kézírással, ám ezt a dokumentumot olyan gonddal írták, hogy egyedül a „j” eltúlzott farka utalt kapcsolatára a hanyagul írt kézirattal, James Alexander Malcolm MacKenzie Fraser. Alatta pedig két sor, ahol a tanúk aláírása kapott helyet. Szálkás, elegáns betűkkel, Murtagh FitzGibbons Fraser, az alatt pedig a saját nagy és kerek betűimmel, Claire Beauchamp Fraser. Hirtelen leültem, kezemet ösztönösen az okmányra helyezve, mintha így próbálnám tagadni a létét. – Hát ez lenne az, nem igaz? – mondta Roger csendesen. Látszólagos nyugodtságára rácáfolt a keze, ami finoman remegett, ahogy felemelte a kézirat lapjait, és letette őket a birtoklevél mellé. – Ön írta alá. Itt a bizonyíték – nem mintha szükségünk lett volna rá – tette hozzá, gyors pillantást vetve Breere. Brianna megrázta a fejét, és hagyta, hogy haja előrehulljon, elrejtve az arcát. Nem volt rá szükségük, egyikőjüknek sem. Geilie

Duncan öt hónappal korábbi eltűnésének a kövek közt bőven elegendő bizonyítéknak kellett lennie bárki számára, aki kételkedett történetem igazában. Ám az, hogy így ott feküdt előttem feketén–fehéren, nagyon is megdöbbentő volt. Elvettem a kezemet, és ismét ránéztem a birtoklevélre, majd pedig a kéziratra. – Ugyanaz a kézírás, mama? – Bree idegesen a lapok fölé hajolt, haja finoman cirógatta a kezemet. – A cikket nem szignózták… Vagyis igen, de csak egy álnévvel. – Kurtán elmosolyodott. – Az író „Q. E. D.”–nek nevezte magát. Nekünk egyformának tűntek, de egyikünk sem kézírásszakértő, és addig nem akartuk senki hozzáértőnek sem odaadni, amíg nem láttad. – Azt hiszem. – Alig kaptam levegőt, ugyanakkor viszont egészen biztos voltam benne, mire kétkedő öröm ébredt bennem. – Igen, majdnem egészen biztos vagyok. Ezt Jamie írta. – Q. E. D., hát persze! Megmagyarázhatatlan vágy kerített hatalmába, hogy kikapjam a kézirat lapjait műanyag védőtokjukból, és magamhoz szorítsam őket, hogy érezzem a papírt és a tintát, amit ő érintett; a megcáfolhatatlan bizonyítékot, hogy túlélte. – Más is van még. Belső bizonyíték. – Roger hangszíne leleplezte büszkeségét. – Látja ezt itt? Ez a cikk az 1764–es fogyasztási törvény ellen szól, és amellett érvel, hogy vonják vissza a skót–felföldi szeszes italok Angliába való exportálására vonatkozó megszorításokat. Itt is van… – Ujját gyorsan végighúzta a szövegen, majd hirtelen megállította egy bizonyos résznél – „Mint ahogy azt már időtlen idők óta tudni lehet, »Szabadság és whisky együtt jár«” – látja, hogy a skót dialektust idézőjelbe rakta? Valahonnan máshonnan vette. – Tőlem vette – mondtam lágyan. – Én mondtam neki, amikor arra készült, hogy ellopja Károly herceg portóiját. – Arra emlékszem – bólintott Roger izgalomtól csillogó szemmel. – De ez az idézet Burnstől származik – mondtam, hirtelen ráncba

szaladó homlokkal. – Lehet, hogy a szerző onnan vette. Ekkor Burns már élt, nem igaz? – Igen – mondta Bree önelégülten, megelőzve Rogert. – Csakhogy Robert Burns csak hatéves volt 1765–ben. – Jamie pedig negyvennégy lett volna akkor. – Hirtelen minden olyan valósnak tűnt. Életben volt – vagyis akkor még életben volt, javítottam ki magamat, próbálva kordában tartani az érzéseimet. Remegő ujjaimat a kézirat lapjaira fektettem. – Ha pedig… – kezdtem, de félbe kellett hagynom, hogy ismét nyeljek egyet. – Ha pedig az idő párhuzamosan telik, ahogy gondoljuk… – Roger is félbehagyta a mondatot és rám nézett. Ezután tekintete Briannára siklott. Bree egészen elsápadt, de ajka nem remegett és tekintete is rezdületlen volt, ujjai pedig melegek voltak, mikor a kezemhez értek. – Akkor vissza tudsz menni, mama – mondta lágyan. – Megkeresheted.

L A műanyag vállfák zizegve nekiverődtek az állvány acélrúdjának, ahogy lassan végiglapoztam a rendelkezésre álló készletet. – Segíthetek valamiben, kisasszony? – Az eladólány úgy nézett rám, mint valami segítőkész palotapincsi, kékkel húzott szeme alig látszott ki a frufruja alól, ami az orrnyerge tetejét verdeste. – Van még esetleg több ilyen régi stílusú ruhájuk? – mutattam az előttem álló akasztóra, amiről tömött sorban lógtak a legújabb divatőrület mintapéldányai – tarka pamutból és bársonyból készült, csipkés felsőrészű hosszú szoknyás ruhák. Az eladólány ajkán olyan vastagon állt a festék, hogy mikor elmosolyodott, szinte arra számítottam, hogy a fehér rúzs majd

megrepedezik, de végül nem így történt. – Ja, persze – mondta. – Éppen ma kaptunk egy csomó új Jessica Gutenburgot. Hát nem ezek a legmenőbbek, ezek a régies cuccok? – Ujját imádattal végighúzta egy barna bársony ruhaujjon, majd megpördült lapos talpú balerinacipőjében, és a bolt közepe felé mutatott. – Ott vannak, látja? Ott ni, ahol a tábla mutatja. A táblán, amit egy kerek ruhafogas tetejére illesztettek, nagy, fehér betűkkel az állt, hogy RAGADD MEG A TIZENNYOLCADIK SZÁZAD VARÁZSÁT. Rögtön alatta pedig, cikornyás betűkkel, az aláírás: Jessica Gutenburg. Elmerengve annak a valószínűtlenségén, hogy bárkit is Jessica Gutenburgnak nevezzenek a valóságban, végignéztem a fogason lógó ruhákat. Egy pillanatra megálltam egy igazán csodás, krémszínű bársonydarabnál, szatén betoldásokkal és rengeteg csipkével. – Az remekül mutatna magán. – A palotapincsi visszatért, tömzsi orrával reménykedve szaglászott az üzlet után. – Lehet – feleltem –, de nem lenne túl praktikus. Rögtön tiszta piszok lenne, amint kisétálnék az üzletből. – Némi megbánással félretoltam a fehér ruhát, és továbbléptem a következő harmincnyolcas méretű darabhoz. – Ó, egyszerűen odáig vagyok a vörösekért! – A lány lelkendezve összecsapta a kezét a ragyogó gránátszínű anyag láttán. – Én is – mormoltam. – De nem akarunk túl kihívónak tűnni. Nem lenne jó, ha prostituáltnak néznének, ugye? – A pincsi meglepődve nézett rám frufrujának dzsungelén keresztül, majd úgy döntött, biztos csak viccelődöm, úgyhogy a poént értékelve felkacagott. – Na, de ez a darab – mondta határozottan, elnyúlva mellettem –, ez tényleg tökéletes. Ez a maga színe. A ruha tényleg majdnem tökéletes volt. Földig érő szoknya, háromnegyedes ujjak csipkeszegéllyel. Mély aranybarna, a nehéz selyemben fel–felcsillanó barnával, borostyánszínnel és bíborral.

Óvatosan leemeltem a fogasról, és a magasba tartottam, hogy jobban szemügyre vehessem. Egy kicsit túl puccos, de megteszi. Egészen elfogadható minőségnek tűnt – nem láttam laza szálakat, se bomló szegéseket. A géppel készült csipkét éppen csak felfércelték a mellrészre, de azt elég egyszerű lesz megerősíteni. – Szeretné felpróbálni? A próbafülkék ott vannak. – A pincsi, fellelkesülve az érdeklődésemtől, ott csaholt a könyökömnél. Vetettem egy futó pillantást az árcédulára, és rájöttem, hogy miért; biztos az értékesített összeg után fizették. A ruha ára láttán vettem egy mély lélegzetet, mivel annyiból egy hónapig bérelhettem volna egy londoni lakást, de aztán megrántottam a vállamat. Végül is, mi szükségem volt nekem a pénzre? Ám még így is haboztam. – Nem is tudom – mondtam kétkedve –, nagyon bájos. De… – Ó, cseppet se aggódjon amiatt, hogy túl fiatalos lenne önhöz – biztosított a pincsi őszintén. – Egy nappal sem néz ki többnek huszonötnél! Vagyis… talán inkább harmincnál – mondta végül sután, miután vetett egy gyors pillantást az arcomra. – Köszönöm! – mondtam szárazon. – Bár amiatt nem is aggódtam. Gondolom, nincs olyan darabjuk, amiben nincs cipzár, ugye? – Cipzár? – Kicsi, kerek képe egészen kifejezéstelenre váltott a smink alatt. – Öhm… nem. Nem hiszem. – Nos, ne aggódjon – mondtam, átvetve a ruhát a karomon, majd elindultam a próbafülke felé. – Ha ezt végigcsinálom, akkor a cipzár lesz a legkisebb problémám.

22

Mindenszentek estéje Két aranyguinea, hat sovereign, huszonhárom shilling, tizennyolc florin kilencpennys, tíz félpennys, és… egy tucat negyedpennys. – Roger az utolsó érmét is odaejtette a csilingelő kupac tetejére, majd belenyúlt ingének zsebébe, miközben hosszúkás arcára egészen elmélázó kifejezés ült ki, ahogy kutatott. – Ó, itt is van. – Előhúzott egy kis műanyag zacskót, majd óvatosan egy maroknyi apró rézérmét öntött a többi érme kupacához. – Doitok – magyarázta. – A kor legkisebb, forgalomban lévő skót pénzérméje. Annyit szereztem, amennyit csak tudtam, mivel nagy eséllyel ezt használja majd a leggyakrabban. A nagyobb értékű érmékhez nem is fog nyúlni, hacsak nem kell lovat vagy valami hasonlót vennie. – Tudom. – Felmarkoltam néhány sovereignt, és megdöntöttem őket a kezemben, engedve, hogy csilingelve összeverődjenek. Nehezek voltak – színarany érmék, az átmérőjük majdnem egy hüvelyk. Breenek és Rogernek négy Londonban töltött napjába telt, mialatt egyik érmekereskedőtől a másikig mentek, hogy összegyűjtsék ezt a kisebb vagyont, ami itt csillogott előttem a lámpafényben. – Tudjátok, vicces ez az egész; ezek az érmék ma már sokkal többet érnek, mint a névértékük – mondtam, ahogy felvettem egy aranyguinea–t –, viszont azt tekintve, hogy mit lehet belőlük venni, nagyjából annyit értek akkoriban is, mint most. Ez egy kisebb birtokkal rendelkező földműves hathavi jövedelme. – El is felejtettem – mondta Roger –, hogy ön ezt már mind

tudja… Hogy mennyit érnek a dolgok, és hogyan adták–vették őket. – Könnyű elfelejteni – feleltem, még mindig a pénzt nézve. A szemem sarkából láttam, ahogy Bree odahúzódik Rogerhez, mire a férfi keze rögtön az övé felé mozdult. Vettem egy mély levegőt, majd felnéztem csillogó arany– és ezüstkupacokról. – Nos, ezzel megvolnánk. Mehetünk vacsorázni?

L A vacsora a River Street egyik fogadójában kifejezetten csendes esemény volt. Claire és Brianna egymás mellett ült a párnázott padon az asztal egyik oldalán, Roger velük szemben. Alig néztek egymásra, miközben ettek, de Roger látta a gyakori, apró érintéseket, ahogy válluk és csípőjük finoman egymásnak ütődött, és ahogy ujjaik egyre másra megtalálták egymást. Ő vajon hogyan viselné ezt, tűnődött magában. Ha az ő választása lenne, vagy a szülőjéé? Minden családban eljött az elválás ideje, de leggyakrabban a halál szólt közbe, az metszette el a kapcsot szülő és gyermek közt. Itt a választás jelenléte tette bonyolulttá a dolgokat – nem mintha ez valaha is egyszerű lehetett volna, gondolta, ahogy a villájára szúrt egy falatnyi forró húsos pitét. Ahogy vacsora után távozásra készülve felálltak, Roger Claire karjára helyezte a kezét. – Kipróbálna a kedvemért valamit – mondta –, csak úgy, a hecc kedvéért? – Gondolom – felelte a nő mosolyogva. – Mi lenne az? Roger az ajtó felé biccentett. – Csukja be a szemét, és lépjen ki azon az ajtón. Aztán jöjjön vissza, és mondja el nekem, mi volt az első dolog, amit meglátott. Szája sarka szórakozottan rándult egyet.

– Rendben van. Reméljük, hogy az első dolog, amit meglátok, nem egy rendőr lesz, különben majd fizetheti értem az óvadékot, mikor részegeskedésért és rendzavarásért letartóztatnak. – Én bárminek örülök, amíg az nem egy kacsa. Claire furcsán nézett rá, de aztán engedelmesen a fogadó ajtaja felé fordult és becsukta a szemét. Brianna végig figyelte, ahogy az anyja eltűnik az ajtón át, keze kinyújtva a bejárat lambériája felé, hogy tudja, hol is jár éppen. Egyik rézszínű szemöldökét felhúzva a lány Roger felé fordult. – Mégis mire készülsz, Roger? Kacsák? – Semmire – felelte a férfi, tekintetét még mindig az üres bejáratra szegezve. – Ez csak egy régi szokás. A samhain – tudod, halloween – egyike azoknak az ünnepeknek, mikor szokás megpróbálkozni a jövendöléssel. És ennek az egyik módja az volt, hogy az ember elsétál a ház végébe, majd csukott szemmel kilép a szabadba. Az első dolog, amit meglátsz, amint kinyitod a szemed, annak a szimbóluma, hogy mi fog történni a közeljövőben. – A kacsák pedig rossz ómenek? – Attól függ, mit csinálnak éppen – felelte szórakozottan, még mindig a bejáratot figyelve. – Ha a szárnyuk alatt tartják a fejüket, az halált jelent. Mi tart neki ennyi ideig? – Talán jobb lesz, ha megyünk és megnézzük – mondta Brianna idegesen. – Nem hiszem, hogy túl sok alvó kacsával futnánk össze Inverness belvárosában, de miután olyan közel van a folyó… Ám alighogy elértek az ajtóig, az ólomüveg ablak elsötétedett, az ajtó pedig kitárult, felfedve a kissé kipirult Claire–t. – El nem fogjátok hinni, mit láttam meg először! – szólt nevetve, amint meglátta őket. – Csak nem egy kacsát, a fejével a szárnya alatt? – kérdezte Brianna idegesen. – Dehogy – felelte az anyja, kissé zavartan pillantva rá. – Egy rendőrt. Elfordultam jobbra, és egyből beleszaladtam.

– Akkor éppen ön felé tartott? – Roger megmagyarázhatatlan módon megkönnyebbült. – Nos, úgy volt, amíg bele nem szaladtam – felelte. – Aztán még egy kicsit keringőztünk a járdán, egymást szorítva – nevetett kipirulva, szépen, miközben melegbarna szeme ragyogott a fogadó borostyánszín lámpáinak fényében. – Miért? – Az jó szerencse – felelte Roger mosolyogva. – Ha azt látja, amint egy férfi közeledik ön felé samhain estéjén, az az jelenti, hogy meg fogja lelni, amit keres. – Tényleg? – Tekintetét meglepetten a férfién nyugtatta, majd hirtelen szélesen elmosolyodott, amitől felragyogott az arca. – Ez csodás! Menjünk haza és ünnepeljük is meg, rendben? Az ideges tartózkodás, ami vacsora alatt a hatalmába kerítette őket, hirtelen eltűnni látszott, helyét pedig valamiféle mániákus izgalom vette át, mire végignevették és viccelték az utat a paplakig, ahol koccintottak a múltra és a jövőre – Claire és Roger Loch Minneaig Scotchcsal, Brianna Coca–Colával –, majd izgatottan elcsevegtek a másnapi terveikről. Brianna korábban ragaszkodott hozzá, hogy töklámpást faragjanak, ami most a pohárszéken pihent, jóindulatúan vigyorogva az események láttán. – Most már van pénze – mondta Roger már vagy tizedszerre. – És köpenyed is – tette hozzá Brianna. – Igen, igen, igen – szólt Claire türelmetlenül. – Minden megvan, amire csak szükségem lehet – vagyis minden, amit be tudtam szerezni – javította ki magát. Kis szünetet tartott, majd hirtelen ötlettől vezérelve kinyúlt, és Bree és Roger kezét is megragadta. – Mindkettőtöknek köszönöm – mondta, megszorítva a kezüket. Szeme nedvesen csillogott, hangja pedig hirtelen rekedtesre váltott. – Köszönöm! El sem tudom mondani, mit érzek. Egyszerűen képtelen vagyok De… Ó, drágáim, úgy fogtok hiányozni! Aztán ő és Bree egymás karjaiba omlottak, Claire fejét a lánya nyakához dugta, és mindketten szorosan ölelték a másikat, mintha az

egyszerű erő kifejezhette volna, milyen mély is köztük a kapocs. Aztán könnyes szemmel elhúzódtak egymástól, Claire pedig lánya orcájára helyezte a kezét. – Jobb lesz, ha most felmegyek – suttogta. – Még mindig van pár tennivaló. Majd reggel találkozunk, kicsim. – Lábujjhegyre állt, hogy puszit nyomhasson a lánya orrára, majd megfordult, és kisietett a szobából. Anyja távozása után Brianna ismét leült a pohár kólájával, és mélyet sóhajtott. Egy szót sem szólt, csak ült és bámulta a tüzet, lassan forgatva a kezében tartott poharat. Roger elfoglalta magát, elrendezve a szobát éjszakára, becsukta az ablakot, rendet rakott az íróasztalon, eltette az enciklopédiákat, amikből segített Claire–nek felkészülni az útjára. A töklámpásnál megállt, de az olyan vidámnak tűnt, ahogy a gyertyafény ferde szemén és egyenetlen száján keresztül kiáradt, hogy egyszerűen képtelen volt rávenni magát, hogy elfújja. – Nem hiszem, hogy túl nagy lenne az esélye annak, hogy bármit is felgyújtson – mondta. – Esetleg hagyjuk így? Nem kapott választ. Mikor Briannára nézett, a lány olyan mozdulatlanul ült, mint egy kőbálvány, szemét a kandallóra szögezte. Meg sem hallotta őt. Roger leült mellé és megfogta a kezét. – Lehet, hogy vissza tud majd jönni – mondta lágyan. – Nem tudhatjuk. Brianna anélkül, hogy levette volna tekintetét a táncoló lángokról, lassan megrázta a fejét. – Nem hiszem – mondta lágyan. – Elmondta neked, milyen érzés volt. Lehet, hogy át sem jut. – Hosszú ujjaival nyugtalanul dobolt farmerbe bújtatott combján. Roger az ajtóra pillantott, hogy megbizonyosodjon afelől, hogy Claire biztonságban felért az emeletre, majd közelebb húzódott Briannához. – Hozzá tartozik, Bree – mondta. – Hát nem látod? Mikor róla

beszél? – Dehogynem látom. Tudom, hogy szüksége van rá. – Telt alsó ajka finoman megremegett. – De… Nekem meg rá van szükségem! – Brianna hirtelen megszorította a térdét, majd előredőlt, mintha váratlanul hatalmas fajdalom hasított volna belé. Roger a haját simogatta, elcsodálkozott, milyen puhának is tetszettek a ragyogó tincsek, ahogy azok átsiklottak az ujjai közt. Szerette volna átölelni a lányt, éppen annyira azért, hogy érezhesse őt, mint azért, hogy megvigasztalja, de Brianna teste merev volt, és nem reagált az érintésre. – Felnőtt nő vagy, Bree – mondta Roger lágyan. – Már egyedül élsz, nem? Lehet, hogy szereted őt, de többé már nincs rá szükséged – úgy már nem, mint mikor kicsi voltál. Nincs joga ahhoz, hogy ő is boldog lehessen? – Igen, de… Roger, te ezt nem értheted! – fakadt ki. Erősen összeszorította az ajkát és nagyot nyelt, majd a férfihoz fordult, szeme sötétlett a szomorúságtól. – Nekem már csak ő maradt, Roger! Az egyetlen ember, aki igazán ismer engem. Ő és apu. Frank – javította ki magát. – ők ketten ismertek a kezdetektől fogva, ők voltak azok, akik végignézték, ahogy megtanultam járni, akik büszkék voltak rám, mikor valamit jól csináltam az iskolában, és akik… – Hangja megbicsaklott, könnyei túlcsordultak, csillogó nyomot hagyva maguk után a lángok fényében. – Ez akkora hülyeségnek hangzik – mondta váratlan dühvel. – Nagyon, nagyon nagy hülyeségnek! De ez… – Tehetetlenül kereste a szavakat, majd nyughatatlanságában talpra ugrott. – Ez az egész olyan… Annyi minden van, amit nem is tudok! – mondta, és gyors, dühös léptekkel átszelte a szobát. – Szerinted én emlékszem rá, hogyan néztem ki, mikor járni tanultam, vagy hogy mi volt az első szavam? Nem, de anya tudja! És ez akkora hülyeség mert mégis min változtat, semmin sem változtat, de attól még fontos, azért

fontos, mert számára fontos volt, és… Ó, Roger, ha ő elmegy, akkor egy lélek sem marad a világon, akit érdekelne, hogy milyen vagyok, vagy aki mindenféle különösebb ok nélkül úgy gondolná, hogy különleges vagyok, csakis azért, mert én vagyok én! Ő az egyetlen ember a világon, aki tényleg, őszintén örül neki, hogy megszülettem, és ha ő elmegy… – Mozdulatlanul állt a kandallószőnyegen, keze ökölbe szorítva pihent az oldala mellett, szája megrándult, ahogy próbálta kordában tartani az érzelmeit, miközben a könnyek nedvesen csillogtak az arcán. Aztán a válla előrezuhant, és minden feszültség kiszállt nyúlánk testéből. – És ez az egész egyszerűen akkora hülyeség, és olyan önző – mondta halkan, észszerűen. – Te pedig mindezt nem érted, és most azt hiszed, hogy borzalmas vagyok. – Dehogy – mondta Roger lágyan. – Nem hiszem. – Felállt és a lány mögé lépett, karját annak dereka köré fonta, arra biztatva őt, hogy dőljön neki. Bree először ellenállt és mereven állt a karjai közt, de aztán megadta magát a vigasztaló testi érintkezés utáni szükségének és ellazult. Roger a lány vállán pihentette állát, és úgy fordította a fejét, hogy arca Bree arcához érjen. – Eddig sosem döbbentem rá – mondta Roger. – Emlékszel azokra a dobozokra a garázsban? – Melyikekre? – kérdezte a lány, megpróbálkozva egy szipogó nevetéssel. – Van belőlük vagy száz. – Azokra, amiknek az oldalára oda van írva, hogy „Roger”. – Futólag megszorította a lányt, majd feljebb emelte a karjait, keresztbe téve azokat Bree melle előtt, és szorosan magához húzta őt. – Tele vannak a szüleim holmijával – mondta. – Képekkel és levelekkel és babaruhákkal és könyvekkel és régi kacatokkal. A tiszteletes mindet összepakolta, amikor ide hozott, hogy vele éljek. Pontosan úgy bánt velük, mint a legdrágább történelmi irataival – duplán dobozolta őket, molyirtót pakolt beléjük, amit csak el tudsz képzelni.

Roger lassan előre–hátra, egyik oldalról a másikra ringatózott, magával húzva Breet, ahogy a lány válla fölött keresztülpillantva nézte a tüzet. – Egyszer megkérdeztem tőle, miért vesződött azzal, hogy megtartsa őket. Nekem aztán semmi sem kell onnan, nem érdekel. De erre azt felelte, hogy attól még megtartjuk; az az én történelmem, mondta, és mindenkinek szüksége van a gyökereire. Brianna felsóhajtott, és úgy tűnt, még jobban elengedte magát, becsatlakozva Roger ütemes, félig öntudatlan ringatózásába. – Belenéztél azokba a dobozokba valaha is? Roger megrázta a fejét. – Nem fontos, hogy mi van bennük – felelte. – Csak az, hogy megvannak. Ekkor elengedte Briannát, és tett hátra egy lépést, hogy a lány felé forduljon. Bree arcán vörös foltok éktelenkedtek, hosszú, elegáns orra kissé feldagadt. – És tévedsz, ugye tudod? – mondta Roger lágyan, majd kinyújtotta kezét Brianna felé. – Nem csak az édesanyádat érdekled.

L Brianna már rég lefeküdt aludni, de Roger még mindig ott ült a dolgozószobában, és figyelte, hogy alszanak ki a lángok a kandallóban. Halloween mindig is nyugtalan éjszakának tűnt neki, amit életre keltettek az ébredező szellemek. A mai estére ez még inkább igaz volt, tudván, hogy mi vár rájuk másnap reggel. A töklámpás várakozón vigyorgott az asztalon, a sülő piték kellemes illata megtöltötte a szobát. A lépcső felől érkező léptek zaja rángatta ki a gondolataiból. Először azt hitte, Brianna lehet az, hogy a lány nem tudott elaludni, de a vendége Claire volt.

– Gondoltam, hogy még ébren lesz – mondta a nő. A hálóruháját viselte, a fehér szatén sápadtan derengett a folyosó sötétjében. Roger elmosolyodott és kinyújtotta felé a kezét, beinvitálva a nőt a szobába. – Igen. Sosem tudtam mindenszentek estéjén aludni. Apám történetei után semmiképpen sem; mindig azt hittem, hogy hallom, ahogy a szellemek az ablakom alatt diskurálnak. Claire elmosolyodott, és belépett a tűz fénykörébe. – És miről beszélgettek? – „Látja kend azt a nagy, szürke fejet, az állkapcsot, amin nincs hús?” – idézte Roger. – Ismeri a mesét? A kis szabóét, aki az éjszakát egy kísértetjárta templomban töltötte, és találkozott az éhes szellemmel? – Ismerem. Azt hiszem, ha én ezt hallottam volna az ablakom alatt, akkor az éjszaka fennmaradó részét a takaró alatt rejtőzködve töltöttem volna. – Ó, általában én is azt tettem – biztosította Roger. – Bár egyszer, mikor olyan hétéves lehettem, összeszedtem a bátorságomat, felálltam az ágy székre, és lepisiltem az ablakpárkányt – a tiszteletes éppen azelőtt nem sokkal mondta nekem, hogy ha levizelik a küszöböt, azzal elméletileg meg lehet akadályozni, hogy a szellem bejöjjön a házba. Claire vidáman felkacagott, a lángok táncoltak a szemében. – Működött? – Nos, jobban sikerült volna a dolog, ha nyitva van az ablak – felelte Roger –, de a szellemek attól még nem jöttek be. Együtt felnevettek, majd hatalmába kerítette őket az a kínos csend, ami folyamatosan követte őket korábban, a vacsora alatt, ahogy hirtelen rádöbbentek, milyen szörnyűség is tátong a kötél alatt, amin beszélgetésük közben egyensúlyoztak. Claire ott ült mellette és a tüzet nézte, miközben kezével nyugtalanul gyűrögette köpenye alját. A fény megcsillant a karikagyűrűin, az ezüstön és az aranyon,

ahogy azok szikrákat vetettek a lángokban. – Én majd a gondját viselem, ugye tudja? – mondta Roger végül csendesen. – Ugye ezt tudja? Claire, anélkül, hogy ránézett volna, bólintott. – Tudom – mondta lágyan. Roger látta a könnyeit, azt, ahogyan szempilláinak vége megremegett, szinte ragyogva a tűz fényében. Ügyetlenül belenyúlt a köpenye zsebébe, és kihúzott onnan egy hosszú, fehér borítékot. – Rettentő gyávának fog tartani – mondta és az is vagyok. De én… Én őszintén nem hiszem, hogy képes lennék rá… Elbúcsúzni Breetől, úgy értem. – Elhallgatott, hogy visszaszerezze az uralmat a hangja felett, majd átnyújtotta Rogernek a borítékot. – Mindent leírtam neki – mindent, amit csak tudtam. Megtenné…? Roger átvette tőle a borítékot. A papír meleg volt, miután olyan sokáig lapult a teste mellett. Valami megfoghatatlan érzés által hajtva, ami azt parancsolta neki, hogy a levél nem hűlhet ki, mielőtt elér a lányához, beledugta azt a saját mellényzsebébe, érezve a papír zizegését, ahogy a boríték meghajlott. – Persze – mondta, és hallotta a saját hangját, ahogy elfátyolosodik. – Tehát ön már… – Korán – felelte Claire, és mély lélegzetet vett. – Még hajnal előtt. Megszerveztem, hogy kijöjjön elém egy kocsi. – összekulcsolta az ölében pihenő ujjait. – Ha én… – Ajkába harapott, majd könyörögve Rogerre nézett. – Nem vagyok benne biztos, tudja – mondta. – Nem vagyok benne biztos, hogy meg tudom–e tenni. Rettenetesen félek. Félek elmenni. Félek maradni. Egyszerűen csak… félek. – Én is félnék. – Roger kinyújtotta felé a kezét, Claire pedig megragadta azt. A férfi nagyon sokáig szorította, érezte a csuklónál lüktető pulzust, ahogy az finoman és fürgén dobolt az ujjai alatt. Hosszú percekkel később Claire finoman megszorította a kezét,

aztán elengedte. – Köszönöm, Roger! – mondta. – Mindent nagyon köszönök – Előrehajolt, és lágyan szájon csókolta. Majd pedig felállt és kisétált a szobából, egy fehér szellem a sötét folyosón, amit halloween szele szült. Roger még egy kicsit egyedül üldögélt a dolgozószobában, az asszony érintésének emléke még mindig meleg volt a bőrén. A töklámpás már majdnem kialudt. A gyertya viaszának illata átjárta a szoba nyugtalan levegőjét, a pogány istenek pedig vetettek még egy utolsó pillantást a világra a lángszemek csatornáján át.

23

Craigh na Dun A kora reggeli levegő csípős és párás volt, így hát hálás voltam a köpenyért. Már húsz év is eltelt, mióta utoljára ilyet viseltem, de az olyan dolgok mellett, amiket manapság viseltek az emberek, az invernessi szabó, aki varrta nekem, egyáltalán nem találta furcsának a kapucnis gyapjúköpenyről szóló megrendelést. Tekintetemet az ösvényen tartottam. A dombtető, ami köré koszorút vont a köd, már akkor látható volt, amikor a kocsi kitett engem lenn, az út mellett. – Itt? – kérdezte a sofőr, és kétkedve pillantott ki az ablakon az elhagyatott vidékre. – Biztos benne, mamácska? – Igen – feleltem, bár alig bírtam beszélni a rémülettől. – Ez az a hely. – Abszolúte? – Az igencsak nagy összeg ellenére, amit a kezébe nyomtam, bizonytalannak tűnt. – Szeretné, hogy megvárjam, mamácska? Vagy jöjjek vissza később magácskáért? Élt bennem a sürgető vágy, hogy igennel feleljek. Végül is mi lesz, ha inamba száll a bátorságom? Hisz jelen pillanatban oly kevéssé vagyok ura a helyzetnek. – Nem – mondtam nagyot nyelve. – Nem, arra nem lesz szükség. – Ha végül mégsem lennék rá képes, akkor egyszerűen csak vissza kell majd sétálnom Invernessbe, annyi az egész. Vagy lehet, hogy Roger és Brianna kijön majd; bár belegondolva az még rosszabb lenne, ha gyalázatos módon cipelnének vissza. Vagy talán megkönnyebbülést jelente? A gránitkavicsok megindultak a cipőm talpa alatt, és egy kis

kupac föld fürge eső módjára hullott alá, ahogy lépteimmel megzargattam. Képtelenség, hogy tényleg ezt teszem, gondoltam. A pénz, aminek súlya lehúzta megerősített zsebemet, a combomnak csapódott, az arany és az ezüst súlyos bizonyossága emlékeztetett a valóságra. Tényleg megteszem. Nem tehettem. Bree emléke, ahogy előző éjszaka láttam őt, amint békésen aludt az ágyában, megtámadta a gondolataimat. A soha el nem felejthető szörnyűségek csápjai kinyúltak felém a dombtetőről, ahogy lassan érezni kezdtem a kövek közelségét. Sikoltozás, káosz, az érzés, mintha apró darabokra tépnék az embert. Képtelen voltam rá. Képtelen voltam rá, de csak másztam tovább, a tenyerem izzadt, a lábam úgy mozgott, mintha többé már nem is tartozott volna az irányításom alá. A hajnal kivirágzott, mire felértem a dombtetőre. A köd megragadt lentebb, a kövek pedig tisztán és sötéten álltak a kristálytiszta ég háttere előtt. A tenyerem ragadós lett a látványuk keltette rossz előérzettől, de én csak mentem tovább előre, és beléptem a kőkörbe. Ott álltak a fűben a hasított kő előtt, szemben egymással. Brianna meghallotta a lépteimet, mire megfordult, hogy szembenézzen velem. Én csak néztem őt mereven, miközben megnémított a csodálkozás. Egy Jessica Gutenburg–ruhát viselt, hasonlót az enyémhez, csakhogy az övé rikító lime–zöld volt, és műanyag ékköveket varrtak a mellrész elejére. – Ez a szín tökéletesen borzalmasan áll rajtad – mondtam. – Ez volt az egyetlen ruhájuk negyvennégyes méretben – válaszolta nyugodtan. – És mégis mi a jó édes fittyfenét művelsz itt? – tudakoltam tőle erélyesen, mikor valamelyest meg tudtam már szólalni. – Azért jöttünk, hogy elbúcsúzzunk tőled – felelte, miközben egy

apró mosoly játszott a szája sarkában. Rogerre pillantott, aki finoman megrántotta a vállát, majd szintúgy féloldalasan rám mosolygott. – Oh! Rendben. Nos – mondtam. A kő ott állt Brianna mögött, kétszer olyan magasan, mint egy ember. Átláttam az egylábnyi szélességű hasítékon, és rajta keresztül láttam azt, ahogy a halovány reggeli fény megcsillan a füvön a körön kívül. – Vagy te mész – mondta határozottan –, vagy én. – Hogy te? Elment a józan eszed? – Nem. – Rápillantott a hasított kőre, és nyelt egyet. Lehet, hogy csak a lime–zöld ruha tehetett arról, hogy az arca krétafehérnek tűnt. – Képes vagyok rá – úgy értem, arra, hogy keresztülmenjek rajta. Tudom, hogy képes vagyok. Mikor Geilie Duncan átment a köveken, hallottam őket. Roger is hallotta. – A férfira pillantott, mintha csak megerősítést várna, majd tekintetét rendíthetetlenül rám szegezte. – Nem tudom, hogy meg tudnám–e találni Jamie Frasert, vagy sem; lehet, hogy arra csak te lennél képes. De ha te nem próbálkozol meg vele, akkor én fogok. A szám kinyílt, de képtelen voltam rájönni, mit is mondhatnék. – Hát nem érted, mama? Tudnia kell – tudnia kell, hogy megtette, elérte, amit nekünk szánt. – Ajka megremegett, mire egy pillanatra összeszorította. – Tartozunk neki ennyivel, mama – mondta lágyan. – Valakinek meg kell találnia és el kell ezt neki mondania. – Kezével futva megérintette az arcomat. – Mondd el neki, hogy megszülettem! – Ó, Bree! – mondtam, bár a torkom annyira összeszorult, hogy alig bírtam beszélni. – Ó, Bree! Kezemet szorosan az övébe fogta, és erősen megszorította. – Ő nekem adott téged – mondta olyan halkan, hogy alig hallottam. – Most pedig vissza kell hogy adjalak neki, mama. A szem, ami annyira hasonlított Jamie–ére, könnyektől elfátyolosodva nézett le rám. – Ha megtalálod – suttogta –, mikor megtalálod az apámat, add át

neki ezt. – Lehajolt és megcsókolt, szenvedélyesen és lágyan, majd kihúzta magát és a kő felé fordított engem. – Menj, mama! – mondta kifulladva. – Szeretlek. Menj! A szemem sarkából láttam, ahogy Roger megindul feléje. Tettem egy lépést, majd még egyet. Hallottam valamit, valami halk morajlást. Tettem egy utolsó lépést, mire a világnak nyoma veszett.

HATODIK RÉSZ

EDINBURGH

24

A. Malcolm, nyomdász Az első gondolatom az volt, hogy „Esik. Biztosan Skóciában vagyok”. A második az, hogy ez a megfigyelés nem jelent nagy előrelépést a véletlenszerű képektől, amik összezsúfolódtak a fejemben, egymásnak csapódva és elindítva a lényegtelenség apró, szinaptikus robbanásait. Némi nehézség árán kinyitottam az egyik szememet. A szemhéjam összeragadt, és az egész arcomat hidegnek és duzzadtnak éreztem, olyannak, mint egy vízihulláé. Ennek gondolatára finoman összerezzentem, az apró mozdulat nyomán pedig megéreztem az engem körülölelő, átázott anyagot. Minden kétséget kizáróan esett – lágy, egyenletesen doboló eső esett, ami halovány cseppködöt emelt a zöld táj fölé. Felültem, és úgy éreztem magamat, mint egy víziló, ami éppen most emelkedik ki a mocsárból, majd rögtön vissza is hanyatlottam. Pislogtam, majd becsuktam a szememet, hogy úgy védjem az esőcseppektől. Lassan újra kezdtem tudatában lenni annak, hogy ki is vagyok – és hogy hol is vagyok. Bree. Lányom arca hirtelen megjelent az emlékezetemben, egy áramütéshez hasonlatos érzés kíséretében, amitől elakadt a lélegzetem, mintha csak hasba vágtak volna. A veszteség éles szélű képei és az elszakadás fájdalma kínzott, a kőhasítékban megbúvó káosz halk visszhangjaként. Jamie. Hát itt volt; a biztos pont, amibe kapaszkodhattam, az egyetlen dolog, ami segített megőrizni a józan eszemet. Lassan mély lélegzetet vettem, kezemet keresztbe tettem dübörgő szívem fölött, és előhívtam az emlékeimből Jamie arcát. Egy pillanatra azt hittem,

elvesztettem őt, utána viszont előtűnt, tisztán és ragyogón lelki szemeim előtt. Ismét ülő helyzetbe küzdöttem magamat, és ezúttal sikerült úgy is maradnom, megtámaszkodva kinyújtott karomon. Igen, minden bizonnyal Skóciában voltam. Nem is igazán lehetettem máshol, természetesen, ugyanakkor viszont ez a múlt Skóciája is volt. Legalábbis reméltem, hogy a múltban vagyok. Annyi biztos, hogy ez nem az a Skócia volt, amit magam mögött hagytam. A fák és a bokrok másmilyen mintázatban nőttek; rögtön alattam volt pár juharpalánta, ami nem volt ott, mikor felmásztam a dombra – mikor is? Aznap reggel? Két nappal azelőtt? Fogalmam sem volt róla, mennyi idő telt el, mióta beléptem az álló kövek közé, vagy hogy mennyi ideje feküdtem eszméletlenül a domboldalon a kör mellett. Már elég régóta, legalábbis abból ítélve, hogy mennyire átázott a ruhám; a nedvesség egészen a bőrömig hatolt, a víz apró, jéghideg fodrokban folyt le az oldalamon a ruhám alatt. Egyik elzsibbadt orcám bizseregni kezdett; ahogy odaérintettem a kezemet, metszett dudorok mintázatát éreztem az ujjaim alatt. Lepillantottam, és megláttam a lehullott vörösberkenye–bogyók rétegét, amik vörösen és feketén csillogtak a fű közt. Nagyon is illik a helyzethez, gondoltam kissé szórakozottan. Egy berkenyefa alá estem – ami a felföldi kultúrában a boszorkányság és a bűbáj elleni védelmet jelentette. Megragadtam a berkenyefa sima törzsét, és nagy nehézségek árán talpra küzdöttem magamat. Támaszt keresve és még mindig a törzsbe kapaszkodva északkelet felé pillantottam. Az eső szürke láthatatlanságba sápította a látóhatárt, de tudtam, hogy Inverness arrafelé fekszik. A modern utakon, kocsival, nem tartott volna tovább egy óránál, hogy odajussak. Az út létezett; láttam a csapás durva körvonalát, ahogy az végigfutott a domb oldala mentén, egy sötét, ezüstös vonal, a mező

növényeinek ragyogó, zöld nedvességében. Ugyanakkor viszont negyvenvalahány mérföld gyalog nem egészen ugyanaz volt, mint a kocsiút, ahogy idejöttem. Felálltam, és lassan kezdtem kicsit jobban érezni magamat. A végtagjaimat átjáró gyengeség kezdett eltűnni, csakúgy, mint az elmémet uraló káosz és zavarodottság is. Az átkelés éppen olyan rossz volt, mint tartottam tőle; talán még rosszabb is. Éreztem a hátam mögött a kövek szörnyű jelenlétét, mire kirázott a hideg, csípte a bőrömet. De legalább életben voltam. Éltem, és ott élt bennem a bizonyosság apró érzete is, mint egy kicsike nap a bordáim alatt. Jamie itt van. Most már tudtam, bár akkor még nem voltam benne biztos, mikor a kövek közé vetettem magamat; az a döntés kizárólag a hitre alapulva született. De Jamie gondolatát úgy vetettem ki magam elé, mint egy mentőövet, amit a tajtékzó tenger hullámai közé hajítanak – a mentőöv kötele pedig megfeszült a markomban, és szabadságba húzott. Átáztam, fáztam, és úgy éreztem magamat, mintha megvertek volna, mintha csak a sziklás tengerparton megtörő hullámokkal sodródtam volna partra. De itt voltam. És valahol itt, a múlt furcsa vidékén, itt volt az az ember, akit megtalálni jöttem. A gyász és a rettegés emléke lassan visszahúzódott, miközben rádöbbentem, hogy a kockám el van vetve. Nem térhettem vissza; a visszaút szinte biztosan halálos lett volna számomra. Ahogy rádöbbentem, hogy jó eséllyel itt kell majd maradnom, minden fenntartásomat és félelmemet hirtelen háttérbe szorította valami furcsa, szinte már örömbe csapó nyugalom. Nem mehettem vissza. Nem tehettem mást, mint hogy megyek előre. Hogy megtaláljam Jamie–t. Átkozva figyelmetlenségemet, amiért nem jutott eszembe, hogy megmondjam a szabónak, tegyen egy vízálló réteget a köpenyem anyaga és a bélés közé, szorosan magamhoz húztam az esővíztől átitatott ruhadarabot. A gyapjú még így vizesen is szolgált némi

meleggel. Amint elkezdek mozogni, még tovább fog majd melegedni. Egy gyors tapintás megnyugtatott, hogy a kis kupac szendvicsem velem együtt átért. Ennek örültem; annak a gondolata, hogy üres gyomorral lesétáljak negyven mérföldet, igencsak rémisztő volt. De némi szerencsével erre nem is lesz majd szükség. Lehet, hogy találok majd egy házat vagy egy falut, ahol van olyan ló, amit megvehetek. De ha nem, arra is felkészültem. Az volt a tervem, hogy elmegyek Invernessbe – olyan módon, ami adódik –, onnan pedig postakocsival Edinburghba. Nem lehetett megmondani, hol is lehet éppen Jamie. Lehet, hogy Edinburghban, ahol kiadták a cikkét, de könnyedén lehetett máshol is. Ha ott nem találom meg, akkor elmehetek Lallybrochba, az otthonába. A családja majd biztos tudja, merre van – már ha még él közülük valaki is. A hirtelen jött gondolattól kirázott a hideg. Eszembe jutott egy kis könyvesbolt, ami mellett minden reggel elhaladtam, ahogy a parkolóból átsétáltam a kórházba. Kiárusítást tartottak a poszterekből; láttam a kipakolt, pszichedelikus mintadarabokat, mikor utoljára távoztam Joe irodájából. „A mai nap további életed első napja”, állt az egyik poszteren egy butácska kinézetű kiscsibe feje felett, ami éppen nevetséges módon kidugta fejét a tojáshéjból. Egy másik ablakban, egy másik poszteren egy hernyó volt látható, ahogy felfelé araszolt egy virág szárán. A virág fölött egy színpompás pillangó repdesett, alatta pedig a mottó: „Egy ezer mérföldes út is egyetlen lépéssel kezdődik”. A legidegesítőbb dolog ezekben a klisékben, döntöttem el, az, hogy milyen gyakran bizonyulnak igaznak. Elengedtem a berkenyefát, és lenéztem a domb oldalán, egyenesen a jövőm felé.

L

Az út Invernessből Edinburghba hosszú volt és zötykölődős, szardella módjára zsúfolódtunk össze egy méretes postakocsiban két másik hölggyel, egyikük kicsi és nyafogós fiával, valamint négy, változatos méretű és jellemű úriemberrel. A mellettem ülő Mr. Graham, egy apró és eleven úr, aki már jócskán benne járt a korban, egy apró zacskóban kámfor és aszatgyanta keverékét hordta a nyakában, amitől a kocsi összes többi utasának kellemetlen módon könnybe lábadt a szeme. – Nagyon hatásos az influenza gonosz váladékainak megelőzésében – magyarázta nekem, finoman, füstölőtartó módjára lengetve a zacskót az orrom előtt. – Minden egyes nap viselem az őszi és a téli hónapok alatt, és már közel harminc éve egy napot sem voltam beteg! – Lenyűgöző! – mondtam illedelmesen, miközben próbáltam visszatartani a lélegzetemet. Efelől kétségem sem volt; a szag valószínűleg mindenkit olyan távol tartott tőle, hogy a baktériumoknak esélye sem lehetett elérni őt. A zacskó hatása a kisfiún már közel sem volt ennyire áldásos. Számos, a kocsiban terjengő szagra tett hangos és meggondolatlan megjegyzést követően Georgie úrfit elnémította az anyja keble, ahonnan most igencsak zöld arccal kandikált kifelé. Rajta tartottam a szememet, ahogyan az éjjeliedényen is, ami a szemközti ülés alatt állt, arra az esetre, ha hirtelen olyan helyzet következne be, aminek mind a gyermek, mind az éjjeliedény fontos szereplője. Sikerült kiderítenem, hogy az éjjeliedény zord időjárás vagy egyéb más vészhelyzet esetére van ott, mivel amúgy a hölgyek erénye megkívánta, hogy úgy óránként megálljunk, amikor is az utasok egy csapatnyi fürj módjára szétszóródtak az út menti növényzetben, még azok is, akiket nem sürgetett a szükség, hogy könnyítsenek hólyagjukon vagy beleiken, de legalább hogy megmeneküljenek Mr. Graham aszatgyantás zacskójának szagától. Egy–két ülésrendváltozás után Mr. Graham azon kapta magát,

hogy kiszorította mellőlem Mr. Wallace, a kövérkés, ifjú ügyvéd, aki most tért vissza Edinburghba, miután elrendezte egy idős rokona birtokának ügyét Invernessben, ahogy nekem mesélte. Én közel sem találtam joggyakorlásának részleteit annyira érdekesnek, mint ő, de jelen körülmények közt látható vonzódása hozzám enyhén megnyugtató volt, és több órán keresztül eljátszadoztam vele azzal az apró sakk–készlettel, amit a zsebéből húzott elő, és a térdén egyensúlyozva tartott. Figyelmemet mind az utazás kényelmetlenségeiről, mind a sakk fortélyairól elterelte a gondolat, hogy mit találok majd Edinburghban. A. Malcolm. Ez a név úgy futott át újra és újra az agyamon, mint a remény himnusza. A. Malcolm. Ennek a férfinak Jamie–nek kellett lennie, egyszerűen így kellett, hogy legyen! James Alexander Malcolm MacKenzie Fraser. – Figyelembe véve, hogyan bántak a felföldi felkelőkkel Culloden után, nagyon is észszerű lépés lett volna részéről, ha álnevet használ, főleg egy olyan helyen, mint Edinburgh – magyarázta nekem Roger Wakefield. – Ez az ő esetében pedig végképp igaz – végtére is elítélt áruló volt. Ráadásul úgy tűnik, ez egészen a szokásává is vált – tette hozzá kritikusan, lepillantva az adóellenes gyalázkodás macskakaparással írt kéziratára. – Azokban az időkben ez szinte már zendülésnek számított. – Igen, ez nagyon is Jamie–re vall – mondtam szárazon, a szívem viszont nagyot dobbant a jellegzetes, rendezetlen macskakaparás és a merészen megfogalmazott gondolatok láttán. Az én Jamie–m. Megérintettem a szoknyám zsebében pihenő kicsi, kemény, négyzetes csomagot, miközben eltöprengtem azon, vajon milyen messze lehetünk még Edinburghtól. Az időjárás az évszakhoz képest továbbra is meglepően kellemes maradt, csak itt–ott hátráltatta utunkat egy kis esőzés, és az egész utat kevesebb mint két nap alatt megtettük, miközben négyszer álltunk meg postaházak fogadóiban, hogy lovakat cseréljünk és felfrissítsük

magunkat. A kocsi bedöcögött Boyd Fehér Ló nevezetű fogadójának hátsó udvarára, közel a Royal Mile kezdőpontjához Edinburghban. Az utasok úgy bújtak elő a vizenyős napfényre, mint bábjukból frissen kiszabadult pillangók, gyűrött szárnyakkal és nehézkesen mozogva, miután elszoktak a mozgástól. A kocsiban uralkodó félhomály után még Edinburgh felhők árnyékolta, szürke fénye is vakítónak tűnt. Olyan sokat ültem, hogy a lábam most kényelmetlenül bizsergett, de még így is igyekeztem sietni abban a reményben, hogy megléphetek az udvarról, mialatt addigi utastársaimat lefoglalja, hogy hozzájussanak csomagjaikhoz. De nem volt ekkora szerencsém; mikor már majdnem az utcán jártam, Mr. Wallace utolért. – Mrs. Fraser! – mondta. – Megtisztelne azzal az örömmel, hogy elkísérhetem az úti céljáig? Biztos szüksége lesz némi segítségre a poggyásza cipelésében. – Válla fölött hátrapillantott a postakocsira, ahol a lovászok láthatóan teljesen véletlenszerűen dobálták a táskákat és bőröndöket a tömegbe, értelmetlen nyögések és kiáltások kíséretében. – Öhm… – mondtam. – Köszönöm, de én… Öhm, itt hagyom a poggyászomat a háziúr felügyeletében. A… Az… – kutattam rémülten kifogás után. – A férjem szolgálója majd később eljön érte. Kerek képére kissé szomorkás kifejezés ült ki a „férj” szó hallatán, de azért gálánsán összeszedte magát, megfogta a kezemet és mélyen meghajolt. – Értem. Akkor legalább kifejezhetem aziránti végtelen örömömet, hogy élvezhettem a társaságát utazásunk alatt, Mrs. Fraser? És remélem, hogy még találkozunk. – Felegyenesedett, és végignézett a körülöttünk örvénylő tömegen. – Itt találkozik a férjével? Igazán örülnék neki, ha megismerhetném. Miközben Mr. Wallace irányomban nagyon is hízelgő volt, nagyon gyorsan kezdett terhessé válni. – Nem, később fogok hozzá csatlakozni – mondtam. – Örvendek a

találkozásnak, Mr. Wallace; remélem, hogy még találkozunk majd. – Lelkesen megráztam Mr. Wallace kezét, ami eléggé összezavarta őt ahhoz, hogy eltűnhessek az utasok, lovászok és ételárusok tömegében. Abbéli félelmemben, hogy majd utánam jön, a kocsiudvarnak még csak a közelében sem mertem megállni. Megfordultam, és elindultam felfelé a Royal Mile lankáján, és olyan gyorsan szedtem a lábam, amennyire azt csak terebélyes szoknyám engedte, miközben másokkal össze–összekoccanva haladtam át a tömegen. Volt akkora szerencsém, hogy pont piac–napon érkezzek, így a kocsiudvarból nézve hamar eltűntem a szem elől az utcát szegélyező ötvösök és az osztrigaárusok közt. Úgy kapkodtam a levegőt, mint egy szökésben lévő zsebtolvaj. Megálltam szusszanni egyet félúton fel a dombra. Ott állt egy nyilvános ivókút, aminek leültem a szélére, hogy levegőhöz jussak. Itt vagyok. Tényleg itt vagyok. Edinburgh ott tornyosul előttem, egészen föl, az edinburghi várig, és ott fekszik alattam, egészen a Holyrood–palota kegyes felségességéig a város lábánál. Mikor legutoljára itt álltam, emellett az ivókút mellett, Bonnie Prince Charlie éppen Edinburgh összegyűlt polgáraihoz szólt, királyi jelenlétével buzdítva őket. A kút szélétől lelkesen az annak közepén magasló, faragott központi díszítőelemhez lépett, egyik lábával a medencében, támasztékot keresve, karjával az egyik kiálló fejbe kapaszkodva, miközben azt kiáltotta, hogy: – Előre Anglia ellen! – A tömeg felmorajlott, tetszett nekik ez az ifjonti lelkesedés és testi erő. Ami engem illet, jobban le lettem volna nyűgözve, ha nem vettem volna észre, hogy eme gesztusra számítva előre kikapcsolták a kút vizét. Eltűnődtem azon, hol lehet most Charlie. Culloden után visszament Itáliába, gondolom, hogy ott olyan életet éljen, amilyen csak lehetséges egy véglegesen száműzött királyi sarj számára. Hogy ott mit csinált, azt nem tudtam, és nem is érdekelt. Eltűnt a

történelemkönyvek lapjairól, csak úgy, mint az én életemből, pusztulást és romokat hagyva maga után. Már csak az maradt hátra, hogy kiderüljön, mit lehetne még megmenteni. Nagyon éhes voltam; a sietve elfogyasztott, zabkásából és főtt birkából álló reggeli óta, ami nem sokkal a hajnal beállta után készült egy postaállomáson Dundaffban, semmit sem ettem. Még egy utolsó szendvics lapult a zsebemben, ám azt nem akartam megenni a kocsiban, utastársaim kíváncsi tekintetének tüzében. Most elővettem és óvatosan kibontottam. A fehér kenyérből készült mogyoróvajas és lekváros szendvicset már igencsak megviselte az utazás, itt–ott lila lekvárfoltok itatták át a szottyadt kenyeret, és az egész teljesen lapossá préselődött. De isteni finom volt. Megfontoltan ettem, kiélveztem a mogyoróvaj gazdag, olajos ízét. Mégis hány reggelen kentem mogyoróvajat a kenyérre, mikor szendvicset készítettem ebédre Briannának az iskolába? Hogy ezt a gondolatot határozottan elnyomjam, a mellettem elhaladók megfigyelésével tereltem el a figyelmemet. Külsejük kicsit különbözött modern társaikétól; általában mind a nők, mind a férfiak alacsonyabbak voltak, és magukon viselték a rossz táplálkozás jeleit. Ugyanakkor meghökkentően ismerősek is voltak – ezek voltak azok az emberek, akiket ismertem, főleg skótok és angolok, és hallottam, ahogy sokszínű hanghordozásuk morajló locsogássá olvad az utcán. Miután annyi évet töltöttem Boston élettelen, nazális hangjait hallgatva, most mindez a hazatérés csodálatos érzését keltette bennem. Lenyeltem régi életem utolsó ízletes, édes falatját, és összegyűrtem a csomagolást a kezemben. Körbepillantottam, de senki sem nézett felém. Kinyitottam az öklömet, és hagytam, hogy a finom műanyag fólia lopva a földre zuhanjon. A gyűrött gombóc pár hüvelyknyit gurult a macskaköveken, zizegve és kihajtogatva magát, mintha csak élne. A finom szellő felkapta, mire a kis műanyag

zacskó szárnyra kapott, és elrohant a szürke kövek felett, akárcsak egy falevél. Az elhaladó kerekek huzata beszippantotta egy szekeres kocsija alá; a zacskó kacsintott egyet, ahogy visszaverődött róla a fény, majd pedig eltűnt, anélkül, hogy az elhaladók észrevették volna. Eltűnődtem azon, hogy vajon anakronisztikus jelenlétem is ilyen jelentéktelen ártalommal jár–e majd. – Húzod az időt, Beauchamp – mondtam magamnak. – Ideje indulni. – Vettem egy mély lélegzetet és felálltam. – Elnézést – mondtam, megragadva egy arra haladó pékinas ingujját. – Egy nyomdászt keresek – egy bizonyos Mr. Malcolmot. Alexander Malcolmot. – A félelem és az izgalom elegye bugyborékolt a belsőmben. Mi van, ha nem is létezett Alexander Malcolm vezette nyomda Edinburghban? Ám létezett; a fiú elgondolkodva grimaszolt egyet, majd arca kisimult. – Ó, igen, asszonyom. Egyenesen végig azt úton, aztán balra. A Carfax Close–on. – Aztán a veknijeit megdobva kicsit a hóna alatt, ismét beleveszett az utca tömegébe. Carfax Close. Visszasiklottam a forgatagba, közel maradva az épületekhez, hogy elkerüljem a fentről az ablakokból időnként az utcára loccsintott vizet. Több ezer ember élt Edinburghban, a tőlük származó szennyvíz pedig mind ott folydogált a macskaköves utak csatornáiban, miközben a város a gravitációra és a gyakori esőkre támaszkodott, hogy élhető maradjon. A Carfax Close alacsony, sötét bejárata ott ásítozott közvetlenül előttem, a Royal Mile túloldalán. Megálltam és rábámultam, miközben a szívem olyan hangosan dobogott, hogy akár egy yardról is meg lehetett volna hallani, ha valaki figyelt volna rá. Éppen nem esett, de lógott az eső lába, a levegő párájától pedig begöndörödött a hajam. Elsöpörtem a homlokom elől, és igyekeztem

a lehető legjobban rendbe rakni, amennyire csak tudtam tükör nélkül. Aztán megpillantottam egy méretes síküveg ablakot magam előtt, és odasiettem. Az üveg homályos volt a párától, de azért valamelyest láttam magamat benne, tükörképem pedig kipirultnak és csodálkozónak, de amúgy szalonképesnek tűnt. Ugyanakkor viszont a hajam megragadta a lehetőséget, hogy őrült módon a szélrózsa minden irányába göndörödjön, és Medúza tincseit remekül utánozva szabadította ki magát a hajtűk alól. Türelmetlenül kirántottam a csatokat, és elkezdtem összecsavarni a tincseimet. A boltban egy nő állt a pultra támaszkodva. Három kicsi gyermek is volt vele, én pedig fél szemmel figyeltem, ahogy elfordul a dolgától, hogy türelmetlenül rájuk szóljon, retiküljével megsuhintva a középsőt, aki éppen több szál ánizzsal szórakozott, amik egy vödör vízben álltak a földön. Egy patika volt az; felpillantva a „Haugh” nevet láttam az ajtó felett, mire felcsillant bennem a felismerés szikrája. Én is vettem itt gyógynövényeket azon rövid idő alatt, mikor Edinburghban éltem. A kirakat dekorációját azóta egy nagy üveg színes folyadék gazdagította, amiben valami humanoidszerű lény úszkált. Egy malacembrió vagy talán egy újszülött pávián. Gonoszkás, lapos arca volt, ami nyugtalanító módon feszült neki az üveg íves falának. – Nos, legalább nálad jobban mutatok – motyogtam, a hajamba dugva egy makacs hajtűt. A benn lévő nőnél is jobban nézek ki, gondoltam. Miután elintézte, amiért jött, keskeny arcán dühös grimasszal éppen a nála lévő táskába gyömöszölte a vásárolt holmit. A városlakók megszokott tésztaképével rendelkezett, bőrén mély ráncokkal; az orrától a szájáig, valamint összeráncolt homlokán éles barázdák futottak végig. – Az ördög vinne el, te kis patkány – mondta mérgesen a kisfiúnak, ahogy zajosan kiözönlöttek együtt a boltból. – Hát nem

megmondtam neked már vagy ezerszer, hogy tartsd a mancsodat a zsebedben? – Elnézést kérek! – szakítottam félbe őket, és léptem egyet előre, valami hirtelen feltörő, ellenállhatatlan kíváncsiságtól hajtva. – Igen? – Megzavarva az anyai szidalmazásban, értetlenül rám nézett. Közelről még megviseltebbnek látszott. Szája sarka megszorult, ajka pedig befelé fordult – minden bizonnyal azért, mert hiányoztak a fogai. – Nem tudom megállni, hogy ne csodáljam meg a gyermekeit – mondtam akkora megjátszott csodálattal, amennyit csak ilyen rövid idő alatt össze tudtam gyűjteni magamban. – Milyen szép kicsikék! Mondja csak, mennyi idősek? A nő álla leesett, bizonyítékul szolgálva hiányzó fogait illetően. Pislogott egyet, majd így szólt: – Oh! Nos, ez nagyon kedves magától, asszonyom. Ah… Maisri, itt ni, tízéves – mondta a legidősebb lány felé biccentve, aki éppen azzal foglalta el magát, hogy az orrát törölgette a ruhája ujjában. – Joey nyolc – veszed ki az ujjadat az orrodból, te mocskos kis manó! – sziszegte, majd megfordult, és büszkén megpaskolta legkisebb gyermekének fejét. – A pici Polly pedig csak most töltötte a hatot májusban. – Tényleg? – néztem a nőre csodálkozást színlelve. – Alig tűnik elég idősnek ahhoz, hogy már ekkora gyerekei legyenek! Biztos nagyon fiatalon ment férjhez. Somolyogva kicsit kihúzta magát. – Á, dehogy! Egyáltalán nem voltam annyira fiatal. Már tizenkilenc is elmúltam, mikor Maisri megszületett. – Lenyűgöző! – mondtam, és komolyan is gondoltam. Belenyúltam a zsebembe, és mindhárom gyereknek adtam egy–egy pennyt, akik ezt szégyenlősen biccentve köszönték meg. – További szép napot önnek, és gratulálok a bájos családjához! – mondtam a nőnek, majd mosolyogva és integetve elsétáltam.

Tizenkilenc volt, mikor a legnagyobb gyereke született, Maisri pedig tíz volt most. Akkor a nő pedig huszonkilenc. És én, aki megfelelő étkezéssel, higiéniával és fogászati kezeléssel voltam megáldva, nem tett tönkre számos terhesség és kemény, fizikai munka, jóval fiatalabbnak tűntem nála. Vettem egy mély lélegzetet, hátratoltam a hajamat, és bemasíroztam a Carfax Close árnyai közé.

L Viszonylag hosszú, kacskaringós zsákutca volt, a nyomda pedig a bejáratánál kapott helyet. Mindkét oldalán virágzó vállalkozások és lakások álltak, ám semmire sem voltam képes figyelni, leszámítva az ajtó mellett lógó, takaros, fehér táblát. A. MALCOLM NYOMDÁSZ ÉS KÖNYVÁRUS

Ez állt rajta, alatta pedig Könyvek, névjegykártyák, röpiratok, újságok, levelek stb. Kinyújtottam a kezemet, és megérintettem a név fekete betűit. A. Malcolm. Alexander Malcolm. James Alexander Malcolm MacKenzie Fraser. Talán. Még egy perc, és elveszítem a bátorságomat. Benyomtam az ajtót és besétáltam. Széles pult állt a helyiség elején, benne egy nyitható átjáróval, valamint egy polcsorral az egyik oldalán, amin többtálcányi betű pihent. A szemközti falra plakátok és különböző kiáltványok voltak kiszögezve; kétségkívül mintadarabok. Az ajtó a szoba hátuljában nyitva volt, látni engedte a nyomdagép méretes, szögletes alakját. A gép fölé hajolva, háttal nekem, ott állt

Jamie. – Te vagy az, Geordie? – kérdezte anélkül, hogy megfordult volna. Inget és térdnadrágot viselt, és valamiféle kis szerszámot tartott a kezében, amivel éppen a nyomdagép belsejében igazgatott valamit. – Jó sokáig elvoltál. Sikerült megszerezned… – Nem Geordie az – mondtam. A hangom magasabban szólt, mint általában. – Én vagyok – folytattam. – Claire. Nagyon lassan felegyenesedett. Hosszan viselte a haját, ami mély, ragyogó gesztenyebarna, rezesen csillogó farokként hullott alá. Azt még pont láttam, hogy a takaros szalag, amivel hátrafogta, zöld volt, majd Jamie megfordult. Rezzenéstelen tekintettel, egyetlen szó nélkül figyelt engem. Remegés futott végig izmos torkán, ahogy nyelt egyet, de még mindig nem mondott semmit sem. Ugyanaz a széles, derűs arc nézett vissza rám, sötétkék szeme ferde vágású a magas, lapos, vikingekre emlékeztető arccsontok felett, széles szájának sarka felfelé kanyarodott, mintha mindig csak egy hajszál választotta volna el attól, hogy mosolyogjon. A ráncok a szeme és a szája mellett mélyebbek voltak, természetesen. Az orra változott egy kicsit. A pengeéles orrnyereg megvastagodott kissé a tövénél egy régi, azóta begyógyult törés vonala mentén. Ettől Jamie még vadabbnak tűnt, gondoltam, ugyanakkor viszont kevésbé látszott tőle tartózkodónak, és mindez új, marcona sármot kölcsönzött kinézetének. Átsétáltam a pult átjáróján, nem látva mást, csak rezzenéstelen tekintetét. Megköszörültem a torkomat. – Mikor törted el az orrodat? Széles szájának sarka enyhén felfelé ívelt. – Nagyjából három perccel azután, hogy utoljára láttalak…Sassenach. A nevet habozva, szinte már kérdő hangsúllyal ejtette ki. Alig volt több távolság köztünk egy lábnál. Óvatosan felé nyúltam, és

megérintettem a törés apró vonalát, ott, ahol a csont fehéren a bronzszínű bőrnek nyomódott. Jamie hirtelen hátratántorodott, mintha csak elektromos kisülés ívelt volna át kettőnk közt, mire nyugalma apró darabokra tört és lehullott arcáról. – Valódi vagy – suttogta. Már eddig is sápadtnak gondoltam. Most viszont a szín utolsó cseppje is kiszaladt az arcából. Szeme a koponyájába fordult, teste pedig a padlóra zuhant, papírok és egyéb holmik esőjét rántva magával, amik addig a nyomdagépen pihentek – egészen kecsesen zuhant, ekkora férfi létére, gondoltam abszurd módon. Éppen csak elájult; mire letérdeltem mellé és meglazítottam a kendőt a nyakán, szeme már kezdett rebegve ismét felnyílni. Mostanra már semmi kétségem nem maradt, de azért még ösztönösen odapillantottam, mikor félrehúztam a nehéz vásznat. Ott volt, természetesen, a kis, háromszög alakú sebhely, közvetlenül a kulcscsontja alatt, amit Jonathan Randall kapitány, nemes úr, Őfelsége Nyolcadik Dragonyos Századából, kése ejtett rajta. Megszokott, egészséges arcszíne kezdett visszatérni. Én törökülésben ültem a földön, és a combomra vontam a fejét. Haja dúsnak és lágynak érződött az ujjaim közt. Kinyílt a szeme. – Ennyire rossz volt? – mondtam, lemosolyogva rá, ugyanazokat a szavakat használva, amiket még ő mondott nekem az esküvőnk napján, a fejemet az ölében tartva, több mint húsz évvel ezelőtt. – Annyira, és még annál is rosszabb, Sassenach – felelte már majdnem mosolyra ránduló szájjal. Hirtelen felült és rám nézett. – Isten az égben, te valódi vagy! – Mint ahogy te is. – Megemeltem az államat, hogy rá tudjak nézni. – Azt hi–hittem, meghaltál. – Könnyedén akartam beszélni, de a hangom elárult. A könnyek lecsorogtak az arcomon, eláztatták ingének durva anyagát, ahogy erősen magához szorított. Annyira remegtem, hogy beletellett egy kis időbe, mire rájöttem,

ő is reszket, méghozzá ugyanazért. Nem tudom, meddig ültünk ott a poros padlón, egymás karjaiban sírva, miközben a húszévnyi vágyakozás könnyei csorogtak az arcunkon. Ujjaival határozottan a hajamba túrt és kibontotta azt, hogy a tincsek a nyakamra omoljanak. A kiszabadult hajtűk lebucskáztak a vállamról, és csilingelve a padlóra hullottak, akárcsak a jégeső cseppjei. Én eközben az alkarját szorongattam, az ujjaimmal szinte belevájtam az anyagba, mintha csak attól féltem volna, hogy eltűnik, ha nem tartom ott erővel. Mintha csak ugyanez a félelem kerítette volna hatalmába őt is, hirtelen megragadott a vállamnál fogva és eltartott magától, és kétségbeesetten nézett az arcomra. Kezét az arcomra helyezte, és újra és újra végighúzta ujjait a csontokon, észre sem véve a könnyeimet és a borzalmasan folyó orromat. Hangosan szipogtam egyet, ami látszólag észhez térítette, mivel elengedett, és kapkodva az ingujja után nyúlt, zsebkendőt keresve, amivel esetlenül előbb az én arcomat törölgette meg, majd a sajátját is. – Add azt ide! – megragadtam a vadul rángatózó anyagdarabot, és határozottan belefújtam az orromat. – És most te. – Odaadtam neki a kendőt, és végignéztem, ahogy egy éppen fojtogatott libáéra emlékeztető hanggal belefújja az orrát. Megadtam magam a bennem áramló érzéseknek, és felkuncogtam. Ő is mosolygott, miközben behajtott ujjainak perceivel kitörölte a könnyeket a szeméből, miközben továbbra sem volt képes levenni rólam a szemét. Hirtelen nem bírtam tovább, hogy ne érintsem meg. A nyakába vetettem magamat, ő pedig éppen csak időben emelte fel a karját, hogy elkapjon. Addig szorítottam, amíg nem hallottam ropogni a bordáit, és meg nem éreztem, hogy kezei durván a hátamat simogatják, ahogy újra és újra a nevemet mondja. Mikor végül képes voltam elengedni, kicsit hátrébb ültem. Jamie

összehúzott szemöldökkel lenézett a lába közé. – Elhagytál valamit? – kérdeztem meglepődve. Felnézett rám, és kissé szégyenlősen elmosolyodott. – Attól tartottam, hogy teljesen elengedtem magamat, és behugyoztam, de minden rendben. Csak beleültem a sörösedénybe. És tényleg, az illatos, barna ital ott folydogált lassan alatta. Riadt sikkantással gyorsan talpra álltam, és őt is felsegítettem. Miután hiába próbálta meg felmérni, mekkora kár keletkezett a nadrágja ülepén, megrántotta a vállát, és kibontotta a térdnadrágját. Letolta a szűk anyagot a combjáról, majd megállt, és enyhén pirulva rám nézett. – Csak nyugodtan – mondtam, miközben éreztem, hogy az én arcom is élénk színt vesz fel. – Házasok vagyunk. – De azért még lesütöttem a szememet, és nehézkesen vettem a levegőt. – Legalábbis azt hiszem, azok vagyunk. Egy hosszú pillanatig csak bámult engem, majd széles, puha ajka mosolyra görbült. – Igen, azok – felelte. Lerúgta magáról foltos nadrágját, közelebb lépett hozzám. Kinyújtottam felé az egyik kezemet, éppen annyira azért, hogy megállítsam, mint azért, hogy üdvözöljem. Semmi sem volt, amit jobban akartam volna annál, hogy ismét megérintsem, ám megmagyarázhatatlan módon szégyenlős voltam. Mégis, hogyan kezdhetünk mindent elölről ennyi idő után? Ő is érezte a zavar és az intimitás utáni vágy visszatartó erejét. Megállt tőlem pár hüvelyknyire, és megfogta a kezemet. Egy pillanatig habozott, aztán a fejét fölébe hajtotta, ajka alig érintette az ujjaimat. Ujjhegyével megérintette az ezüstgyűrűt, és ott megállt, finoman hüvelyk– és mutatóujja közt tartva a fémet. – Sosem vettem le – bukott ki belőlem. Fontosnak tűnt, hogy ezt tudja. Finoman megszorította a kezemet, de nem engedte el. – Én… – Megállt és nyelt egyet, még mindig a kezemet fogta.

Ujjai újra megtalálták és megérintették az ezüstgyűrűt. – Én rettenetesen meg akarlak csókolni – mondta lágyan. – Megengeded? A könnyeimet alig tartotta vissza valami. Két újabb buggyant elő, majd bukott alá; éreztem őket, a kerek és telt cseppeket, ahogy lefolytak az arcomon. – Igen – suttogtam. Lassan magához húzott, összekulcsolt kezeinket közvetlen a melle alatt tartotta. – Már nagyon régen nem csináltam ilyet – mondta. Láttam a reményt és a félelem sötétjét szeme kékjében. Megragadtam az ajándékát, és visszaadtam neki. – Mint ahogy én sem – feleltem lágyan. Rendkívüli gyengédséggel a kezébe fogta az arcomat, majd az enyémre helyezte a száját. Nem tudtam, mire is számítottam pontosan. Annak a dübörgő dühnek az újrajátszását, ami végső búcsúnkat kísérte? Az nagyon gyakran az eszembe jutott, újraéltem az emlékeimben, és semmit sem tehettem, hogy megváltoztassam a végkimenetelét. A kissé vad, végtelen órákat, amiket kölcsönösen uralva a másikat, nászágyunk sötétjében töltöttünk? Vágytam arra, és rá emlékezve gyakran izzadtan és remegve ébredtem. Ám most idegenek voltunk, alig értünk egymáshoz, miközben mindketten annak a módját kerestük, hogy csatlakozhassunk, lassan, óvatosan, kutatva és kimondatlan engedélyt adva néma ajkunkkal. Becsuktam a szememet, és tudtam, anélkül, hogy rá kellett volna néznem, hogy Jamie is így tesz. Egyszerűen szólva mindketten túlságosan féltünk ahhoz, hogy egymásra nézzünk. Anélkül, hogy felemelte volna a fejét, finoman cirógatni kezdett, kitapogatta a csontjaimat a ruhán keresztül, ismét felfedezte testem domborulatait. Végül keze végigcsúszott, le a karomon, és megragadta a jobbomat. Ujjai addig kutatták a kezemet, amíg ismét meg nem találta a gyűrűt, majd körbehúzta rajta az ujjbegyét, hogy

érezze a felföldi minta egymásba fonódó ezüstjét, amit ugyan lecsiszolt az idő, de attól még tapintható volt. Ajkát elmozdította az enyémről, és előbb az orcámat, majd a szememet csókolta. Én finoman cirógattam a hátát, az ingen keresztül éreztem azokat a nyomokat, amiket nem láthattam, a régi sebhelyek maradványait, amiket, csak úgy, mint a gyűrűmet, bár kisimított az idő, eltűnni azért el nem tűntek. – Olyan gyakran láttalak – mondta, hangja melegséget suttogott a fülembe. – Sokszor eljöttél hozzám. Mikor féltem, és olyan magányos voltam, hogy tudtam, meg kell halnom. Amikor szükségem volt rád, mindig láttalak, mosolyogtál rám, miközben a hajad az arcod körül göndörödött. De sosem beszéltél. És sosem érintettél meg. – Most megérinthetlek. – Felnyúltam, és finoman végighúztam a kezemet a halántékán, a fülén, az arcán és az állkapcsán, amit láthattam. A kezem ezután a tarkójára siklott, összefogott, bronzszínű haja alá, mire ő végre felemelte a fejét és a kezébe fogta az arcomat, miközben szerelme megingathatatlanul lobogott sötétkék szemében. – Ne félj! – mondta lágyan. – Már itt vagyunk egymásnak.

L Akár a végtelenségig is képesek lettünk volna ott állni és nézni egymást, ha nem szólal meg az üzlet ajtaja feletti csengő. Elengedtem Jamie–t, és hirtelen hátrafordultam, az ajtóban pedig egy apró, csontos, durva, sötét hajú embert pillantottam meg, ahogy ott állt, tátott szájjal, és egyik kezében egy kis csomagot tartott. – Oh, hát itt vagy, Geordie! Mi tartott ilyen sokáig? – mondta Jamie. Geordie nem mondott semmit, de tekintete kétkedve siklott végig

munkaadóján, ahogy az ott állt csupasz lábbal, egy szál ingben az üzlet közepén, a nadrágja, cipője és harisnyája ledobva a földre, én pedig a karjában, a ruhám gyűrött, a hajam pedig kibontva. Geordie keskeny arca rosszalló grimaszba rándult. – Kilépek – mondta a Nyugat–Felföld ízes hanglejtésében. – A nyomtatás, az egy dolog, abban egyetértek magával, nem is gondolhat mást, de én a szabad egyház tagja vagyok, éppúgy, mint az apám előttem, meg a nagyapám előtte. Egy pápistának dolgozni, az egy dolog. A pápa aranya is éppen annyit ér, nemde? De egy erkölcstelen pápistának, az már más. Tegyen azt a saját lelkével, amit csak akar, ember, de ha orgiákat akar tartani az üzletben, az már több a soknál, én mondom. Kilépek! Csomagját pontosan a pult közepére helyezte, sarkon fordult, és megindult az ajtó felé. Odakinn megszólalt az óra a városháza tetején. Geordie megfordult az ajtóban, és szúrós szemmel, vádlón ránk nézett. – És még dél sincs! – mondta, majd becsapta maga mögött az üzlet ajtaját. Jamie egy pillanatig csak nézett utána, majd lassan újra a padlóra ereszkedett, olyan megállíthatatlanul nevetve, hogy még a könnye is kicsordult. – És még dél sincs! – ismételte, könnyeit törölgetve az arcáról. – Ó, istenem, Geordie! – Előre–hátra ringatózott, két kezével szorítva a térdét. Nem tudtam megállni, hogy én is el ne nevessem magamat, bár nagyon is aggódtam. – Nem akartam bajt okozni neked – mondtam. – Szerinted vissza fog jönni? Szipogott egyet, majd hanyagul megtörölte az arcát az inge szegélyében. – Ó, hát persze. Itt lakik szemben a Wickham Wynden. Majd nemsokára átmegyek hozzá, és… és elmagyarázom – felelte. Aztán

rám nézett, rádöbbent arra, hogy mi is történik, és hozzátette: – Bár az isten tudja, hogyan! – Egy pillanatra úgy tűnt, mindjárt ismét kacagni kezd, de legyőzte az erre való késztetést, és felállt. – Van másik nadrágod? – kérdeztem, és felszedtem a földről az odadobált ruhadarabokat, majd kiterítettem őket a pultra, hogy száradjanak. – Igen, van, fenn az emeleten. De várj egy kicsit! – Hosszú karjával benyúlt a pult alatti szekrénybe, és előhúzott onnan egy takaros betűkkel írt táblát, miszerint MINDJÁRT JÖVÖK. Ezt kirakta az ajtó kinti oldalára, majd belülről gondosan bereteszelte azt, végül felém fordult. – Feljönnél velem az emeletre? – kérdezte. Egyik karját hívogatóan behajlította, tekintete csillogott. – Persze csak ha nem gondolod, hogy az erkölcstelen. – Miért is ne? – A késztetés, hogy nevetésben törjek ki, ott rejtőzött közvetlenül a felszín alatt, és úgy pezsgett a véremben, mint a pezsgő. – Hiszen házasok vagyunk, vagy nem? Az emelet két szobából állt, a lépcső mindkét oldalán eggyel, valamint egy kis árnyékszékből, ami közvetlenül a lépcső mellől nyílt. A hátsó szoba nemes egyszerűséggel a nyomdászat raktáraként szolgált; az ajtó ki volt támasztva, így láttam a könyvekkel teli ládákat, a szórólapok toronymagas oszlopokba rendezett, zsineggel gondosan összekötött halmait, a hordónyi alkoholt és porított tintát, és egy kupac furcsa kinézetű eszközt, amik, gondoltam, a nyomdagép tartalék alkatrészei lehettek. Az első szoba olyan sivár volt, mint egy szerzetes cellája. Volt ott egy fiókos szekrény, rajta egy kerámiatalpba állított gyertyával, egy mosdóállvány, egy szék, és egy keskeny fekhely, ami alig volt több egy tábori ágynál. Fellélegeztem, amikor megpillantottam. Csak akkor döbbentem rá, hogy addig visszatartottam a lélegzetemet. Egyedül aludt. Egy gyors pillantás körbe megerősítette, hogy a szobában nyoma

sem volt női jelenlétnek, mire a szívem ismét normális tempóban kezdett el dobogni. Egyértelmű volt, hogy senki sem élt itt Jamie–n kívül. Jamie félretolta a függönyt, ami elrejtette a helyiség egyik sarkát; az így felfedett sornyi akasztóról alig lógott több mint néhány ing, egy kabát és egy hosszú mellény, mindkét utóbbi komor, szürke színben, valamint egy szürke gyapjúköpeny és a tartalék nadrág, amiért most feljött. Háttal állt nekem, amíg betűrte az inget és megkötötte a nadrág szárát, de láttam a megilletődöttségét a válla vonalában. Én is hasonló feszültséget éreztem a nyakam hátuljában. Miután volt egy pillanatunk, ami alatt kilábalhattunk az egymás viszontlátása okozta sokkból, most mindkettőnket hatalmába kerített a szégyenlősség. Láttam, ahogy kihúzza magát, majd megfordult, hogy szembenézzen velem. A hisztérikus nevetésre való késztetés elmúlt, de az arcán még mindig látszottak a hirtelen rátörő érzelmek nyomai, és tudtam, hogy velem is ugyanez a helyzet. – Nagyon jó téged újra látni, Claire – mondta lágyan. – Azt hittem, már soha… Nos. – Finoman megrántotta a vállát, mintha csak meg akarta volna lazítani vászoninge feszülő vállrészét. Nyelt egyet, majd egyenesen a szemembe nézett. – A gyermek? – kérdezte. Minden, amit csak érzett, leolvasható volt az arcáról; sürgető remény, kétségbeesett félelem, és a küzdelem, hogy mindkettőt kordában tartsa. Rámosolyogtam, és kinyújtottam felé a kezemet. – Gyere ide! Nagyon sokáig gondolkodtam azon, mit is hozhatnék magammal, már ha sikerül átjutnom a köveken. Miután korábban már vádoltak meg boszorkánysággal, nagyon óvatos voltam. De volt valami, amit mindenképpen magammal kellett hoznom, nem számított, milyen következményekkel járna, ha bárki meglátná. Magammal húztam, hogy üljön le mellém az ágy szélére, és kihúztam a zsebemből egy kis, négyszögletes csomagot, amit olyan

gondosan készítettem össze Bostonban. Kibontottam vízálló csomagolását, majd tartalmát Jamie kezébe nyomtam. – Tessék! – mondtam. Óvatosan elvette tőlem, pont úgy, mint mikor valaki valami ismeretlen és valószínűleg veszélyes anyagot vesz a kezébe. Nagy keze egy pillanatra keretbe foglalta a fotókat, összefogva őket. Brianna kerek újszülöttarca a körülötte lévő világgal mit sem törődve nézett ki Jamie ujjai közül, pici keze ökölbe hajlítva takarója felett, ferde vágású szeme csukva a létezés okozta fáradalmak nyomán, apró szája kissé nyitva, ahogy aludt. Felnéztem Jamie arcára; a sokk miatt arról semmit sem lehetett leolvasni. A képeket a mellkasához szorította, meg se mozdult, a szeme tágra nyílva bámult előre, mintha éppen most lőtte volna át a szívét egy nyílpuska lövedéke – és, gondolom, valóban ez is történt. – Ezt a lányod küldi neked – mondtam. Kifejezéstelen arcát finoman magam felé fordítottam, és gyengéden szájon csókoltam. Ez megtörte a kábulatot; pislogott egyet, az arca pedig ismét életre kelt. – Az én… Ő… – Hangja rekedtes volt a sokktól. – A lányom. Az én lányom. Ő… tudja? – Tudja. Nézd meg a többit is! – Kicsúsztattam az első képet a szorításából, felfedve egy pillanatképet Briannáról, ahogy ott ül, színpompásan kidíszítve első születésnapi tortája cukormázával, arcán győzedelmes, kópémosoly – olyan széles, hogy mind a négy foga látszik –, ahogy a feje fölött lengeti új plüssnyulát. Jamie halk, értelmetlen hangot hallatott, ujjai pedig elernyedtek. Elvettem tőle a kis fotókupacot, majd egyenként visszaadogattam neki. Brianna kétévesen, pufin az anorákjában, az arca kerek és piros, mint két alma, pihés haja kikandikál a kapucni alól. Bree négyévesen, haja sima, harang alakú ragyogás, ahogy ott ül, egyik bokája megtámasztva a másik térdén, rámosolyog a fotósra, csinosan és tökéletes bájjal fehér kis köténykéjében.

Ötévesen, ahogy büszkén tartja első uzsonnásdobozát, miközben arra vár, hogy felszállhasson az iskolabuszra, útban az óvoda felé. – Nem engedte, hogy vele tartsak; egyedül akart menni. Nagyon b–bátor, nem fél semmitől… – Alig kaptam levegőt, ahogy magyaráztam, bemutattam, és rámutattam a változó képekre, amik kiestek a kezéből és lezuhantak a padlóra, ahogy újra és újra új kincse felé kapott. – Ó, istenem! – fakadt ki belőle, mikor megpillantott egy fotót, ami tízévesen készült Breeről, ahogy a konyha padlóján ült, átölelve Füstöst, a nagy újfundlandit. Ez a kép színes volt; Bree haja csillogó ragyogás a kutya fényes, fekete bundája mellett. Jamie keze annyira remegett, hogy már képtelen volt fogni a képeket; úgy kellett megmutatnom neki az utolsó néhányat – a felnőtt Breet, ahogy néhány zsinegre fűzött halat tart a magasba, amit ő fogott; az ablaknál állva, mintha valami nagy titkon elmélkedne; kipirult arccal és kócos hajjal, ahogy a fejsze nyelére dől, amivel éppen tűzifát hasogatott. Ezek megmutatták arcának minden egyes kifejezését, amit csak meg tudtam örökíteni, azt a hosszú orrú és széles szájú arcot, azokkal a magas, széles, lapos, vikinges arccsontokkal és ferdén metszett szemekkel – finomabb csontozatú, törékenyebb verziója az apjának, annak az embernek, aki ott ült mellettem az ágyon, akinek az ajka némán mozgott, a könnyek pedig egyetlen hang nélkül csorogtak le az arcán. Kezét szélesre nyitotta a képek fölött, remegő ujjai csak milliméterekre a fotók fényes felszíne fölött, majd megfordult és felém hajolt, lassan, egy éppen kidőlni készülő fa szinte lehetetlennek tűnő kecsességével. Arcát a nyakamba fúrta, és nagyon csöndesen apró darabokra zuhant szét. A mellemre vontam, karommal szorosan öleltem széles, remegő vállát, miközben a saját könnyeim a hajára hullottak, apró, sötét foltokat hagyva a rezes hullámokban. Az orcámat a feje búbjához nyomtam, és halkan értelmetlen dolgokat mormoltam neki, mintha

Brianna lett volna. Magamban azt gondoltam, hogy ez talán olyan, mint egy műtét – ha az operáció azért is történik, hogy rendbe hozzuk a már létező kárt, a gyógyulás úgy is fájdalmas. – Mi a neve? – emelte fel végül a fejét, keze fejével megtörölve az orrát. Ismét kezébe vette a képeket, óvatosan, mintha azok elporlódhattak volna az érintésétől. – Milyen nevet adtál neki? – Brianna – válaszoltam büszkén. – Brianna? – mondta, összehúzott szemmel nézegetve a fotókat. – Micsoda borzalmas név egy kicsike lánykának! Úgy néztem rá, mintha arcon csapott volna. – Nem is borzalmas! – csattantam fel. – Nagyon is szép név, és amúgy meg te mondtad nekem, hogy így nevezzem! Mégis hogy érted, hogy borzalmas név lenne? – Én mondtam neked, hogy így nevezd? – pislogott. – Még szép, hogy te! Mikor mi… Mikor mi… Mikor utoljára láttalak. – Jó erősen összeszorítottam az ajkamat, hogy ne sírjam el ismét magamat. Egy pillanattal később sikerült akkora uralmat nyernem az érzéseim fölött, hogy hozzátehettem: – Te mondtad nekem, hogy az apád után nevezzem el a kicsit. Briannek hívták, nem igaz? – Igaz. – Úgy tűnt, egy mosoly küzd a szája szegletében, hogy felülkerekedhessen az arcán lévő többi érzelmen. – Igen – mondta. – Igen, igazad van, tényleg ezt mondtam. Csak… Nos, azt hittem, hogy fiú lesz, ennyi az egész. – És sajnálod, hogy nem fiú lett? – néztem rá dühösen, és elkezdtem összeszedegetni a lehullott fotókat. Kezét a karomra téve megállított. – Nem – mondta. – Nem, nem sajnálom. Még szép, hogy nem! – Ajka finoman megremegett. – De nem tagadom, hogy nem kis meglepetés ez a lány, Sassenach. Mint ahogy te sem. Egy pillanatig mozdulatlanul ültem, és csak néztem őt. Nekem hónapok álltak a rendelkezésemre, hogy felkészüljek erre, ám a

térdem így is gyenge volt, a gyomrom pedig görcsben állt. Jamie–t viszont teljesen váratlanul érte a megjelenésem; nem csoda hát, hogy ennek nyomán kissé kicsúszott a talaj a lába alól. – Azt hiszem, igazad lehet. Bánod, hogy eljöttem? – kérdeztem, majd nyeltem egyet. – Szeretnéd… Szeretnéd, ha elmennék? Kezével olyan erősen megragadta a karomat, hogy halkan felsikkantottam. Rádöbbenve, hogy fájdalmat okoz, lazított a szorításán, ám továbbra is erősen tartott. Felvetésem hallatán egészen elsápadt. Vett egy mély lélegzetet, aztán beszélni kezdett. – Nem – mondta, nyugalmat erőltetve a hangjára. – Dehogy. Én… – Hirtelen elhallgatott, az állkapcsa megfeszült. – Nem – ismételte, megingathatatlan határozottsággal. Kezét lecsúsztatta, hogy összefűzhesse az ujjainkat, miközben a másik kezével lenyúlt, hogy felvegye a fotókat. Azokat aztán lefektette a térdére, és lehajtott fejjel nézegette őket, így nem láthattam az arcát. – Brianna – mondta lágyan. – Rosszul ejted, Sassenach. A neve Brianna – mondta régi, felföldi dallamossággal, megnyomva az első szótagot, és alig ejtve a másodikat. Breeanah. – Breeanah? – ismételtem szórakozott csodálattal. Jamie bólintott, tekintetét még mindig a képekre szegezve. – Brianna – mondta. – Gyönyörű név. – Örülök, hogy tetszik – feleltem. Ekkor felpillantott rám, és találkozott a tekintetünk, miközben egy mosoly bujkált széles szájának sarkában. – Mesélj nekem róla! – Mutatóujját végighúzta az anorákos tipegő duci vonásain. – Milyen volt kicsike lányként? Mit mondott először, mikor megtanult beszélni? Karjával közelebb húzott magához, mire én befészkeltem magamat az oldalához. Nagy ember volt, csupa kemény izom, és tisztavászon– és tintaillata volt, meleg, férfias aromával, ami éppen annyira volt izgató számomra, mint ismerős.

– „Kutya” – feleltem. – Ez volt az első szava. A második pedig a „nem!”. A mosolya kiszélesedett arcán. – Igen, azt mindegyik gyorsan megtanulja. Akkor tehát szereti a kutyákat? – Kiterítette a képeket, mint a játékkártyákat, kikeresve azt a fotót, amint Bree Füstössel volt. – Szép ez a kutya itt mellette. Milyen fajta? – Újfundlandi. – Előrehajoltam, hogy átlapozzam a képeket. – Kell itt lennie még egy másiknak, amin egy kiskutyával van, amit az egyik barátom adott neki… A fakó, szürke napfény kezdett elhalványodni, és egy ideje már eső kopogása hallatszott a tetőről, mikor is beszélgetésünket megzavarta egy vad, mélyről jövő morgás, ami Jessica Gutenburg– ruhám csipkével szegett felsőrésze alól szólt. Jó sok idő telt már el a mogyoróvajas szendvics óta. – Éhes vagy, Sassenach? – kérdezte Jamie, véleményem szerint teljesen feleslegesen. – Nos, igen, most, hogy említed. Még mindig tartasz ételt a felső fiókban? – Mikor összeházasodtunk, rászoktam arra, hogy némi ételt tartsak kéznél, hogy kielégítsem folyton buzgó étvágyát, így hát bárhol is éltünk, a fiókos szekrény legfelső fiókja általában zsemlék, apróbb sütemények és sajtok változatos kínálatával szolgált. Jamie felnevetett, és kihúzta magát. – Még szép. De most éppen nincs sok benne, csak pár állott zablepény. Jobb lesz, ha leviszlek a fogadóba, és… – A boldogság az arcán, amit a Briannáról készült képek nézegetése hozott elő, eltűnt, helyét pedig rémület vette át. Gyorsan az ablakra nézett, ahol az égen a sápadtszürke helyét lassan kezdte átvenni valami lágy, lilás szín, mire rémülete csak fokozódott. – A fogadó! Jézusom! Elfelejtettem Mr. Willoughbyt! – Felállt, és máris a fiókban kutakodott tiszta harisnya után, még mielőtt bármit is mondhattam volna. Megfordult, a harisnyával az egyik kezében, a

másikban pedig két zablepénnyel; az utóbbit az ölembe dobta, majd leült a székre, és elkezdte felrángatni a lábára az előbbit. – Ki az a Mr. Willoughby? – Beleharaptam a zablepénybe, morzsákat szórva szét magam körül. – A pokolba! – mondta inkább magának, mint nekem. – Azt mondtam neki, hogy délre érte megyek, de teljesen kiment a fejemből! Most már legalább négy óra lehet! – Annyi; nem olyan régen hallottam, ahogy az óra elütötte a négyet. – A pokolba! – ismételte. Beledugta a lábát egy pár óncsatos cipőbe, felállt, lekapta a köpenyét a szegről, majd egy pillanatra megállt az ajtóban. – Eljössz velem? – kérdezte idegesen. Megnyaltam az ujjamat és felálltam, magam köré kanyarintva a köpenyemet. – Vad lovakkal sem lehetne visszatartani – biztosítottam.

25

Az öröm háza – Kicsoda az a Mr. Willoughby? – érdeklődtem, ahogy egy pillanatra megálltunk a Carfax Close boltíve alatt, hogy kipillantsunk a macskaköves utcára. – Öhm… Ő egy üzlettársam – válaszolta Jamie, és vetett rám egy óvatos pillantást. – Az lesz a legjobb, ha felhúzod a csuklyádat, zuhog az eső. Tényleg elég jól esett; csak úgy ömlött a víz a fejünk feletti boltívről, hogy aztán gurgulázva lefolyjon a csatornába, megtisztítva az utcákat a szennyvíztől és a szeméttől. Mélyet szippantottam a párás, tiszta levegőből, felvillanyozva az este vadsága és Jamie közelsége által, ahogy ott állt magasan és erősen az oldalamon. Megtaláltam őt. Megtaláltam, és bármit is tartogatott még számunkra az élet, az most nem számított. Vakmerőnek és elpusztíthatatlannak éreztem magamat. Megfogtam és megszorítottam a kezét; ő lenézett és rám mosolygott, viszonozva a gesztust. – Hová megyünk? – A Világ Végére. – A víz zúgása megnehezítette a beszélgetést. Jamie egyetlen további szó nélkül megragadta a könyökömet, hogy átsegítsen a macskaköveken, majd pedig elindultunk lefelé a Royal Mile meredek lejtőjén. Szerencsére A Világ Vége nevezetű fogadó alig százyardnyira volt; bármennyire vadul is esett, a köpenyem válla még alig volt nedves, mikor bebújtunk az alacsony szemöldökfa alá, majd pedig onnan a szűkös előszobába léptünk.

A nagyterem zsúfolt volt, meleg és füstös, barátságos kis menedék a kinti vihar elől. Bár néhány nő is üldögélt a fal menti padokon, de a vendégsereg nagyját férfiak tették ki. Itt–ott lehetett látni pár embert a kereskedők gondos ruházatában, de a legtöbb férfi, akinek volt hová hazamennie, az ilyenkor ott is volt; a fogadó katonák, kikötői patkányok, munkások és inasok egyvelegét látta vendégül, köztük pár részegessel, a változatosság kedvéért. Érkezésünkre többen felpillantottak, és egy–két üdvözlő kiáltás is hallatszott, valamint általános mozgolódás és tolakodás hangjai, hogy helyet csináljanak nekünk az egyik hosszú asztalnál. Egyértelmű volt, hogy Jamie–t jól ismerik A Világ Végében. Páran kíváncsian pillantottak rám, de megjegyzést senki sem tett. A köpenyemet szorosan fogtam magam köré, és követtem Jamie–t a fogadó vendégeinek tömegén át. – Nem, asszonyom, nem maradunk – mondta Jamie a fiatal fogadósnőnek, aki lelkes mosollyal sietett elénk. – Csak az úrért jöttem. A lány a szemét forgatta. – Na, igen, és még el is késett! Anya levitte a pincébe. – Igen, elkéstem – mondta Jamie bocsánatkérően. – Volt némi… dolgom, ami feltartott. A lány kíváncsian rám nézett, ám aztán megrántotta a vállát, és mosolyogva Jamie felé fordult. – Ah, minden rendben, uram. Harry levitte egy pohárka brandyre, és azóta nem sokat hallottunk felőle. – Brandyre, mi? – Jamie hangjában lemondás csengett. – Ébren van még? – Benyúlt a kabátja zsebébe, előhúzott egy kis bőrerszényt, és kivett belőle pár érmét, amiket aztán a lány kinyújtott tenyerébe ejtett. – Úgy hiszem – mondta az vidáman, ahogy zsebre rakta a pénzt. – Nem olyan régen hallottam énekelni. Köszönöm, uram! Jamie biccentett, majd lehajtott fejjel belépett a hátsó szoba

szemöldökfája alá, és intett nekem, hogy kövessem. Egy apró, dongamennyezetes konyha bújt meg a söntés mögött, ahol a tűzhely fölött egy nagy üstben osztrigaragura emlékeztető valami fortyogott. Remek illata volt, és éreztem, ahogy összefut a nyál a számban a csábító aromára. Reméltem, hogy majd üzletelhetünk Mr. Willoughbyvel vacsora közben. A tűzhely mellett egy kövér nő térdelt zsírfoltos fűzőben és szoknyában, és éppen fahasábokat pakolt a tűzre. Felpillantott Jamie–re, majd bólintott, de még csak jelét sem adta, hogy fel kívánna állni. Jamie válaszként felemelte a kezét, majd elindult a sarokban megbúvó kis faajtó felé. Megemelte a reteszt és kinyitotta az ajtót, felfedve egy lefelé, láthatóan a föld gyomrába vezető, sötét lépcsősort. Valahol mélyen lenn fény remegett, mintha csak manók bányásztak volna gyémántot a fogadó alatt. Jamie válla kitöltötte a keskeny folyosót, eltakarva előlem, hogy mi fekszik alattunk. Mikor leért és kilépett a nyílt térbe, megpillantottam a nehéz tölgy tetőgerendákat, és egy sornyi méretes hordót, amik egy hosszú, bakokra állított palánkon álltak a kőfal mentén. Egyetlen magányos fáklya égett a lépcső lábánál. A pincében sötét árnyékok játszottak, barlangszerű mélysége pedig kifejezetten elhagyatottnak tűnt. Hegyeztem a fülemet, de nem hallottam semmit, csak a fenti fogadóból leszűrődő zsivajt. Énekelni végképp nem hallottam senkit sem. – Biztos vagy benne, hogy itt van lenn? – Lehajoltam, hogy bepillantsak a hordósor alá, eltűnődve azon, hogy a betintázott Mr. Willoughbynek talán a fejébe szállt a túl sok brandy, és keresett magának valami félreeső helyet, ahol kialudhatta az alkoholmámort. – Oh, hát persze. – Jamie komornak hangzott, de úgy tűnt, nem ejti kétségbe a helyzet. – A kis mocsok biztos rejtőzködik. Tudja, hogy nem szeretem, ha kocsmákban iszik.

Ezt hallva kérdőn felhúztam a szemöldökömet, ám Jamie egyszerűen csak bemasírozott az árnyékok közé, végig az orra alatt motyogva valamit. A pince egész hosszan elnyúlt, én pedig még jóval azután is hallottam, ahogy óvatosan matat a sötétben, miután szem elől vesztettem. Ahogy egyedül maradtam a fáklya fénykörében a lépcső mellett, érdeklődve körülnéztem. A hordósor mellett még számos faláda is állt egymásra pakolva a terem közepén, egy furcsa kis különálló faldarabka mellett, ami úgy ötlábnyira emelkedett ki a pincepadlóból, és belefutott a sötétségbe. Hallottam a fogadónak eme különlegességéről, mikor húsz évvel ezelőtt Edinburghban voltunk őfelségével, Károly herceggel, de mindig közbejött valami, így meglátogatnom korábban nem sikerült. Annak a falnak a maradványa volt, amit még Edinburgh alapító atyái emeltek a katasztrofális Flodden Field–i csatát követően 1513–ban. Arra a következtetésre jutva – és ebben volt némi igazuk –, hogy nagy valószínűséggel semmi jó nem származhat abból, ha kapcsolatba lépnek déli szomszédaikkal, az angolokkal, falat húzattak, ami meghatározta mind a város, mind a civilizált Skócia világának határát. Innen származott „A Világ Vége” név, ami a fogadó több reinkarnációját is végigkövette, amiket végül a régi skótok álmainak maradványaira építettek. – Átkozott kis gazember! – lépett elő Jamie az árnyékok közül, a hajában pókháló, arcán dühös grimasz. – Biztos egészen hátul lehet a falnál. Megfordult, a szájához emelte a kezét, és kiáltott valamit. Értelmetlen halandzsának hangzott – még csak nem is kelta volt. Az ujjamat kétkedve az egyik fülembe dugtam, azon tűnődve, hogy vajon utam a kövek közt árthatott–e a hallásomnak. A szemem sarkából hirtelen mozgást pillantottam meg, mire felnéztem, pont időben ahhoz, hogy lássam, ahogy egy ragyogó kék labdácska leröpül az ősi fal tetejéről, és egyenest eltalálja Jamie–t a lapockái közt.

Jamie rémisztő puffanással a pince padlójára zuhant, mire én rögtön a földön heverő teste felé siettem. – Jamie! Jól vagy? Az elterült figura jó pár durva szitkot hallatott keltául, majd lassan felült, és a homlokát dörzsölgette, mivel azt estében beverte a kőpadlóba. Időközben a kék labda átalakult egy nagyon apró kínai emberré, aki őrült örömmel kuncogott, miközben kerek, sárga arca ragyogott a jókedvtől és a brandytől. – Gondolom, Mr. Willoughbyhez van szerencsém? – mondtam ennek a jelenésnek, miközben újabb trükköktől tartva óvatosságból rajta tartottam a szememet. Úgy tűnt, felismerte a nevét, mivel elvigyorodott és vadul bólogatni kezdett, miközben szeme csillogó hasítékká szűkült. Magára mutatott, mondott valamit kínaiul, majd felugrott a levegőbe és gyors egymásutánban csinált pár hátraszaltót, diadalittas vigyorral talpra érkezve a végén. – Átkozott bolha! – Jamie felállt, és lenyúzott tenyerét finoman beletörölte a kabátjába. Egy gyors mozdulattal megragadta a kínai gallérját, és a magasba rántotta. – Indulás! – mondta, majd lehelyezte az aprócska embert a lépcsőre, és határozottan hátba bökte. – Mennünk kell, méghozzá fürgén. – Erre válaszként az apró, kék ruhás figura rögtön ernyedten összezuhant, és úgy nézett ki, mint egy zsák mosnivaló, amit valaki otthagyott a lépcsőn. – Nincs vele semmi gond, amikor józan – magyarázta nekem bocsánatkérően Jamie, ahogy felkapta a kínait a vállára. – De tényleg nem lenne szabad brandyt innia. Borzalmas egy korhely. – Értem. Mégis honnan a pokolból szalajtottad? – Lenyűgözve követtem Jamie–t fel a lépcsőn, azt figyelve, hogyan ingázik Mr. Willoughby lófarka előre–hátra, mint egy metronóm, Jamie nemezelt szürke gyapjúköpenyén. – A kikötőből. – Ám még mielőtt bármi mást mondhatott volna,

kinyílt fölöttünk az ajtó, és visszaértünk a fogadó konyhájába. A nagydarab tulaj látta, ahogy felbukkanunk, és elindult felénk, kerek arca még püffedtebb a nemtetszéstől. – Nézze, Mr. Malcolm – kezdte összehúzott szemöldökkel. – Nagyon jól tudja, hogy itt örömmel látjuk, és azt is tudja, hogy nem vagyok egy fontoskodó nőszemély, mert az nem is túl hasznos viselkedés, ha az ember kocsmát vezet. De már korábban is mondtam magának, hogy a maga kis sárga emberkéje nem… – Igen, már említette, Mrs. Patterson – szakította félbe Jamie. Belenyúlt a zsebébe és kihúzott onnan egy érmét, amit egy meghajlás kíséretében átnyújtott a testes kocsmárosnak. – A türelmét pedig nagyra értékelem. Ilyen eset nem fog még egyszer előfordulni. Remélem – tette hozzá az orra alatt. Fejébe nyomta a kalapját, ismét meghajolt Mrs. Patterson előtt, majd pedig lehajtott fejjel kilépett a szemöldökfa alól, vissza a fogadó főtermébe. Visszatérésünk újabb mozgolódást eredményezett, ám ezúttal rosszallót. Az emberek elhallgattak, vagy alig hallható káromkodásokat mormoltak a bajszuk alatt. Sikerült összeraknom, hogy Mr. Willoughby valószínűleg nem az ivó legnépszerűbb vendége. Jamie keresztülfurakodott a tömegen, mire az emberek vonakodva elléptek előle. Olyan szorosan követtem őt, amennyire csak tudtam, miközben próbáltam senkinek sem a szemébe nézni, valamint a lélegzetemet is próbáltam visszatartani. Olyannyira elszoktam a tizennyolcadik század higiéniátlan miazmájától, hogy ennyi mosdatlan test bűze egy ilyen szűk helyen szinte letaglózott. Az ajtó közelében azonban problémával találtuk szembe magunkat, méghozzá egy fiatal, telt hölgy személyében, akinek ruházata egy fokkal kihívóbb volt, mint a kocsmárosné és lányának visszafogott öltözete. A dekoltázsa egy kicsit mélyebb volt, és nem okozott nehézséget kitalálnom, mi lehetett a fő bevételi forrása. Miután éppen lefoglalta incselkedő beszélgetése két inasfiúval,

mikor kiléptünk a konyhából, csak akkor nézett fel, amikor elhaladtunk mellette, és egy fülsüketítő sikoly kíséretében rögtön talpra is pattant, ezzel egyidőben egy kupa sört is felborítva. – Ő az! – rikácsolta, remegő ujjal Jamie–re mutatva. – Az az aljas démon! – Úgy tűnt, nehezére esik bármire is ráfókuszálnia a szemével; gyorsan összeraktam, hogy a kiborult sör nem az első itala volt azon az estén, hiába volt még ilyen korán. Beszélgetőpartnerei érdeklődve bámulták Jamie–t, kíváncsiságuk pedig csak fokozódott, mikor az ifjú hölgy elindult előre, úgy böködve ujjával a levegőbe, mintha csak egy kórust vezényelt volna. – Ő! A kis senkiházi, akiről meséltem nektek – ő tette velem azt az undorító dolgot! Csatlakoztam a tömeghez, és most már én is érdeklődve néztem Jamie–t, ám hamar rájöttem, csakúgy, mint a többiek, hogy a fiatal nő nem hozzá, hanem inkább a vállán cipelt csomagjához beszél. – Te kis szarházi! – ordította a nő, megjegyzését Mr. Willoughby kék selyemnadrágja ülepének címezve. – Zsugori disznó! Féreg! A bajba jutott hölgy látványos jelenete cselekvésre biztatta beszélgetőpartnereit; egyikük, egy magas, termetes legény, ökölbe szorított kézzel felállt, és sörtől és verekedés utáni vágytól csillogó szemmel rátámaszkodott az asztalra. – Ő az, mi? Szeretnéd, hogy bemossak neki egyet, Maggie? – Meg se próbáld, fiam – tanácsolta neki Jamie kurtán, és jobb egyensúlyt keresve igazított egyet a csomagján. – Idd csak meg az italodat, mi pedig már megyünk is. – Igazán? És maga lenne a kis mocsok kerítője, mi? – vicsorgott a fiú illetlenül, kipirult arcát felém fordítva. – Legalább a másik szajhája nem sárga – hadd vessek rá egy pillantást! – Előrelendítette egyik mancsát és megragadta a köpenyem szélét, felfedve a Jessica Gutenburg–ruha mélyen szabott mellrészét. – Nekem elég rózsaszínnek tűnik – mondta a barátja lelkesen helyeselve. – Mindenütt ilyen? – Mielőtt megmozdulhattam volna, a

fűző után kapott, megragadva a csipke szélét. Miután nem arra tervezték, hogy kibírja a tizennyolcadik századi élet durvaságát, a vékony anyag elszakadt az oldalamon, le egészen a derekamig, jó sok rózsaszínt fedve fel. – Tűnés innen, ti kurafik! – legyintett karjával Jamie, lángoló tekintettel, és szabad keze ökölbe szorult, ami így kétszer akkora fenyegetést jelentett. – Kit becsmérel maga, maga ványadt disznó? – Az először megszólaló fiatal, miután nem tudott kijutni az asztal mögül, felugrott arra és Jamie–re vetette magát, aki nemes egyszerűséggel ellépett a legény elől, hagyva, hogy az arccal előre a falnak csapódjon. Jamie tett egy öles lépést az ajtó felé, öklével hatalmasat csapott a másik inas fejére, aminek nyomán a fiú állkapcsa elernyedt, majd megragadta a kezemet és kirángatott az ajtón. – Gyerünk! – mondta, jobb fogást keresve és igazítva egyet a kínai csúszós testén. – Bármelyik pillanatban utánunk eredhetnek! És már el is indultak; hallottam a kiabálást, ahogy a hátunk mögött kiömlöttek a problémásabb elemek a fogadóból. Jamie az első lehetőségnél lefordult a Royal Mile–ról, rá egy keskeny, sötét sikátorra, amiben sáron és azonosíthatatlan tócsákon caplattunk keresztül, bebújtunk egy boltív alá, majd végig egy újabb kacskaringós kis utcán, ami úgy tűnt, keresztülvezet minket Edinburgh gyomrán. Sötét falak és málló faajtók mellett haladtunk el, majd befordultunk egy sarkon, miután egy kis udvarban találtuk magunkat, ahol megálltunk, hogy kifújjuk magunkat. – Mégis mi… a poklot… művelt? – lihegtem. El nem tudtam képzelni, mit csinálhatott ez a kis kínai egy olyan keménykötésű némberrel, mint ez a Maggie. Ahogy elnéztem őket, a nő valószínűleg úgy agyon tudta volna csapni, mint egy legyet. – Nos, minden a lábak miatt van, tudod – magyarázta Jamie, dühös, ám beletörődő pillantást vetve Mr. Willoughbyre.

– A lábak miatt? – Akaratlanul is az apró kínai lábára pillantottam, azokra a filcsarkú fekete szaténcipőbe bújtatott, miniatűr lábfejekre. – Nem az övé miatt – mondta Jamie, elkapva a pillantásomat. – Hanem a nőké miatt. – Milyen nők? – kérdeztem. – Nos, egyelőre csak szajhák voltak – mondta, kipillantva a boltív alatt, üldözőink után kutatva –, de nem lehet tudni, mivel próbálkozik még majd meg. Nem ítélkezem – magyarázta kurtán. – Pogány a fickó. – Értem – mondtam, bár még egyáltalán nem értettem. – Mi… – Ott vannak! – A sikátor túlsó végéből jövő kiáltás félbeszakította a kérdésemet. – A pokolba, azt hittem, feladták. Erre gyere! Ismét elindultunk, végig a sikátoron, vissza a Royal Mile–ra, pár lépés le a lejtőn, majd vissza egy zsákutcába. Hallottam, ahogy a hátunk mögött ordibálnak és kiáltoznak a főutcán, de Jamie megragadta a karomat és maga után rántott egy nyitott ajtón keresztül, egyenesen egy hordókkal, csomagokkal és ládákkal telezsúfolt udvarba. Rémülten körbenézett, majd Mr. Willoughby elernyedt testét beledobta egy szeméttel teli, hatalmas hordóba. Éppen csak annyi időre állt meg, hogy ráhúzzon egy darab vásznat a kínai fejére, és így rejtse el őt, majd berángatott engem egy ládákkal megpakolt szekér mögé, és lehúzott a földre maga mellé. Miután nem voltam hozzászokva az ilyen megpróbáltatásokhoz, csak úgy kapkodtam a levegőt, a szívem pedig zakatolt a félelem által kiváltott adrenalintól. Jamie arca kipirult a hidegtől és a mozgástól, haja pedig szerteszét állt, ám még csak egy cseppet sem zihált. – Neked folyamatosan ilyen kalandokban van részed? – kérdeztem, a kezemet a mellkasomra szorítva, reménytelen kísérletet téve arra, hogy így lassítsam le a szívverésemet.

– Nem éppen – felelte, miközben óvatosan kipillantott a szekér felett, üldözőink után leskelődve. Messziről hallottam a dübörgő léptek visszhangját, ám aztán az is elhallgatott, és minden elnémult, egyedül az eső kopogott a fejünk felett lévő dobozokon. – Elmentek. De az lesz a legjobb, ha még itt maradunk egy kicsit, csak a biztonság kedvéért. – Leemelt egy ládát, hogy rá tudjak ülni, majd magának is szerzett egyet, és egy sóhajtás kíséretében leült, egyik kezével kisöpörve egy elszabadult hajtincset az arcából. Féloldalasán rám mosolygott. – Bocsáss meg, Sassenach. Nem hittem volna, hogy ennyire… – Eseménydús lesz? – fejeztem be helyette a mondatot. Visszamosolyogtam rá, majd előhúztam egy zsebkendőt, hogy letöröljek egy csepp nedvességet az orrom hegyéről. – Semmi baj. – Rápillantottam a hatalmas hordóra, és az abból jövő mozgolódás arra utalt, hogy Mr. Willoughby többé–kevésbé kezdte visszanyerni az eszméletét. – Öhm… Honnan tudsz a lábakról? – Ő mondta nekem. Szereti az italt, tudod – magyarázta, rápillantva a hordóra, amiben ott feküdt elrejtve az üzlettársa. – És amikor csak egy cseppel többet iszik a kelleténél, akkor elkezd beszélni a nők lábairól, meg arról, micsoda borzalmas dolgokat akar művelni velük. – Mégis milyen borzalmas dolgokat lehet művelni egy lábfejjel? – Igazán érdekelt a téma. – Biztos vagyok benne, hogy a lehetőségek igencsak korlátozottak. – Igazából nem, egyáltalán nem – mondta Jamie komoran. – De ez nem Valami olyasmi, amiről szeretnék a nyílt utcán beszélgetni. Halk, dallamos beszéd hallatszott a mögöttünk álló hordó mélyéből. A nyelv sajátos hangsúlya miatt nehéz volt biztosra megmondani, de azt hiszem, Mr. Willoughby valamiféle kérdést tett fel. – Fogd be, te kis féreg – mondta Jamie durván. – Még egy szó, és

majd én magam sétálok a te átkozott pofádon, aztán majd meglátjuk, az hogy tetszik. – Magas hangú kuncogás hallatszott, majd a hordó elcsendesedett. – Azt akarja, hogy valaki az arcán járkáljon? – kérdeztem. – Igen. Te – felelte Jamie kurtán. Bocsánatkérően megrántotta a vállát, miközben arca még jobban kivörösödött. – Nem volt időm elmondani neki, ki is vagy. – Beszél angolul? – Oh, igen, valamelyest, de nem túl sokan értik meg, mikor használja. Én is legtöbbször kínaiul szólok hozzá. Meglepetten néztem rá. – Te tudsz kínaiul? Megrántotta a vállát, és arcán egy halovány mosollyal oldalvást döntötte a fejét. – Nos, nagyjából olyan jól beszélek kínaiul, mint Mr. Willoughby angolul, ugyanakkor viszont nem nagyon válogathat, hogy kivel is beszél, ezért beéri velem. A szívverésem kezdett lassan visszaállni a normális ritmusba, miközben nekidőltem a szekér falának, a csuklyám előrébb húzva, hogy védjen az esőtől. – Mégis honnan a pokolból szerzett egy olyan nevet, hogy Willoughby? – kérdeztem. Bár nagyon is érdekelt a kínai, az még jobban izgatott, hogy mit művelt vele egy köztiszteletben álló, edinburghi nyomdász, de valamelyest ódzkodtam attól, hogy beleüssem az orromat Jamie életébe. Éppen csak visszatérve a halálból – vagy legalábbis annak megfelelőjéből –, nem igazán követelhettem, hogy itt helyben megossza velem életének minden egyes apró kis részletét. Jamie megdörzsölte az orrát. – Nos, igen. Az az igazság, hogy a valódi neve Ji Tien Cso. Azt mondja, azt jelenti, „nekidől a mennyországnak”. – Túl bonyolult ahhoz, hogy a helyi skótok kiejtsék? – Ismerve a

legtöbb skót beszűkült látókörű hozzáállását a dolgokhoz, nem voltam meglepve, hogy idegenkedtek attól, hogy furcsa nyelvészeti terepre tévedjenek. Jamie, nagyszerű nyelvérzékével, egészen ritka kivétel volt. Elmosolyodott, foga fehér ragyogás a növekvő sötétségben. – Nos, igazából nem is annyira arról van szó. Csak hát, ha egy kicsit rosszul ejted a nevét, akkor nagyon hasonlít egy kelta káromkodásra. Úgy gondoltam, a Willoughbyvel jobban jár majd. – Értem. – Úgy gondoltam, hogy jelen helyzetben talán nem kellene megkérdeznem, mi is az az illetlen, kelta kifejezés. Átpillantottam a vállam fölött, de a terep tisztának látszott. Jamie elkapta a pillantásomat, majd bólintott egyet és felállt. – Igen, most már mehetünk. A srácok mostanra már visszaértek a fogadóba. – Nem kell majd elmennünk A Világ Vége előtt visszafelé a nyomdába? – kérdeztem kétkedve. – Vagy van valami kerülőút? – Mostanra már teljesen besötétedett, és nem igazán vonzott annak a gondolata, hogy átcaplassak Edinburgh szemétdombjain és sáros sikátorain. – Ah… nem. Nem a nyomdába megyünk. – Nem láttam az arcát, de volt valami fenntartás a hangjában. Lehet, hogy valahol máshol is volt lakása a városban? Valami furcsa ürességet éreztem ennek a lehetőségét fontolgatva; a nyomda fölötti szoba tényleg olyan volt, mint egy szerzetes cellája; de talán máshol volt egy egész háza – benne családdal? A nyomdában alig volt időnk, így csak a legalapvetőbb információkat osztottuk meg egymással. Nem tudhattam, mit csinált az elmúlt húsz évben, vagy hogy mit csinálhat most. Ugyanakkor viszont egyértelműen örült – és ez még enyhe kifejezés is volt rá –, hogy újra láthat, és dühös kimértsége, ahogy most viselkedett, könnyedén szólhatott ittas üzlettársának, és nem nekem.

Behajolt a hordó fölé, és mondott valamit kínaiul, erős skót akcentussal. Ez volt az egyik legfurcsább hang, amit valaha hallottam. Kissé olyan, mint a skót duda nyüszítése, mikor hangolják, gondoltam, és teljesen lenyűgözött az előadás. Bármit is mondott neki, Mr. Willoughby lelkesen válaszolt rá, néha kuncogással és horkantásokkal szakítva meg mondandóját. Végül a kis kínai kimászott a hordóból, miközben apró alakját megvilágította egy, a sikátor távoli pontjában álló lámpás fénye. Egészen kecsesen leugrott a magasból, majd rögtön el is terült előttem a földön. Észben tartva, hogy mit is mondott nekem Jamie a lábakról, gyorsan tettem egy lépést hátra, ám ekkor Jamie megnyugtatón a karomra helyezte a kezét. – Nyugalom, minden rendben, Sassenach – mondta. – Csak így kér bocsánatot, amiért korábban tiszteletlenül bánt veled. – Ó. Nos… – Kétkedve Mr. Willoughbyre néztem, aki éppen nagyban motyogott valamit az arca alatti földnek. Nem tudva, mit is követel ilyenkor az etikett, leguggoltam és megpaskoltam a fejét. Úgy tűnik, ezt helyesen tettem, mivel ekkor talpra ugrott és még jó párszor fejet hajtott előttem, egészen addig, amíg Jamie türelmetlenül rá nem szólt, hogy hagyja abba, miután elindultunk vissza a Royal Mile irányába. Az épület, ahová Jamie vezetett minket, diszkréten megbújt egy kis zsákutcában, közvetlenül a Canongate templom mellett, talán úgy negyed mérfölddel a Holyrood–palota felett. Láttam az alattunk elterülő palota kapujának lámpásait, és finoman kirázott a hideg a látványra. Közel öt héten keresztül éltünk a palotában Stuart Károllyal, rövid karrierjének korai, győzedelmes időszakában. Jamie nagybátyja, Colum MacKenzie, ott halt meg. Jamie kopogtatására az ajtó kinyílt, és minden múltidéző gondolatom tovaszállt. A nő, aki a kezében gyertyával ott állt, kipillantva ránk, apró volt, sötét hajú és elegáns. Ahogy meglátta

Jamie–t, örömkiáltást hallatott, behúzta őt az épületbe, és üdvözlésként arcon csókolta. A bensőm teljesen görcsbe rándult, ám aztán ismét elernyedt, mikor hallottam, hogy Jamie „Madame Jeanne”–nak szólítja. Az ember nem éppen így szólítja a feleségét… Vagy, reméltem, a szeretőjét. Ám mégis volt valami a nőben, ami nyugtalanított. Egyértelműen francia volt, bár jól beszélte az angolt – ez nem volt annyira furcsa. Edinburgh tengeri kikötő volt, és méghozzá egy egészen kozmopolita város. Visszafogott, de drága ruhát viselt, ami nehéz selyemből készült, és divatosan szabták, azonban jóval több pirosító és púder volt az arcán, mint amennyit egy átlagos skót nő használna. Ami igazán zavart, az az volt, ahogy engem nézett – összehúzott szemöldökkel, szinte tapintható nemtetszéssel. – Monsieur Fraser – mondta, egészen birtoklón megérintve Jamie vállát, ami egyáltalán nem tetszett –, válthatnék önnel pár szót négyszemközt? Jamie, átnyújtva köpenyét a szolgálólánynak, aki előlépett, hogy elvegye, vetett rám egy gyors pillantást, és rögtön meg is értette, mi folyik körülötte. – Természetesen, Madame Jeanne – mondta gálánsan, miközben kinyújtotta kezét, hogy előrehívjon. – De először is engedje meg, hogy bemutassam a feleségemet, Madame Frasert. A szívem egy pillanatra megállt, majd ismét dobogni kezdett, méghozzá olyan erővel, hogy biztos voltam benne, mindenki hallja az apró előszobában. Jamie–vel találkozott a tekintetünk, mire ő elmosolyodott, és ujjaival megszorította a karomat. – Az ön… felesége? – Nem tudtam eldönteni, hogy a döbbenet vagy a borzalom volt jobban leolvasható Madame Jeanne arcáról. – De Monsieur Fraser… Maga képes idehozni őt? Azt gondoltam… Egy nő… Nos, rendben, de hogy így megsértse a mi saját jeune fille– jeinket, ez így nem járja… Ugyanakkor viszont… Egy feleség… – Az álla illetlenül leesett, felfedve több rohadó őrlőfogát is. Aztán

gyorsan megrázta magát, és ismét magára öltötte az izgatott kifinomultság álarcát, majd tett egy próbát a szívélyességre, és fejet hajtott előttem. – Bonsoir… Madame. – Önnek is, úgyszintén – feleltem illedelmesen. – Készen áll a szobám, madame? – kérdezte Jamie. Aztán a választ meg sem várva a lépcső felé fordult, és engem is maga után húzott. – Itt töltjük az éjszakát. Visszapillantott Mr. Willoughbyre, aki velünk együtt bejött az épületbe. A kínai rögtön leült a padlóra, folyt belőle az esővíz, és csak ücsörgött ott, kicsi, lapos arcán álmodozó arckifejezéssel. – Öhm… ? – Jamie kérdőn aprót intett Mr. Willoughby felé, felhúzott szemöldökkel nézve Madame Jeanne–ra. A nő egy pillanatig csak nézte a kis kínait, mintha azon tűnődött volna, honnan is kerülhetett az elő, majd megrázta magát, és élénken tapsolt egyet a szolgálólánynak. – Kérlek, nézz utána, hogy mademoiselle Josie szabad–e éppen, ha lennél oly kedves, Pauline – mondta. – Utána pedig hozz forró vizet és tiszta törülközőket Monsieur Frasernek és az ő… feleségének. – Az utolsó szót amolyan kábult csodálattal ejtette ki, mintha még mindig képtelen lett volna teljesen elhinni. – Ó, és még valami, ha lenne olyan kedves, madame… – Jamie áthajolt a lépcsőkorlát felett, onnan mosolyogva le a nőre. – A feleségemnek egy tiszta ruhára is szüksége lesz; az öltözetét szerencsétlen baleset érte. Tudna neki keríteni valami megfelelőt reggelre? Köszönöm, Madame Jeanne! Bonsoir! Egy szót sem szóltam, ahogy követtem őt fel négyemeletnyi kacskaringós lépcsősoron, fel az épület legfelső szintjére. Túlságosan lekötött az, hogy elmélkedjek, az elmém folyamatosan kattogott. A legény a fogadóban „kerítő”–nek nevezte Jamie–t. Ám azt biztos csak valami sértő jelzőnek szánta – az ilyesmi teljes mértékben lehetetlen volt. Legalábbis annak a Jamie Frasernek az esetében, akit én ismertem, ez lehetetlen lett volna, javítottam ki magamat, ahogy

felnéztem a sötétszürke, nehéz selyemszövet kabát alatt megbújó, széles vállra. De mi a helyzet ezzel az emberrel? Nem tudtam, mire is számítottam, de a szoba egészen hétköznapi volt, kicsi és tiszta – bár belegondolva, ez utóbbi kifejezetten szokatlannak számított. A berendezését egy szék, egy egyszerű ágy és egy fiókos szekrény alkotta, rajta mosdótál és vizeskancsó, valamint egy agyag gyertyatartó, benne egy méhviasz gyertyával, amit Jamie arról a vékony gyertyáról gyújtott meg, amit felhozott magával. Lerázta magáról vizes kabátját, és hanyagul a székre fektette, majd leült az ágyra, hogy levegye átázott cipőjét. – Egek – mondta. – Éhen halok. Remélem, a szakács még nem feküdt le aludni. – Jamie… – mondtam. – Vedd le a köpenyedet, Sassenach – szólt, mikor észrevette, hogy még mindig az ajtóban állok. – Teljesen átáztál. – Igen. Nos… igen. – Nyeltem egyet, majd folytattam. – Mindössze csak… Öhm… Jamie, miért tartanak fenn a számodra egy szobát egy bordélyban? – bukott ki belőlem. Megdörzsölte az állát, és mintha kissé zavarban lett volna. – Sajnálom, Sassenach – mondta. – Tudom, hogy nem volt helyes idehoznom téged, de ez volt az egyetlen hely, ami eszembe jutott, ahol gyorsan meg tudják javítani a ruhádat, és ahol még meleg vacsorát is kapunk. Meg aztán valami olyan helyre kellett raknom Mr. Willoughbyt, ahol nem keveredik több bajba, és ha már amúgy is ide kellett jönnünk, nos… – Rápillantott az ágyra. – Ez jóval kényelmesebb, mint a fekhelyem a nyomda felett. De lehet, hogy mindez rossz ötlet volt. Elmehetünk, ha úgy érzed, hogy… – Mindez nem zavar – vágtam közbe. – Csak az a kérdés, miért van neked szobád egy bordélyban. Annyira jó kuncsaft lennél, hogy… – Kuncsaft? – nézett rám felhúzott szemöldökkel. – Istenem,

Sassenach, mégis mit gondolsz, ki vagyok én? – Pokolra velem, ha tudom – feleltem. – Éppen ezért kérdezem. Fogsz válaszolni a kérdésemre? Egy pillanatig csak a harisnyás lábát nézte, lábujjait feszegetve a padlón. Végül rám nézett, és nyugodtan válaszolt. – Gondolom. Nem vagyok Jeanne kuncsaftja, ő viszont az enyém, méghozzá nagyon is jó kuncsaft. Azért tart fenn nekem egy szobát, mert sokszor későig elvagyok az üzlet miatt, és olyankor jó, ha van egy hely, ahová eljöhetek, és ahol bármikor kaphatok ételt, és vár rám egy ágy, a nyugalomról nem is beszélve. Ez a szoba része a Jeanne–nal kötött megállapodásomnak. Egészen mostanáig visszatartottam a lélegzetemet. Most úgy a felét kiengedtem. – Rendben van – mondtam. – Akkor, gondolom, a következő kérdés az, hogy mégis mit üzletelhet egy bordély tulaja egy nyomdásszal? – Annak az abszurd gondolata, hogy talán Madame Jeanne–t reklámozó szórólapokat nyomtatott, átvillant az agyamon, bár rögtön el is vetettem. – Nos – mondta lassan –, nem. Nem hiszem, hogy ez lenne a kérdés. – Nem? – Nem hát. – Egyetlen fürge mozdulattal felkelt az ágyról és már ott is állt előttem, elég közel ahhoz, hogy fel kelljen néznem rá, hogy lássam az arcát. Hirtelen hatalmába kerített a késztetés, hogy tegyek egy lépést hátra, ám mégsem tettem, főleg azért, mert nem volt helyem. – Az a kérdés, Sassenach, hogy miért jöttél vissza? – kérdezte gyengéden. – Ez aztán szép kis kérdés! – A tenyerem hozzásimult az ajtó egyenetlen deszkájának. – Szerinted mégis mi a francért jöttem vissza? – Nem tudom. – Lágy skót kiejtése nyugalomról tanúskodott, de

még a szoba félhomályában is láttam, hogyan dobol a pulzusa inge nyitott nyakában. – Azért jöttél, hogy ismét a feleségem legyél? Vagy csak azért, hogy hírt hozz a lányomról? – Mintha csak megérezte volna, hogy közelsége nyugtalanít, hirtelen elfordult tőlem és elindult az ablakhoz, aminek spalettái nyikorogtak a szélben. – Te vagy a gyermekem anyja. Már csak azért is a lelkemmel tartozom neked, annak a tudatáért, hogy az életem nem volt hiábavaló, amiért a gyermekem biztonságban van. – Ismét megfordult, hogy rám nézzen, kék szemében elszántság csillogott. – De már jó hosszú ideje, Sassenach, hogy mi ketten egyek voltunk. Neked megvolt az életed, akkor, mint ahogy nekem is itt. Semmit sem tudsz arról, hogy mit tettem, vagy hol voltam. Azért jöttél vissza, mert így akartad, vagy azért, mert úgy érezted, ezt kell tenned? A torkom fájdalmasan összeszorult, ám mégis a szemébe néztem. – Azért jöttem most, mert korábban… azt hittem, halott vagy. Azt hittem, meghaltál Cullodennél. Tekintetét az ablakpárkányra fordította, ahol egy szálkát kezdett el piszkálni. – Ah, értem – mondta lágyan. – Nos… Meg kellett volna halnom. – Mindenféle jókedv nélkül elmosolyodott, tekintetét elszántan a szálkán tartotta. – Elég eltökélten próbálkoztam. – Ismét felpillantott rám. – Hogyan jöttél rá, hogy nem haltam meg? Vagy ha már itt tartunk, akkor arra, hogy most hol vagyok? – Volt segítségem. Egy fiatal történész, a neve Roger Wakefield, megtalálta a feljegyzéseket; egészen Edinburghig követte az utadat. És mikor megláttam az A. Malcolm nevet, tudtam… gondoltam… hogy talán te lehetsz – fejeztem be sután. Később bőven lesz időnk a részletekre. – Ah, értem. És utána visszajöttél. Ám a kérdés még mindig él… Miért?

Egy hosszú pillanatig egyetlen szó nélkül csak néztem őt. Mintha csak friss levegőre lett volna szüksége, vagy talán csak kezdenie kellett valamit a kezével, elbabrált a spaletta reteszével, aztán félig kinyitotta az ablakot, elárasztva a szobát a zuhogó víz hangjával és az eső hideg, tiszta illatával. – Most azt próbálod nekem elmondani, hogy nem akarod, hogy maradjak? – mondtam végül. – Mert ha igen… Úgy értem, tudom, hogy most már megvan a magad élete… talán vannak más kötelékeid… – Szokatlanul kiélesedett érzékeimmel még a vihar zaján túl is hallottam az alattunk elterülő ház apró neszeit, ahogy a lakók mozgolódtak, csak úgy, mint a saját szívem vad dobogását. A tenyerem izzadt volt, így lopva beletöröltem a szoknyámba. Jamie elfordult az ablaktól és rám nézett. – Jézus! – mondta. – Még hogy ne akarnálak? – Arca most teljesen sápadt volt, a szeme pedig természetellenesen ragyogó színű. – Húsz éven keresztül vágyódtam utánad, Sassenach – mondta lágyan. – Hát nem érted? Egek! – A szellő megborzolt pár apró tincset, ami szabadon lógott az arca mellett, mire ő türelmetlenül hátrasimította loboncát. – De nem az az ember vagyok, akit húsz éve ismertél. Mégis, hogy lehetnék az? – Egy tehetetlen legyintés kíséretében elfordult tőlem. – Most kevésbé ismerjük egymást, mint mikor összeházasodtunk. – Szeretnéd, hogy elmenjek? – A vér csak úgy dübörgött a fülemben. – Nem! – Hirtelen felém vetette magát és szorosan megragadta a vállamat, mire önkéntelenül is hátrébb húzódtam. – Nem – ismételte, ezúttal csendesebben. – Nem akarom, hogy elmenj. Ezt már egyszer elmondtam neked, és komolyan is gondoltam. De… Tudnom kell. – Fejét lehajtva rám nézett, arca eleven a kérdéstől, ami kínozta. – Akarsz engem? – suttogta. – Sassenach, elfogadsz engem, és vállalod annak a kockázatát, aki vagyok, annak a férfinak a kedvéért,

akit ismertél? Hirtelen elöntött a félelemmel vegyes megkönnyebbülés. A vállamon pihenő kezéből áradt belém, és folyt le egészen a lábujjam hegyéig, elgyengítve az ízületeimet. – Már túl késő ahhoz, hogy ilyet kérdezz – mondtam, és kinyújtottam a kezemet, hogy megérintsem az arcát, ahol már kezdett megjelenni durva szakálla. Puhának érződött az ujjam alatt, mint valami merev szálú bunda. – Mert már így is mindenemet kockára tettem. De akárki is vagy most, Jamie Fraser… Igen. Igen, akarlak téged. A gyertya lángja kéken ragyogott a szemében, ahogy kinyújtotta felém a kezét, én pedig egyetlen szó nélkül előreléptem, és elfogadtam az ölelését. Arcomat a mellkasán nyugtattam, elmerengve azon, milyen érzés is volt őt a karomban tartani. Olyan nagy volt, olyan izmos, és olyan meleg. Valódi, annyi év után, amit azzal töltöttem, hogy egy olyan szellem után áhítoztam, akit nem érinthettem meg. Egy pillanattal később, kibontakozva az ölelésből, Jamie lenézett rám, és nagyon gyengéden megérintette az arcomat. Finoman elmosolyodott. – Olyan bátor vagy, mint az ördög maga, mi? Viszont mindig is ilyen voltál. Megpróbáltam visszamosolyogni rá, de az ajkam megremegett. – Mi a helyzet veled? Honnan tudhatod, hogy én milyen vagyok? Te sem tudod, hogy én mit csináltam az elmúlt húsz évben. Ha közben borzalmas emberré lettem, azt sem tudod! Az ajkán ülő mosoly felért a szeméhez, derűvel világítva meg tekintetét. – Azt hiszem, ebben igazad lehet. De tudod mit, Sassenach? Azt hiszem, nem is érdekel. Még vagy egy percig csak álltam ott és néztem őt, aztán vettem egy mély lélegzetet, amitől még pár öltés elpattant a ruhámon.

– Mint ahogy engem sem. Abszurdnak tűnt, hogy szégyenlős legyek a jelenlétében, ám mégis az voltam. A kalandos este, az, amit mondott nekem, megnyitotta a valóság szakadékát. Az a húsz külön töltött év ott tátongott közöttünk, azon túl pedig ott feküdt az ismeretlen jövő. Mostanra eljutottunk arra a pontra, ahonnan kezdve ismét elkezdhettük megismerni egymást, és felfedezhettük, hogy vajon még mindig ugyanaz a két ember vagyunk–e, akik egykoron egyként éltek. És hogy vajon ismét eggyé lehetünk–e. A feszültséget kopogtatás törte meg. Egy szolgálólány volt, aki tálcán vacsorát hozott. Félénken fejet hajtott előttem, rámosolygott Jamie–re, majd letette a vacsorát: hideg főtt húst, forró levest és meleg zablepényt vajjal, aztán fürgén és gyakorlott kézzel megrakta a tüzet, végül pedig mormolva szép estét kívánt nekünk, és távozott. Lassan ettünk, miközben óvatosan csakis semleges dolgokról beszélgettünk. Elmondtam neki, hogyan jutottam el Craigh na Duntől Invernessbe, és megnevettettem a Mr. Grahamről és Georgie úrfiról szóló történeteimmel. Cserébe ő mesélt nekem Mr. Willoughbyről; hogy az éhenhalás szélén, seggrészegen talált rá az apró kínaira egy sor hordó mögött a dokkoknál Burntislandben, az egyik kereskedelmi kikötőben Edinburgh közelében. Magunkról semmit sem mondtunk, de miközben ettünk, egyre inkább magával ragadott testének közelsége, néztem finom csontozatú, hosszú kezét, ahogy kitöltötte a bort és felvágta a húst, láttam, hogyan mozdul erős mellkasa az inge alatt, és vállának és nyakának kecses vonalát, ahogy lehajolt, hogy felvegyen egy leesett szalvétát. Egyszer vagy kétszer már azt hittem, én is elkaptam, ahogy ugyanígy vágyakozva néz rám, afféle habozó mohósággal, ám mindig rögtön elkapta a tekintetét és lesütötte a szemét, így képtelen voltam megmondani, hogy mit látott vagy érzett. Ahogy befejeztük a vacsorát, mindkettőnk elméjében ugyanaz a gondolat verekedte magát a felszínre. Ez nem is igen lehetett volna

másképp, tekintve, hogy milyen helyzetben is találtuk magunkat. A félelemmel vegyes vágyakozás okozta remegés futott végig rajtam. Végül kiitta a borospoharát, letette az asztalra, és egyenesen a szemembe nézett. – Megtennéd… – Elhallgatott, miközben arca még sötétebb vörös színt vett fel, ám utána ismét rám nézett, nyelt egyet, és folytatta: – Akkor megtennéd, hogy lefekszel velem? Úgy értem – mondta tovább hadarva –, hideg van, mindketten megáztunk, és… – És itt nincs egy karosszék sem – fejeztem be helyette. – Rendben van. – Kihúztam a kezemet a szorításából és az ágy felé fordultam, miközben az izgalom és a habozás furcsa elegye kavargott bennem, amitől alig kaptam levegőt. Jamie gyorsan lehúzta a harisnyáját és a nadrágját, majd rám pillantott. – Bocsáss meg, Sassenach; gondolnom kellett volna rá, hogy majd segítségre lesz szükséged a fűződdel. Tehát nem gyakran segített nőknek levetkőzni, gondoltam, még mielőtt megzabolázhattam volna a gondolataimat, és ez mosolyt csalt az arcomra. – Nos, igazából nem is a fűzővel – mormoltam. – De hogyha tudnál itt hátul kicsit segíteni… – Félretoltam a köpenyemet és hátat fordítottam neki, megemelve a hajamat, hogy felfedjem a ruha nyakrészét. Tettemet zavarodott csend követte. Aztán éreztem, ahogy egy ujj lassan végigsiklik a gerincem íve mentén. – Ez meg mi? – kérdezte riadtan. – Cipzárnak hívják – feleltem mosolyogva, bár ő nem láthatott. – Látod azt a kis fogantyút a tetején? Egyszerűen csak fogd meg, és húzd egyenesen le. A cipzár fogai halk, szakadó hanggal szétváltak, mire a Jessica Gutenberg–ruha maradványai meglazultak rajtam. Kihúztam a karomat az ujjából, és hagytam, hogy a nehéz ruha a lábam köré

essen, majd Jamie felé fordultam, még mielőtt inamba szállt volna a bátorságom. Megrémülve a gubómból való hirtelen kiszabadulásomtól, Jamie hátratántorodott. Majd pislogott egyet, és csak nézett engem. Ott álltam előtte, mindössze csak a cipőmben és egy pár harisnyakötővel fenntartott, rózsaselyem harisnyában. Szinte legyőzhetetlen vágy élt bennem, hogy ismét felkapjam a ruhát, de ellenálltam neki. Kihúztam magamat, felemeltem az államat és vártam. Egy szót sem szólt. A szeme ragyogott a gyertyafényben, ahogy finoman megmozdította a fejét, de még mindig képes volt arra a trükkre, hogy minden gondolatát elrejtse egy kifürkészhetetlen maszk mögött. – A francba is, mondanál végre valamit? – fakadtam ki végül, enyhén remegő hanggal. Kinyitotta a száját, de egyetlen hang sem hagyta el az ajkát. Lassan, egyik oldalról a másikra ingatva, megrázta a fejét. – Jézus – suttogta végül. – Claire… te vagy a leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam. – Neked meg – mondtam teljes meggyőződéssel – romlik a látásod. Valószínűleg zöldhályog lehet; a szürkehályoghoz túl fiatal vagy. Ezt hallva kissé remegő hangon felnevetett, és ekkor észrevettem, hogy valami valóban megvakította – a szemében nedvesség csillogott, még akkor is, miközben kacagott. Nagyot pislogott, majd kinyújtotta felém a kezét. – Nekem – mondta éppen akkora meggyőződéssel, mint én az imént – olyan szemem van, mint a sólyomnak, mint mindig is. Gyere ide hozzám! Kissé vonakodva megfogtam a kezét és kiléptem ruhám már semmire sem jó maradványainak védelméből. Gyengéden magához húzott, hogy a térde közé álljak, miközben ő az ágyon ült. Ekkor

lágyan megcsókolt, mindkét mellemet egyszer, majd közéjük hajtotta a fejét, a lehelete melegen cirógatta csupasz bőrömet. – A melled olyan, mint az alabástrom – mondta lágyan, erősen megnyomva a „mell” két 1–jét a felföldi skótok dialektusa szerint, ami mindig jobban érződött a szavain, mikor őszintén meghatódott. Felemelte a kezét és megfogta az egyik mellemet, ujjai szinte feketének látszottak az én sápadt ragyogásom mellett. – Már csak az, hogy láthatom, olyan telt és olyan kerek… Jézusom, az örökkévalóságig tudnám itt pihentetni a fejemet. De az, hogy megérinthetem, drága Sassenach… A bőrödet, ami olyan, mint a fehér bársony, és a tested édes, kecses vonalait… – Elhallgatott, én pedig éreztem, hogyan mozognak a nyaka izmai, ahogy nyel egyet, miközben a keze lecsúszott a derekam és a csípőm lejtős ívére, végül az előbb kidomborodó, majd elvékonyodó fenekem és combom vonulatára. – Édes istenem – mondta még mindig lágyan. – Képtelen lennék csak nézni téged, Sassenach, és nem megérinteni, vagy arra, hogy itt legyél mellettem, úgy, hogy közben nem kívánlak. – Ekkor felemelte a fejét, és csókot nyomott a szívemre, majd engedte, hogy keze lecsússzon a hasam finom domborulatára, gyengéden cirógatva az apró nyomokat, amiket Brianna születése hagyott rajtam. – Igazán… Igazán nem bánod? – mondtam habozva, saját ujjaimmal simítva végig a hasamon. Felmosolygott rám, ám tekintetében valami szinte már bánatos bujkált. Egy pillanatig habozott, majd felhúzta ingének szegélyét. – És te? A sebhely a combja közepétől majdnem az ágyékáig szaladt, nyolchüvelyknyi egyenetlen, fehéres szövet. Nem tudtam megállni, hogy ne akadjon el a lélegzetem, mikor megláttam, majd térdre zuhantam mellette. Orcámat a combjára fektettem, szorosan tartva a lábát, mintha így most képes lettem volna megvédeni őt, ha már akkor nem tudtam

megvédeni. Éreztem vére lassú, mélyről jövő pulzálását a combartériában az ujjaim alatt, alig egy hüvelyknyire annak a borzalmas, kicsavarodott sebhelynek a vonalától. – Ez nem rémiszt meg, vagy nem leszel rosszul tőle, Sassenach? – kérdezte, kezét a hajamra helyezve. Megemeltem a fejemet és ránéztem. – Természetesen nem! – Hát rendben. – Lenyúlt, hogy megérintse a hasamat, miközben a tekintete egy pillanatra sem vált el az enyémtől. – Ha pedig te is viseled a saját csatáid nyomát, Sassenach – mondta lágyan –, akkor az sem zavar engem. Ekkor megemelt, és maga mellé helyezett az ágyra, majd lehajolt, hogy megcsókoljon. Lerúgtam a cipőmet és felhúztam a lábamat, érezve Jamie melegét az ingén keresztül. Kezem rábukkant a gombra a nyakánál, és ügyetlenkedve megpróbáltam kigombolni. – Látni akarlak. – Nos, nincs rajtam sok látnivaló, Sassenach – mondta egy bizonytalan kacaj kíséretében. – De akármim is van, az mind a tiéd. Ha akarod. Áthúzta az ingét a fején, és a földre hajította, majd a tenyerén megtámaszkodva hátradőlt, megmutatva a testét. Nem tudtam, mire is számítottam pontosan. Az az igazság, hogy meztelen testének látványától elállt a lélegzetem. Még mindig magas volt, természetesen, és gyönyörűen formált, testének hosszú csontjaira nyúlánk izmok tapadtak, elegánsak a bennük rejlő erőtől. Csak úgy ragyogott a gyertyafényben, mintha a fény egyenest belőle áradt volna. Ő is változott persze, de a változás alig észrevehető volt; mintha csak berakták volna egy kemencébe, ahol addig sütötték, amíg készre nem sült. Úgy tűnt, mintha mind a bőre, mind az izmai kicsit bentebb húzódtak volna, mintha most közelebb lettek volna a csonthoz, és így keménykötésűbbnek látszott; sosem tűnt esetlen suhancnak, ám

mostanra kisfiús könnyedségének utolsó morzsája is odaveszett. A bőre is kissé sötétebb lett, sápadt aranyba váltott, arcán és nyakán bronzra égett, lefelé teste hosszán azonban egészen tiszta fehérre sápadt, combja gödrében kék erekkel futtatva. Szeméremszőrzete vad gesztenyebarna bozótként állt ki onnan, és igencsak egyértelmű volt, hogy nem hazudott; tényleg kívánt engem, méghozzá rettenetesen. Tekintetem találkozott az övével, mire szája sarka hirtelen megrándult. – Egyszer azt mondtam neked, hogy őszinte leszek veled, Sassenach. Felkacagtam, miközben éreztem, ahogy a könnyek a szememet csípik, és elöntött valami összezavarodott érzelem áradata. – Ahogy én is. – Felé nyúltam, habozva, ő pedig megfogta a kezemet. Tenyerének ereje és melege megdöbbentő volt, és így kissé visszahőköltem. Majd megszorítottam a kezét, mire ő felállt, szembe velem. Ezután csak álltunk mozdulatlanul, kínosan habozva. Fájón tudatában voltunk a másik jelenlétének – mégis, hogy ne lehettünk volna? A szoba egészen kicsi volt, levegőjét pedig teljesen megtöltötte valamiféle statikus energia, ami szinte ahhoz is elég erős volt, hogy látni lehessen. A gyomromat félelem szorította, pont úgy, mint mikor hullámvasúton ül az ember, közvetlenül azelőtt, hogy a menet elindulna. – Te is annyira félsz, mint én? – kérdeztem végül, bár a hangom még a saját fülemnek is rekedten csengett. Óvatosan végignézett rajtam, majd felhúzta az egyik szemöldökét. – Nem hiszem, hogy képes lennék rá – felelte. – Tiszta libabőr vagy. Félsz, Sassenach, vagy csak fázol? – Mindkettő – mondtam, mire felkacagott. – Akkor mássz be! – szólt. Elengedte a kezemet, és lehajolt, hogy visszahajtsa az ágy takaróját. Továbbra is reszkettem, ahogy bebújt mellém a takaró alá, bár

testének melege fizikai sokként hatott. – Egek, te aztán nem vagy hideg! – bukott ki belőlem. Felé fordultam, mire a melege átitatott, egészen a fejem búbjától a lábujjaim hegyéig. Ösztönösen közelebb húzódtam hozzá és nekinyomtam a testemet, még mindig reszketve. Éreztem, ahogy a mellbimbóim feszesen és megkeményedve a mellkasának nyomódnak, valamint azt, ahogy meztelen bőre hirtelen letaglózón az enyémnek simul. Kissé bizonytalanul felkacagott. – Nem, nem vagyok. Gondolom, azért van, mert félek, nem? – Karját finoman körém fonta, én pedig megérintettem a mellkasát, érezve, ahogy a libabőr több száz apró kis kitüremkedése életre kel az ujjbegyem alatt, a rezes, göndör szőrszálak közt. – Mikor korábban féltünk egymástól – suttogtam –, a nászéjszakánkon, akkor megfogtad a kezemet. Azt mondtad, könnyebb lesz, ha közben öleljük egymást. Apró hangot hallatott, ahogy az ujjbegyem rálelt a mellbimbójára. – Igen, így igaz – mondta lihegve. – Isten az égben, érints meg újra így! – Hirtelen megszorított, magához vonva engem. – Érints meg – mondta ismét lágyan és engedd, hogy megérintselek, drága Sassenach. – Tenyerébe fogott engem, simogatott, cirógatott, mellem pedig feszesen és nehezen feküdt a tenyerében. Én csak tovább remegtem, ám mostanra már ő is reszketett. – Mikor összeházasodtunk – suttogta, a lehelete forró volt az arcomon –, és megláttalak ott, olyan szépen a fehér ruhádban, másra nem is tudtam gondolni, csak arra, hogy amikor majd egyedül leszünk, kibonthatom a fűződet, és majd láthatlak meztelenül, ahogy ott fekszel mellettem az ágyban. – Kívánsz most engem? – suttogtam, majd csókot nyomtam napcserzett bőrére, a gödröcskébe a kulcscsontja felett. Bőrének

enyhén sós íze volt, hajából pedig illatos fafüstaroma és csípős férfiasság áradt. Nem válaszolt, de hirtelen megmozdult, így érezhettem keménységét, ahogy az mereven a hasamnak feszült. A rémület éppen úgy hozzá vonzott, miatta éppen úgy simultam hozzá, mint a vágy miatt. Kívántam őt, még szép, hogy kívántam; a mellem sajgott, a hasam pedig megfeszült tőle, a hirtelen rám törő vágy, amitől már teljesen elszoktam, sikamlós a lábam közt, felnyitva számára a testemet. De amilyen erős volt a szenvedély, éppen annyira erős volt a vágy is, hogy egyszerűen tegyen a magáévá, hogy uralkodjon felettem, oltsa ki kételyeimet egy pillanat alatt úgy, hogy durván kihasználja a testemet, keményen és fürgén újra és újra belém döfjön, amíg el nem feledkeztem magamról. Éreztem, ahogy az erre való késztetés ott remeg a kezekben, amik a fenekemet fogják, csípője akaratlan rándulásában, ami hirtelen abbamaradt, ahogy megzabolázta magát. Tedd meg, gondoltam, a félelem kínjai közt vergődve. Az isten szerelmére, tedd meg most, és ne légy gyengéd! Képtelen voltam kimondani. Láttam az arcán, mennyire szüksége van rá, de ő sem tudta szavakba önteni; egyszerre volt túl korán és túl késő ahhoz, hogy ilyen szavakat váltsunk. Azonban egy másik nyelven is osztoztunk, amire még mindig emlékezett a testem. Hirtelen nekinyomtam a csípőmet, megragadva őt, fenekének domborulatát megszorítva a kezem alatt. Felfelé fordítottam a fejemet, vágyakozva, hogy csókot kapjak, és pont ebben a pillanatban ő is váratlanul lehajolt, hogy megcsókoljon. Az orrom fájdalmas ropogással a homlokának ütődött. A szemem hirtelen könnybe lábadt, ahogy elfordultam tőle az arcomat markolászva. – Aú! – Jézusom, megsebesítettelek, Claire? – Kipislogva a könnyeket a szememből, láttam az arcát, ahogy rémültem fölém hajol.

– Nem – mondtam sután. – Bár azt hiszem, az orrom eltörött. – Nem, dehogy – felelte, finoman végigtapogatva az orrnyergemet. – Amikor eltöröd az orrodat, ronda, ropogó hangot ad, és úgy vérzel, mint egy disznó. Nincs ennek semmi baja. Óvatosan megtapogattam az orrlyukaim alatt, de igaza volt; nem véreztem. A fájdalom is pillanatok alatt enyhülni kezdett. Ahogy ez eljutott a tudatomig, arra is ráébredtem, hogy Jamie rajtam fekszik, a lábaim szélesre tárva alatta, miközben szerszáma éppen csak hozzám ért, alig több, mint egy hajszálnyira a döntés pillanatától. Láttam a tekintetében, mikor erre ő is rádöbbent. Egyikünk sem mozdult, levegőt is alig vettünk. A mellkasa kitágult, ahogy mély levegőt vett, majd kinyúlt, és mindkét csuklómat egyetlen kezébe fogta. Felhúzta őket, fel a fejem fölé, majd ott tartott, a testem megfeszülve és tehetetlenül alatta. – Add nekem az ajkadat, Sassenach – mondta lágyan, majd odahajolt hozzám. Feje kitakarta a gyertya fényét, én pedig nem láttam mást, csak a halovány derengést és bőrének sötétjét, ahogy az ajka az enyémhez én. Először lágyan cirógatott, majd forrón nekem feszült, mire nekem elakadt a lélegzetem, és megnyitottam magamat előtte, ahogy nyelve az enyém után kutatott. Beleharaptam az ajkába, mire ő kissé riadtan hátrahúzódott. – Jamie – mondtam egyenest az ajkának, a lélegzetem forró kettőnk közt. – Jamie! – Ez volt minden, amit csak mondani tudtam, ám a csípőm megrándult és nekifeszült, majd ismét megrándult, erőszakért könyörögve. Elfordítottam a fejemet, és fogamat a válla húsába mélyesztettem. Jamie halk hangot hallatott, ami egyenest a torka mélyéről tört elő, majd durván belém hatolt. Olyan szűk voltam, mint bármelyik szűzlány, és a gerincem ívbe rándult a teste alatt. Felkiáltottam. – Abba ne hagyd! – mondtam. – Az isten szerelmére, abba ne hagyd! A teste meghallott, és ugyanazon a nyelven válaszolt, még

erősebben szorította a csuklómat, ahogy keményen belém döfött, aminek ereje minden egyes döfés alkalmával elérte a méhemet. Aztán elengedte a csuklómat, és félig rám zuhant, súlya az ágyhoz szögezett, miközben lenyúlt alulra és keményen megragadta a csípőmet, mozdulatlanul tartva engem. Nyöszörögtem és vergődtem a testének feszülve, mire beleharapott a nyakamba. – Maradj nyugton! – mondta a fülembe. Én pedig nyugton maradtam, de csakis azért, mert nem tudtam megmozdulni. Szorosan egymáshoz simulva feküdtünk, reszketve. Éreztem a dobogást a bordáimban, de nem tudtam, hogy vajon a saját a szívemet, vagy az övét érzem. Aztán megmozdult bennem, nagyon finoman. Kérdés volt ez a testnek. Ám ez elég volt; válaszként összerándultam, ahogy tehetetlenül tartott maga alatt, és éreztem, ahogy a csúcson újra és újra görcsbe ránduló testem őt simogatja, megragadja, majd elengedi, arra biztatva őt, hogy csatlakozzon hozzám. Mindkét kezére támaszkodva felemelkedett, háta ívbe feszült, fejét pedig hátracsapta, miközben szemét becsukta és csak úgy kapkodta a levegőt. Aztán nagyon lassan előrehajtotta a fejét és kinyitotta a szemét. Kimondhatatlan gyengédséggel nézett le rám, a gyertyafény pedig egy pillanatra megcsillant az arcán végigfutó nedvességen, ami talán izzadság volt, talán könnyek. – Oh, Claire! – suttogta. – Oh, istenem, Claire! Aztán őt is elérte a beteljesülés, megindult jó mélyen bennem, anélkül, hogy megmozdult volna, a reszketés végigfutott a testén, még a karja is beleremegett, a rézszínű szőrszálak megrezdültek a halovány fényben, majd zokogásra emlékeztető hangot hallatva leejtette a fejét, haja eltakarta az arcát, ahogy belém lövellte magját, és minden egyes rándulása, és testének minden egyes pulzálása a lábam közt örömének visszhangját verte a saját testemben. Mikor véget ért, kitartotta magát felettem, és egy hosszú pillanatig

olyan mozdulatlan volt, mint egy kőszobor. Aztán lassan, nagyon lassan leeresztette magát, fejét az enyémhez nyomta, és úgy elterült, mintha meghalt volna.

L Végül felocsúdtam a mély, kielégített kábulatomból, és felemeltem a kezemet, hogy arra a pontra fektessem, ami alatt szíve lassan és erősen dohogott, közvetlenül a szegycsontja kezdeténél. – Ez olyan lehet, mint a biciklizés, gondolom – mondtam. A fejem békésen a válla ívében nyugodott, miközben kezem könnyedén játszadozott a vörös–arany göndör szőrszálakkal, amik fürtökben nőttek a mellkasán. – Tudtad, hogy sokkal több szőr nő most a mellkasodon, mint régen? – Nem – felelte álomittasan. – Általában nem szoktam számolgatni. Amúgy akkor ezeknek a bicikliknek is sok szőre van? Ezzel a kérdésével teljesen meglepett, mire felkacagtam. – Nem – mondtam. – Csak azt akartam ezzel mondani, hogy úgy tűnik, még mindig jól emlékszünk rá, mit kell csinálni. Jamie kinyitotta egyik szemét, és elgondolkodva nézett le rám. – Jó nagy bolondnak kéne valakinek ahhoz lennie, hogy elfelejtse ezt, Sassenach – mondta. – Lehet, hogy nincs sok gyakorlatom, de még nem vesztettem el minden képességemet. Hosszú ideig mozdulatlanul feküdtünk ott, figyelve, ahogy a másik lélegzik, érzékenyen minden egyes apró rándulásra és mozdulatra. Jól illettünk egymáshoz, a fejem a válla gödrében pihent, testének völgyei melegek a tenyerem alatt, egyszerre furcsák és ismerősek, azt várva, hogy ismét felfedezzem őket. Az épület vastag falakkal büszkélkedett, és a kinn tomboló vihar hangja szinte teljesen elnyomta a benti neszeket, de egyszer–egyszer hallani lehetett az alólunk jövő léptek zaját és beszélgetés hangjait;

egy mély, férfias nevetést, vagy egy nő magasabb hangszínét, ahogy dallamosan, hozzáértőn flörtölt. Ezt meghallva Jamie kissé kényelmetlenül fészkelődni kezdett. – Egy fogadóba kellett volna, hogy vigyelek – mondta. – Csak hát… – Semmi baj – biztosítottam. – Bár azt be kell vallanom, hogy számos helyet elképzeltem, ahol ismét együtt lehetnénk, de ezek közt egy bordély valahogy nem szerepelt. – Nem akarva túlságosan tolakodónak tűnni, haboztam kissé, ám végül győzött a kíváncsiságom. – Ugye nem… öhm… Ugye nem a tiéd ez a hely, Jamie? Furcsán nézett rám, és kicsit elhúzódott tőlem. – Az enyém? Isten az égben, Sassenach, mégis mit gondolsz, mi vagyok én? – Nos, nem tudhatom. Vagy igen? – mutattam rá kissé nyersen. – Az első dolog, amit tettél, amint megtaláltak, az volt, hogy elájultál, és amint ismét talpra állítottalak, elintézted, hogy megtámadjanak egy ivóban, majd végigkergessenek Edinburgh utcáin egy deviáns kínaival, hogy aztán egy bordélyban kössünk ki, aminek a madámja, úgy tűnik, rettentő jól kijön veled, ha hozzátehetem. – A füle hegye elvörösödött, és úgy tűnt, vacillál, hogy most nevessen–e, vagy inkább felháborodjon. – Aztán leveszed a ruháidat és kijelented, hogy romlott múltú, borzalmas ember vagy, aztán meg ágyba viszel. Mégis mire számítottál, mit fogok gondolni? Végül a nevetés győzött. – Nos, nem vagyok egy szent, Sassenach – mondta. – De kerítő sem vagyok. – Ezt örömmel hallom – feleltem. Ezt pillanatnyi csend követte, majd így folytattam: – Szándékodban áll elmondani nekem, hogy mi is vagy, vagy inkább soroljam tovább a tisztességtelen lehetőségeket, amíg bele nem trafálok?

– Ó, hát így állunk? – mondta, és látszott, nagyon szórakoztatja a felvetés. – Mi a legjobb tipped? Óvatosan végignéztem rajta. Könnyeden heverészett az összegyűrt ágynemű közt, egyik keze a feje mögött, miközben vigyorgott rám. – Azt le merném fogadni, hogy nem nyomdász vagy – mondtam. Vigyora még tovább szélesedett. – Miért ne lennék? Durván oldalba böktem. – Ahhoz túlságosan jó formában vagy. A legtöbb férfi a negyvenes éveiben kezd pocakot ereszteni, de rajtad egy deka felesleg sincs. – Ez leginkább azért van, mert nincs senki, aki főzne rám – mondta bánatosan. – Ha te is folyton fogadókban ennél, te sem lennél kövér. Szerencsére úgy tűnik, te eszel rendesen. – Meghitten megpaskolta a fenekemet, aztán nevetve félrehajolt, mikor arrébb löktem a kezét. – Meg se próbáld elterelni a figyelmemet! – szóltam rá, ismét összeszedve a méltóságomat. – Az viszont biztos, hogy nem úgy izmosodtál így meg, hogy naphosszat a nyomdagépen ügyködtél. – Próbáltál már valaha is nyomdagéppel dolgozni, Sassenach? – húzta fel gúnyosan egyik szemöldökét. – Nem – elgondolkodva összehúztam a szemöldökömet. – Gondolom, nem álltál országúti tolvajnak. – Nem – felelte, miközben vigyora még tovább szélesedett. – Tippelj megint! – Sikkasztás. – Nem. – Nos, nem hiszem, hogy embereket rabolnál el váltságdíjért – mondtam, az ujjaimon kezdve el számolgatni a többi lehetséges eshetőséget. – Kicsinyes lopás? Nem. Kalózkodás? Nem, arra képtelen lennél, hacsak időközben nem jutottál túl a tengeribetegségeden. Uzsoráskodás? Kétlem. – Leengedtem a

kezemet, és rezzenéstelen tekintettel néztem őt. – Mikor utoljára láttalak, áruló voltál, de ez nem igazán tűnik olyan pozíciónak, amiből meg lehetne élni. – Oh, még mindig áruló vagyok – biztosított. – Csak mostanában nem voltam elítélve. – Mostanában? – Több évet töltöttem börtönben árulásért, Sassenach – mondta egészen komoran. – A felkelés miatt. De annak már jó ideje. – Igen, ezt tudtam. A szeme kikerekedett. – Tudtad? – Ezt, meg még pár dolgot – mondtam. – Majd később elmesélem. De ezt most tegyük egy kicsit félre, és térjünk vissza a jelenlegi témához: miből élsz meg mostanában? – Nyomdász vagyok – mondta szélesen vigyorogva. – És áruló? – És áruló – erősítette meg egy bólintás kíséretében. – Hatszor tartóztattak le zendülésért az elmúlt két évben, kétszer lefoglalták a tulajdonaimat, de a bíróság semmit sem tudott bizonyítani. – És mi fog veled történni, ha egyszer sikerül rád bizonyítaniuk valamit? – Oh – mondta könnyedén, legyintve egyet szabad kezével –, a pellengér. Fülszögezés. Megkorbácsolás. Börtön. Deportálás. Effélék. Valószínűleg nem akasztanának. – Micsoda megkönnyebbülés – mondtam szárazon. Kissé üresnek éreztem magamat. Korábban meg sem próbáltam elképzelni, milyen élete lehet, már ha megtalálom. Most, hogy megtudtam, kissé megdöbbentem. – Figyelmeztettelek – emlékeztetett. Az incselkedésnek nyoma sem maradt a hangjában, sötétkék szeme pedig komoran és éberen csillogott. – Így igaz – mondtam, majd vettem egy mély lélegzetet.

– Most már szeretnél távozni? – Elég könnyed hangsúllyal beszélt, de láttam, ahogy keze olyan erősen ökölbe szorult a takaró egyik ráncán, hogy bütykei egészen átfehérledtek napbarnította bőrén. – Nem – feleltem. A tőlem telhető legőszintébben rámosolyogtam. – Nem azért jöttem vissza, hogy mindössze egyszer szeretkezzek veled. Azért jöttem, hogy veled legyek. Már ha elfogadsz engem – fejeztem be kissé bizonytalanul. – Ha elfogadlak! – Egészen idáig visszatartotta a lélegzetét, most viszont kieresztette azt, és felült, törökülésbe helyezkedett az ágyon, és felém fordult. Előrenyúlt és megfogta mindkét kezemet, közrefogva őket saját kezével. – Én… El sem tudom mondani, mit éreztem, mikor ma megérintettelek, Sassenach, és tudtam, hogy valódi vagy – mondta. Tekintetét végigfuttatta rajtam, én pedig éreztem a belőle áradó meleget, a vágyakozást és a saját forróságomat, ahogy felé húzott. – Újra meglelni téged… Hogy aztán megint elveszítselek… – elhallgatott, torka pedig megmozdult, ahogy nyelt. Megérintettem az arcát, végighúztam az ujjamat arccsontja és állkapcsa éles, egyenes vonalán. – Nem fogsz elveszíteni – mondtam. – Soha többé. – Elmosolyodtam, hátrasimítva egy vastag, rézvörös hajtincset a füle mögé. – Még akkor sem, ha kiderül, hogy bigámista vagy és nyilvánosan részegeskedsz. Ezt hallva egész testében összerándult, mire én rémülten leeresztettem a kezemet. – Mi az? – Nos… – kezdte, de aztán elhallgatott. Összeszorította az ajkát, majd gyorsan rám pillantott. – Csak hát… – Csak hát mi? Van még valami, amit nem mondtál el? – Nos, zendülésre buzdító röpiratokat nyomtatni nem éppen jól jövedelmező állás – mondta magyarázatképpen.

– Gondolom, nem – feleltem, miközben a szívverésem ismét kezdett felgyorsulni a további vallomások gondolatára. – Mi mást ügyködtél mostanában? – Csak annyi az egész, hogy hébe–hóba csempészkedem egy kicsit – mondta bocsánatkérően. – Amolyan másodállásként. – Csempész vagy? – néztem rá rezzenéstelen tekintettel. – És mégis mit csempészel? – Nos, leginkább whiskyt, de néhanapján rumot is, és némi francia bort, meg batisztot. – Hát erről van szó! – mondtam. A kirakós darabjai mind a helyükre kerültek. Mr. Willoughby, az edinburghi kikötő, a jelenlegi tartózkodási helyünket övező rejtély. – Ez a kapcsolatod ezzel a hellyel? Ezt értetted az alatt, hogy Madame Jeanne a kuncsaftod? – Igen, ezt – bólintott. – Nagyon jól működik a rendszer; az egyik lenti pincében tároljuk az italt, mikor megjön Franciaországból. Egy részét közvetlenül Jeanne–nak adjuk el; egy részét meg addig itt tárolja nekünk, amíg nem tudjuk továbbszállítani. – Öhm. És ennek a megegyezésnek a részeként… – mondtam óvatosan – te, öhm… Kék szemét összehúzva nézett rám. – A válasz arra, amire gondolsz, Sassenach, nem – mondta nagyon is határozottan. – Ó, tényleg? – szóltam rettentően megelégedve. – Most már gondolatolvasó is vagy? És most éppen mire gondolok? – Azon elmélkedtél, hogy néha nem természetben kérem–e a jussomat, nem igaz? – Egyik szemöldökét felhúzva nézett rám. – Nos, így igaz – ismertem be. – Nem mintha ez rám tartozna. – Ó, hát nem tartozik? – Mindkét vörös szemöldökét felhúzta, majd megfogta a vállamat, és felém hajolt. – Tényleg? – tette hozzá egy pillanattal később. Kicsit úgy hangzott, mintha ki lenne fulladva. – Igen – mondtam ugyanolyan rekedtes hangon. – Te pedig

nem… – Dehogy. Gyere ide! Karját körém fonta és magához húzott. A test emlékezete másmilyen, mint az agyé. Mikor gondolkodtam és elmélkedtem és aggódtam, ügyetlen és esetlen voltam, folyamatosan bukdácsoltam. A tudatos gondolatok közbeavatkozása nélkül a testem ismerte őt, és rögtön ráhangolódva felelt neki, mintha érintése pillanatokkal korábban hagyott volna csak el, nem pedig évekkel ezelőtt. – Most jobban féltem, mint a nászéjszakánkon – mormoltam, tekintetemet a torka szegletében lassan, erősen lüktető pulzusára szegezve. – Tényleg? – Igazított a karján, és még jobban magához szorított. – Megrémisztelek, Sassenach? – Nem. – Ujjamat az apró pulzusára helyeztem, és mélyet szippantottam izzadságának erős pézsmájából. – Csak hát… akkor először… nem gondoltam volna, hogy örökké fog tartani. Akkor még úgy terveztem, hogy elmegyek. Lágyan felhorkantott, izzadsága finoman csillogott a kis mélyedésben a mellkasa közepén. – És el is mentél, majd ismét visszajöttél – mondta. – Most itt vagy; semmi sem számít, csak ez. Kissé felemelkedtem, hogy rá tudjak nézni. Ferde vágású, macskaszerű szeme csukva volt, a szempillája ugyanolyan gyönyörű színű, amire olyan jól emlékeztem, mivel régen olyan sokat láttam; sötét gesztenyebarna a végén, ami a tövénél olyan sápadt vörösbe fakult, hogy az már majdnem szőke volt. – Mire gondoltál, mikor először szeretkeztünk? – kérdeztem. Sötétkék szeme lassan kinyílt, tekintetét rajtam nyugtatta. – Ez számomra mindig is örökre szólt, Sassenach – monda egyszerűen. Nem sokkal később egymást ölelve aludtunk el annak a hangjára, ahogy odakinn az eső lágyan veri a spalettákat, ami összekeveredett

az alattunk zajló üzlet neszeivel.

L Nyugtalan éjszaka volt. Ahhoz túl fáradt voltam, hogy akárcsak még egy percig ébren maradjak, ahhoz viszont túl boldog, hogy mély álomba merüljek. Talán attól féltem, hogy Jamie–nek nyoma vész, ha elalszom. Talán ő is ugyanígy érzett. Egymáshoz simulva feküdtünk, nem ébren, de túlságosan tudatában egymás jelenlétének ahhoz, hogy mélyen aludjunk. Izmainak minden egyes apró rezdülését éreztem, minden kis mozzanatot, ahogy lélegzett, és tudtam, hogy ő is éppen ennyire rám van hangolódva. Félálomban megfordultunk és egymás felé mozdultunk, mindig érintve egymást, álmos, lassú balettet járva, a némaságban ismét megtanulva testünk nyelvét. Valamikor a hajnal korai, csendes óráiban egyetlen hang nélkül felém fordult, én pedig őfelé, és lassan, kimondhatatlan gyengédséggel szeretkeztünk, ami után végül nyugodtan feküdtünk, tudva egymás titkait. Oly gyengéden, mint ahogy a molylepke repül a sötétben, kezemmel végigsimítottam a lábán, és megtaláltam sebhelyének vékony, kiemelkedő vonalát. Ujjaim annak láthatatlan hosszát cirógatták, majd a legpihekönnyűbb érintéssel megálltam a végénél, szavak nélkül kérdezve, „hogyan?”. Légzésének üteme megváltozott, ahogy felsóhajtott, és kezét az enyémre helyezte. – Culloden – mondta, az elsuttogott szó pedig felidézte a tragédia emlékét. Halál. Hasztalanság. És a borzalmas búcsú, ami elválasztott tőle engem. – Sosem foglak elhagyni – suttogtam. – Soha többé. Fejét elfordította a párnán, vonásai belevesztek a sötétbe, ajka az enyémet cirógatta, olyan lágyan, mint egy lepke szárnyai. A hátára

fordult, engem pedig az oldalához húzott, kezét súlyosan a combom ívén pihentetve, így tartva közel magához. Valamivel később ismét éreztem, ahogy megmozdul, majd visszahajtja kicsit a takarót. Hideg huzat simogatta az alkaromat; az apró pihék előbb felálltak, majd ismét elsimultak meleg érintése alatt. Kinyitottam a szemem, és az oldalán fekve találtam őt, teljesen elmerülve a kezem látványában. Az mozdulatlanul feküdt a takarón, faragott, fehér szoborkéz, az összes csont és ín mintha krétával lett volna szürkére festve, ahogy a szoba megkezdte az alig észrevehető változását éjjel és nappal közt. – Mesélj nekem róla! – suttogta, fejét lehajtva, ahogy finoman végigfuttatta kezét hosszú ujjaimon, amik mintha egy szellemhez tartoztak volna saját érintésének sötétje alatt. – Mit örökölt tőled, mit tőlem? El tudod mondani? Olyan a keze, mint a tied, Claire, vagy mint az enyém? Írd le nekem, hogy milyen, hadd láthassam! – Lefektette kezét az enyém mellé. A jó keze volt az, az ujjak egyenesek, az ízületek laposak, a körmök rövidre vágva, négyzetesre reszelve, tiszták. – Mint az enyém – feleltem. A hangom mély volt és rekedtes az ébredéstől, alig elég hangos ahhoz, hogy hallani lehessen a kinn doboló eső hangjától. A ház némán feküdt alattunk. Egyhüvelyknyire megemeltem mozdulatlan kezem ujjait, hogy bemutassam. – Hosszú, kecses keze van, mint nekem – de nagyobb, mint az enyém, a kézfeje széles, és mély íve van a külső oldalán, a csuklója mellett – pont ilyen. Mint a tied; neki is itt van a pulzusa, mint neked. – Megérintettem a pontot, ahol az ere átfutott a keze ívén, pont ott, hol a csuklója összeolvadt a kezével. Olyan mozdulatlan volt, hogy éreztem a szívverését az ujjhegyem alatt. – A körmei olyanok, mint a tied; négyszögletesek, nem oválisak, mint az enyémek – mondtam, felemelve a kezemet. – Az anyámnak is ilyen volt, Lamb bácsi mesélte. – Az anyám meghalt, mikor ötéves voltam. Nem emlékeztem rá tisztán, de mindig eszembe jutott, mikor

váratlanul rápillantottam a kezemre, és egy pillanatra megragadott a bája, csak úgy, mint most. Kezemet a meghajlott ujjal az övére helyeztem, majd az arcához emeltem. – Az ő arcán is megvan ez az ív – mondtam lágyan, végighúzva az ujjamat a merész vonalon a halántékától az arcáig. – A szeme pont olyan, mint a tied, ahogy a szempillái és a szemöldöke is. Az orra tipikus Fraser–orr. A szája jobban hasonlít az enyémre, az alsó ajka vastag, de a szája széles, mint a tied. Az álla hegyes, mint az enyém, de erősebb. Magas lány – majdnem hat láb. – Éreztem, ahogy csodálkozva megmozdul, mire finoman megböktem a térdét a térdemmel. – Hosszú lába van, mint neked, de nagyon nőies. – És rajta is ott van az a kis, kék ér, itt ni? – Kezével megérintette az arcomat, hüvelykujja gyengéden a halántékom gödrében. – És apró szárnyakra emlékeztető füle, Sassenach? – Mindig is panaszkodott a füle miatt, azt mondja, kiáll – mondtam, miközben csípték a könnyek a szememet, ahogy Brianna álomalakja hirtelen életre kelt kettőnk közt. – Ki van szúrva a füle. Ugye nem bánod? – hadartam, hogy kordában tartsam a könnyeimet. – Franknek nem tetszett; azt mondta, hogy Brianna könnyűvérűnek tűnik tőle, és hogy nem kéne megcsináltatnia, de annyira akarta, úgyhogy megengedtem neki, mikor tizenhat volt. Az enyém is át volt fúrva; nem tűnt helyesnek nem megengedni neki, mikor nekem is volt fülbevalóm, meg minden barátjának is, és én nem… nem akartam… – Igazad volt – szólalt meg, félbeszakítva szavaim szinte már hisztérikus áradatát. – Jól tetted – ismételte, gyengéden, de határozottan, miközben ölelt. – Nagyszerű anyja voltál, tudom. Ismét sírtam, egészen hangtalanul, reszketve bújva hozzá. Gyengéden ölelt, a hátamat simogatta, és közben nyugtató szavakat mormolt a fülembe. – Jól tetted – mondta újra és újra. – Helyesen tetted. – Mire egy idő után abbahagytam a sírást.

– Gyermeket adtál nekem, mo nighean donn – suttogta lágyan a hajam felhőjébe. – Most már örökké együtt leszünk. Brianna biztonságban van; mi pedig örökké fogunk élni, te meg én. – Nagyon gyengéden megcsókolt, majd lehajtotta fejét a mellettem lévő párnára. – Brianna – suttogta azzal a furcsa, felföldi kiejtéssel, amitől a lányunk neve annyira a sajátja lett. Mélyet sóhajtott, majd a következő pillanatban már aludt is. Egy pillanattal később én magam is elaludtam, és az utolsó dolog, amit láttam, álmában elernyedt, széles, édes ajka volt, rajta apró félmosollyal.

26

Szajhareggeli Miután évekig feleltem az anyaság és a gyógyítás kettős hívására, kifejlesztettem annak a képességét, hogy még a legmélyebb álmomból is képes legyek egy pillanat alatt teljesen felébredni. Most is így ébredtem, és rögtön tudatában voltam az engem körülölelő kopott vászonágyneműnek, a kinn csöpögő ereszeknek és Jamie teste meleg illatának, ami keveredett a felettem lévő spaletták résein át beszivárgó hideg, édes levegővel. Jamie már nem az ágyban volt; anélkül, hogy utánanyúltam volna vagy kinyitottam volna a szememet, tudtam, hogy üres mellettem az ágy. Ugyanakkor viszont továbbra is közel volt. Lopott mozdulatok neszeit hallottam, valamint alig hallható, kapargó hangot a közelből. Elfordítottam a fejemet a párnán, és kinyitottam a szememet. A szobát szürke fény töltötte meg, ami mindenből kimosta a színeket, de testének sápadt vonalait élesen látni engedte a félhomályban. Kirítt a helyiség sötétjéből, állhatatosan, mint az elefántcsont, és élénken, mintha magába a levegőbe rajzolták volna a vonalait. Meztelen volt és a hátát mutatta nekem, ahogy az éjjeliedény előtt állt, amit éppen most húzott ki a helyéről a mosdóállvány alól. Megcsodáltam fenekének szinte már négyszögletes domborulatát, az apró, izmos gödröcskét, ami mindkét farpofán megjelent, valamint sápadt sebezhetőségét. Gerincének vonalát, ami mély, sima ívbe hajlott csípőjétől a válláig. Ahogy finoman megmozdult, a fény megcsillant a hátán lévő hegek ezüstös ragyogásán, mire elakadt a lélegzetem.

Ekkor megfordult, az arca nyugodt és kissé elmerengő. Látta, hogy figyelem őt, mire kissé rémültnek tűnt. Elmosolyodtam, de egy szót sem szóltam, mivel nem jutott eszembe semmi sem, amit mondhatnék. De tovább néztem őt, ahogy ő is engem, ajkán ugyanolyan mosollyal. Anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna, megindult felém és leült az ágyra; a matrac benyomódott a súlya alatt. Nyitott tenyerét a takaróra helyezte, én pedig habozás nélkül belehelyeztem a saját kezemet. – Jól aludtál? – kérdeztem idióta módon. Vigyora kiszélesedett az arcán. – Nem – felelte. – És te? – Én sem. – Még ebből a távolságból, a szoba hidege ellenére is éreztem a belőle áradó meleget. – Nem fázol? – Nem. Ismét elcsendesedtünk, de képtelenek voltunk levenni egymásról a tekintetünket. Gondosan végignéztem rajta az erősödő fényben, összehasonlítva a valóságot az emlékeimmel. A korai nap fényének vékony pengéje átvágott a spaletták közti résen, megvilágított egy csiszolt bronzra emlékeztető hajtincset, majd végigfutott a válla ívén és hasa sima, lapos lejtőjén. Kicsit nagyobbnak tűnt annál, mint amire emlékeztem, és egyben pokolian sürgetőnek. – Nagyobb vagy, mint amire emlékszem – bátorkodtam mondani. Oldalra döntötte a fejét, és úgy nézett le rám, amiből tudtam, szórakoztatja a helyzet. – Te pedig egy egész kicsit kisebb vagy, azt hiszem. Kezemet az övébe fogta, ujjai finoman körbefogták a csuklóm csontjait. A szám kiszáradt; nyeltem egyet és megnyaltam az ajkamat. – Egyszer nagyon régen megkérdezted tőlem, hogy tudom–e, mi az, ami köztünk van – mondtam. Tekintetét rajtam pihentette, szeme ebben a megvilágításban olyan sötét volt, hogy szinte már feketének tűnt.

– Emlékszem – mondta lágyan. Ujjai egy pillanatra megszorították az enyémeket. – Hogy mi ez, amikor megérintelek, amikor ágyba viszlek. – Azt mondtam, nem tudom. – Én sem tudtam. – Mosolya kicsit elhalványodott, de attól még ott volt, ott rejtőzködött a szája szegletében. – Még mindig nem tudom – mondtam. – De… – elhallgattam, hogy megköszörüljem a torkomat. – De még mindig ott van – fejezte be helyettem, mire a mosolya elmozdult az ajkáról, és megvilágította a tekintetét. – Igaz? Igaz. Még mindig éppen annyira éreztem őt, mint amennyire éreztem volna egy, a közvetlen közelemben lévő, meggyújtott dinamitrudat, de a kettőnk közti érzelmek megváltoztak. Egymás testével egybeolvadva aludtunk el, összekötve a gyermek iránti szeretet által, akit közösen hoztunk létre, majd két emberként ébredtünk fel – akiket valami más kötött össze. – Igaz. Itt van. Úgy értem, ezt nem csak Brianna miatt érezzük, nem gondolod? Ujjai még szorosabban tartottak. – Azért kívánlak, mert a gyermekem anyja vagy? – hitetlenkedésében felhúzta egyik rézszínű szemöldökét. – Nos, nem. Nem mintha nem lennék érte hálás – tette hozzá gyorsan –, de nem. – Lehajtotta a fejét, és úgy nézett le rám elszántan, a nap pedig megvilágította orrának vékony vonalát, és megcsillant a szempilláin. – Nem – ismételte. – Azt hiszem, órákig el tudnálak nézni, Sassenach, hogy lássam, mit változtál, és hogy miben vagy még mindig ugyanolyan. Csak hogy láthassak valami apróságot, mint például az állad ívét – gyengéden megérintette az állkapcsomat, engedve, hogy a keze felcsússzon, és a tenyerébe foghassa a fejemet, miközben hüvelykujja a fülcimpámat cirógatta –, vagy a füledet, és az aprócska lyukakat a fülcimpádban. Ezek ugyanolyanok, mint amilyenek voltak is. A hajad… mo nighean donn–nak neveztelek,

emlékszel? Az én barnámnak. – Hangja alig volt több suttogásnál, miközben ujjai köré csavarta a tincseimet. – Gondolom, az változott kicsit – mondtam. Nem őszültem meg, de voltak a hajamban világosabb tincsek, ahol a megszokott világosbarna lágyabb aranyra fakult, imitt–amott pedig felrémlett egy–egy ezüst szál. – Mint a bükkfa az esőben – mondta mosolyogva, miközben végigsimított egy tincsen a mutatóujjával. – És ahogy az esőcseppek lecsorognak a levelekről, végig a kérgen. Kinyújtottam a kezemet és végigsimítottam a combján, megérintve a hosszú heget, ami végigfutott rajta. – Bárcsak ott lehettem volna, hogy a gondodat viseljem! – mondtam lágyan. – Ez volt a legszörnyűbb dolog, amit valaha is tettem… Elhagyni téged, tudva, hogy az a sors vár rád, hogy… megöljenek. – Alig bírtam kiejteni az utolsó szót. – Nos, én minden tőlem telhetőt megtettem – mondta, arcán fanyar mosollyal, amitől a bennem kavargó érzelmek ellenére is elnevettem magam. – Nem az én hibám, hogy nem sikerült. – Szenvtelenül a hosszú, vastag hegre pillantott, ami végigfutott a combján. – És nem a bajonettel rohangáló Sassenaché. Feltámaszkodtam az egyik könyökömre, és úgy néztem összehúzott szemmel a sebhelyre. – Egy bajonett okozta a sebet? – Igen, az. Elfertőződött a seb, tudod – magyarázta. – Tudom. Megtaláltuk annak a Lord Meltonnak a naplóját, aki hazaküldött a csatamezőről. Nem hitte, hogy túl fogod élni. – A kezemmel megszorítottam a térdét, mintha csak biztosítani akartam volna magamat afelől, hogy tényleg ott ül előttem, és életben van. Jamie felhorkantott. – Hát, nem sok híja volt. Szinte már hulla voltam, mikor kihúztak a szekérből Lallybrochban. – Az emlékre elsötétült az arca. – Egek, néha felriadok éjszakánként, mikor arról a szekérről

álmodom. Kétnapos út volt, és vagy kínzott a láz, vagy reszkettem a hidegtől, vagy a kettőt egyszerre. Befedtek szénával, aminek a vége bökte a szememet meg a fülemet, és átszúrt az ingemen, és bolhák ugrándoztak benne, és folyton belőlem lakmároztak, és valahányszor csak megugrott a szekér az úton, olyan fájdalom hasított a lábamba, hogy majdnem belehaltam. Ráadásul nagyon egyenetlen volt az út – tette hozzá eltűnődve. – Ez borzalmasan hangzik – mondtam, bár éreztem, hogy a szó meg sem közelíti azt, amilyen valójában lehetett. Jamie kurtán felhorkantott. – Annak. Csak úgy bírtam ki, hogy közben elképzeltem, mit fogok Meltonnal tenni, ha ismét találkozom vele, hogy megfizessek azért, amiért nem lőtt le. Ismét felnevettem, ő pedig lepillantott rám, ajkán fanyar mosollyal. – Nem azért nevetek, mert ezt viccesnek találom – mondtam, és nyeltem egyet. – Hanem azért, mert ha nem nevetek, akkor elsírom magamat, azt pedig nem akarom. Most nem, mikor már mindenen túl vagyunk. – Igen, tudom. – Megszorította a kezemet. Vettem egy mély lélegzetet. – Én… én vissza sem néztem. Nem hittem, hogy kibírnám, ha tudnám… Hogy mi történt. – Beleharaptam az ajkamba; a vallomás szinte árulásnak tűnt. – Nem arról van szó, mintha megpróbáltam volna… Vagy el akartam volna… felejteni – mondtam, sután kutatva a megfelelő szavak után. – Képtelen lettem volna elfelejteni téged. Nem lenne szabad ennek az ellenkezőjét gondolnod. Soha. De én… – Ne ostorozd magadat, Sassenach! – szólt közbe. Gyengéden megpaskolta a kezemet. – Tudom, mire gondolsz. Most, hogy így belegondolok, én is próbálok nem visszaemlékezni. – De ha megtettem volna – mondtam, a vászon sima szálait bámulva –, ha megtettem volna… lehet, hogy hamarabb megtalállak.

A szavak vádként lógtak a levegőben, emlékeztetve minket a veszteség és az elszakítottság keserű éveire. Végül Jamie mélyen felsóhajtott, és egyik ujját az állam alá helyezve felemelte az arcomat, hogy a szemébe nézzek. – És ha megtetted volna? – kérdezte. – Otthagytad volna azt a kicsi lánykát az anyja nélkül? Vagy utánam jöttél volna közvetlenül Culloden után, amikor nem tudtam volna rólad gondoskodni, csak néztem volna, ahogy a többiekkel együtt szenvedsz, miközben evett volna a bűntudat, amiért ilyen sorsra kárhoztattalak? Lehet, hogy végig kellett volna néznem, ahogy belehalsz az éhségbe vagy valamilyen betegségbe, tudva, hogy én öltelek meg? – Kérdőn felvonta egyik szemöldökét, majd megrázta a fejét. – Nem. Én mondtam neked, hogy menj, mint ahogy azt is, hogy felejts el. Most hibáztatnom kéne téged azért, amit én kértem tőled, Sassenach? Nem. – De akkor lehet, hogy több időnk lett volna! – mondtam. – Lehet, hogy… – Oly egyszerű módon, hogy előrehajolt és száját az enyémre tapasztotta, elhallgattatott. Ajka meleg volt és lágy, a borosta az arcán pedig finoman karistolta a bőrömet. Egy pillanattal később elengedett engem. A reggeli fény egyre erősebb lett, színekkel töltve meg az arcát. A bőre bronzosan ragyogott, a szakálla rezesen csillogott. Vett egy mély lélegzetet. – Igen, lehet. De ezen merengeni, azt nem tehetjük. – Tekintete határozottan az enyémbe fúródott, a gondolataimat fürkészte. – Nem nézhetek vissza és élhetek tovább, Sassenach – mondta egyszerűen. – Ha több nem is adatik meg nekünk, csak az előző éjszaka és ez a pillanat, nekem az is elég. – De nekem nem! – jelentettem ki, mire felkacagott. – Telhetetlen kis lény vagy, nemde? – Az vagyok – mondtam. A kettőnk közti feszültség megtört, én pedig visszafordítottam a figyelmemet a lábán lévő hegre, hogy egy pillanatra eltávolodjak az elvesztegetett időről és lehetőségekről való

fájdalmas merengéstől. – Éppen arról meséltél, hogyan szerezted ezt. – Így igaz. – Kicsit hátradőlt, hunyorítva pillantott le a vékony, fehér vonalra, ami a combja tövénél indult. – Nos, Jenny volt az. A nővérem, emlékszel? – Még szép, hogy emlékeztem Jennyre: feleakkora volt, mint az öccse, és éppen olyan sötét, mint amilyen lángoló vörös Jamie, ám makacssága még az övén is túltett. – Azt mondta, nem fogja hagyni, hogy meghaljak – mondta szomorkás mosollyal. – És nem is hagyta. Az én véleményem az ügyben semmit sem nyomott a latban, úgyhogy nem is vesződött azzal, hogy engem megkérdezzen. – Ez jellemző is lenne Jennyre. – Lágy, ragyogó, kellemes érzés ébredt bennem a sógornőm gondolatára. Akkor tehát Jamie nem volt annyira egyedül, mint amitől tartottam; Jenny Murray még az ördöggel is ölre ment volna, hogy megmentse az öccsét – és úgy tűnt, ezt meg is tette. – Gyógyszert adott a lázra és dunsztkötést rakott a lábamra, hogy kiszívja belőle a mérget, de semmi sem működött, és csak egyre rosszabbul voltam. A sebem feldagadt és bűzlött, aztán elkezdett befeketedni és rohadni, úgyhogy azt hitték, le kell vágni a lábamat, hogy életben maradjak. Ő mindezt nagyon tényszerűen adta elő, bár én kissé megszédültem a gondolatra. – Látom, hogy végül mégsem így döntöttek – mondtam. – Miért nem? Jamie megvakarta az orrát, majd végigfutatta a kezét a haján, kisöpörve a vad tincseket a szeméből. – Nos, Ian az oka – válaszolta. – Nem engedte Jennynek. Azt mondta, nagyon jól tudja, milyen egy lábbal élni, és bár őt magát annyira nem zavarja, gondolta, hogy, mindent összevetve, én nem szeretnék így élni – tette hozzá egy legyintés kíséretében, ami után rám nézett, és abban a pillantásban minden benne volt. Az, hogy

elvesztette a csatát, a háborút, engem, az otthonát és a megélhetését, mindent, ami normális életének részét képezte. Úgy gondoltam, Iannek igaza lehetett. – Úgyhogy ehelyett Jenny odahívott három bérlőt, és azt mondta nekik, üljenek rám és fogjanak le, aztán egészen a csontig felvágta a lábamat egy konyhakéssel, majd kimosta a sebet forró vízzel – mondta könnyedén. – Jézus Krisztus az égben! – fakadt ki belőlem a sokktól ennek a szörnyűségnek a hallatán. Jamie haloványan elmosolyodott az arcom láttán. – Hát, végül is működött. Nagyot nyeltem, és éreztem a torkomban az epét. – Jézusom. Akár egy életre megnyomorodhattál volna! – Nos, Jenny annyira kitisztította a sebet, amennyire csak tudta. Azt mondta, nem állt szándékában hagyni, hogy meghaljak, és hogy azt sem fogja hagyni, hogy nyomorék legyek, meg azt sem, hogy egész nap csak feküdjek és sajnáljam magamat, és… – Lemondóan megrántotta a vállát. – Mire befejezte annak a sorolását, hogy mit nem fog hagyni nekem, úgy tűnt, egyedül az a lehetőségem maradt, hogy meggyógyuljak. Én is vele együtt nevettem, a mosolya pedig kiszélesedett, ahogy felidézte az emléket. – Amint lábra tudtam állni, rávette Iant, hogy sötétedés után vigyen ki és sétáltasson meg. Uram, micsoda egy látvány lehettünk, Ian a falábával, én meg a botommal, ahogy fel–le sántikáltunk az úton, mint két törött lábú darumadár! Ismét felkacagtam, de pislognom kellett, hogy visszatartsam a könnyeimet; nagyon is tisztán láttam magam előtt a két magas, sántikáló alakot, ahogy makacsul küzdenek a sötétséggel és a fájdalommal, ahogy egymásra dőlve keresnek támasztékot. – Egy ideig egy barlangban éltél, nem igaz? Találtunk róla egy

történetet. Szemöldöke felszaladt meglepetésében. – Egy történetet róla? Úgy érted, rólam? – Híres felföldi legenda vagy – mondtam neki szárazon. – Vagy legalábbis az leszel. – Azért, mert egy barlangban éltem? – Láttam rajta, hogy egyszerre hízeleg is neki, és szégyenkezik is miatta. – Nos, igencsak bolond dolog ilyesmiről történetet írni, nem igaz? – És megrendezni, hogy eláruljanak téged az angoloknak, hogy megszerezd a vérdíjat, az talán egy kicsit drámaibb – mondtam még szárazabban. – Akkor aztán jó sokat kockáztattál, nem? Az orra hegye rózsaszín volt, és kicsit elképedtnek tűnt. – Nos – mondta sután –, nem gondoltam, hogy a börtön olyan borzalmas lenne, és mindent összevetve… Olyan nyugodtan beszéltem, amennyire csak tudtam, bár legszívesebben megráztam volna őt, miután hirtelen visszamenőleg is nevetségesen dühös lettem rá. – Börtön, a fenét! Nagyon jól tudtad, hogy lehet, felakasztanak, nem igaz? És a francba is, mégis megtetted! – Valamit tennem kellett – mondta egy vállrándítás kíséretében. – És ha már az angolok olyan bolondok voltak, hogy jó pénzt fizettek a tetves hullámért… Nos, nem tiltja a törvény, hogy a magunk javára fordítsuk a bolondok ballépéseit, nem igaz? – Szájának egyik sarka felfelé rándult, én pedig képtelen voltam eldönteni, hogy mi is erősebb bennem: a késztetés, hogy megcsókoljam, vagy hogy felpofozzam? Végül egyiket sem tettem, hanem inkább felültem az ágyban, és elkezdtem kifésülni a csomókat a hajamból az ujjaimmal. – Amondó vagyok, ebben az esetben még vita tárgya, hogy ki is volt a bolond – mondtam anélkül, hogy ránéztem volna –, ugyanakkor viszont tudnod kell, hogy a lányod nagyon büszke rád. – Tényleg? – döbbentnek tűnt, mikor pedig felpillantottam rá, a

dühöm ellenére elnevettem magamat. – Hát még szép! Egy nyavalyás hős vagy, nem igaz? Erre egészen elvörösödött, majd láthatóan zavarban felállt. – Méghogy én? Dehogyis! – Kezét végighúzta a haján, ami szokása volt, mikor törte a fejét, vagy éppen valami megzavarta a gondolatait. – Nem. Úgy értem – mondta lassan egyáltalán nem viselkedtem hősiesen az ügyben. Egyszerűen csak… Már nem bírtam tovább. Úgy értem, azt, hogy nézem, amint éheznek, és nem tudok segíteni nekik. Jennynek, Iannek és a gyerekeknek, az összes bérlőnek és a családjaiknak. – Tehetetlenül lenézett rám. – Nem hittem volna, hogy megteszik, amiatt, amit mondtál nekem, de még akkor is, ha biztosan tudtam volna, hogy az lesz a vége, megtettem volna akkor is, Sassenach, és nem is bántam volna. De ez nem bátorság volt, egyáltalán nem. – Tehetetlen dühében a levegőbe lendítette a kezét, és elfordult felőlem. – Semmi mást nem tehettem! – Értem – mondtam lágyan egy pillanattal később. – Megértem. – A fiókos szekrény mellett állt, még mindig meztelenül, ám ezt hallva félig megfordult, hogy rám nézzen. – Tényleg? – Arcán komoly kifejezés ült. – Ismerlek, Jamie Fraser. – Nagyobb bizonyossággal beszéltem, mint amit azóta éreztem, hogy átléptem a köveken. – Tényleg? – ismételte a kérdést, ám ajkán halovány mosoly játszott. – Azt hiszem. Mosolya kiszélesedett, majd kinyitotta a száját, hogy válaszoljon. Ám mielőtt bármit mondhatott volna, kopogtattak a szoba ajtaján. Úgy összerándultam, mintha megérintettem volna a forró tűzhelyet. Jamie felkacagott, lehajolt, hogy megpaskolja a csípőmet, majd odalépett az ajtóhoz. – Gondolom, a szobalány lesz az a reggelinkkel, Sassenach, nem a rendőr. És amúgy is házasok vagyunk, nem igaz? – húzta fel kérdőn

az egyik szemöldökét. – Akkor is, nem kéne felvenned valamit? – kérdeztem, ahogy a kilincs után nyúlt. Jamie lepillantott magára. – Nem hiszem, hogy ez bárkit is megdöbbentene ebben a házban, Sassenach. De hogy megtiszteljem az érzékenységedet… – Rám vigyorgott, majd levett egy vászontörülközőt a mosdóállványról, és lazán az ágyéka köré tekerte, mielőtt kinyitotta volna az ajtót. A folyosón megpillantottam egy magas férfi alakját, mire rögtön a fejemre húztam a takarót. Ezt a reakciót a színtiszta pánik szülte, mivel ha az edinburghi felügyelő vagy valamelyik beosztottja lett volna az, nem igazán remélhettem volna túl nagy védelmet pár pokróctól. Ám ekkor megszólalt a látogató, én pedig megörültem, hogy a pillanat erejéig biztonságban el vagyok rejtve a szeme elől. – Jamie? – hangja igencsak meglepettnek tűnt. Annak ellenére, hogy már húsz éve nem hallottam, rögtön felismertem. Megfordultam az ágyban, majd lopva felemeltem a takaró sarkát, hogy ki tudjak kémlelni alóla. – Még szép, hogy én vagyok – mondta Jamie, kifejezetten ingerülten. – Nem látsz a szemedtől, ember? – Berántotta sógorát, lant a szobába, majd becsukta mögötte az ajtót. – Nagyon is jól látom, hogy te vagy az – felelte Ian egy cseppet élesen. – Csak nem tudom eldönteni, hogy higgyek–e a szememnek! – Sima barna hajában ősz csíkok mutatkoztak, arcára pedig mély barázdákat rajzolt a hosszú évek kemény munkája. De Joe Abernathynek igaza volt; első szavát hallva ez az új látvány összeolvadt az emlékképpel, és máris ő volt az az Ian Murray, akit régen ismertem. – Azért jöttem ide, mert a legény a nyomdában azt mondta, nem voltál ott az előző éjjel, és ez az a cím, ahová Jenny a leveleit küldi – mondta Ian. Szélesre tágult, gyanakvó szemmel körbenézett a szobában,

mintha arra számított volna, hogy mindjárt kiugrik valami a szekrény mögül. Aztán tekintete visszafordult a sógorára, aki éppen hanyagul próbálta megigazítani mondvacsinált ágyékkötőjét. – Sosem gondoltam volna, hogy egy nap majd egy kuplerájban találok rád, Jamie! – mondta. – Nem voltam benne biztos, mikor az a… hölgy nyitott ajtót odalenn, de aztán… – Nem az a helyzet, amire gondolsz, Ian – vetette közbe kurtán Jamie. – Oh, tényleg nem? És Jenny még aggódik, hogy bele fogsz betegedni, hogy ilyen sok ideje élsz asszony nélkül! – horkantott egyet Ian. – Majd megmondom neki, hogy nem kell aggódnia a jólétedet illetően. Akkor viszont hol van a fiam? Itt a szomszéd szobában egy másik szajhával? – A fiad? – Jamie meglepettsége szinte tapintható volt. – Melyik? Ian rezzenéstelen tekintettel nézett Jamie–re, miközben a hosszúkás, egészen hétköznapi arcán ülő dühe lassan rémületbe váltott. – Nem veled van? Kicsi Ian nem itt van? – Az ifjú Ian? Jézus, ember, szerinted elhoznék egy tizennégy éves legénykét egy bordélyba? Ian kinyitotta a száját, majd be is csukta, és leült a székre. – Az igazat megvallva, Jamie, többé már nem tudom megmondani, mire lennél képes – mondta kimérten. Megfeszült állkapoccsal felpillantott a sógorára. – Valaha pedig képes voltam rá. Többé azonban már nem. – És mégis mi a poklot értesz ez alatt? – Láttam, ahogy Jamie arca dühében elvörösödik. Ian az ágyra pillantott, majd ismét el onnan. A pirulás nem enyhült Jamie arcán, de láttam, ahogy a szája sarka megremeg. Kackiásan meghajolt a sógora előtt. – Bocsáss meg, Ian, egészen megfeledkeztem a jó modorról. Engedd meg, hogy bemutassam neked a vendégemet. – Odalépett az

ágy mellé, és lehúzta a takarót. – Ne! – kiáltott fel Ian, ahogy talpra ugrott, és rémülten előbb a padlóra, majd a szekrényre nézett. Bárhová, csak az ágyra ne. – Mi, nem is köszöntöd a feleségemet, Ian? – kérdezte Jamie. – A feleségedet? – Elfeledve, hogy félrenézzen, Ian rémülten Jamie–re bámult. – Elvettél egy szajhát? – krákogta. – Én nem éppen nevezném magamat annak – mondtam. A hangomat hallva Ian felém rántotta a fejét. – Szervusz! – köszöntem neki, vidáman integetve ágyneműfészkemből. – Már jó ideje nem láttuk egymást, nem igaz? Mindig is úgy voltam vele, hogy annak a leírása, hogy mit tesznek az emberek, amikor szellemet látnak, erős túlzásokat tartalmaz, ám azoknak a válaszreakcióknak a fényében, amiket kaptam, mióta visszatértem a múltba, kénytelen voltam megváltoztatni a véleményemet. Jamie egyenest elájult, és ha Ian haja nem is állt égnek, annyi biztos, hogy úgy nézett ki, mint akit éppen halálra rémítettek. Kidülledt szemekkel előbb kinyitotta, majd becsukta a száját, és halk, gurgulázó hangot hallatott, ami látszólag rettenetesen szórakoztatta Jamie–t. – Ez majd megtanít a leckére, hogy ne gondold a legrosszabbat rólam–mondta, szinte tapintható önelégültséggel. Aztán megsajnálta reszkető sógorát, töltött egy kis brandyt, és átnyújtotta neki a poharat. – Ne ítélkezz, hogy ne ítéltess, mi? Már azt hittem, hogy Ian a nadrágjára fogja önteni az italt, ám végül sikerült a poharat az ajkához emelnie, és le is nyelnie az alkoholt. – Mi… – zihálta, könnybe lábadó szemmel bámulva engem. – Hogyan…? – Hosszú történet – mondtam Jamie–re pillantva. Ő kurtán bólintott. Több mindent is át kellett gondolnunk az elmúlt

huszonnégy órában azon kívül, hogyan magyarázzuk meg az embereknek a feltűnésemet, és a jelen körülmények közt még inkább úgy gondoltam, a magyarázat várhat. – Nem hiszem, hogy ismerem az ifjú Iant. Nyoma veszett? – kérdeztem illedelmesen. Ian szinte gépiesen bólintott, le nem véve rólam a szemét. – Múlt hét pénteken elszökött otthonról – mondta, és igencsak kábának tűnt. – Hagyott egy üzenetet, hogy a nagybátyjához megy. – Ismét meghúzta a brandyt, köhögött és többször pislogott, majd megtörölte a szemét és ültében kihúzta magát, miközben végig engem bámult. – Nem ez lenne erre az első alkalom, tudod – mondta nekem. Úgy tűnt, kezdi visszanyerni az önbizalmát, miután látta, hogy hús–vér embernek tűnök, és annak sem mutattam semmi jelét, hogy ki szeretnék kelni az ágyból, vagy annak, hogy a hónom alá akarom kapni a fejemet, hogy aztán a felföldi szellemek társadalmilag elfogadott szokása szerint úgy járkáljak fel és alá. Jamie leült mellém az ágyra, és megfogta a kezemet. – Azóta nem láttam az ifjú Iant, hogy hazaküldtem Fergusszel hat hónappal ezelőtt – mondta. Kezdett éppen olyan aggódónak tűnni, mint Ian. – Biztos vagy benne, hogy azt mondta, idejön? – Nos, amennyire én tudom, nincsen másik nagybátyja – mondta Ian kifejezetten fanyarul. Felhajtotta a brandy maradékát, majd letette a poharat. – Fergus? – szóltam közbe. – Akkor tehát Fergus jól van? – Elöntött az öröm annak a francia árvának az említésére, akit egyszer Jamie–vel felfogadtunk Párizsban zsebmetszőnek, majd pedig visszahoztuk Skóciába szolgalegénynek. A figyelme kissé elterelődött, így Jamie lepillantott rám. – Oh, igen, Fergus szép nagy legény már. Egy kicsit megváltozott, persze. – Úgy tűnt, mintha valami árnyék suhant volna át az arcán, ám el is tűnt, ahogy elmosolyodott, és megszorította a kezemet. –

Meg fog őrülni, hogy ismét láthat, Sassenach. Miután nem érdekelte, hogy mi van Fergusszel, Ian felállt, és elkezdett fel–alá járkálni a polírozott deszkapadlón. – Nem vitt magával lovat – motyogta. – Úgyhogy nem volt nála semmi, ami miatt bárkinek is érdemes lett volna kirabolnia. – Hirtelen Jamie felé fordult. – Merre jöttél, mikor legutoljára idehoztad a fiút? A szárazföldön Firth felől, vagy csónakkal jöttél át? Jamie megdörzsölte az állát, miközben összehúzott szemöldökkel gondolkodott. – Nem mentem el Lallybrochba érte. Ő és Fergus átjöttek a Carryarrick–hágón, és közvetlenül Loch Laggantól északra találkoztam velük. Aztán lejöttünk Struanon és Weemen keresztül, majd… Igen, már emlékszem. Nem akartunk átvágni a Campbell– földeken, úgyhogy elmentünk kelet felé, és Donibristle–nél keltünk át a Forthon. – Szerinted képes lenne ismét arra menni? – kérdezte Ian. – Ha csak azt az utat ismeri? Jamie kétkedve megrázta a fejét. – Lehetséges. De tudja, hogy a part veszélyes. Ian tovább járkált, a kezét összefűzte a háta mögött. – Úgy megvertem, hogy állni is alig tudott, nem hogy ülni, mikor legutoljára megszökött – mondta a fejét rázva. Az ajkát összeszorította, és mindebből sikerült összeraknom, hogy az ifjú Iannel igencsak meggyűlhetett az apja baja. – Azt hinné az ember, hogy annak a kis bolondnak több esze lenne ennél, nem? Jamie felhorkantott, de azért érezhető volt, hogy együtt érez Iannel. – Egy jó kis verés visszatartott téged valaha is valamitől, amiről elhatároztad, hogy megteszed? Ian abbahagyta a járkálást, és egy mély sóhaj kíséretében ismét leült a székre. – Nem – mondta őszintén –, de gondolom, attól még az apámnak

egy kis megkönnyebbülést hozott. – Arcán vonakodó mosoly jelent meg, mikor Jamie felkacagott. – Nem lesz semmi baja – jelentette ki Jamie magabiztosan. Felállt, és hagyta, hogy a törülköző a padlóra essen, ahogy a nadrágja után nyúlt. – Megyek és utánakérdezek. Ha Edinburghban van, akkor estére már tudni fogunk róla. Ian rám pillantott az ágyban, majd hirtelen felállt. – Veled megyek. Mintha láttam volna a kétely árnyát átsuhanni Jamie arcán, ám aztán bólintott, és áthúzta az ingét a fején. – Rendben van – mondta, ahogy feje átbújt a lyukon. Összehúzott szemöldökkel rám nézett. – Attól tartok, neked itt kell maradnod, Sassenach – mondta. – Azt hiszem, kénytelen leszek – mondtam szárazon. – Miután nincsen ruhám. – A szolgálólány, aki felhozta a vacsorát, elvitte a ruhámat, ami helyett egyelőre még nem érkezett váltás. Ian pihés szemöldöke egészen a hajvonaláig szaladt, ám Jamie mindössze csak bólintott. – Majd megemlítem Jeanne–nak kifelé menet – mondta. Szemöldökét finoman összehúzva elgondolkodott. – Lehet, hogy ez el fog tartani egy darabig, Sassenach. Vannak bizonyos dolgok… Vagyis némi üzleti ügyem, amit el kell intéznem. – Megszorította a kezemet, miközben az arca ellágyult, ahogy rám nézett. – Nem akarlak magadra hagyni – mondta gyengéden. – De muszáj. Itt maradsz, amíg visszatérek? – Ne aggódj! – mondtam a vászontörülköző felé legyintve, amitől éppen az előbb szabadult meg. – Nem hiszem, hogy bárhová is mennék abban. Lépteik zaja elhalkult, ahogy végigmentek a folyosón, majd beleveszett az ébredező ház zajába. A bordély kezdett életre kelni, jó későn és bágyadtan Edinburgh szigorú, skót szokásaihoz képest. Az alsóbb szintekről olykor–olykor hallatszott a lassú, tompa dübörgés,

a csörömpölés, ahogy a közelben kinyitották a spalettákat, meg a figyelmeztető kiáltás, amit egy másodperccel később egy fröccsenés követett, ahogy a szennyvizet kiborították az alant elterülő utcára. Hangok valahol a folyosó végén, rövid, érthetetlen szóváltás, majd egy ajtó csukódása. Úgy tűnt, az egész épület maga éppen nyújtózkodik és sóhajtozik, ahogy csikorogtak a gerendák, és nyikorogtak a lépcsők, mire hirtelen szénszagú felhő lövellt ki a hideg kandalló hátuljából, ahogy valahol az egyik alsóbb szinten tüzet gyújtottak egy olyan kandallóba, aminek a kéménye osztozott az enyémmel. Elpilledtem a párnák közt, álmosan és rettentő elégedetten. Pár testrészem, amikhez nem voltam hozzászokva, enyhén, de nagyon is kellemesen sajgott, és bár nem örültem neki, hogy Jamie elment, nem tagadhattam, hogy jó volt kicsit egyedül maradni, hogy átgondolhassam a dolgokat.

L Teljes mértékben úgy éreztem magamat, mintha a kezembe nyomtak volna egy lezárt ládát, aminek a mélyén valami rég elveszett kincs lapul. Éreztem annak megnyugtató súlyát, és az alakját, és tudtam, micsoda örömmel jár, hogy a tulajdonomban van, ám még mindig nem tudtam, mi is van benne pontosan. Majd’ meghaltam, hogy mindent megtudjak, hogy mit tett és mit mondott és mit gondolt és merre járt, minden egyes napon, amíg távol voltunk egymástól. Természetesen mindig is tudtam, hogy ha túlélte Cullodent, akkor volt valamilyen élete – és figyelembe véve azt, amit Jamie Fraserről tudtam, kétségeim voltak afelől, hogy ez az élet könnyű lett volna. Ám sejteni ezt, és szembenézni azzal, ami valójában történt, két teljesen különböző dolog volt. Olyan sokáig élt megragadva az emlékezetemben, ragyogón, de

változatlanul, mint egy borostyánba fagyott rovar. Aztán jöttek Roger apró történelmi felfedezései, amik által mintha csak kulcslyukon nyerhettem volna bepillantást; különálló képeket láttam, hozzátett írásjeleket, kis változtatásokat; ezek finoman alakítottak az emlékeimen, olyanok voltak, mint a filmek különálló képkockái, melyek mindegyikén a szitakötő szárnyai más és más szögben álltak. Most a homokóránk szemei ismét elkezdtek peregni, a szitakötő pedig ott repdesett előttem, egyik helyről a másikra szállt, így egyelőre alig láttam belőle mást, mint szárnyainak csillogását. Annyi kérdés volt, amit eddig egyikünknek sem volt lehetősége feltenni – mi történt a családjával Lallybrochban, a nővérével, Jennyvel, és a gyerekeivel? Az egyértelmű volt, hogy Ian él és jól van, nem számítva persze a falábát – de vajon a család többi tagja és a birtok bérlői is túlélték a felföld pusztulását? Ha igen, akkor mit keresett Jamie Edinburghban? És ha életben voltak – mégis hogyan fogjuk megmagyarázni nekik hirtelen visszatértemet? Beleharaptam az ajkamba, és eltűnődtem azon, hogy egyáltalán létezik–e erre olyan magyarázat – az igazságot leszámítva –, aminek volna bármi értelme is. Mindez talán attól függ, hogy mit mondott nekik Jamie, mikor eltűntem Culloden után; azokban az időkben nem hiszem, hogy szükséges lett volna kiötleni egy indokot arra, miért is veszett nyomom; az emberek egyszerűen csak azt feltételezhették, hogy meghaltam a felkelés utóhullámában, hogy egy voltam azok közül a névtelen hullák közül, akik éhen veszve hevertek a sziklákon, vagy akiket lemészároltak egy szürke hegyszorosban. Nos, gondolom, majd kitalálunk valamit, amikor arra kerül a sor. Jelen pillanatban inkább arra voltam kíváncsi, mire is terjed ki pontosan és mekkora veszéllyel jár Jamie nem éppen törvényes tevékenysége. Hogy is volt, csempészés és lázítás? Tisztában voltam vele, hogy a csempészlét nagyjából annyira tiszteletre méltó foglalkozás a Skót–felföldön, mint amennyire a marhalopás volt húsz

évvel korábban, és hogy lehetséges viszonylag kis kockázat mellett űzni. A lázítás azonban más lapra tartozott, és egy elítélt, volt jakobita áruló számára igencsak kétséges biztonságérzettel szolgáló foglalkozás volt. Gondolom, ez lehetett az oka annak, hogy más nevet használt – vagy legalább egy ok a sok közül. Bármennyire is zaklatott és izgatott voltam, mikor az előző este megérkeztünk a bordélyba, nem kerülte el a figyelmemet, hogy Madame Jeanne a valódi nevén szólította meg Jamie–t. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy a csempészkedést a saját neve alatt intézte, azonban publikálni – legyen az az irat legális vagy illegális – Alex Malcolmként publikált. Az éjszaka túl gyorsan elröppenő órái alatt ahhoz elég sokat láttam, hallottam és éreztem, hogy szinte egészen biztos legyek abban, hogy az a Jamie Fraser, akit valaha ismertem, még mindig létezik. Azt azonban, hogy időközben hány személyiséget öltött még magára, még ki kellett tapasztalnom. Valaki félénken kopogtatott, megzavarva a gondolataimat. Megérkezett a reggeli, gondoltam, ráadásul pont időben. Már majd’ éhen haltam. – Szabad! – szóltam, miközben felültem az ágyban és felhúztam a hátam mögött a párnákat, hogy neki tudjak dőlni. Az ajtó rettentő lassan kinyílt, majd egy egészen hosszú pillanattal később egy fej jelent meg a nyílásban, majdnem úgy, mint mikor egy csiga dugja elő fejét a házából a jégeső után. A fejen rosszul nyírt, sötétbarna bozont ült, ami olyan sűrű volt, hogy a tincsek rövidre metszett vége szinte polcként állt ki a hatalmas fül felett. Az alatta megbúvó arc hosszúkás és csontos volt; egészen kellemesen csúnyácska, leszámítva a gyönyörű, barna szempárt, ami olyan lágy és olyan hatalmas volt, mint egy őzé, és ami érdeklődéssel vegyes habozással állapodott meg rajtam. A fej és én egy pillanatig csak némán figyeltük egymást. – Ön lenne Mr. Malcolm… asszonya? – kérdezte a fej.

– Úgy hiszem, mondhatjuk így – feleltem óvatosan. Ez egyértelműen nem a reggelimet hozó szobalány volt. Ezen felül nagy valószínűséggel nem is a hely egy másik alkalmazottja, mivel egyértelműen férfi volt, bár nagyon fiatal. Kissé ismerősnek tűnt, bár biztos voltam benne, hogy még sosem találkoztam vele korábban. Kicsit feljebb húztam a mellemet fedő takarót. – És önben kit tisztelhetek? – érdeklődtem. A fej ezen elgondolkodott egy darabig, majd végül ugyanilyen óvatosan válaszolt. – Ian Murray. – Ian Murray? – Hirtelen felpattantam, csak az utolsó pillanatban kapva a takaró után. – Gyere be! – szóltam rá ellentmondást nem tűrő hangon. – Ha valóban az vagy, akinek gondollak, hogy vagy, miért nem ott vagy, ahol lenned kéne, és mit keresel itt? – Az arca egészen rémültnek tűnt, és láttam, ahogy lassan kezd hátrálni. – Megállj! – szóltam rá, és fél lábbal már ki is keltem az ágyból, hogy követni tudjam. A nagy barna szempár elkerekedett a csupasz combom látványára, a fiú pedig rögtön megdermedt. – Azt mondtam, gyere be! Lassan visszahúztam a lábamat a takaró alá, ő pedig éppen olyan lassan követte be a szobába. Magas és nyurga volt, mint egy fiatal gólya, a súlya pedig olyan ötvenöt–hatvan kiló lehetett, ami szegényesen oszlott el hat láb magas alakján. Most, hogy már tudtam, ki ő, szemet szúrt, mennyire hasonlít az apjára. Ám az anyja sápadt bőrszínét örökölte, aminek hála vadul elpirult, mikor hirtelen rádöbbent, hogy egy olyan ágy mellett áll, amiben egy meztelen nő fekszik. – Én… öhm… éppen az én… úgy értem, Mr. Malcolmot keresem – motyogta, tekintetét elszántan a padlóra szegezve közvetlenül a lába előtt. – Ha ezalatt Jamie bácsikádat érted, akkor ő nincs itt – mondtam.

– Nem. Gondolom, tényleg nincs. – Úgy tűnt, nem jut eszébe semmi, amit még hozzátehetne ehhez, azonban továbbra is a padlót bámulta, egyik lábfejét kényelmetlen szögben kicsavarva, mintha maga alá akarta volna húzni, mint valami gázlómadár, amire annyira hasonlított. – Nem tudja, hogy merre… – kezdte, felemelve a tekintetét, azonban ahogy megpillantott engem, rögtön ismét le is sütötte, ismét elpirult és elhallgatott. – Éppen téged keres – mondtam. – Az apáddal egyetemben – tettem hozzá. – Még egy fél órája sincs, hogy elmentek innen. Erre felkapta csontos nyakán ülő fejét, és kigúvadt szemmel nézett rám. – Az apám? – zihálta. – Az apám itt volt? Ön ismeri? – Nos, igen – feleltem gondolkodás nélkül. – Már jó hosszú ideje ismerem Iant. Lehet, hogy Jamie unokaöccse volt, de nem rendelkezett Jamie azon képességével, ami megakadályozta, hogy az érzelmeit le lehessen olvasni az arcáról. Minden, ami csak átsuhant az agyán, megjelent az arcán, és könnyűszerrel képes voltam követni a gondolatait az arckifejezése segítségével. Először ott volt a nyers sokk, amit amiatt érzett, hogy az apja itt volt Edinburghban, aztán jött a lenyűgözött rémület, amit az a felfedezés váltott ki, hogy az apja régóta kapcsolatot ápol egy nővel, aki látszólag a legősibb mesterséget űzi, majd pedig a dühös megértés kezdete, ahogy a fiatalember rögtön megkezdte átértékelni azt, hogy mit is gondolt az apja jelleméről. – Öhm… – mondtam kissé rémülten. – Nem arról van szó, amire gondolsz. Úgy értem, az apád és én… Vagyis valójában a nagybátyád és én, úgy értem… – Próbáltam rájönni, hogyan is magyarázhatnám el neki a helyzetet anélkül, hogy még tovább bonyolítanám a dolgokat, mikor az ifjú Ian hirtelen sarkon fordult, és elindult az ajtó felé.

– Várj egy pillanatot! – mondtam. A fiú megtorpant, de nem fordult vissza felém. Alaposan lecsutakolt fülei úgy álltak ki, mint apró szárnyak, a reggeli fény pedig átvilágított törékeny rózsaszínségükön. – Hány éves vagy? – kérdeztem. Megfordult, hogy rám tudjon nézni, arcán valamiféle fájdalmas méltósággal. – Három hét múlva leszek tizenöt – felelte. Arca ismét kezdett elpirulni. – Ne aggódjon, elég idős vagyok ahhoz, hogy tudjam… Mármint azt, hogy miféle hely is ez. – Megpróbálkozott egy udvarias fejhajtással, vagyis fejét megrántva biccentett nekem. – Nem akarom megbántani, asszonyom. Ha Jamie bácsikám… Úgy értem, én… – Rémülten próbált rátalálni a megfelelő szavakra, ám ez nem sikerült, így csak annyi bukott ki belőle, hogy: – Nagyon örvendek a találkozásnak, asszonyság! – Azzal megfordult és kisietett az ajtón, ami olyan erővel csapódott be utána, hogy még a keret is beleremegett. Visszazuhantam a párnákra, és őrlődtem, hogy most egy jót nevessek az eseten, vagy inkább ijedjek meg. Azon mondjuk elgondolkodtam, hogy mégis vajon mit fog mondani az idősebb Ian a fiának, amikor találkoznak, és vice versa. És ha már amúgy is elmélkedtem, gondolatban arra is kitértem, hogy ugyan mi vezérelhette ide az ifjabb Iant, Jamie után. Az egyértelmű, hogy tisztában volt vele, hol találhat rá nagy eséllyel a nagybátyjára; ugyanakkor viszont félénkségéből ítélve előtte még sosem merészkedett bordélyházba. Lehet, hogy Geordie–ból szedte ki mindezt a nyomdában? Ez elég valószínűtlennek tűnt. És mégis, ha nem így történt, akkor az azt jelentette, hogy valami más forrásból értesült nagybátyja ehhez a helyhez való kapcsolatáról. És nagy eséllyel ez a forrás maga Jamie volt. Viszont ha tényleg így történt, érveltem, akkor Jamie nagy

eséllyel már tudta, hogy az unokaöccse Edinburghban van, akkor viszont miért tett úgy, mintha nem találkozott volna a fiúval? Ian volt Jamie legrégibb barátja; együtt nőttek fel. Akármiben is mesterkedett Jamie, ha az megérte megvezetni a sógorát, akkor nagyon komolynak kellett lennie. Ennél tovább nem jutottam a gondolataimban, ugyanis ekkor ismét kopogtattak. – Szabad! – mondtam, és kisimítottam a takarót, már előre várva a reggelizőtálcát, amit majd mindjárt az ölembe helyeznek. Mikor az ajtó az előbb kinyílt, a tekintetemet olyan öt láb magasra emeltem, mivel arra számítottam, ott fog megjelenni a szobalány feje. Ám a legutóbb úgy egylábnyit még emelnem kellett a tekintetemen, hogy alkalmazkodjak az ifjú Ian megjelenéséhez. Ezúttal viszont éppen hogy lejjebb kellett fordítanom. – Mégis mi a kénköves poklot keres maga itt? – tudakoltam dühösen, ahogy az apró Mr. Willoughby négykézláb mászva bejött a szobába. Felültem és gyorsan magam alá húztam a lábamat, nemcsak a paplant, de az ágytakarót is a vállam köré húzva. Válaszként a kínai alig egylábnyira megközelítette az ágyat, majd fejét hangos koppanással a padlóra ejtette. Ezután ismét felemelte, és hatalmas megfontoltsággal megismételte a mozdulatot, borzalmas hangot adva ki, mintha csak belevágtak volna egy fejszét egy dinnyébe. – Hagyja abba! – kiáltottam, ahogy felkészült, hogy harmadszorra is a padlóba verje a fejét. – Ezer bocsánatok – magyarázta, ahogy ráült a sarkára és pislogva felnézett rám. Elég rosszul nézett ki, és a sötétvörös folt, ahol a homloka találkozott a padlóval, egy cseppet sem segített a megjelenésén. Reméltem, hogy nem arra gondol, hogy most ezerszer bele fogja verni a fejét a padlóba, de nem voltam benne biztos. Láthatóan borzalmas másnaposságban szenvedett; már az, hogy akárcsak egyszer is megpróbálkozott ezzel, lenyűgöző volt.

– Nem történt semmi – mondtam, óvatosan visszahúzódva a falhoz. – Nincs miért bocsánatot kérnie. – Igen, bocsánat – kötötte az ebet a karóhoz. – Csej–mi mondja feleség. Hölgy nagytiszteletű első feleség, nem büdös szajha. – Hát, nagyon köszönöm – mondtam. – Csej–mi? Úgy érti, Jamie? Jamie Fraser? A kis ember bólintott, ami biztos nem tett jót a fejének. Mindkét kézzel megszorította a koponyáját, és becsukta a szemét, aminek rögtön nyoma is veszett arca ráncai közt. – Csej–mi – erősítette meg, a szeme még mindig csukva. – Csej– mi mondta bocsánat kell nagytiszteletű első feleség. Ji Tien Cso alázatos szolga. – Mélyen meghajolt, még mindig a fejét szorongatva. – Ji Tien Cso – tette hozzá, szemét kinyitva és megpaskolva a mellkasát, hogy jelezze, az az ő neve, arra az esetre, ha esetleg összekeverném egy másik alázatos szolgával a közelben. – Hát rendben – mondtam. – Öhm… örvendek a találkozásnak! Ezen láthatóan felbátorodva kecsesen arcra borult, elterülve előttem. – Ji Tien Cso hölgy szolgája – mondta. – Első feleség sétálni át alázatos szolga, ha szeret. – Ha – szóltam szárazon. – Hallottam magáról. Hogy sétáljak magán, mi? Hát nem hiszem! Mint egy kis vágat, felcsillant fekete szeme, majd elkezdett kuncogni, méghozzá olyan felszabadultan, hogy én sem tudtam megállni, hogy ne nevessek vele. Ismét felült, és lesimította fekete hajának a piszoktól megkeményedett tincseit, amik úgy álltak ki a koponyájából, mint a sündisznó tüskéi. – Megmosni első feleség lába? – ajánlotta fel szélesen vigyorogva. – Hát azt biztosan nem – feleltem. – Ha tényleg valami hasznosat akar csinálni, akkor menjen, és szóljon valakinek, hogy hozzon nekem reggelit. Ne, várjon egy pillanatot! – mondtam, meggondolva

magamat. – Először mondja el, hol találkozott Jamie–vel. Ha nem bánja – tettem hozzá, hogy illedelmes legyek. Ráült a sarkára, bár feje kicsit megingott. – Kikötő – mondta. – Két év régen. Jönni Kína, hosszú út, nincs étel. Elbújni hordó – magyarázta, kört formálva a karjával, hogy így is mutassa, miképpen utazott. – Potyautas volt? – Kereskedőhajó – bólintott. – Kikötni itt, lopni étel. Egy este lopni brandy, lenni seggrészeg. Nagyon fázni, aludni; halál jön, de Csej–mi megtalál. – Hüvelykujjával ismét megbökte a mellkasát. – Csej–mi alázatos szolgája. Alázatos szolgája első feleség. – Mélyen meghajolt előttem, aminek nyomán ijesztően megingott, ám végül sikerült bármiféle baleset nélkül felegyenesednie. – Úgy tűnik, a brandy lesz a veszte – jegyeztem meg. – Sajnálom, hogy nincs nálam semmi, amit adhatnék a fejére; jelen pillanatban nincs nálam semmi orvosság. – Oh, nem aggódni! – nyugtatott meg. – Van egészséggolyók. – Az nagyon jó lehet magának – mondtam, miközben próbáltam rájönni, hogy vajon éppen arra készül, hogy ismét megcélozza a lábamat, Vagy egyszerűen csak még mindig túl részeg ahhoz, megkülönböztesse egymástól a testrészeket. Vagy lehet, hogy a kínai orvoslásban volt valami kapcsolat a fej és a heregolyók egészsége közt? A biztonság kedvéért azért körbenéztem, hogy van–e valami a közelben, amit fegyverként használhatok, arra az esetre, ha hajlandóságot mutatna arra, hogy bemászik a takaró alá. Ehelyett azonban belenyúlt buggyos, kék selyemingének ujjába, és egy bűvész színpadiasságával kihúzott onnan egy kis fehér selyemerszényt. Ezt fejjel lefelé fordította, mire két golyó zuhant a tenyerébe. Nagyobbak voltak, mint az üveggolyók, de kisebbek, mint a baseball–labdák; sőt, tulajdonképpen nagyjából akkorák voltak, mint egy átlagos méretű heregolyó. Azonban annál jóval keményebbek, mivel úgy tűnt, valamiféle csiszolt kőből készültek, és

zöldes színben játszottak. – Egészséggolyók – magyarázta Mr. Willoughby, megpörgetve őket a markában. A golyók kellemes, kattogó hangot adtak. – Csíkos jáde, Kantonból – mondta. – Legjobb fajta egészséggolyó. – Tényleg? – kérdeztem érdeklődve. – És ezek gyógyhatásúak? Vagyis hogy jók magának, azt mondja? Lelkesen bólogatni kezdett, majd halkan felnyögve hirtelen abbahagyta. Rövid szünetet követően kinyitotta a kezét, és elkezdte oda–vissza görgetni a golyókat, ujjainak ügyes, körkörös mozdulataival tartva őket mozgásban. – Minden test egy rész; kéz minden rész – mondta. Ujjával nyitott tenyere felé bökött, itt–ott finoman megérintve a kezét a simára csiszolt, zöld golyók közt. – Itt fej, itt gyomor, itt máj – mondta. – Golyók segít minden. – Nos, gondolom éppen annyira könnyen szállíthatók, mint az Alka–Seltzer – mondtam. Valószínűleg annak hatására, hogy megemlítette a gyomrot, az enyém ebben a pillanatban hangosan megkordult. – Első feleség akar étel – állapította meg eszesen Mr. Willoughby. – Hogy maga milyen szemfüles – mondtam. – Igen, tényleg éhes vagyok. Gondolja, esetleg tudna szólni valakinek? Erre rögtön visszadugta az egészséggolyóit az erszényükbe, majd talpra ugrott és mélyen meghajolt előttem. – Alázatos szolga most menni el – mondta, és el is indult, kifelé menet jó nagy erővel nekicsapódva az ajtófélfának.

L Ez már kezd nevetségessé válni, gondoltam. Igencsak tekintélyes kétely élt bennem azt illetően, hogy Mr. Willoughby látogatása vajon hozzásegít–e a reggelimhez; már az is kész szerencse lesz, ha leér a

lépcső aljára anélkül, hogy fejre esne, már ha véleményt mondhattam az állapotáról. Ahelyett, hogy továbbra is ott üldögéltem volna meztelenül, véletlenszerű látogatókat fogadva a külvilágból, úgy döntöttem, itt az ideje a tettek mezejére lépni. Felálltam és gondosan magam köré tekertem a takarót, majd tettem is pár lépést, ki a folyosóra. A felső szint teljesen kihaltnak tűnt. Azt a szobát leszámítva, ahonnan éppen az imént jöttem ki, mindössze két másik ajtó volt az emeleten. Ahogy feltekintettem, láttam az egyszerű gerendákat a fejem felett. Tehát akkor a padláson voltunk; a többi szobát minden valószínűség szerint a szolgálók lakták, akik jelen pillanatban nyilván odalenn serénykedtek. Halk neszeket hallottam a lépcsők felől. És valami mást is felém sodort a szellő – a sülő kolbász illatát. Hangos korgás jelezte, hogy ez a gyomrom figyelmét sem kerülte el, hovatovább azt is, hogy a belsőm véleménye szerint mindössze egyetlen mogyoróvajas szendvics és egy tányér leves elfogyasztása huszonnégy óra leforgása alatt teljes mértékben elfogadhatatlan mennyiségű tápanyagot biztosít. Közvetlenül a mellem fölött betűrtem a takaró csücskét, mintha csak valami maláj szoknyát viseltem volna, majd felemeltem a magam mögött húzott uszályt, és követtem az étel illatát le a lépcsőn. Az illat – és a csilingelés, a csattogás és a locsogás, ahogy számos ember evett – egy zárt ajtó mögül érkezett az első emeleten. Kinyitottam az ajtót, és egy hosszú helyiség végében találtam magamat, ami úgy volt berendezve, mint egy kolostor ebédlője. Az asztal körül huszonegynéhány nő ült, akik közül néhányan már felöltöztek, ám a legtöbben könnyű, sokat látni engedő háziruhát viseltek, amik mellett az én takaróm egészen illedelmes viseletnek tűnt. Egy nő, aki az asztal végében ült, megpillantott, ahogy ott álldogáltam az ajtóban, és intett nekem, bajtársiasan félrecsúszva a hosszú padon, hogy én is odaférjek.

– Te vagy az új lány? – kérdezte, és érdeklődve pillantott végig rajtam. – Egy kicsit idősebb vagy azoknál, akiket a madame általában bevesz. Szereti, ha nem idősebbek huszonötnél. De attól még nem vagy rossz bőr – nyugtatott meg sietve. – Biztos jól fog menni itt a sorod. – Jó a bőre és csinos az arca – jegyezte meg a velünk szemben ülő, sötét hajú hölgy, olyan hűvösen és szenvtelenül, mint ahogy valaki egy font lóhúst vizslat. – És a cickója sem rossz, már amennyit látok belőle. – Kissé megemelte az állát, és az asztalon keresztülpillantva jól megnézte magának azt, ami látszott a dekoltázsomból. – A madame nem szereti, ha levesszük a takarókat az ágyakról – mondta első ismerősöm rosszallóan. – Vedd csak fel az alsóruhádat, ha még nincs semmi más csinos holmid, amiben mutogathatnád magadat. – Igen, bánj óvatosan a takaróval – tanácsolta a sötét hajú lány, aki még mindig engem vizsgálgatott. – A madame majd visszatartja a béredet, és még az ágyneműt is összepiszkolod. – Mi a neved, kedvesem? – Egy alacsony, kövérkés, barátságosan kerek arcú lány hajolt ki a sötét hajú nő könyöke mellett, hogy rám tudjon mosolyogni. – Itt csivitelünk neked mindannyian, és még csak nem is üdvözöltünk rendesen. Én Dorcas vagyok, ő itt Peggy – bökött hüvelykujjával a sötét hajú lányra, majd az asztal felett a mellettem ülő szőke nőre mutatott –, az meg ott Mollie. – A nevem Claire – mondtam mosolyogva, ahogy szégyenlősen magasabbra húztam a takarót. Nem tudtam, hogyan értessem meg velük, hogy félreértik a helyzetet, és nem Madame Jeanne legújabb alkalmazottja vagyok; bár jelen pillanatban ez kevésbé tűnt fontosnak, mint az, hogy reggelihez jussak. Megsejtve, hogy mire is van szükségem, a barátságos Dorcas a mögötte álló pohárszékhez nyúlt, átnyújtott nekem egy fatányért,

majd elém tolt egy tálat, teli kolbásszal. Az étel jól volt elkészítve, és bármilyen körülmények közt ízletesnek számított volna; éhségemben pedig egyenesen ambróziára emlékeztetett. Fényévekkel jobb volt, mint a kórházi büfében kapható reggeli, jegyeztem meg magamban, miközben szedtem még egy kanál sült krumplit. – Jó durva volt az első vendéged, mi? – A mellettem ülő Mollie a mellem felé biccentett. Lepillantva rémülten vettem észre a méretes vörös foltot, ami kikandikált a takaró széle alól. A nyakamat nem láthattam, de az, ahogy Mollie érdeklődő tekintete felfelé araszolt rajtam, és a bizsergés, amit ott éreztem, elég bizonyíték volt arra vonatkozóan, hogy ott még több helyen ki volt szívva a bőröm. – Az orrod is meg van dagadva egy kicsit – mondta Peggy, kritikusan összehúzva a szemöldökét. Átnyúlt az asztal fölött, hogy megérintse, nem is törődve azzal, hogy a mozdulat nyomán lenge pongyolája szétnyílt a derekán. – Megütött a mocsok, mi? Ha túlságosan bedurvulnak, akkor arról szólnod kéne, ugye tudod; a madame nem engedi, hogy a kuncsaftok rosszul bánjanak velünk. Sikíts egy jó nagyot, és Bruno egy szempillantás múlva már ott is lesz. – Bruno? – kérdeztem egy kicsit bágyadtan. – A portás – magyarázta Dorcas, miközben buzgón tojást lapátolt a szájába. – Akkora, mint egy medve – azért is hívják Brunonak. Mi is a valódi neve? – kérdezte az asztal körül ülőktől. – Horace? – Theobald – javította ki őt Mollie. Megfordult, hogy odaszóljon a felszolgáló cselédlánynak a szoba túlsó végében. – Janie, hoznál még egy kis sört? Az új lány még semmit sem ivott! – Igen, Peggynek igaza van – mondta, visszafordulva felém. Egyáltalán nem volt csinos, viszont szép formájú ajka és barátságos arca volt. – Ha egy olyan férfit fogsz ki, aki szeret egy kicsit durvábban játszani, az egy dolog. Ne uszítsd rá Brunót egy jó kuncsaftra, mert annak nagy ára lesz, amit aztán meg te fogsz

megfizetni. De ha úgy hiszed, hogy tényleg bántani fog, akkor csak ordíts egy jó nagyot. Bruno sosem megy messzire az éjjel. Oh, itt is van a sör! – tette hozzá, s azzal elvett egy méretes ónkupát a szolgálólánytól, amit aztán letett elém. – Nem lett semmi baja – mondta Dorcas, miután végzett látható testrészeim felülvizsgálatával. – De azért kicsit sajog a lábad köze, mi? – kérdezte pimaszul, és rám kacsintott. – Ó, nézzetek oda, hát nem elpirult?–mondta Mollie, és vidáman kuncogott. – Ó, te aztán tényleg újonc vagy, nemde? Nagyot kortyoltam a sörből. Az ital sötét volt, ízletes és remekül esett, nemcsak az íze miatt, hanem azért is, mert a kupa széles karimája eltakarta az arcomat. – Ne is törődj vele! – Mollie kedveskedve megpaskolta a karomat. – Reggeli után majd megmutatom, merre vannak a kádak. Aztán meg kiáztathatod a lábad közét a meleg vízben, és estére már olyan leszel, mint új korodban. – Azt se felejtsd el megmutatni neki, hol vannak az üvegek – szólt közbe Dorcas. – Azok, amikben az illatos gyógynövényeket tartjuk – magyarázta nekem. – Tegyél belőlük a vízbe, mielőtt beleülnél! A madame szereti, ha jó az illatunk. – ’A a férhfi egy ’allal akarna ’álni, akkorh lemenne a kikötőbe, az sokkal olcsóbb – trillázta Peggy, láthatóan Madame Jeanne akcentusát próbálva imitálni. Az asztal körül mindenki kuncogásban tört ki, amit azonban rögtön elfojtott a madame hirtelen megjelenése, aki a szoba túlsó végében lévő ajtón keresztül lépett a helyiségbe. Madame Jeanne aggodalmában összehúzta a szemöldökét, és úgy tűnt, túlságosan lefoglalja a problémája ahhoz, hogy észrevegye az elfojtott nevetést. – Tsk!– mormolta Mollie, ahogy megpillantotta a tulajt. – Korai vendég. Gyűlölöm, mikor a reggeli kellős közepén állítanak be – morogta. – Nem tud tőle rendesen emészteni az ember. – Ne aggódj, Mollie! Claire–en a sor, hogy fogadja – mondta

Peggy, félredobva az útból sötét hajfonatát. – Mindig a legújabb lány viszi azt, akit senki sem akar – közölte velem. – Dugd bele az ujjadat a fenekébe – tanácsolta nekem Dorcas. – Azzal hamarabb végeznek, mint bármi mással. Majd félreteszek neked egy zablepényt későbbre, ha szeretnéd. – Öhm… köszönöm – mondtam. Pont ebben a pillanatban Madame Jeanne szeme felvillant, ahogy meglátott, miközben szája rémületében tágra nyílt. – Ön meg mégis mit keres itt? – sziszegte, ahogy odasietett hozzám és megragadta a karomat. – Eszem – jelentettem ki egyszerűen, miután semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy rángassanak. Kihúztam a karomat a szorításából, majd felvettem a söröskorsómat. – Merde!– fakadt ki belőle. – Senki sem vitt magának ételt reggel? – Nem – feleltem. – És még ruhát sem – mutattam a takaróra, amit igencsak az a veszély fenyegetett, hogy mindjárt leesik. – Nez de Cleopatre! – mondta vadul. Felállt és lángokat szóró tekintettel körbenézett a helyiségben. – Ezért megnyúzom azt a mocskos, semmirekellő szobalányt! Ezer bocsánat, madame! – Nem történt semmi baj – feleltem kegyesen, látva a reggelizőtársaim arcára kiülő döbbenetét. – Itt remek kiszolgálást kaptam. Örvendtem a találkozásnak, hölgyeim! – mondtam, ahogy felálltam, és a tőlem telhető legkecsesebben meghajoltam feléjük, még mindig a takarót markolászva. – Most pedig, madame… Mi a helyzet a ruhámmal?

L Madame Jeanne zaklatott bocsánatkérése közepette, miközben újra és újra reményét fejezte ki, hogy nem látom majd szükségét annak, hogy közöljem Mr. Fraserrel, hogy kellemetlen közösködésre

kényszerültem a létesítmény dolgozóival, botladozva felsétáltam még két emeletet a lépcsőn. Egy apró szobába jutottam, ami tele volt a varrás különböző fázisaiban lévő, félkész ruhadarabokkal, a terem sarkaiban pedig egymásra halmozott végekben álltak a ruhaanyagok. – Egy pillanat türelmét kérem – mondta Madame Jeanne egy mély meghajlás kíséretében, majd magamra hagyott a próbababa társaságában, aminek kitömött melléből számos gombostű állt ki. Úgy tűnt, itt készültek el az alkalmazottak ruhái. A takarót magam után húzva körbesétáltam a szobában, és megvizsgáltam a készülő vékony selyempongyolákat, néhány mélyen dekoltált, részletgazdag ruhát, valamint az egyszerű alsóruha és kombiné számos kreatív változatát. Levettem egy alsóruhát az akasztójáról és belebújtam. Jó minőségű pamutból készült, mély, összehúzott nyakkivágása volt, és apró kezeket hímeztek rá, amik hívogatón tekeregtek a mellrész alatt és le végig a ruha oldalán, hogy aztán hetyke simogatássá szélesedjenek ki a csípőmön. Az alját még nem szegték be, de ettől függetlenül készen volt, és sokkal szabadabban tudtam benne mozogni, mint a takaróba bugyolálva. Hangokat hallottam a szomszéd szobából, ahol úgy tűnt, Madame Jeanne éppen Brunónak szónokolt – vagy legalábbis gondoltam, hogy Bruno áll a férfias morgás mögött. – Nem érdekel, hogy mit csinált annak a nyomorult lánynak a húga! – mondta a madame. – Hát nem érti, hogy Monsieur Fraser felesége ott maradt meztelenül és kiéhezve… – Biztos benne, hogy a felesége? – kérdezte a mély férfihang. – Úgy hallottam… – Ahogy én is. De ha azt mondja, hogy ez a nő felesége, akkor nekem nem áll szándékomban vitatkozni vele, n’est–ce pas?– A madame türelmetlennek tűnt. – De visszatérve erre az átkozott Madeleine–re… – Nem ő tehet róla, madame – szólt közbe Bruno. – Nem hallotta a reggeli híreket? A Démonról?

Hallottam, ahogy a madame lélegzete elakad. – Ne! Újabb áldozat? – Igen, madame – Bruno hangja komoran csengett. – Alig pár háznyira innen – a Zöld Bagoly fogadó felett. A lány Madeleine húga volt; a pap közvetlenül reggeli előtt hozta a híreket. Úgyhogy biztos megérti… – Igen, értem. – Úgy hangzott, mintha a madame alig kapna levegőt. – Igen, természetesen. Természetesen. Ugyan… Ugyanúgy történt? – hangja undorodva megremegett. – Igen, madame. Egy fejszével, vagy valamiféle nagy késsel. – Lehalkította a hangját, mint az emberek általában, amikor valami borzalmas dologról beszéltek. – A pap elmondta, hogy teljesen levágták a lány fejét. A teste ott feküdt a szobája ajtaja mellett, a feje meg… – Még tovább halkította a hangját, már majdnem suttogott. – A feje meg ott pihent a kandallópárkányon, és onnan nézte a szobát. A fogadós elájult, mikor megtalálta. A szomszéd szobából érkező hangos puffanás arról tanúskodott, hogy Madame Jeanne is így járt. A karom libabőrös lett, és én is úgy éreztem, mintha a térdem mindjárt összecsuklana alattam. Kezdtem egyetérteni Jamie azon félelmével, hogy meggondolatlanság volt engem egy bordélyba hozni. Azonban végre volt rajtam valami, ha nem is voltam egészen felöltözve, és így átsétáltam a szomszéd szobába, ahol Madame Jeanne egy kis szalon szófáján félig ülve, félig feküdve pihent, miközben egy termetes, rosszkedvű férfi ült a lábánál egy puffon. Megpillantva engem, a madame rögtön felnézett. – Madame Fraser! Ó, annyira sajnálom! Nem akartam megvárakoztatni, de sajnos… – kicsit habozott, a megfelelő, illedelmes megfogalmazást keresve – nyugtalanító híreket kaptam. – Ezzel egyetértek – mondtam. – Milyen Démonról van itt szó? – Hát hallotta? – Már eddig is sápadt volt; most a bőre még pár árnyalatot fehéredett, miközben a kezét szorongatta. – Mégis mit fog

most szólni? Rettentő dühös lesz! – nyögött fel. – Ki? – kérdeztem. – Jamie vagy a Démon? – A férje – felelte. Elkalandozva körbenézett a szalonban. – Mikor megtudja, hogy a feleségét ilyen szégyenletes módon elhanyagolták, fille de joie–nak nézték, és kitették… kitették… – Nem hiszem, hogy nagyon dühös lesz majd miatta – mondtam. – Én viszont szeretnék még hallani a Démonról. – Tényleg? – Bruno sűrű szemöldöke a homloka közepére szaladt. Nagydarab férfi volt, széles, lejtős vállal és hosszú karokkal, amitől kissé gorillára emlékeztetett; a hasonlóságot csak növelte mélyen ülő szemöldöke és csapott álla. Tökéletesnek tűnt egy bordélyház kidobójának szerepére. – Nos – habozott, és Madame Jeanne–ra pillantott, útmutatást várva, ám a tulajnak épp ekkor megakadt a tekintete a kis zománcozott órán, ami a kandallópárkányon állt, mire egy rémült sikkantás kíséretében talpra ugrott. – Crottin!– kiáltott fel. – Mennem kell! – Majd mindössze csak futva intett egyet felém, és kisietett a szobából, otthagyva Brunót és engem, akik meglepetten néztünk utána. – Ó! – mondta Bruno, amikor összeszedte magát. – Igaz is, tízre jött. – A zománcos óra szerint jelen pillanatban negyed tizenegy volt. Akármi vagy akárki is jött tízre, reméltem, hogy tud várni. – Démon – vetettem fel. Mint a legtöbb ember, Bruno is ezer örömmel beszámolt minden egyes undorító részletről, amint túljutottunk a társadalmi normák kívánta kezdeti finomkodáson. Az edinburghi Démon – már amennyit sikerült eddig leszűrnöm a beszélgetésből – egy gyilkos volt. Amolyan Hasfelmetsző Jack– előfutár, aki könnyű erkölcsű nőkre specializálódott, akiket valamiféle nehéz pengéjű fegyverrel ölt meg. Bizonyos esetekben a testeket feldarabolták vagy másképpen „piszkálták meg”, ahogy

Bruno mondta suttogva. A gyilkosságok – eddig összesen nyolc – szépen elosztva, az elmúlt két év alatt történtek. A nőket egy kivételével mind a saját szobájukban ölték meg; a legtöbben egyedül éltek, és kettőt közülük bordélyházban ért a végzete. Gondolom, ez zaklathatta fel úgy a madame–ot. – Mi volt az az egy kivétel? – kérdeztem. Bruno keresztet vetett. – Egy apáca – suttogta, és látszott rajta, hogy még mindig ledöbbenti, hogy ezt kell mondania. – Egy francia kegyelmes nővér. A nővért, aki London felé tartva egy csapat másik apácával érkezett Edinburghba, a kikötőből rabolták el, anélkül, hogy bármelyik útitársa is észrevette volna hiányát a felfordulásban. Mire megtalálták az egyik edinburghi sikátorban naplemente után, már késő volt. – Megerőszakolták? – kérdeztem szenvtelen érdeklődéssel. Bruno kifejezetten gyanakodva méregetett engem. – Nincs róla tudomásom – mondta távolságtartón. Nehézkesen talpra állt, majomszerű válla előrebukott a kimerültségtől. Gondolom, egész éjszaka szolgálatban volt; mostanra már biztos eljöhetett számára a takarodó ideje. – Ha most megbocsát, madame – mondta rideg udvariassággal, s azzal elhagyta a szobát. Kissé kábultan visszaültem a kis bársonyszófára. Valahogy eddig nem döbbentem rá, mennyi minden történik a bordélyházakban napközben. Hirtelen hangos dörömbölés hallatszott az ajtó felől. Nem is kopogtatásnak hangzott, hanem inkább mintha valaki valóban egy fémfejű kalapácsot használt volna, hogy bebocsátást követeljen. Talpra álltam, hogy feleljek, ám ekkor mindenféle további figyelmeztetés nélkül kicsapódott az ajtó, és egy kecses, tekintélyt parancsoló alak masírozott be a szobába. Franciául beszélt, de olyan erős akcentussal és olyan dühös hangnemben, hogy egyszerűen

képtelen voltam követni, mit is mond. – Madame Jeanne–t keresi? – Sikerült közbeszólnom, megragadva egy röpke szünetet, mikor mély levegőt vett, hogy utána tovább köpködhesse a sértéseket. A látogató egy harminc év körüli, vékony testalkatú és lenyűgözően jóképű fiatalember volt, dús, fekete hajjal és szemöldökkel. Ezek alól bámult rám dühösen, ám amint sikerült jól megnéznie magának, lenyűgöző változás ment végbe az arcán. A szemöldöke felszaladt, fekete szeme hatalmasra tágult, az arca elfehéredett. – Asszonyom! – kiáltott fel, majd térdre vetette magát, átölelte a combomat, arcát pedig az ágyékom magasságában a pamutruhába fúrta. – Engedjen el! – emeltem fel a hangomat, és meglöktem a vállát, hogy lehámozzam magamról. – Nem dolgozom itt! Engedjen el, ha mondom! – Milady! – ismételgette teljesen megrészegülve az örömtől. – Milady! Hát visszatért! Ez egy csoda! Isten visszaadta önt! Üdvözült mosollyal nézett fel rám, miközben könnyek csorogtak le az arcán. Nagy, fehér, tökéletes fogazata volt. Az emlékezetem hirtelen elmosta és átszabta a képet, előhívva egy utcagyerek arcának körvonalait a férfi merész metszésű ábrázata alól. – Fergus! – szakadt ki belőlem. – Fergus, tényleg te vagy az? Állj már fel, az isten szerelmére! Hadd lássalak! Felállt, de egy pillanatra sem állt meg, hogy végighordozhassam rajta a tekintetemet. Bordaropogtató ölelésbe zárt, én pedig viszontszorítottam, a hátát paskolgatva izgatottságomban, hogy ismét láthatom. Úgy tízéves lehetett, mikor utoljára láttam, közvetlenül Culloden előtt. Most már férfi volt, borostája pedig az arcomat csiklandozta. – Azt hittem, szellemet látok! – mondta. – Tehát akkor tényleg ön az?

– Igen, én – biztosítottam. – A milorddal találkozott már? – kérdezte izgatottan. – Tudja egyáltalán, hogy asszonyom itt van? – Igen. – Ó! – Pislantott egyet és hátrált egy fél lépést, mintha hirtelen rádöbbent volna valamire. – De… De mi van a… – Láthatóan összezavarodva félbehagyta a mondatot. – Mi van mivel? – Hát itt vagy! Az isten szerelmére, mi a francot csinálsz idefenn, Fergus? – jelent meg Jamie magas alakja hirtelen az ajtóban. Szeme kikerekedett, ahogy megpillantott a hímzett alsóruhában. – Hol vannak a ruháid? – kérdezte. – Á, hagyjuk – mondta aztán végül, és türelmetlenül legyintett, ahogy válaszra nyitottam a számat. – Most nincs rá időm. Gyere, Fergus, tizennyolc anker brandy áll a sikátorban, a fináncok meg a sarkamban! És azzal dübörgő, csizmás lépteikkel máris leviharzottak a fa lépcsősoron, és ismét egyedül hagytak engem.

L Nem voltam benne biztos, hogy vajon jó ötlet–e csatlakoznom a földszinten folyó partihoz, vagy sem, ám végül a kíváncsiságom legyőzte a tapintatosságot. Miután tettem egy gyors kitérőt a varrószobába, hogy találjak valamit, ami kicsit jobban takar, egy nagy stólát terítettem a vállamra, aminek felét mályvarózsákkal hímezték ki, és lementem a lépcsőn. Az előző este mindössze halvány benyomást sikerült szereznem az épület alaprajzát illetően, de az ablakokon átszűrődő utcazaj egyértelművé tette, hogy a ház melyik oldala néz a High Streetre. Gondoltam, hogy a sikátor, amire Jamie utalt, kaphatott helyet az átellenes oldalon, de nem voltam benne biztos. Az edinburghi

házakhoz gyakran furcsa kis szárnyakat és tekergő falakat terveztek, hogy minden hüvelyknyi helyet ki tudjanak használni. Megálltam a földszinthez közeli, tágas lépcsőfordulóban, és a fülemet hegyeztem a guruló hordók hangját kutatva, hogy az mutassa meg, merre kell mennem. Ahogy ott álltam, hirtelen huzatot éreztem a meztelen lábamon, és megfordulva egy férfit pillantottam meg a konyha nyitott ajtajában. Ő is éppen annyira meglepődött, mint én, aztán pislogott egyet, elmosolyodott, és előrelépett, hogy megragadja a könyökömet. – És neked is jó reggelt, kedvesem. Nem számítottam rá, hogy közületek, hölgyek közül bárki is ébren lesz ilyen kora reggel. – Nos, tudja, mit mondanak arról, aki korán fekszik és korán kel – mondtam, és próbáltam kirántani a kezemet a szorításából. Felnevetett, ezzel közszemlére téve keskeny állkapcsában ülő, rettentő sárga fogait. – Nem, mit mondanak róla? – Nos, most, hogy belegondolok, ezt igazából Amerikában szokták mondani – válaszoltam, amikor hirtelen rádöbbentem, hogy ha Benjamin Franklin éppen most publikálta műveit, valószínűleg nem volt széles olvasóköre Edinburghban. – Megvan ám a magadhoz való eszed, kicsikém – mondta apró mosollyal az arcán. – Csalinak küldött le, mi? – Nem. Kicsoda? – kérdeztem. – Hát a madám – felelte körbepillantva. – Ő hol van? – Fogalmam sincs – mondtam. – Engedjen el! Ehelyett azonban csak még jobban szorított, ujjai fájdalmasan belevájódtak a felkarom izmaiba. Közelebb hajolt, hogy a fülembe tudjon suttogni, mire megcsapott az állott dohány bűze. – Jutalmat adnak érte, tudod – mormolta bizalmasan. – Százalékot adnak a lefoglalt csempészáru értékéből. Senkinek sem kell tudomást szereznie róla, csak nekem meg neked. – Egyik ujjával finoman megbökte a mellem alsó ívét, mire a mellbimbóm felágaskodott a

vékony pamut alatt. Rezzenéstelen tekintettel néztem rá. „A fináncok meg a sarkamban”, mondta Jamie. Ez az ember biztosan egy volt közülük; a korona tisztje, akit azzal bíztak meg, hogy megakadályozza a csempészést és letartóztassa a csempészeket. Mit is mondott Jamie? „A pellengér. Fülszögezés. Megkorbácsolás. Börtön. Deportálás.” Mindezt egy könnyed legyintés kíséretében, mintha ezek a büntetések egy gyorshajtásért kapott bírsággal lettek volna egyenértékűek. – Mégis miről beszél? – mondtam, és próbáltam eljátszani, mintha semmit sem értenék. – És utoljára mondom, vegye le rólam a mocskos kezét! – Bizonyára nincs egyedül, gondoltam. Vajon még hányán lehetnek az épület környékén? – Igen, kérni engedni el – szólalt meg egy hang a hátam mögül. Láttam, ahogy a finánc szeme kikerekedik, ahogy átpillantott a vállam felett. Mr. Willoughby a második lépcsőfokon állt, gyűrött, kék selyembe bugyolálva, és két kézzel szorongatott egy hatalmas pisztolyt. Illedelmesen biccentett a tisztnek. – Nem büdös szajha – magyarázta, miközben bagoly módjára pislogott. – Nagytiszteletű feleség. A finánc, akit láthatóan megdöbbentett egy kínai váratlan megjelenése, zavarodottan előbb rólam Mister Willoughbyre fordította a tekintetét, majd vissza. – Feleség? – kérdezte hitetlenkedve. – Azt mondja, ez a nő a maga felesége? Mr. Willoughby, aki láthatóan csak a kihangsúlyozott szót értette meg, lelkesen bólintott. – Feleség – ismételte. – Kérni engedni el. – A szeme nem volt több bevérzett nyílásnál, és ha a fináncnak nem is, de nekem egyértelmű volt, hogy vérének még mindig igen magas az alkoholszintje.

A finánc maga felé húzott engem, és összehúzott szemöldökkel nézett Mr. Willoughbyre. – Na, ide figyeljen… – kezdte. Tovább azonban nem jutott, mivel Mr. Willoughby, aki minden bizonnyal úgy gondolta, éppen elég figyelmeztetést adott, felemelte a pisztolyt és meghúzta a ravaszt. Hangos dörrenés hallatszott, majd egy még annál is hangosabb sikoly, ami minden bizonnyal tőlem származott, a lépcsőfordulót pedig megtöltötte a puskapor szürke felhője. A finánc, arcán teljesen meglepett arckifejezéssel, nekitántorodott a lambériának, miközben egyre növekvő vérrozetta jelent meg kabátja mellrészén. A reflexeim által vezérelve előreugrottam, megragadtam a férfit a hóna alatt, és óvatosan leengedtem őt a lépcsőforduló padlódeszkáira. Odafentről hangos zaj hallatszott, ahogy a ház lakói, akiket odavonzott a fegyverropogás, cseverészve és kiáltozva összesereglettek egy lépcsőfordulóval feljebb. Dobogó léptek hallatszottak az alsó lépcsősor felől, ahogy valaki kettesével szedte a lépcsőfokokat. Fergus robbant elő egy ajtóból, ami, gondolom, a pincébe vezethetett, pisztollyal a kezében. – Asszonyom – lihegte, mikor megpillantott, ahogy ott ülök a sarokban, ölemben a finánc elterült testével. – Mit tett? – Hogy én? – kérdeztem dühösen. – Én nem tettem semmit sem; Jamie ölkínaija a tettes – biccentettem kurtán a lépcső felé, ahol Mr. Willoughby, mit sem törődve a fegyverrel, a lába mellé ejtette a pisztolyt, leült az egyik lépcsőfokra, és onnan figyelte a jelenetet jóindulatú, ám bevérzett tekintettel. Fergus mondott valamit franciául, ami annyira szaftos volt, hogy lehetetlen lett volna lefordítani, mindenesetre elég sértőnek hangzott Mr. Willoughby személyére nézve. Fergus keresztülcsörtetett a lépcsőfordulón, és egy kézzel kinyúlt, hogy megragadja a kis kínai vállát – vagy legalábbis gondoltam, hogy erre készül, mígnem megpillantottam, hogy a kar, amit kinyújtott Mr. Willoughby felé,

nem kézben, hanem egy csillogó, sötét fémből készült kampóban ér véget. – Fergus! – Annyira ledöbbentett a látvány, hogy még azzal is felhagytam, hogy megpróbáljam leszorítani a finánc sebét a stólámmal. – Mi… mi… – habogtam értetlenül. – Mi? – kérdezte Fergus rám pillantva. Aztán, követve a tekintetemet, így szólt: – Ó, hogy az! – Megrántotta a vállát. – Az angolok. Ne aggódjon miatta, asszonyom, most nincs rá időnk. Te, canaille, lefelé! – Lekapta Mr. Willoughbyt a lépcsőről, elrángatta a pinceajtóig, majd belökte rajta, egy cseppet sem törődve a biztonságával. Egy sorozatnyi puffanást hallottam, ami arra utalt, hogy a kínai, akit ideiglenesen magára hagyott az akrobatatudománya, legurult a lépcsőn, de nem volt rá időm, hogy aggódjak miatta. Fergus leguggolt mellém, és a hajánál fogva megemelte a finánc fejét. – Hány társa van itt magával? – szegezte neki a kérdést. – Mondja gyorsan, cochon, vagy elvágom a torkát! Az egyértelmű jelekből kiindulva ez felesleges fenyegetés volt. A férfi tekintete máris kezdett elhomályosodni. Hatalmas erőfeszítések árán mosolyra húzta az ajkát. – Majd… végignézem… ahogy elég… a pokolban… – suttogta, majd egy végső rándulással, ami rettentő szájtátássá változtatta mosolyát, rémisztő mennyiségű élénkvörös, habos vért köhögött fel, és meghalt a karjaim közt. Még többen közeledtek sietősen felfelé a lépcsőn. Jamie átrobogott a pinceajtón, és alig bírt megállni, mielőtt rálépett volna a finánc kiterült lábára. Tekintete végigsiklott a testen, majd végül rémült ámulattal az arcomon állapodott meg. – Mit tettél, Sassenach? – kérdezte határozottan. – Nem ő volt, hanem a sárga himlő – szólt közbe Fergus, megkímélve a magyarázkodástól. A pisztolyt az övébe dugta, majd

felkínálta nekem a valódi kezét. – Jöjjön, milady, le kell mennie a pincébe! Jamie megelőzte őt, és odahajolt felém, ahogy a bejárati csarnok irányába biccentett. – Én majd tartom itt a frontot – mondta. – Te menj előre, Fergus! A jel a szokásos, és tartsd rejtve a fegyveredet, hacsak nincs rá szükség! Fergus bólintott, majd rögtön távozott is az előcsarnokba vezető ajtón át. Jamie–nek sikerült hanyagul belecsavarnia a hullát a stólába; leemelte rólam a holttestet, mire én talpra kecmeregtem, és hatalmas megkönnyebbülést éreztem, hogy megszabadultam tőle, a ruhám elejét átitató vér és egyéb kifolyt testnedvek ellenére is. – Ooh! Azt hiszem, meghalt! – ért le hozzánk egy döbbent hang, mire felnéztem, és vagy egy tucat prostituáltat pillantottam meg, akik angyalkák módjára néztek le ránk a magasból. – Menjetek vissza a szobátokba! – szólt rájuk Jamie. Egy egész kórusnyi rémült sikkantás hallatszott, majd a lányok úgy szétrebbentek, mint a galambok. Jamie az eset nyomai után kutatva körbepillantott a lépcsőfordulóban, de szerencsére nem talált semmit – a stóla és én mindent felfogtunk. – Gyerünk! – mondta Jamie. A lépcsősor félhomályba burkolózott, az alján, a pincében pedig vaksötét uralkodott. Megálltam a lépcső végén, hogy bevárjam Jamie–t. A finánc nem volt éppen vékony testalkatú, és Jamie kapkodta a levegőt, mire utolért. – Keresztbe, a túlsó falig – mondta lihegve. – Van ott egy rejtekajtó. Ragadd meg a karomat! – Miután odafenn bezárták az ajtót, még az orrom hegyéig sem láttam; szerencsére Jamie képes volt a többi érzékére támaszkodva mutatni az utat. Csalhatatlanul vezetett el a nagyobb tárgyak mellett, amikbe én beleütköztem,

mígnem végül hirtelen megállt. Éreztem a nedves kő szagát, és ahogy kinyújtottam a kezemet, meg tudtam tapintani az előttem álló durva falat. Jamie mondott valamit hangosan keltául, ami valószínűleg a „Szezám tárulj!” megfelelője lehetett, mivel rövid csendet követően csikorgás hallatszott, majd egy haloványan fénylő csík jelent meg előttem a sötétben. A csík sávvá szélesedett, majd a fal egy része feltárult, felfedve egy kis, faszerkezetű ajtót, amire vágott köveket illesztettek, hogy beleolvadjon a falba. A rejtett pince méretes helyiség volt, legalább harminc láb széles. Többen is mozgolódtak benne, a levegő pedig egészen fojtogató volt a brandy bűzétől. Jamie mindenféle kegyelet nélkül a sarokba hajította a holttestet, majd odafordult hozzám. – Istenem, Sassenach, jól vagy? – Úgy tűnt, a pincét gyertyákkal világították meg, amik itt–ott ragyogtak a félhomályban. Éppen hogy csak láttam az arcát, a bőre ráfeszült az arccsontjára. – Egy kicsit fázom – mondtam, miközben próbáltam megállni, hogy vacogni kezdjen a fogam. – A ruhámat átitatta a vér. De amúgy jól vagyok. Azt hiszem. – Jeanne! – Megfordult, és a pince túlsó végébe kiáltott, mire az egyik alak elindult felénk, akiről, ahogy közelebb ért, kiderült, hogy a nagyon aggodalmas kinézetű madám az. Jamie pár szóban elmagyarázta neki, hogy mi történt, mire Madame Jeanne aggodalma még tovább nőtt. – Horreur!– mondta. – Megölték? Az én létesítményemben? És szemtanúk is voltak? – Igen, attól tartok. – Jamie nyugodtnak tűnt. – Majd gondom lesz rá. De addig is magának távoznia kell. A tiszt lehet, nem volt egyedül. Tudja, mit kell tennie. A hangjában nyugodt magabiztosság csengett, és még Jeanne karját is megszorította. Úgy tűnt, az érintés megnyugtatta a nőt –

reméltem, Jamie kizárólag ezért is tette –, és már fordult is, hogy távozzon. – Ó, és Jeanne! – szólt utána Jamie. – Mikor visszajön, tudna hozni pár ruhát a feleségemnek? Ha a saját ruhája még nincs kész, akkor azt hiszem, Daphne holmija is megfelelő méretű lesz. – Ruhákat? – Madame Jeane hunyorogva az árnyékos rész felé nézett, ahol álltam. Segítőkészen kiléptem a fényre, felfedve a finánccal történt találkozásom eredményét. Madame Jeanne mindössze egyszer vagy kétszer pislogott, keresztet vetett, majd egyetlen szó nélkül sarkon fordult, és eltűnt a rejtekajtón keresztül, ami tompa puffanással csapódott be mögötte. Kezdtem reszketni, a történtek miatt éppen annyira, mint a hidegtől. Bármennyire is hozzá voltam szokva a vészhelyzetekhez, a vérhez és még a hirtelen halálhoz is, a reggel történtek nagyon felkavaróak voltak. Olyan volt ez az egész, mint egy rossz szombat este a sürgősségin. – Gyere csak, Sassenach! – mondta Jamie, és gyengéden a derekamra helyezte a kezét. – Mindjárt letisztogatunk. – Az érintése rám is éppen olyan jó hatással volt, mint Madame Jeanne–ra; rögtön jobban éreztem magamat tőle, bár továbbra is kicsit nyugtalan voltam. – Letisztogatsz? Mégis mivel? Brandyvel? Ezt hallva halkan felnevetett. – Nem, vízzel. Fel tudok ajánlani egy fürdőkádat, de attól tartok, egy kicsit hideg lesz. Rettentő hideg volt. – Ho–ho–honnan van ez a víz? – kérdeztem dideregve. – Egy gleccserből? – A víz egy, a falból kiálló csőből folyt elő, amit általában egy fadarabka köré csavart, mocskos rongycsomóval tömtek be, ami hevenyészett dugóként szolgált. Kihúztam a kezemet a jéghideg vízsugár alól, és beletöröltem a ruhámba, aminek már úgyis mindegy volt, hogy mit csinálok vele,

sokat már úgysem tudtam ártani neki. Jamie megrázta a fejét, ahogy közelebb húzott egy nagy fakádat a csőhöz. – A tetőről – válaszolta. – Van ott egy esővízgyűjtő ciszterna. Az ereszcsatorna végigfut az épület oldala mentén, a ciszterna csatornája pedig ott van elrejtve benne. – Olyan abszurd módon büszkének tűnt magára, hogy elnevettem magamat. – Ez aztán a megoldás! – mondtam. – És mire használjátok a vizet? – Hogy felhígítsuk az italt – magyarázta. A terem túlsó végébe mutatott, ahol árnyékokba burkolózó alakok űzték a nevezetes mesterséget, számos hordó és kád közt lavírozva. – Mikor megkapjuk, száznyolcvan fokkal a megengedett határ felett van az alkoholtartalma. Elkeverjük tiszta vízzel, aztán újrahordózzuk, és eladjuk a helyi fogadóknak. Visszadugta a hevenyészett dugót a csőbe, majd lehajolt, hogy arrébb húzza a nagy kádat a sziklapadlón. – Gyere, jobb lesz, ha elvisszük az útból; a többieknek szüksége lesz a vízre. – Az egyik embere valóban már ott is állt, kezében egy kis hordóval, éppen hogy csak vetett rám egy kíváncsi pillantást, majd biccentett Jamie–nek, és bedugta a hordót a vízfolyam alá. A gyorsan egymásra pakolt üres hordók fala mögött megbújva, kétkedve belepillantottam a hevenyészett fürdőkád sötét mélyébe. Egyetlen gyertya égett a közelben egy viaszpocsolya közepén. Fénye megcsillant a víz felszínén, amitől az feketének és feneketlennek látszott. Vadul reszketve levetkőztem, miközben az járt a fejemben, hogy sokkal könnyebbnek tűnt lemondani a meleg víz és a modern csatornázás kényelmeiről, amikor az mindössze csak egy karnyújtásnyira volt. Jamie benyúlt az ingujjába, és kihúzott onnan egy nagy zsebkendőt, amit aztán kétkedve vizslatni kezdett. – Nos, ez talán még mindig tisztább, mint a ruhád – mondta vállrándítva. Átnyújtotta nekem a zsebkendőt, majd pedig magamra

hagyott, hogy felügyelje a munkát a terem túlsó végében. A víz jéghideg volt, csakúgy, mint maga a pince, és ahogy óvatosan lecsutakoltam magamat, a hasamon és a combomon végigfolyó jeges cseppektől vadul reszketni kezdtem. Annak a gondolata, hogy vajon mi történik odafenn, egy cseppet sem javított dermesztő félelmemen. Feltehetően egyelőre még biztonságban voltunk, legalábbis addig, amíg a pince álfala megtévesztette a kutató fináncokat. Azonban ha a fal kudarcot vallana, és nem tudna többé elrejteni minket, a helyzetünk gyakorlatilag reménytelen lenne. Úgy tűnt, nincs más kiút ebből a helyiségből, csakis az álfal ajtaján át – ha pedig a szervek átjutnának azon a falon, akkor egyrészt rögvest fölön csípnének minket jelentős mennyiségű, csempészett brandy birtoklásáért, másrészt még az is minket terhelne, hogy itt van nálunk a király egyik meggyilkolt tisztjének holtteste. És szinte biztos, hogy ennek a tisztnek az eltűnése alapos kutatást von majd maga után. Szinte láttam magam előtt, ahogy a fináncok átfésülik a bordélyházat, kikérdezik és megfenyegetik a nőket, és így megszerzik az én, Jamie és Mr. Willoughby teljes személyleírását, valamint számos szemtanú vallomását a gyilkosságról. Önkéntelenül is a túlsó sarokba pillantottam, ahol a halott férfi teste hevert vérfoltos halotti leplébe csavarva, amit rózsaszín és sárga mályvarózsák díszítettek. A kínait sehol sem láttam, mivel minden bizonnyal elájult valahol a brandyshordók mögött. – Tessék, Sassenach! Idd meg ezt; úgy vacog a fogad, hogy mindjárt keresztülharapod a nyelvedet – jelent meg ismét Jamie, mint valami bernáthegyi, kezében egy pohárka brandyvel. – Kö–köszönöm. – Le kellett tennem a mosdórongyot, mivel mindkét kezemre szükségem volt ahhoz, hogy biztosan tudjam tartani a fakupát, hogy az ne ütődjön neki a fogamnak, de a brandy legalább segített; izzó szén módjára ért le a gyomromba, és hatására kis, tekergő melegségcsápok terjedtek szét bennem, amik elértek

egészen az ujjaim átfagyott hegyéig, ahogy kortyolgattam. – Ó, istenem, máris jobban vagyok – mondtam, épp csak annyi időre félbehagyva az ivást, hogy lihegve levegőt vegyek. – Ez a vizezetlen verzió? – Nem, az valószínűleg meg is ölne. De attól még ez talán kicsit erősebb, mint amit eladunk. Fejezd be a mosakodást, aztán vegyél fel valamit; utána kaphatsz majd még egy keveset. – Jamie elvette a kupát a kezemből, majd visszaadta nekem a zsebkendőből lett mosdórongyomat. A szemem sarkából figyeltem Jamie–t, miközben sietve befejeztem a fagyos mosakodást. Szemöldökét összehúzva pillantott rám, láthatóan a gondolataiba mélyedt. Azt már eddig is gondoltam, hogy az élete bonyolult lehet; az pedig nem kerülte el a figyelmemet, hogy a jelenlétem kétségtelenül tovább bonyolította a dolgokat. Sokat adtam volna érte, ha tudhatom, mire gondol. – Mi jár a fejedben, Jamie? – kérdeztem, és oldalról néztem őt, miközben az utolsó foltokat is lecsutakoltam a combomról. A víz, amit felkavartak a mozdulataim, ott örvénylett a lábikráim körül, a gyertyafénytől pedig megcsillantak a hullámok, mintha csak a sötét vér, amit lemostam a testemről, most ismét élettel telin és vörösen izzott volna a vízben. Jamie grimasza átmenetileg kisimult, ahogy a tekintete kitisztult és megállapodott az arcomon. – Az jár a fejemben, hogy milyen gyönyörű vagy, Sassenach – mondta lágyan. – Csakis olyanok számára, akiket vonz a nagy felületre kiterjedő libabőr – mondtam csípősen, ahogy kiléptem a kádból és a kupa után nyúltam. Hirtelen rám vigyorgott, foga fehéren villant a pince félhomályában. – Ó, igen – mondta. – Nos, éppen Skócia egyetlen olyan férfijával beszélsz, aki képtelen úgy ránézni egy kopasztott csirkére, hogy ne duzzadjon meg tőle a farka.

Prüszkölve kiköptem a brandyt és fulladozni kezdtem. Már a hisztéria szélén álltam a feszültségtől és a rémülettől. Jamie gyorsan lerázta magáról a kabátját, rám terítette és szorosan magához ölelt, miközben reszkettem, köhögtem és levegő után kapkodtam. – Kicsit nehéz is elmennem a baromfi–kereskedő standja mellett úgy, hogy ne sértsem meg a közszemérmet – suttogta a fülembe, s közben erősen dörzsölgette a hátamat az anyagon keresztül. – Csitt, Sassenach, csitt. Minden rendben lesz. Remegve belékapaszkodtam. – Sajnálom – mondtam. – Jól vagyok. De mindez az én hibám. Mr. Willoughby azért lőtte le azt a fináncot, mert azt hitte, tisztességtelen szándékai vannak velem. Jamie felhorkantott. – Ettől még nem lesz a te hibád, Sassenach – mondta szárazon. – És ha szolgál némi vigasszal, nem is ez az első alkalom, mikor a kínai valami botorságot művel. Ha a fejébe száll az ital, akkor bármire képes, nem számít, mekkora őrültség is az. Jamie arckifejezése hirtelen megváltozott, ahogy rádöbbent, mit is mondtam az imént. Kikerekedett szemmel nézett le rám. – Azt mondtad, hogy „finánc”, Sassenach? – Igen. Miért? Nem válaszolt, csak elengedte a vállamat és sarkon fordult. Útközben lekapta a gyertyát a hordó tetejéről. Ahelyett, hogy ott maradtam volna a sötétben, követtem őt a sarokba, ahol a hulla feküdt leple alatt. – Fogd meg! – Jamie mindenféle finomkodás nélkül a kezembe nyomta a gyertyát, letérdelt a bebugyolált alak mellé, és lehúzta a vérfoltos anyagot annak arcáról. Már jó sok holttestet láttam; a látvány nem döbbentett meg, de azért nem volt kellemes. A szeme fennakadt félig lecsukódott

szemhéja alatt, ami csak még rettentőbbé tette az amúgy is kísérteties kinézetét. Jamie összehúzta szemöldökét a halott arc, annak tátott szája és a gyertyafényben viaszszerű bőre láttán, majd motyogott valamit az orra alatt. – Mi a baj? – kérdeztem. Azt hittem, már soha többé nem lesz ismét melegem, ám Jamie kabátja nemcsak vastag és jól szabott volt, hanem még előző viselője testének jelentős melegét is magában tartotta. Még mindig fáztam, de legalább már nem reszkettem annyira. – Ez nem finánc – mondta Jamie még mindig grimaszolva. – Ismerem az összeset a körzetben, és a feletteseiket is. De ezt a fickót még sosem láttam. – Kissé undorodva visszahajtotta a halott átázott kabátját, és kutatva alányúlt. Óvatosan, de alaposan átkutatta a férfi ruházatát, s végül előhúzott egy rövid pengéjű zsebkést, valamint egy kis, vörös papírba kötött könyvecskét. – „Újszövetség” – olvastam kissé megdöbbenve. Jamie bólintott, majd egyik szemöldökét felhúzva rám nézett. – Akár finánc, akár nem, elég furcsa, hogy valaki ezt hozza magával egy bordélyba. – Megtörölte a könyvecskét a stólában, majd az anyagot egészen gyengéden visszahúzta a férfi arcára, és a fejét rázva felállt. – Csak ez volt a zsebében. Minden vámfelügyelőnek és fináncnak mindig magánál kell tartania az írott felhatalmazást, vagy nincs hozzá joga, hogy bármit is átkutasson és tulajdont foglaljon le. – Szemöldöke a magasban, felpillantott. – Miért gondoltad azt, hogy finánc? Szorosabbra húztam magamon Jamie kabátját, és próbáltam felidézni, mit is mondott nekem a férfi a lépcsőfordulóban. – Azt kérdezte tőlem, hogy csali vagyok–e, és hogy hol van a madám. Aztán mondott valamit valami jutalomról. Hogy százalékot adnak a lefoglalt csempészáru után, ezt mondta. És hogy senkinek

sem kell tudnia, csak neki meg nekem. És te meg azt mondtad, hogy a fináncok a sarkadban vannak – tettem hozzá. – Úgyhogy természetesen rögtön az jutott eszembe, hogy ő is egy közülük. Aztán megjelent Mr. Willoughby, a dolgok pedig igencsak rossz irányba fordultak. Jamie, még mindig kicsit zavarodottan, bólintott. – Hát igen. Fogalmam sincs, ki lehet ez, az viszont jó hír, hogy nem finánc. Először azt hittem, valami nagyon fel lett rúgva, de valószínűleg minden rendben van. – Felrúgva? Egy pillanatra elmosolyodott. – Van egy egyezségem a körzetvezető vámfelügyelővel, Sassenach. Tátott szájjal néztem rá. – Egy egyezséged? Megrántotta a vállát. – Hát jó, akkor mondjuk azt, hogy megvesztegettem, ha mindenképpen szeretnél őszintén beszélni az ügyről. – Kissé dühösnek hangzott. – Gondolom, ez a szokásos procedúra ebben az üzletágban – válaszoltam, és igyekeztem diplomatikus maradni. Szája egyik sarka kicsit megrándult. – Igen, ez. Mindenesetre van egy megállapodás, fogalmazzunk így, Sir Percival Turner és jómagam közt, úgyhogy ha kiderülne, hogy fináncokat küldött erre a helyre, az igencsak aggasztana. – Hát rendben – mondtam, gondolatban zsonglőrködve a reggel összes félig megértett eseményével. Próbáltam meglelni az értelmüket, és azt, hogyan kapcsolódnak egymáshoz. – Azonban ha ez a helyzet, mit értettél az alatt, mikor azt mondtad Fergusnek, hogy a fináncok a sarkadban vannak? És miért rohangászik itt mindenki összevissza, mint a levágott fejű csirkék? – Ó, hogy az. – Egy pillanatra elmosolyodott, megfogta a karomat

és elfordított a lábunk előtt heverő hullától. – Nos, van köztünk egy megállapodás, mint már mondtam. És ennek az is a része, hogy Sir Percivalnak ki kell elégítenie a saját feletteseit is Londonban, méghozzá úgy, hogy néhanapján azért jelentős mennyiségű csempészárut foglal le. Úgyhogy mi meg teszünk róla, hogy legyen erre lehetősége. Wally és a srácok kétszekérnyi rakományt hoztak el a partról; az egyik a legjobb fajta brandy volt, a másik meg tele volt korhadt hordókkal meg pocsék borral, megtoldva néhány ankernyi olcsó lőrével, csak hogy az egésznek legyen némi zamata. – Ma reggel találkoztam velük a város határában, ahogy terveztük is. Aztán behoztuk a szekereket, ügyelve rá, hogy felhívjuk magunkra az ügyeletes vámtiszt figyelmét, aki éppen akkor haladt át a városon néhány dragonyossal. Ők persze jöttek utánunk, mi pedig örömmel hagytuk, hogy üldözzenek minket a sikátorokon keresztül, amíg el nem jött az ideje, hogy a jóféle hordókkal búcsút mondjak Wallynak és az ő vacak rakományának. Wally ekkor leugrott a szekeréről és elrohant, én pedig, mint az őrült, lehajtottam ide, miközben üldözött két–három dragonyos, csak a műsor kedvéért. Jól fog mutatni a jelentésben, tudod – vigyorgott rám, idézve, hogy ugyan mi is jelenhet meg egy ilyen iratban. – „Az elszánt üldözés ellenére a csempészek megszöktek, de Őfelsége bátor katonáinak sikerült megkaparintani egy egész szekérrakománnyi szeszes italt, aminek értéke hatvan fontra és tíz shillingre tehető.” Hallottál már ilyenekről, nem? – Azt hiszem – feleltem. – Tehát akkor te érkeztél a minőségi itallal tízkor? Madame Jeanne azt mondta… – Igen – szólt közbe homlokráncolva. – Arról volt szó, hogy pontban délelőtt tízre kinyittatja a pinceajtót és a helyére rakatja a rámpát – nincs sok időnk mindent kipakolni. Borzalmasan elkésett ma reggel – kétszer is meg kellett kerülnöm a környéket, hogy nehogy egyenest az ajtóhoz vezessem a dragonyosokat. – Kicsit elterelték a figyelmét – mondtam, ahogy hirtelen eszembe

jutott a Démon. Beszámoltam Jamie–nek a Zöld Bagolyban történt gyilkosságról, mire az arca grimaszba rándult, és keresztet vetett. – Szegény lány! – mondta. Kissé kirázott a hideg, ahogy felrémlettek bennem Bruno szavai az esetről, mire közelebb léptem Jamie–hez, aki átölelte a vállamat. Szórakozottan homlokon csókolt, és ismét lepillantott a stólával takart alakra a földön. – Nos, akárki is volt ez az ember, biztos, hogy nem finánc, és valószínűleg nincs is több társa odafenn. Hamarosan majd előjöhetünk innen. – Ez jó hír. – Jamie kabátja egészen a térdemig ért, de láttam, ahogy a helyiség túlsó végéből lopott pillantásokat vetnek a lábszáramra, és rettentő kényelmetlenül éreztem magam annak a tudatától, hogy meztelen vagyok alatta. – Utána visszamegyünk majd a nyomdába? – A történtek után egy perccel sem állt szándékomban tovább kihasználni Madame Jeanne vendégszeretetét, mint arra mindenáron szükség volt. – Talán, egy kicsit. Még át kell gondolnom. – Éreztem Jamie hangjából, hogy gondolatban nem itt jár, és azt is láttam, hogy összehúzza szemöldökét a nagy elmélkedésben. Kurtán megölelt, majd elengedett, és elkezdett a pincében sétálgatni, miközben elgondolkodva bámulta a köveket a lába alatt. – Öhm… Mit csináltál Iannel? Felnézett rám, az arca teljesen érzelemmentes; aztán kitisztult a tekintete. – Ó, Ian. Otthagytam, hogy kérdezzen körbe a Market Crosson túli fogadókban. Nem szabad elfelejtenem, hogy később majd össze kell szednem – motyogta, mintha csak valami emlékeztető cetlit hagyott volna magának. – Amúgy pedig összefutottam az ifjú Iannel – mondtam könnyedén. Jamie rémültnek tűnt.

– Idejött? – Úgy bizony. Téged keresett. Tulajdonképpen alig negyedórával azután, hogy elmentél. – Hála istennek az apró áldásaiért! – Kezével hátrasimította a haját, miközben úgy tűnt, mintha egyszerre szórakoztatná és aggasztaná a helyzet. – Így is pokoli nehéz volt elmagyaráznom Iannek, hogy mégis mit keres itt a fia. – Te tudod, hogy mit keresett itt? – kérdeztem kíváncsian. – Dehogy tudom! Úgy volt, hogy… Ah, inkább hagyjuk. Most nem tudok még miatta is aggódni. – Ismét a gondolataiba mélyedt, ahonnan mindössze csak egy pillanatra emelkedett ki, hogy megkérdezze: – Azt nem mondta az ifjú Ian, hogy hová megy, mikor otthagyott téged? Megráztam a fejemet, és szorosabbra húztam magamon a kabátot, mire Jamie bólintott, sóhajtott egyet, majd ismét belekezdett lassú járkálásába. Leültem egy fejjel lefelé fordított kádra, és onnan figyeltem őt. Az általános kényelmetlenségek és veszély ellenére abszurd módon boldog voltam, már csak amiatt is, hogy a közelében lehetek. Éreztem, hogy nem sokat tudok segíteni a jelenleg fennálló helyzetben, úgyhogy lepihentem a magam köré csavart kabátban, és egy időre belefeledkeztem abba a gyönyörbe, hogy nézhetem – amire eddig, a heves események közepette, nem volt lehetőségem. Annak ellenére, hogy mennyire elmerült a gondolataiban, egy vívó biztos léptű kecsességével mozgott; olyan férfi volt, aki annyira tudatában van a testének, hogy teljes mértékben képes megfeledkezni róla. Az emberek a kádak mellett fáklyafénynél dolgoztak; ahogy fordult, a lángok megcsillantak Jamie haján, és úgy világították meg, mintha csak egy tigris bundája lett volna, arany és sötét csíkokkal. Elkaptam, ahogy jobb kezének két ujja finoman összerándul térdnadrágja anyaga mellett, és furcsa mód szinte megtántorodtam,

ahogy felismertem a mozdulatot. Vagy ezerszer láttam, ahogy ezt csinálja, amikor gondolkodik, és most, hogy ismét láttam, olyan volt, mintha az elválásunk óta eltelt idő nem lett volna több, mint ami eltelik aközt, hogy a nap egyszer feljön, majd este lemegy. Mintha csak hallotta volna a gondolataimat, félbehagyta a járkálást és rám mosolygott. – Nem fázol már, Sassenach? – kérdezte. – De igen, de nem számít. – Felkeltem a kádról, és odasétáltam hozzá, hogy csatlakozzam a járkálásához, karomat az övébe fonva. – Jutottál valamire az elmélkedéssel? Szomorkásan felkacagott. – Nem. Vagy féltucatnyi különböző dolgon jár az agyam egyszerre, és ezeknek a fele olyan dolog, ami fölött nincs is hatalmam. Mint például, hogy az ifjú Ian ott van–e, ahol lennie kell. Felnéztem rá. – Hol kéne lennie? Szerinted hol kéne lennie? – A nyomdában kéne lennie – felelte Jamie, kicsit külön hangsúlyozva mondandóját. – Ugyanakkor viszont reggel meg Wallyval kellett volna lennie, és nem vele volt. – Wallyval? Úgy érted, hogy mikor ma reggel megérkezett az apja, és őt kereste, te tudtad, hogy nincs otthon? Egyik ujjával megdörgölte az orrát, és úgy nézett rám, amiből tudtam, hogy egyszerre idegesítem és szórakoztatom. – Ó, igen. Megígértem az ifjú Iannek, hogy nem mondok semmit az apjának, legalábbis addig nem, amíg neki magának nem lesz esélye megmagyarázni. Nem mintha sok esély lenne rá, hogy a magyarázat megmenti a hátsóját – tette hozzá. Az apja szerint az ifjú Ian, aki azért jött Edinburghba, hogy csatlakozzon a nagybátyjához, előzőleg nem bajlódott azzal, hogy ehhez a szülei beleegyezését kérje. Jamie elég hamar rájött erre a mulasztásra, de nem akarta egyedül visszaküldeni az unokaöccsét Lallybrochba, arra pedig egyelőre még nem volt ideje, hogy maga

kísérje vissza. – Nem mintha nem tudna vigyázni magára – magyarázta Jamie, miközben eldőlt az arcán vívott küzdelem, mikor végül úgy döntött, hogy inkább szórakoztatja a helyzet. – Rendes, talpraesett kölyök. Csak hát… Nos, tudod, vannak olyan emberek, akikkel egyszerűen csak megtörténnek a dolgok, anélkül hogy látszólag túl nagy beleszólásuk lenne az eseményekbe. – Most, hogy említed, igen – mondtam szárazon. – Én is közéjük tartozom. Ezt hallva hangosan felnevetett. – Istenem, igazad van, Sassenach! Lehet, hogy ezért is kedvelem annyira az ifjú Iant. Rád emlékeztet. – Engem meg egy kicsit rád emlékeztetett – mondtam. Jamie kurtán felhorkantott. – Istenem, Jenny meg fog nyúzni, ha meghallja, hogy a kicsi fia egy rossz hírű ház körül lődörgött. Remélem, a kis nyavalyásnak lesz annyi esze, hogy tartsa a száját, amikor hazakerül. – Remélem, hogy tényleg hazakerül – mondtam, felidézve az esetlen tizenöt évest, akivel aznap reggel találkoztam, és aki most itt őgyelgett a prostituáltakkal, fináncokkal, csempészekkel és fejszével mászkáló Démonokkal teli Edinburghban. – Legalább nem lány – tettem hozzá, a listámon utoljára említett személyre gondolva. – Úgy tűnik, a Démonnak nincs gusztusa a fiatal fiúkra. – Igen, sokaknak viszont van – mondta Jamie savanyúan. – Most, hogy aggódhatok az ifjú Ianért és érted is, Sassenach, szerencsés leszek, ha nem őszülök meg teljesen, mire kikerülünk ebből a nyavalyás pincéből – Értem? – szóltam meglepődve. – Értem nem kell aggódnod. – Nem–e? – Elengedte a karomat és dühösen nézett le rám, szembefordulva velem. – Méghogy nem kell aggódnom érted? Ezt mondtad? Jézusom! Ott hagylak biztonságban az ágyban, hogy ott várd a reggelit, és alig egy órával később a földszinten talállak az

alsóruhádban, miközben épp egy hullát ölelsz a kebledre! Most pedig itt állsz előttem anyaszült meztelenül, miközben tizenöt férfi azon töpreng, hogy ki a franc lehetsz. És szerinted mégis hogy foglak téged megmagyarázni nekik, Sassenach? Elmondanád nekem? – Tehetetlen dühében beletúrt a hajába. – Édes Jézus Krisztus a kereszten! És két nap múlva mindenképpen fel kell mennem a tengerhez, de nem hagyhatlak itt Edinburghban, így nem, hogy a Démon egy fejszével mászkál a városban, és azoknak a fele, aki eddig látott, örömlánynak hisz, és… és… – A lófarkát hátrafogó szalag hirtelen elszakadt a feszültségtől, mire a haja úgy szétterült a feje körül, mint egy oroszlán sörénye. Elnevettem magam. Egy pillanatig még dühösen nézett rám, ám aztán egy habozó vigyor utat tört magának goromba arcán. – Nos, rendben van – mondta belenyugvón. – Gondolom, valahogy majd csak megoldom. – Gondolom, igen – helyeseltem, majd lábujjhegyre álltam és a föle mögé tűrtem a haját. Ugyanazon elv alapján, ami miatt az ellentétes polaritású mágnesek összetapadnak, ha elég közel rakják őket egymáshoz, Jamie lehajtotta a fejét és megcsókolt. – El is felejtettem – mondta egy pillanattal később. – Mit felejtettél el? – A háta meleg volt a vékony ing alatt. – Mindent – mondta lágyan suttogva, miközben ajkát a hajamnak nyomta. – Örömet, félelmet. Leginkább félelmet. – Felnyúlt a kezével, és eltolta az orrától a tincseimet. – Már nagyon régóta nem féltem, Sassenach – suttogta. – Most viszont azt hiszem, igen. Mivel most már van valami, amit elveszíthetek. Kicsit hátrahúzódtam, hogy rá tudjak nézni. Karját szorosan a derekam köré fonta, szeme olyan sötét volt, mint a feneketlen víztükör a félhomályban. Aztán megváltozott az arckifejezése, és futva homlokon csókolt. – Gyere csak, Sassenach! – mondta, és megfogta a karomat. –

Megmondom a fiúknak, hogy a feleségem vagy. Minden egyéb várhat.

27

Felcsapnak a lángok A ruha kicsit mélyebben volt dekoltálva, mint az amúgy szükséges lett volna, és kicsit szűk is volt mellben, de amúgy egész jól passzolt rám. – És mégis honnan tudtad, hogy Daphne ruhája jó lesz rám? – kérdeztem, míg a levesemet kanalazgattam. – Azt mondtam, hogy nem bújtam ágyba a lányokkal – felelte Jamie óvatosan. – Azt nem, hogy nem is néztem rájuk. – Úgy pislogott rám, mint egy nagy, vörös bagoly. Valami veleszületett tikk miatt képtelen volt egyszerre csak az egyik szemét lecsukva kacsintani. Erre felnevettem. – Mondjuk ez a ruha sokkal jobban mutat rajtad, mint Daphnén. – Elismerő pillantást vetett a mellem irányába, majd intett a felszolgálólánynak, aki tányéron frissen sült zablepényt hordozott körbe. A Moubray’s fogadó csak úgy pezsgett ebédidőben. Klasszisokkal kifinomultabb hely volt A Világ Vége és hasonló társai által kínált meghitt, füstös fogadóknál, ahol komoly ivászat folyt; a Moubray’s nagy volt és elegáns, az épület előtt lépcsősorral, ami felvezetett az emeletre, ahol a tágas ebédlő kiszolgálta Edinburgh sikeres üzletembereinek és köztisztviselőinek étvágyát. – Most éppen ki vagy? – kérdeztem. – Hallottam, hogy Madame Jeanne „Monsieur Frasernek” nevezett – de nyilvánosan is ezt használod? Megrázta a fejét, és beletördelte a rozskenyerét a levesestáljába. – Nem, jelen pillanatban Sawney Malcolm vagyok, nyomdász és

kiadó. – Sawney? Az az Alexander beceneve, igaz? Én inkább „Sandynek” neveztelek volna, főleg a hajad miatt. – Nem mintha a hajának kicsit is „sandy” vagyis homokszíne lett volna, elmélkedtem a tincseit nézve. Olyan volt, mim Bree haja, nagyon dús, lágy hullámmal, benne a vörös és az arany összes árnyalatával; réz és fahéj, gesztenyebarna és borostyán, vörös és deres és vörösesbarna, mind összekeveredve. Hirtelen hullámokban öntött el Bree hiánya; ezzel egy időben azonban égett bennem a vágy, hogy kibontsam Jamie ünnepélyes fonatát és a hajába túrjak, érezzem a koponyája kemény ívét, és azt, ahogy puha tincsei az ujjaim köré tekerednek. Még mindig emlékeztem rá, hogyan csiklandozott, ahogy szabadon és dúsan a mellemre omlott a reggeli fényben. Kissé lihegve az osztrigaragu fölé hajoltam. Úgy tűnt, Jamie mindezt nem vette észre; a fejét ingatva tett egy nagy kanál vajat a táljába. – A felföldön a Sawney–t használják – közölte. – És a szigeteken is. A Sandyt inkább délen hallhatod. Vagy egy tudatlan Sassenach szájából. – Egyik szemöldökét felhúzva rám mosolygott, majd a szájához emelt egy kanál ízletes, remek aromájú ragut. – Rendben van – mondtam. – Azonban ami jelen pillanatban ennél fontosabb, az az, hogy én ki vagyok? Mégiscsak észrevette. Éreztem, ahogy nagy lábával megböki az enyémet, miközben rám mosolygott a kupája pereme fölött. – A feleségem vagy, Sassenach – mondta nyersen. – Mindig. Nem számít, hogy én ki vagyok. A feleségem vagy. Éreztem, ahogy az örömtől kipirulok, és láttam az arcáról visszatükröződni az előző éjszaka emlékeit. A füle hegye kissé kipirosodott. – Szerinted nem borsozták kicsit túl ezt a ragut? – kérdeztem, ahogy lenyeltem egy újabb kanálnyit. – Biztos vagy benne, Jamie?

– Igen – felelte. – Igen, biztos vagyok – tette hozzá és nem, éppen elég bors van benne. Szeretem, ha kicsit borsos. – A lába kicsit megmozdult az enyém mellett, a cipője orra éppen csak súrolta a bokámat. – Tehát akkor Mrs. Malcolm vagyok – mondtam, kipróbálva, hogyan is perdül a nyelvemen a név. Már csak az is, hogy azt mondhattam, „Mrs.”, abszurd módon felvillanyozott, mintha menyecske lettem volna. Önkéntelenül is lepillantottam a jobb kezem gyűrűsujján lévő ezüstgyűrűre. Jamie elkapta a pillantásomat, és megemelte felém a poharát. – Mrs. Malcolmra! – mondta lágyan, mire ismét elakadt a lélegzetem. Letette a poharat és megfogta a kezemet; az övé nagy volt és olyan meleg, hogy érintése nyomán hirtelen ragyogó meleg áradt szét az ujjaimban. Éreztem az ezüstgyűrűt, külön a bőrömtől, ahogy annak fémjét átmelegítette Jamie érintése. – Szeretni és becsülni – mondta mosolyogva. – Mostantól halálunk napjáig – feleltem, és egy kicsit sem zavartattam magam, amiért magunkra vontuk a körülöttünk vacsorázok kíváncsi tekintetét. Jamie lehajtotta a fejét, és ajkát a kézfejemhez érintette, amivel a kíváncsi tekintetekből egy pillanat alatt kendőzetlen bámulást varázsolt. Velünk szemben, a helyiség másik felében egy lelkész ült; dühösen ránk nézett és mondott valamit az asztaltársainak, akik szintén megfordultak, hogy megbámuljanak minket. Egyikük egy kistermetű, idősebb férfi volt; a másik, lepődtem meg, nem volt más, mint Mr. Wallace, útitársam az invernessi postakocsiról. – Odafenn vannak szobák – mormolta Jamie, miközben kék tekintete a bütykeimen táncolt, mire Mr. Wallace teljesen kiment a fejemből. – Milyen érdekes – mondtam. – Még meg sem etted a ragudat. – A pokolba a raguval!

– Itt jön a felszolgálólány a sörrel. – Az ördög vigye el! – Éles, fehér fogával gyengéden ráharapott a bütykömre, amire kicsit összerándultam ültömben. – Az emberek téged néznek. – Hadd nézzenek, biztos nagyon élvezik. Nyelve finoman cirógatta az ujjaim közét. – Egy zöld kabátos férfi errefelé tart. – A pokolba… – kezdte Jamie pont akkor, mikor a látogató árnyéka az asztalra vetült. – Jó napot kívánok, Mr. Malcolm! – mondta a látogató, illedelmesen fejet hajtva. – Remélem, nem zavarok. – Dehogynem – felelte Jamie, kihúzva magát, de továbbra is a kezemet szorongatta. Hűvös tekintettel az újonnan érkezett felé fordult. – Jól hiszem, hogy nem ismerem önt, uram? Az úr, egy nagyjából harmincöt éves angol, visszafogott ruházatban, ismét fejet hajtott. Nem rémítette meg a vendégszeretet tökéletes hiánya. – Eddig még nem volt szerencsém találkozni önnel, uram – mondta tiszteletteljesen. – Ugyanakkor viszont a gazdám megkért, hogy köszöntsem, és érdeklődjem meg, hogy lenne–e kedve önnek és… a hölgynek elfogyasztani némi bort a társaságában. A pillanatnyi szünet a „hölgy” előtt alig volt észrevehető, de Jamie–nek attól még feltűnt, összehúzta a szemét. – Én és a feleségem – mondta, pontosan ugyanolyan szünetet tartva a „feleség” előtt, mint az előbb az idegen – éppen nagyon elfoglaltak vagyunk. Ha az ura beszélni kíván velem… – Sir Percival Turner küldött, uram – szúrta közbe gyorsan a titkár, illetve minden bizonnyal az lehetett. Bármennyire is jó neveltetésű volt, nem állta meg, nem tudta megállni, hogy finoman ne rándítsa meg egyik szemöldökét, mint általában azok, akik olyan nevekkel dobálóznak, amivel nagy hatást kívánnak elérni. – Valóban? – mondta Jamie szárazon. – Nos, minden tiszteletem

Sir Percivalé, de éppen elfoglalt vagyok. Átadná neki a bocsánatkérésemet? – Olyan kimért udvariassággal hajtott fejet, hogy az már az udvariatlansággal vetekedett, majd hátat fordított a titkárnak. Az úr még ott álldogált egy darabig, a szája kissé nyitva, majd kecsesen sarkon fordult, és elsétált az asztalok tengerében az étterem túlsó végében lévő ajtóhoz. – Hol is tartottam? – kérdezte Jamie. – Ó, igen! A pokolba a zöld kabátos úriemberekkel. Most pedig visszatérve a magánszobákhoz… – Hogyan fogsz megmagyarázni engem az embereknek? – kérdeztem. Felhúzta az egyik szemöldökét. – Mégis mit kéne megmagyaráznom? – Végignézett rajtam. – Miért kéne magyarázatot keresnem miattad? Nem hiányzik egyetlen végtagod sem; nem vagy himlőhelyes, sem púpos, fogatlan vagy sánta… – Tudod, hogy mire gondolok – mondtam, finoman belerúgva a lábába az asztal alatt. A fal mellett ülő hölgy megbökte a társát, és kikerekedett szemmel rosszallóan nézett ránk. Közönyösen rájuk mosolyogtam. – Igen, tudom – felelte Jamie vigyorogva. – Ugyanakkor viszont hála Mr. Willoughby tetteinek a reggel, meg miegyebeknek, nem volt sok lehetőségem elmélkedni a problémán. Talán majd csak azt mondom… – Drága barátom, hát megnősült! Káprázatos hír! Egyszerűen káprázatos! Fogadja legőszintébb gratulációmat, és lehetnék – legalábbis remélem, hogy én leszek – az első, aki kifejezi jókívánságait felesége irányába? A jól fésült parókát viselő, apró, idős úriember aranygombos sétapálcájára támaszkodva barátságosan mosolygott kettőnkre. Az a kistermetű úriember volt, aki addig Mr. Wallace–szal és a lelkésszel ült. – Remélem, megbocsátják a kis udvariatlanságomat, amiért az előbb Johnsont küldtem el önökért – mondta rosszallóan. – Csak hát

emiatt a nyavalyás gyengeség miatt nem tudok gyorsan mozogni, hiszen értik. A vendégünk érkezésére Jamie felállt, és udvariasan kihúzott neki egy széket. – Csatlakozik hozzánk, Sir Percival? – kérdezte. – Ó, nem, dehogyis! Eszem ágában sincs megzavarni új keletű boldogságát, drága uram. Őszintén, fogalmam sem volt… –Továbbra is kegyesen ellenkezve lassan leült a felkínált székre, majd arca fájdalmasan összerándult, ahogy kinyújtotta a lábát az asztal alatt. – A köszvény mártírja vagyok, kedvesem – súgta oda nekem bizalmasan, elég közel hajolva ahhoz, hogy érezhessem bűzös öregember–leheletét, még a fenyőillaton keresztül is, ami a ruháiból áradt. Nem tűnik korruptnak, gondoltam, még a lehelete ellenére sem, ugyanakkor viszont a külső megtévesztő lehet – alig négy órával korábban engem még prostituáltnak néztek. A legtöbbet kihozva a helyzetből, Jamie bort rendelt, és kegyesen fogadta Sir Percival további ömlengését. – Micsoda szerencse, hogy belebotlottam itt önbe, drága barátom! – mondta az idős úriember, végre véget vetve cikornyás bókjainak. Apró, manikűrözött kezét Jamie karjára helyezte. – Ugyanis amúgy is mondani akartam önnek valamit. Sőt, még üzenetet is küldtem a nyomdába, de a küldöncöm nem találta ott. – Valóban? – Jamie kérdőn felhúzta a szemöldökét. – Igen – folytatta Sir Percival. – Úgy hiszem, mesélte nekem, jó pár héttel ezelőtt, nem emlékszem, mikor is pontosan, hogy északra kíván utazni üzleti ügyben. Új nyomdagépet kíván venni, vagy valami ilyesmi? – Sir Percivalnak egészen kedves arca volt, gondoltam, arisztokratikusan jóképű a kora ellenére is, nagy, jámbor, kék szemmel. – Igen, így igaz – helyeselt Jamie udvariasan. – Meghívott magához a perthi Mr. McLeod, hogy megtekintsek egy újfajta

nyomdagépet, amit nemrég helyezett használatba. – Nagyszerű. – Sir Percival kis szünetet tartott, mialatt elővett egy kis tubákos szelencét a zsebéből; csinos kis darab volt, zöld és arany zománcozással, kis kerubokkal a tetején. – Őszintén nem tanácsolom, hogy most északra utazzon – mondta, ahogy kinyitotta a dobozt, és annak tartalmára fordította a tekintetét. – Tényleg nem. Az időjárás egyszerűen borzalmas az évnek eme szakában; biztos vagyok benne, hogy nem tenne jót Mrs. Malcolmnak. – Rám mosolygott, mint valami idős angyal, majd felszippantott egy nagy adagot a dohányból, és várt egy kicsit, készenlétben tartva a vászonzsebkendőt. Jamie belekortyolt a borába, az arca nyájasan nyugodt. – Hálás vagyok a tanácsáért, Sir Percival – mondta. – Csak nem, hogy az ügynökei északon dúló viharokról értesítették? Sir Percival eltüsszentette magát, halkan, visszafogottan, mint egy meghűlt egér. Úgy összességében egy fehér egérre emlékeztet, gondoltam, ahogy végignéztem, amint kecsesen megtörli hegyes, rózsaszínű orrát. – Nagyszerű – ismételte, ahogy elrakta a zsebkendőjét és jóindulatúan pislogott Jamie irányába. – Nézze – mint barátja, aki a szívén viseli az ön jó sorát –, azt tanácsolom, hogy maradjon Edinburghban. Végül is – tette hozzá, jóindulatának sugarát felém fordítva –, most biztos él önben a vágy, hogy kényelemben otthon maradjon, nem igaz? Most pedig, drága ifjú barátaim, attól tartok, eljött távozásom ideje; mégsem zavarhatom önöket tovább a nászreggelijük közben. A közelben álldogáló Johnson segítségével Sir Percival felállt és eltipegett, aranygombos sétapálcájával végigkopogtatva a padlót. – Kedves öregúrnak tűnik – jegyeztem meg, mikor már biztos voltam benne, elég távol van tőlünk ahhoz, hogy ne hallja. Jamie felhorkantott. – Olyan rohadt, mint egy kukacokkal teli deszka – mondta.

Felkapta a poharát és egy húzásra kiitta. – Persze nem gondolná az ember – mondta elmerengve, ahogy letette a poharát és az összefonnyadt alak után nézett, aki éppen óvatosan próbált leereszkedni a lépcsőn. – Úgy értem, egy férfi, aki olyan közel van a végítélethez, mint Sir Percival… Azt hinné az ember, hogy az ördögtől való félelem visszatartja, de egy kicsit sem. – Gondolom, ő is pont ugyanolyan, mint mindenki más – mondtam cinikusan. – A legtöbben azt hiszik, örökké fognak élni. Jamie felkacagott, ahogy megzabolázhatatlan jókedve egy pillanat alatt visszatért. – Igen, így igaz – mondta. Felém tolta a borospoharát. – Most pedig, hogy itt vagy, Sassenach, én biztos is vagyok ebben. Most pedig igyál, mo nighean donn, aztán felmegyünk az emeletre.

L – Post coitum omne animalium triste est – mondtam csukott szemmel. Nem kaptam választ a mellemen fekvő, meleg súlytól, leszámítva a lélegzete lágy fuvallatát. Egy pillanattal később azonban valamiféle mélyről jövő rezgést éreztem, amit annak jeleként értelmeztem, hogy tetszett neki, amit mondtam. – Ez aztán az érdekes meglátás, Sassenach – szólt Jamie, a szavai kissé összemosódtak az álmosságtól. – Nem te találtad ki, remélem. – Nem. – Hátrasimítottam nedves, élénk színű haját a homlokából, mire ő a vállam hajlatába fordította a fejét, és elégedetten szippantott egyet. A Moubray’s magánszobái nem voltak éppen a legjobban felszerelve pásztorórák esetére. Ám a szófa legalább némi kipárnázott, vízszintes felülettel szolgált, aminél többre, ha őszinték akarunk lenni, nincs is szükség. Attól még, hogy eldöntöttem, még

nem vagyok túlkoros ahhoz, hogy szenvedélyes együttlétekre vágyjak, ahhoz azért már túl öreg voltam, hogy mindezt a csupasz padlón tegyem. – Nem tudom, hogy ki mondta, valami ókori filozófus. Az idézet benne volt az egyik orvosi tankönyvemben, az emberi szaporodásról szóló fejezetben. A rezgés hallhatóvá erősödött egy kis kuncogás képében. – Úgy tűnik, rendesen megtanultad a leckét, és utána jól fel is használtad, amit tanultál, Sassenach – mondta. Keze levándorolt az oldalamon, majd lassan befészkelődött alám, hogy megfogja a fenekemet. Elégedetten felsóhajtott, és finoman megszorította a hátsó felemet. – Nem hiszem, hogy voltam valaha is kevésbe triste – mondta. – Én sem – feleltem, ujjaimmal végigkövetve egy rakoncátlan hajtincs göndör vonalát, ami kiemelkedett a homloka közepéről. – És pont emiatt is jutott eszembe. Azon elmélkedtem, hogy vajon mi vezethette azt az ókori filozófust erre a következtetésre. – Gondolom, attól függ, hogy milyen animaliea–val pajzánkodott – jegyezte meg Jamie. – Lehet, hogy csak egyik sem volt a kedvére, de biztos jó sokat kipróbálhatott, hogy végül ilyen átfogó kijelentést tett. Erősebben megkapaszkodott a szófába, ahogy a belőlem feltörő kacagás finoman fel–le dobálta. – Az igazat megvallva, a kutyák néha tényleg egy kicsit megilletődöttebbnek tűnnek, mint a birkák, mikor végeztek a párzással – mondta. – Mm. És a birkák akkor milyennek tűnnek? – Nos, a nőstények egyszerűen csak úgy néznek ki, mint a birkák. Nincs igazán beleszólásuk a dologba, tudod. – Ó. És hogyan néznek ki a kosok? – Ó, azok egészen romlottnak látszanak. Hagyják, hogy kilógjon a nyelvük, nyáladzanak és fennakad a szemük, miközben undorító

hangokat adnak ki. Mint a legtöbb hím állat, nemde? – Éreztem vigyora görbéjét a vállamon. Ismét megszorította a fenekemet, mire én finoman meghúztam a kezemhez közelebb eső fülét. – Nem láttam, hogy kilógott volna a nyelved. – Nem láttál te semmit sem; csukva volt a szemed. – De undorító hangokat sem hallottam. – Nos, a pillanat hevében egy sem jutott az eszembe – ismerte be. – Talán legközelebb majd jobban megy. Együtt kacagtunk halkan, majd elcsöndesedtünk, és egymás lélegzetét hallgattuk. – Jamie – mondtam végül lágyan, és megsimogattam a tarkóját. – Nem hiszem, hogy voltam valaha is ennél boldogabb. Az oldalára fordult, óvatosan áthelyezte a súlyát, hogy ne nyomjon össze, majd feltámaszkodott a könyökére, hogy fekve a szemembe tudjon nézni. – Én sem, drága Sassenach – mondta, majd megcsókolt, egészen finoman, de hosszan, így volt időm összecsukni az ajkamat, és gyengéden beleharapni telt, alsó ajkába. – Nem csak a szeretkezésről beszélek, tudod – mondta, és kissé elhúzódott tőlem. Letekintett rám, a szeme lágy sötétkék, mint valami trópusi óceán. – Igen – mondtam, és megérintettem az arcát. – Én sem. – Hogy ismét itt vagy velem… Hogy beszélgethetek veled… Hogy tudom, bármit mondhatok, nem kell ügyelnem a szavaimra vagy rejtegetnem a gondolataimat… Egek, Sassenach – mondta –, Isten a tudója, hogy éppen annyira hajt a vágy, mint legénykoromban, és képtelen vagyok elvenni rólad a kezemet… Vagy bármi mást – tette hozzá fanyarul. – De azt se bánnám, ha mindezt elveszíteném, amíg legalább az enyém lehet az a gyönyör, hogy az oldalamon tudhatlak, és kitárhatom előtted a szívemet. – Olyan magányos voltam nélküled – suttogtam. – Olyan magányos.

– Ahogy én is – mondta. Lesütötte a szemét, hosszú szempillái elrejtették a tekintetét, és habozott egy pillanatig. – Nem mondom, hogy szerzetesként éltem – mondta csendesen. – Mikor kellett… mikor úgy éreztem, hogy muszáj, vagy megőrülök… Ujjamat az ajkára helyeztem, hogy beléfojtsam a szót. – Én sem – mondtam. – Frank… Gyengéden ő is a számra tapasztotta a kezét. Megnémítva mindketten egymásra néztünk, és éreztem, hogyan formálódik a mosolya a kezem alatt, éppúgy, mint az enyém az övé alatt, hogy összepasszoljunk. Elvettem a kezemet. – Nem jelent semmit – mondta. Elvette a kezét a számról. – Nem – feleltem. – Nem számít. – Végighúztam ujjamat az ajka vonala mentén. – Hát akkor tárd fel előttem a szívedet! – mondtam. – Ha van rá időnk. Az ablak felé pillantott, hogy megnézze, milyen magasan áll a nap – ötkor találkoznunk kellett Iannel a nyomdában, hogy egyeztessük, hogy halad az ifjú Ian utáni kutatás –, majd óvatosan legördült rólam. – Van még legalább két óránk, mielőtt indulnunk kell. Ülj fel és vedd fel a ruhádat, én meg szólok, hogy hozzanak fel egy kis bort meg némi süteményt. Ez remekül hangzott. Úgy éreztem, mintha folyamatosan farkaséhes lennék, mióta csak megtaláltam. Felültem, és elkezdtem átkutatni a ledobott ruháink földön heverő halmazát, a fűző után kutatva, amire szükség volt a mélyen dekoltált ruha viseléséhez. – Kétségkívül nem vagyok szomorú, de kicsit talán szégyellem magamat – jegyezte meg Jamie, ahogy belebújtatta hosszú, kecses lábujjait a selyemharisnyába. – Vagy legalábbis illene szégyellnem magamat. – Ugyan miért? – Nos, itt vagyok, a paradicsomban, hogy úgy mondjam. Veled, a borral meg a süteménnyel, miközben Ian a járdát koptatja és a fia

miatt aggódik. – Te nem aggódsz az ifjú Ian miatt? – kérdeztem, miközben a fűzőmre koncentráltam. Jamie kicsit összehúzta a szemöldökét, ahogy felvette a másik harisnyát is. – Nos, nem igazán aggódom miatta, inkább csak félek, hogy nem kerül elő holnapig. – Mi lesz holnap? – kérdeztem, aztán kicsit késve felrémlett bennem a Sir Percival Turnerrel való találkozásunk. – Ó, az északi utad! Az holnap lenne? Jamie bólintott. – Igen, a Mullin’s Cove–nál lesz a találkozó, holnap, újholdnál. Egy kis vitorlás jön Franciaországból, egy rakomány borral és textíliával. – Sir Percival pedig arra figyelmeztetett, hogy ne menj el a találkozóra? – Úgy tűnik. Nem tudom, hogy mi történhetett, de gondolom, majdcsak kiderül, ha odaérek. Lehet, hogy meglátogatta a körzetet egy vámtiszt, vagy hallotta, hogy valami készülődik a part mentén, amihez nekünk semmi közünk, de megzavarhat minket. – Megrántotta a vállát, és az utolsó harisnyakötőjét is becsatolta. Ekkor kiterítette a kezét a térdén, tenyérrel fölfelé, majd lassan behajlította az ujjait. A bal keze rögtön ökölbe zárult, szépen, rendezetten, mint egy harcra kész, gömbölyű fegyver. Jobb keze ujjai sokkal lassabban mozdultak; a középső ujja görbe volt, nem feküdt rendesen el a mutatóujja mellett. A gyűrűsujj egyáltalán nem görbült, hanem egyenesen kiállt, ami a kisujját is furcsa szögbe kényszerítette. A kezéről mosolyogva rám nézett. – Emlékszel az éjszakára, mikor rendbe tetted a kezemet? – Néha, a borzalmasabb perceimben. – Az aztán emlékezetes éjszaka volt, mondhatni, egész egyszerűen képtelenség lett volna

elfelejteni. Bár alig volt esélyünk a győzelemre, végül sikerült megszöktetnem őt Wentworth börtönéből, még mielőtt végrehajthatták volna rajta a halálos ítéletet. De azt nem tudtam megakadályozni, hogy előtte Black Jack Randall kegyetlen módon megkínozza és bántalmazza. Megfogtam a jobb kezét, és áthelyeztem a saját térdemre. Ott pihentette nyugodtan; meleg volt, nehéz és mozdulatlan, és Jamie nem ellenkezett, ahogy végigtapogattam az ujjait, finoman meghúzkodtam mindegyiket, hogy kinyújtsam az inakat, és megtekergettem, hogy lássam, mennyire mozognak az ízületek. – Ez volt az első ortopéd műtétem – mondtam. – Azóta sok ilyesmit csináltál? – kérdezte kíváncsian, és lepillantott rám. – Igen, egy párat. Sebész vagyok, de a jövőben ez nem azt jelenti, amit most – tettem hozzá sietve. – A sebészek az én időmben nem húznak fogat vagy vágnak eret. Sokkal inkább arra hasonlítanak, amit ma „gyógyító”–nak neveznek. Egy olyan doktor, aki az orvoslás minden területén jártas, de van egy, amiben különlegesen jó. – Különleges, mint te? Nos, mindig is az voltál – mondta vigyorogva. Sérült ujja a tenyerembe csúszott, miközben a hüvelykujjával a bütykeimet simogatta. – Akkor hát mit is csinál egy sebész, ami annyira különleges? Összehúztam a szemöldökömet, próbáltam rájönni, mi is lenne a legmegfelelőbb megfogalmazás. – Nos, leginkább úgy mondhatnám, hogy a sebész próbálja elősegíteni a gyógyulást… egy kés segítségével. Ezt hallva széles szája mosolyra görbült. – Micsoda szép kis ellentmondás! De illik hozzád, Sassenach. – Tényleg? – kérdeztem meglepetten. Bólintott, de egy pillanatra sem vette le a tekintetét az arcomról. Láttam, ahogy alaposan megnéz magának, mire kissé szégyenlősen felmerült bennem a gondolat, hogy vajon hogyan nézhetek ki,

kipirulva a szeretkezéstől, vadul összekócolódott hajjal. – Még sosem voltál bájosabb, Sassenach – mondta egyre szélesedő mosollyal, ahogy felnyúltam, hogy lesimítsam a hajamat. Elkapta a kezemet és lágy csókot nyomott rá. – Hagyd csak a tincseidet! – Igen – mondta, foglyul ejtve a kezemet, mialatt végighordozta rajtam a tekintetét. – Igen, most, hogy belegondolok, tényleg olyan vagy, mint egy kés, vagy egy kard. Egy eszes kis hüvely, a leggyönyörűbb látvány, Sassenach – ujjával végigsimította az ajkam vonalát, amivel mosolygásra késztetett –, ám belül edzett acél rejtőzik… És egy könyörtelenül éles penge, úgy hiszem. – Könyörtelen? – kérdeztem meglepődve. – Nem úgy értem, hogy szívtelen – nyugtatott meg. A tekintete az arcomon nyugodott, elszántan és kíváncsian. Halványan elmosolyodott. – Nem, sosem lennél szívtelen. De kegyetlenül erős tudsz lenni, Sassenach, ha arra van szükség. Kissé fanyarul elmosolyodtam. – Ez így igaz – feleltem. – Ezt már korábban is láttam benned. – A hangja ellágyult, miközben a keze egyre jobban szorította az enyémet. – De azt hiszem, most már sokkal több van belőle benned, mint mikor fiatal voltál. Azóta gyakrabban volt rá szükséged, nem igaz? Hirtelen rádöbbentem, miért is látja olyan tisztán azt, amit Frank mindig is képtelen volt észrevenni. – Benned is megvan – mondtam. – És neked is szükséged van rá. Gyakran. – Önkéntelenül megérintettem a recés szélű sebhelyet, ami átszelte a középső ujját, eldeformálva utolsó ujjpercének ízületét. Bólintott. – Néha eltűnődtem… – mondta olyan halkan, hogy alig hallottam. – Gyakran eltűnődtem, hogy vajon képes lennék–e szolgálatba hívni azt a pengét, és utána ismét biztonságban a hüvelyébe csúsztatni? Mert rengeteg férfit láttam, akiket tönkretett ez az élet, s így az acél

életlen fémmé rozsdálódott. És azon is gyakran elgondolkodtam, hogy vajon én vagyok–e a saját lelkem ura, vagy már a pengém rabszolgájává váltam? – Újra és újra megfordult a fejemben – folytatta, és lepillantott összefűzött ujjainkra –, hogy túl sokszor rántottam kardot, és hogy túl sok időt töltöttem a hadakozás szolgálatában ahhoz, hogy képes legyek emberekkel érintkezni. A szám megrándult. Égtem a vágytól, hogy mondjak neki valamit, ám ehelyett inkább az ajkamba haraptam. Észrevette, és fanyarul elmosolyodott. – Nem hittem volna, hogy valaha is újra nevethetek majd egy asszony ágyában, Sassenach – mondta. – Vagy hogy egyáltalán asszonyhoz jutok, kivéve úgy, mint egy vad, akit már elvakít a szükség. – A hangjában keserűség csengett. Felemeltem a kezét, és csókot nyomtam a kis sebhelyre a bőrén. – Képtelen vagyok elképzelni téged vadként – mondtam. Kis viccnek szántam, de Jamie arca ellágyult, ahogy rám pillantott, és egészen komolyan válaszolt. – Tudom, Sassenach. És pontosan ez, hogy képtelen vagy így látni, ad reményt nekem. Mivel én… tudom ezt jól… és talán mégis… – elhallgatott, elszántan figyelve engem. – Megvan benned ez az erő. Megvan benned, és a telkedben is. így talán még az én lelkemet is meg lehet menteni. Fogalmam sem volt, mit felelhetnék erre, így hát egy ideig semmit sem mondtam, csak fogtam a kezét, és az eldeformálódott ujjakat és a nagy, kemény bütyköket simogattam. Egy harcos keze volt – ám Jamie nem volt harcos, most nem. Megfordítottam a kezét, és tenyérrel fölfelé ráfektettem a térdemre. Lassan végighúztam az ujjamat a mély vonalakon és kiemelkedő dombocskákon, és az apró „C” betűn a hüvelykujja tövében; a jelen, ami az enyémként jelölte meg. – Egyszer ismertem egy öreg hölgyet a felföldön, aki azt mondta,

hogy a vonalak a tenyerünkön nem előre megjósolják a sorsunkat, hanem visszatükrözik azt. – Vajon így is lenne? – Az ujjai finoman megrándultak, de a tenyere továbbra is mozdulatlanul és kinyitva feküdt a térdemen. – Nem tudom. Azt mondta, hogy vonalakkal a tenyerünkön születünk, egy élettel, de aztán a vonalak megváltoznak, aszerint, hogy mit teszünk, és hogy milyen emberek vagyunk. – Semmit sem tudtam a tenyérjóslásról, viszont láttam a mély vonalat, ami a csuklójától a tenyere közepéig szaladt, és többször is elágazott. – Azt hiszem, ez az, amit életvonalnak hívnak – mondtam. – Látod ezeket az elágazásokat? Azt hiszem, ezek azt jelentik, hogy sokszor változtattál az életeden, hogy sok döntést hoztál. Kurtán felhorkantott, de úgy, hogy abból azt éreztem, szórakoztatja a dolog, nem pedig ki akar vele csúfolni. – Ó, tényleg? Azt hiszem, ezt elég nagy bizonyossággal mondhatjuk. – A térdem fölé hajolva a tenyerébe kémlelt. – Azt hiszem, ez az elágazás itt az, amikor találkoztam Jack Randall–lal, a második pedig amikor elvettelek. Látod, még egész közel is vannak egymáshoz. – Így igaz. – Lassan végighúztam az ujjamat a vonal mentén, ami kissé csiklandozta őt, mire megrándultak az ujjai. – Culloden pedig talán egy másik lehet? – Talán. – De nem akart Cullodenről beszélni. Saját ujjával követte tovább a vonalat. – És itt van, amikor börtönbe kerültem, aztán visszajöttem onnan, majd mikor Edinburghba jöttem. – És nyomdász lettél. – Elhallgattam és felhúzott szemöldökkel ránéztem. – Mégis, hogy a pokolba lettél nyomdász? Ez az utolsó foglalkozás, ami eszembe jutott volna. – Ó, hogy az! – Szája mosolyra húzódott. – Nos, az valójában színtiszta baleset volt.

L Kezdetben csak egy olyan vállalkozást keresett, ami segít elkendőzni és működtetni a csempészüzletet. Miután birtokában volt egy nagyobb összeg egy friss, nyereséges vállalkozásból, úgy döntött, olyan üzletbe kezd, amiben gyakran van szükség nagy szekerekre és számos lóra, és olyan eldugott telephellyel rendelkezik, amit ideiglenes raktárként lehet használni az éppen mozgásban lévő áru számára. Rögtön felvetődött a fuvarozás, ám szinte azonnal el is vetette ezt a lehetőséget, mivel a fuvarosokat örökösen ellenőrizték a fináncok. Hasonlóképpen egy ivó vagy egy fogadó üzemeltetése is, első ránézésre remek választásnak tűnt, mivel oda nagy mennyiségben érkeztek a készletek, viszont egy ilyen hely törvényes működése miatt túl sebezhető volt ahhoz, hogy elrejtsen egy törvénytelent. Az adóbeszedők és a fináncok úgy tapadtak a fogadókra, mint a bolhák egy dagadt kutyára. – Akkor jutott eszembe nyomdát nyitni, mikor elmentem egybe, hogy készíttessek pár szórólapot – magyarázta. – Miközben vártam, hogy leadhassam a rendelésemet, láttam, ahogy odagurul egy szekér, megpakolva papírral teli dobozokkal és többhordónyi alkohollal a tintaporhoz, és azt gondoltam, istenem, hát ez az! A fináncok sosem zargatnának egy ilyen helyet! Csak azután, hogy megvette az üzlethelyiséget a Carfax Close–on, felvette Geordie–t, hogy üzemeltesse a nyomdagépet, és valóban elkezdett rendeléseket felvenni plakátokra, röplapokra, fóliókra és könyvekre, csak ekkor jutott eszébe, hogy milyen más lehetőségek rejtőznek még új üzletében. – Egy Tom Gage nevű ember volt – magyarázta. Kihúzta a kezét a szorításomból, és ahogy egyre jobban belelendült a mesélésbe, vadul gesztikulálni kezdett, és újra meg újra hátrasimította a haját,

miközben beszélt, ahogy egyre jobban fűtötte a lelkesedés. – Kis rendeléseket adott le, erre meg arra. Ártatlan dolog volt az összes, de gyakran jött, és ott maradt beszélgetni, még azzal is fáradt, hogy velem is beszéljen, ne csak Geordie–val, bár biztos látta, hogy kevesebbet tudok a szakmáról, mint ő maga. – Fanyarul rám mosolygott. – Akkoriban nem tudtam sokat a nyomtatásról, Sassenach, de mindig is jó emberismerő voltam. Egyértelmű volt, hogy Thomas Gage azt próbálja kipuhatolni, hogy kivel is szimpatizál Alexander Malcolm. Hallva Jamie finoman sziszegő, felföldi kiejtését, óvatosan puhatolózott, megemlítette ezt meg azt az ismerősét, akit jakobitaközeli érzelmei bajba sodortak a felkelés után, és megtalálta a közös ismerősöket, ügyesen irányítva a beszélgetést, becserkészve áldozatát. Mígnem végül a vad, akit addig nagyon szórakoztatott az egész színjáték, kerek perec közölte vele, hogy hozza be, amit nyomtattatni akar, a király egyetlen embere sem fog tudni róla. – És ő megbízott benned. – Nem kérdés volt. Az egyetlen ember, aki valaha is rosszul tette, hogy bízott Jamie–ben, az Stuart Károly volt. És abban az esetben is Jamie tévedett. – Igen. – És így kezdődött az együttműködésük, először szigorúan csak üzleti szinten, ami aztán idővel barátsággá mélyült. Jamie nyomtatott minden szöveget, amit Gage radikális politikai nézeteket valló maroknyi írója alkotott, a publikusan is felvállalt cikkektől kezdve a névtelen plakátokig és röpiratokig, amik tömve voltak olyan terhelő tartalommal, ami rögvest elég lett volna ahhoz, hogy az írókat bebörtönözzék vagy felakasszák. – Miután minden nyomtatás elkészült, mindig lementünk az ivóba az utca végén, hogy ott beszélgessünk. Találkoztam Tom pár barátjával, és végül Tom azt mondta, én is írhatnék valami rövidet. Kinevettem, és azt mondtam neki, hogy mire ezzel a kezemmel leírnék valamit, amit bárki is el tud olvasni, már mind halottak lennénk. De csak mert belepusztulnánk az öregségbe, nem pedig

mert felakasztanának minket. – Ott álltam a nyomdagép mellett, miközben beszélgettünk, bal kézzel pakolgattam a betűket, és nem is figyeltem arra, mit csinálok. Ő meg csak bámult engem, aztán elkezdett nevetni. Rámutatott a tálcára, aztán a kezemre, és tovább kacagott, egészen addig, míg végül le kellett ülnie a padlóra. Kinyújtotta maga elé a karjait, behajlította a kezeit, és szenvtelenül figyelte őket. Egyik kezét ökölbe szorította, majd a könyökét behajlítva az arcához emelte, amitől az izmok a karjában megfeszültek és megduzzadtak a vászon alatt. – Elég egészséges vagyok – mondta. – És ha van egy kis szerencsém, akkor még sok évig az is maradok, de nem örökre, Sassenach. Sokat harcoltam karddal és tőrrel, de minden harcos számára eljön a nap, amikor cserbenhagyja az ereje. – Megrázta a fejét, és a kabátja felé nyúlt, ami a padlón hevert. – Ezeket magamhoz vettem azon a napon, amikor Tom Gage– dzsel beszélgettem, hogy legyen, ami emlékeztet rá – mondta. Megfogta a kezemet, és a tenyerembe ejtette azokat a tárgyakat, amiket kivett a zsebéből. Hűvösek voltak és kemények, apró ólom téglalapok. Nem kellett megtapogatnom a tetejüket, hogy tudjam, milyen betűk vannak rajtuk. – Q. E. D. – mondtam. – Az angolok elvették a kardomat és a tőrömet – mondta halkan. Ujjával megérintette a tenyeremben fekvő betűket. – De Tom Gage ismét fegyvert adott a kezembe, és azt hiszem, ezt nem is fogom letenni.

L Kart karba öltve sétáltunk a Royal Mile macskaköves lejtőjén háromnegyed ötkor, szinte ragyogva, hála pár tál jó borsos

osztrigaragunak és egy üveg bornak, amiket „privát megbeszélésünk” szüneteiben fogyasztottunk el. A város is ragyogott körülöttünk, mintha csak osztozott volna a boldogságunkban. Edinburgh ködfelhő alatt feküdt, ami hamarosan majd megvastagszik, és újból elered az eső, de egyelőre a lenyugvó nap fénye aranyra és rózsaszínre és pirosra festette a felhőket, és nedvesen csillogott a macskakövek patináján, amitől az épületek köveinek szürke színe meglágyult, és visszatükrözte a fényt, megidézve azt a ragyogást, ami felmelegítette az orcámat, és ott égett Jamie szemében, mikor rám nézett. Ahogy ott sétáltunk az utcán, bolond módon elmerülve a boldogságban, több percbe is beletellett, mire észrevettem, hogy valami nincs rendjén. Egy férfi, akit idegesített lassú menetünk, hirtelen megkerült minket, aztán rögtön meg is torpant, közvetlenül előttem, ami miatt megbotlottam a nedves köveken és elhagytam az egyik cipőmet. A férfi felkapta a fejét és egy pillanatig az eget bámulta, majd elsietett, nem futva, csak éppen olyan gyorsan sétálva, amennyire csak tudott. – Ezt meg mi lelte? – kérdeztem, ahogy lehajoltam, hogy felvegyem a cipőmet. Hirtelen észrevettem, hogy körülöttünk többen is megállnak, felnéznek az égre, majd elsietnek, végig az utcán. – Szerinted mégis mit…? – kezdtem, de amikor Jamie felé fordultam, ő is éppen rémülten az eget figyelte. Én is felnéztem, és csak egy pillanat kellett ahhoz, hogy észrevegyem, a felhők vöröses ragyogása jóval sötétebb színű, mint általában az ég naplementekor, és furcsa módon lobogni látszott, ami egyáltalán nem volt jellemző a naplementékre. – Tűz van! – mondta Jamie. – Istenem, azt hiszem, a Leith Wynden ég valami! Ebben a pillanatban valaki kicsit távolabb tőlünk az utcán felkiáltott, hogy „Tűz van!”, és mintha csak ez a hivatalos diagnózis

adott volna végre engedélyt a futásra, az alattunk igyekvő alakok elszabadultak és lehömpölyögtek az úton, mint valami lemmingfalka, ami alig várja, hogy a máglyára vethesse magát. Pár értelmesebb alak felfelé rohant, s ahogy elhaladtak mellettünk, ők is azt kiabálták, hogy „Tűz van!”, de valószínűleg mindezt azért, hogy felhívják erre azoknak a figyelmét, akik ez idő tájt a tűzoltóságnak számítottak. Jamie már mozgásba is lendült, és engem is maga után rángatott, miközben ügyetlenül egy lábon ugráltam. Ahelyett, hogy megálltam volna, a másik cipőmet is lerúgtam, és követtem őt, miközben folyvást meg–meg– csúsztam és bevertem a lábujjaimat futás közben a hideg, nedves macskakövekbe. A tűz nem a Leith Wynden égett, hanem közvetlenül mellette, a Carfax Close–on. A zsákutca bejáratát elállták az egymást lökdöső és a nyakukat nyújtogató, izgatott nézelődők, akik mindenképpen látni akarták, mi történik, miközben érthetetlen kérdéseket kiabáltak egymásnak. A füstszag forrón és bűzösen vágott át a nedves, esti levegőn, a ropogó hőség hullámai pedig megcsapták az arcomat, ahogy ráfordultam a zsákutcára. Jamie egy pillanatig sem habozott, hanem rögtön belevetette magát a tömegbe, nyers erővel törve utat magának. Szorosan mögötte haladtam, mielőtt az emberek hullámai ismét összezárulhattak volna, és a könyökömmel segítettem magam, miközben nem láttam mást, csak Jamie széles hátát magam előtt. Aztán kiértünk a tömeg elé, és máris mindent láttam. Sűrű, szürke füstfelhők ömlöttek ki a nyomda mindkét alsó ablakán, és hallottam a suttogást, a ropogó hangot, ami elnyomta a lézengők zaját, mintha csak a tűz magához beszélt volna. – A nyomdám! – Jamie kínzott kiáltást hallatva a bejárati lépcsőhöz sietett, és berúgta az ajtót. Füstfelhő hömpölygött ki a nyitott ajtón át, ami úgy körülvette őt, mintha csak bekapta volna valami szörnyeteg. Egy másodpercre láttam, ahogy hátratántorodik a

hirtelen rátámadt füsttől; majd térdre ereszkedett, és bemászott az épületbe. Példáján felbátorodva a tömegből több férfi is odarohant a nyomda lépcsőjéhez, hogy aztán nekik is nyomuk vesszen a füsttel teli belső térben. A tűz akkora forrósággal égett, hogy éreztem, amint az általa kevert szél meglebbenti és a lábamhoz fújja a szoknyámat, mire eltűnődtem, hogy a férfiak odabenn vajon hogy képesek ezt kibírni. A hátam mögött álló tömegből érkező újabb kiáltáshullám tudatta velem, hogy megérkezett a vödrökkel felfegyverzett városi őrség. Láthatóan hozzá voltak szokva az ilyen megmérettetésekhez. Az őrség tagjai lerázták magukról borvörös egyenruhájuk kabátját, és rögtön megtámadták a tüzet, beverték az ablakokat, hogy aztán vad elszántsággal borítsák be vödreik tartalmát a lyukakon. Eközben a tömeg egyre duzzadt, az általa okozott zaj pedig csak fokozódott, hála a folyamatos lábdobogásnak, ami csak úgy záporozott le a zsákutca számos lépcsősorán, ahogy a közelben lévő épületek felsőbb szintjein élő családok sietve leterelték az izgatott gyerekhordákat a biztonságot jelentő utcára. Nem hittem, hogy a vödrös brigád igyekezete, bármennyire is bátran küzdöttek a lángokkal, túl sokat tehet a tűz ellen, ami már láthatóan átvette az uralmat az épület fölött. Oda–vissza járkáltam a járdán, és eredménytelenül próbáltam megpillantani valami mozgást odabenn, mikor az oltóláncot vezető férfi rémült kiáltást hallatott és hátraugrott, pont időben ahhoz, hogy elkerülje, hogy fejbe találja egy tálcányi ólombetű, ami a betört ablakon keresztül repült ki, majd pedig nagyot csattanva a macskaköveken landolt, betűket szórva mindenfelé. Két vagy három utcagyerek átküzdötte magát a tömegen és felkapta a betűket, de a következő pillanatban már nyakon is csípte és elkergette őket pár méltatlankodó szomszéd. Egy fejkendőt és kötényt viselő testes hölgy előresietett, és életét és végtagjai épségét

kockáztatva gondjaiba vette a nehéz nyomdatálcát, elrángatva azt a járdáig, ahol védelmezőn fölé guggolt, mint valami fészkén ülő kotlós. Azonban mielőtt társai felszedhették volna a szétszóródott betűket, a mindkét ablakból repülő tárgyak zápora hátrálásra késztette őket: még több nyomdatálca, hengerek, tintás szivacsok és több üveg tinta, ami eltört a köveken, pók módjára nyújtózkodó pacákat hagyva a tűzoltók által kifröcskölt vízből keletkezett pocsolyákban. A nyitott ajtón és ablakokon át kiáramló huzatnak hála a tűz ropogása suttogásból önelégült, morajló kuncogássá erősödött. Miután az ott kidobált tárgyak zápora miatt nem tudták az ablakon át oltani a tüzet, a városi őrség vezetője odakiáltott az embereinek, majd egy vízbe áztatott zsebkendőt tartva az orra elé lehajtotta a fejét és berohant az épületbe, példáját pedig még fél tucat társa követte. A sor gyorsan ismét felállt, kézről kézre adogatták a teli vödröket a sarkon túlról, a legközelebbi kúttól egészen a bejáratig. Ugyanekkor izgatott legények ragadták meg a lépcsőkön leguruló üres vödröket, hogy visszarohanjanak velük a kútig, ahol újratöltötték azokat. Edinburgh városa javarészt kövekből épült, de miután annyi épület zsúfolódott össze szorosan egymás mellett, mindegyikben több tűzhellyel és kéménnyel, bizonyára gyakran előfordultak lakástüzek. Ez valóban így is lehetett, mivel a hátam mögött újabb mozgolódás jelezte a tűzoltószekér érkezését. Az emberek hullámai úgy váltak ketté, mint a Vörös–tenger, hogy elengedjék a szekeret, amit lovak helyett egy csapatnyi ember húzott, mivel a lovak biztosan nem tudtak volna megfelelően haladni a szűk, kanyargós kis utcákban. A szekér maga egy sárgaréz csoda volt, és maga is izzó parázsként ragyogott, ahogy visszatükrözte a lángokat. A forróság egyre nagyobb lett; éreztem, ahogy a tüdőm kiszárad, és minden egyes

lélegzetvételhez egyre nagyobb erőfeszítésre volt szükség, ahogy beszippantottam a forró levegőt, és mindeközben rettegtem Jamie– ért. Vajon meddig képes lélegezni abban a pokoli füst– és forróságködben, nem is beszélve a lángok okozta veszélyről? – Jézus, Mária és Szent József! – Ian a falába ellenére átverekedte magát a tömegen, és hirtelen megjelent a könyökömnél. Megragadta a karomat, hogy visszaszerezze az egyensúlyát, ahogy egy újabb tárgyzápor ismét hátrálásra késztette a körülöttünk állókat. – Hol van Jamie? – ordította a fülembe. – Odabenn! – kiáltottam vissza, és az épületre mutattam. Hirtelen mozgolódás és felbolydulás támadt a nyomda ajtajában, amit zavarodott kiabálás kísért, ami még a tűz ropogását is elnyomta. Több pár láb jelent meg a bejáratban, ide–oda mozogtak az ajtón kiáradó átláthatatlan füstfelhőben. Hat férfi tűnt elő, köztük Jamie, akik egy hatalmas gépezet, Jamie drága nyomdagépe súlya alatt roskadoztak. Óvatosan letették a lépcsőre, majd jól beletolták a tömegbe, és visszafordultak a nyomdába. De már túl késő volt bármiféle mentőakcióhoz. Hatalmas robaj hallatszott odabentről, ahogy összedőlt valami, és újabb hőséghullám ömlött ki az épületből, ami hátrálásra késztette a tömeget. Hirtelen felvillantak a felső szint ablakai az emeleten táncoló lángok fényében. Kis csapatnyi férfi sietett ki az épületből, köhögve és levegő után kapkodva, néhányan pedig a földön csúsztak, feketén a koromtól, és igyekezetük nyomán saját izzadságukban fürödtek. A tűzoltószekér csapata vadul pumpált, de a csövükből kilövellő vastag vízsugár a legkisebb hatással sem volt a tűzre. Ian keze vadászcsapda módjára szorította a karomat. – Ian! – kiáltotta elég hangosan ahhoz, hogy a tűz és a tömeg zaján keresztül is hallani lehetett. Követtem a tekintetét, és én is felnéztem. Egy szellemszerű alakot pillantottam meg az emeleti ablakban. Úgy tűnt, hogy egy pillanatig az ablakot zárva tartó szíjjal vesződik, aztán vagy hátrazuhant, vagy

elnyelte a füst. A szívem a torkomba ugrott. Nem lehetett megmondani, hogy az alak valóban az ifjú Ian volt–e, de annyi biztos, hogy ember volt. Ian nem vesztegette az időt bámészkodással, hanem máris a nyomdászat ajtaja felé bicegett, olyan gyorsan, amennyire azt csak a falába engedte. – Várj! – kiáltottam, és futottam utána. Jamie a nyomdagépre dőlt, mellkasa vadul hullámzott, ahogy próbált egyszerre levegőhöz jutni és köszönetet mondani a segítőinek. – Jamie! – Megragadtam az ingujját, és durván elrángattam őt egy vörös képű borbélytól, aki egyfolytában a kötényébe törölgette kormos kezét, amivel hosszú fekete csíkokat hagyott az odaszáradt szappanfoltok és a vércseppek között. – Ott fenn! – kiáltottam vadul mutogatva. – Ifjú Ian fenn az emeleten! Jamie hátralépett, ingujjával megtörölte fekete arcát, majd rémülten az emeleti ablakok felé kapta a tekintetét. Semmit sem lehetett látni, csak az ablaktáblákat csapkodó, ragyogó lángokat. Ian több szomszéd szorításából próbálta kiszabadítani magát, akik azt próbálták megakadályozni, hogy bemenjen a nyomdába. – Nem, ember, nem mehet be! – kiáltotta az őrség kapitánya, miközben próbálta lefogni Ian csapkodó kezét. – A lépcső már összedőlt, és mindjárt követi a tető is! Vézna termete és hiányzó lába ellenére Ian magas volt és erős, és az őt fogva tartó, jót akaró városi őrség tagjainak – akik főleg nyugdíjba vonult katonák voltak a felföldi ezredekből – gyenge szorítása mit sem tehetett az ő erejével szemben, amit a hegyek edzettek. Főleg most, hogy azt megsokszorozta apai aggodalma. Lassan, de biztosan az egész összezavarodott tömeg apránként, hüvelykről hüvelykre közelebb rándult a nyomda bejárati lépcsőihez, ahogy Ian magával húzta reménybeli megmentőit a lángok felé. Éreztem, ahogy Jamie lélegzetet vesz, olyan mélyre szívja a

levegőt, amennyire csak tudja megperzselődött tüdejével, aztán már ő is ott állt a lépcsőn, karjával Ian dereka körül, visszarángatva sógorát. – Gyere le, ember! – kiáltotta rekedten. – Nem fog menni… Oda a lépcső! – Körbenézett, megpillantott engem, majd odataszította a karomba Iant, aki elvesztette az egyensúlyát és megbotlott. – Fogd meg jól! – ordította oda nekem, túlkiabálva az üvöltő lángokat. – Majd én lehozom a gyereket! Azzal megfordult és felsietett a bolt melletti épület lépcsőin. Átverekedte magát a földszinti csokoládéüzlet vevői közt, akik kijöttek a járdára, hogy megbámulják, mi ez a nagy izgalom, kezükben még mindig ott szorongatva ónkupáikat. Követve Jamie példáját, szorosan átöleltem Ian derekát, és nem engedtem el. Ian tett egy sikertelen próbát arra, hogy kövesse Jamie– t, ám végül feladta, és megfeszült izmokkal állt a karomban, miközben a szíve vadul dobogott közvetlenül az arcom alatt. – Ne aggódj! – mondtam neki hiába. – Képes rá. Kihozza Iant. Ki fogja. Tudom, hogy ki fogja. Ian nem válaszolt. Lehet, nem is hallotta, amit mondtam neki. Olyan mozdulatlanul és mereven állt a szorításomban, mint egy szobor, élesen szedte a levegőt, ami már–már úgy hangzott, mintha zokogna. Mikor eleresztettem a derekát, nem mozdult, még csak meg sem fordult, ám mikor melléálltam, elkapta a kezemet és erősen megszorította. A csontjaim még össze is őrlődtek volna, ha nem szorítom én is éppen olyan erősen az ő kezét. Alig egy perccel később kinyílt a csokoládéüzlet feletti ablak, és megjelent benne Jamie feje és válla, vörös haja úgy lobogott, mintha csak egy kósza lángnyelv lett volna, ami megszökött a nyomdát marcangoló tűzből. Kimászott az ablakpárkányra, majd guggolva óvatosan megfordult, egészen addig, amíg szembe nem került az épület falával. Harisnyába bújtatott lábára állt, majd megragadta a feje fölött lévő

tetőhöz erősített ereszcsatornát, és karja erejének segítségével lassan felhúzta magát, hosszú lábujjaival fogást keresve a tűzfal habarccsal összeillesztett kövei közt. Olyan hangosan nyögve, hogy még a tűz és a tömeg zaján keresztül is hallani lehetett, felküzdötte magát a tető szélére, majd eltűnt a házorom mögött. Egy alacsonyabb embernek ez nem sikerült volna. Mint ahogy a falábú Iannek sem. Hallottam, hogy Ian motyog valamit az orra alatt; azt hittem, imádkozik, ám mikor felnéztem rá, az állkapcsát összeszorította, az arcáról pedig rettegés tükröződött. – Mégis mi a poklot készül odafenn csinálni? – gondoltam, és nem is vettem észre, hogy hangosan is kimondtam, egészen addig, amíg a borbély, aki kezét ellenzőként a szeme fölött tartva ott állt mellettem, nem válaszolt. – Van egy csapóajtó a nyomda tetejére építve, asszonyom. Nincs kétségem, hogy Mr. Malcolm azon keresztül kíván bejutni a felső szintre. Az ott az inasa fönn, nem tudja? – Nem! – csattant fel ezt hallva Ian. – Az a fiam! A borbély Ian dühös tekintetének kereszttüzében hátrasomfordált, miközben azt mormolta, hogy: – Ó, igen, ahogy mondja, uram, ahogy mondja! – miközben keresztet vetett. A tömeg kiabálása kész ordítássá erősödött, ahogy megjelent két alak a csokoládéüzlet tetején, mire Ian elengedte a kezemet, és előresietett. Jamie átkarolta az ifjú Iant, aki előrehajolt és levegő után kapkodott a beszippantott füst miatt. Elég nyilvánvaló volt, hogy jelen állapotukban egyikük sem lesz majd képes lejönni onnan a szomszéd épületen keresztül. Ebben a pillanatban Jamie megpillantotta a lenn álló Iant. Kezéből tölcsért formált a szája elé, és úgy kiáltott le: – Kötelet! Volt is kötél; a városi őrség felkészülten érkezett. Ian kikapta a feltekert kötelet a közeledő őr kezéből, mire az ottmaradt,

felháborodottan pislogva Ianre, aki szembefordult a házzal. Elkaptam Jamie fogának csillanását, ahogy levigyorgott sógorára, és az erre felelő, savanyú kifejezést Ian arcán. Vajon hányszor hajítottak kötelet a másiknak, hogy felhúzzanak egy bála szalmát a pajta padlására, vagy hogy azzal rögzítsék egy szekér rakományát? A tömeg hátralépett, ahogy Ian meglendítette a karját, mire a nehéz tekercs lágy parabolaalakot véve felszállt, röptében kitekeredett, és végül Jamie kinyújtott karjára érkezett, olyan precizitással, mint ahogy poszméh száll le a virágra. Jamie felhúzta a lecsüngő végét, majd egy pillanatra eltűnt, hogy rögzítse a kötelet az épület kéményének tövében. Pár pillanatnyi bizonytalan ereszkedést követően a két füsttől megfeketedett figura biztonságban leérkezett az alattuk elterülő járdára. Az ifjú Ian, a kötél elvezetve a hóna alatt és rátekerve a mellkasára, egy pillanatra egyenesen megállt, aztán, ahogy a kötél meglazult, a térde összecsuklott, és valami nyurga halom módjára a macskakövekre zuhant. – Jól vagy? A bhalaich, beszélj hozzám! – Ian térdre borult a fia mellett, idegesen próbálta kicsomózni az ifjú Ian mellkasa köré tekert kötelet, és ezzel egy időben igyekezett felemelni a gyerek hátrabukó fejét. Jamie a csokoládéüzlet korlátjára támaszkodott, az arca tiszta fekete, miközben a tüdejét szinte kiköpve köhögött, de ezen felül sértetlennek látszott. Leültem a fiú másik oldalára, és az ölembe vontam a fejét. Ahogy ránéztem, nem voltam benne biztos, hogy sírjak–e vagy inkább nevessek. Mikor találkoztam vele reggel, kellemes külsejű fiú volt, még ha nem is egy nagy szépség, az apja barátságos, jóindulatú vonásaival. Most, estére, dús haja a homloka egyik oldalán egészen leégett, és nem maradt utána más, csak vörösre szívott, megperzselt borosta, a szemöldöke és a szempillái pedig teljes egészükben eltűntek, míg alatta a bőre a koromfoltos, a nyársról éppen levett

szopós malac élénk rózsaszínjét vette fel. Megkerestem a pulzusát nyurga nyakán, és meg is találtam, ráadásul megnyugtatóan erős volt. Érdes hanggal és szabálytalanul lélegzett, de ez nem is volt meglepő; reméltem, hogy a tüdejének belseje nem égett meg. Felköhögött, hosszan és fájdalmasan, mire vékony teste összerándult az ölemben. – Jól van? – Ian ösztönösen megragadta a fiát a hóna alatt és felültette őt. A fiú feje előbb előre–hátra ingott, majd pedig egész teste előrebillent, egyenesen a karomba. – Azt hiszem. Nem tudom biztosan megmondani. – A fiú még mindig köhögött, de nem volt egészen magánál; a vállamra fektettem, mintha csak egy hatalmasra nőtt kisbaba lett volna, és bár nem sokra mentem vele, a hátát veregettem, miközben bukákolt és levegőért kapkodott. – Jól van? – kérdezte ezúttal Jamie is, ahogy kifulladva leguggolt mellém. A hangja olyan rekedt volt, annyira kikészítette a füst, hogy amúgy fel sem ismertem volna. – Azt hiszem. Mi a helyzet veled? Úgy nézel ki, mint Malcolm X – mondtam rápillantva az ifjú Ian vadul emelkedő és süllyedő válla felett. – Tényleg? – Riadtan az arcához kapta a kezét, aztán megnyugtatóan elvigyorodott. – Áh, azt meg nem mondom, hogy nézek ki, de még nem vagyok ex–Malcolm; csak egy kicsit megperzselődtem. – Hátra, hátra! – Az őrség kapitánya megjelent az oldalamon; szürke szakállának szálai felálltak az izgalomtól, ahogy a ruhaujjamat húzogatta. – Mozduljon, asszonyom, beszakad a tető! Igaza is lett, mivel alighogy biztonságos távolságba húzódtunk, a nyomda teteje beszakadt, mire lenyűgözött sóhajtás szakadt fel a bámészkodó tömeg tagjainak torkából, ahogy egy hatalmas szikragejzír tört felfelé, felragyogva a sötétedő ég háttere előtt.

Mintha csak a mennyország megharagudott volna a tolakodásért, a feltörő, lángoló hamutajtékra kopogó esőcseppek feleltek, amik hangosan csilingelve estek a macskakövekre körülöttünk. Az edinburghi lakosok, akik már minden bizonnyal hozzászoktak mostanra az esőhöz, döbbenten felmorajlottak, majd svábbogárcsorda módjára elkezdtek visszasietni a közeli épületekbe, engedve, hogy a természet fejezze be a tűzoltószekér munkáját. Egy pillanattal később Ian meg én egyedül maradtunk az ifjú Iannel. Jamie, miután bőséges jutalmat osztott az őrségnek és a többi segítőnek, és elrendezte, hogy a nyomdagépét és a hozzá tartozó alkatrészeket betehessék a borbély raktárába, kimerülten odavánszorgott hozzánk. – Hogy van a kölyök? – kérdezte, ahogy kezével megtörölte az arcát. Az eső eközben egyre vadabbul kezdett el esni, és ez Jamie koromtól feketéllő arcán szinte már nevetségesen festői hatást ért el. Ian felpillantott rá, és akkor először valamennyire elhalványodott az arcán ülő düh, aggodalom és félelem. Féloldalasan rámosolygott Jamie–re. – Nem néz ki sokkal jobban, mint te, ember. De azt hiszem, most már rendben lesz. Segítesz egy kicsit? Halkan kelta kedvességeket mormolva, mint egy kisbabának, Ian a fia fölé hajolt, aki ekkor már kábán üldögélt a járda szélén, és előre–hátra dülöngélt, mint valami kócsag a szélviharban. Mire odaértünk Madame Jeanne intézményébe, az ifjú Ian már ismét tudott járni, bár kétfelől még mindig ott támogatta az apja és a nagybátyja. Bruno, aki ajtót nyitott nekünk, előbb hitetlenkedve pislogott ránk, majd szélesre tárta az ajtót, miközben annyira nevetett, hogy alig bírta becsukni utánunk. Elismerem, hogy nem voltunk valami szép látvány, teljesen átázva, miközben csöpögött belőlünk az esővíz. Jamie–vel mindketten mezítláb voltunk, Jamie ruhája pedig rongyokban lógott, megperzselődve, elszakadva, tele koromfoltokkal. Ian sötét haja a

szemébe lógott, amitől úgy nézett ki, mint egy vízbe fulladt, falábú patkány. A figyelem középpontjában azonban az ifjú Ian állt, amikor több fej is előbukkant a szalon ajtajában, hogy megnézzék, miért hangoskodik Bruno. Megperzselődött hajával, feldagadt, vörös arcával, kampós orrával és szempillájától megfosztva, ahogy értetlenül pislogott körbe, rettenetesen hasonlított valami egzotikus madárfaj fiókájára, leginkább talán egy, a tojásból éppen kikelt flamingóra. Az arca már nemigen pirulhatott tovább, de a nyaka hátulja rögtön kivörösödött, ahogy a női kuncogás hangja követett minket fel az emeletre. Behúzódtunk egy kis, emeleti társalgóba, majd amint becsukódott az ajtó, Ian szerencséden utódához fordult. – Túl fogod élni, te, te kis gazember? – kérdezte. – Igen, uram – válaszolta az ifjú Ian komoran krákogva, miközben úgy nézett ki, mintha azt kívánta volna, bárcsak válaszolhatna nemmel. – Remek – mondta az apja zordan. – Szeretnéd megmagyarázni, hogy mi történt, vagy inkább verjem ki belőled most a szuszt, hogy mindkettőnknek időt spóroljunk? – Nem verhetsz meg valakit, akinek éppen most égett le a szemöldöke, Ian! – tiltakozott Jamie rekedten, és öntött egy pohárral a kancsónyi barna sörből, ami az asztalon állt. – Az nem lenne emberséges. – Rávigyorgott az unokaöccsére, majd odanyújtotta neki a poharat, amit a fiú fürgén meg is szorított. – Nos, igen. Talán tényleg nem – értett egyet Ian, miközben a fiát vizslatta. Szájának egyik sarka megrándult. Az ifjú Ian szánalmas látványt nyújtott; ugyanakkor viszont rettenetesen vicces is volt ránézni. – Ez attól még nem jelenti azt, hogy később nem fogom hólyagosra verni a seggedet – figyelmeztette a fiút –, és akkor arról még nem is esett szó, hogy mit fog veled csinálni az anyád, amikor újra lát. De egyelőre, kölyök, megnyugodhatsz.

Az ifjú lant láthatóan nem nyugtatta meg az utolsó mondat nagylelkű hangsúlya, így nem is felelt, mindössze menedéket keresett a söröspohara mélységében. Én is nagy örömmel vettem kezembe a saját poharamat. Kicsit késve döbbentem rá, miért reagáltak ilyen nagy undorral Edinburgh lakói az esőre. Amint valaki átázott, pokoli nehéz volt ismét megszáradnia, bezárkózva a nedves kőházakba, mikor az embernek nem volt váltás ruhája, és a kis kandallótűzön kívül nem is melegítette más. Elhúztam a ruha nedves felsőrészét a mellemtől, ám elkaptam az ifjú Ian érdeklődő pillantását, mire sajnálkozva eldöntöttem, hogy mégsem vehetem le a ruhámat, amíg a fiú a szobában van. Úgy tűnt, Jamie–nek már így is elég alaposan sikerült elrontani a gyereket. Helyette inkább nagyot kortyoltam a sörből, és éreztem, ahogy a fenséges ital szétterjed a bensőmben és kellemesen átmelegít. – Elég jól érzed magad ahhoz, hogy beszélni tudj, kölyök? – Jamie leült az unokaöccsével szemben, Ian mellé a puffra. – Igen… azt hiszem – károgta az ifjú Ian óvatosan. Megköszörülte a torkát, mint egy kecskebéka, majd határozottabban megismételte: – Igen, tudok. – Rendben. Nos, akkor először is, hogy kerültél a nyomdába, másodszor pedig, hogyan gyulladt ki? Az ifjú Ian elgondolkodott ezen egy ideig, aztán kortyolt még egyet a söréből, hogy bátorságot merítsen belőle, és így szólt: – Én gyújtottam fel. Ezt hallva Jamie és Ian is kihúzta magát ültében. Láttam, ahogy Jamie gondolatban megváltoztatja a véleményét arról, hogy mennyire is nem illik megverni azokat az embereket, akiknek éppen most égett le a szemöldökük, ám végül nem kis erőfeszítés árán sikerült megzaboláznia a dühét, és mindössze csak annyit kérdezett, hogy: – Miért?

A fiú megint kortyolt a sörből, köhögött egyet, és ismét ivott, miközben láthatóan próbálta eldönteni, mit is mondhatna. – Nos – kezdte bizonytalanul –, volt ott egy ember. – És ezzel hirtelen le is zárta a mondatot. – Egy ember – noszogatta Jamie türelmesen, mikor unokaöccse annak jeleit kezdte mutatni, hogy hirtelen süketnéma lett. – Milyen ember? Az ifjú Ian két kézzel szorongatta a poharát, miközben nagyon boldogtalannak látszott. – Most rögtön válaszolj a nagybátyádnak, te mihaszna! – szólt rá Ian élesen. – Vagy a térdemre fektetlek, és itt helyben megnyúzlak! Hasonló fenyegetések és noszogatások keverékével a két férfinak sikerült egy többé–kevésbé értelmes történetet kihúzni a fiúból. Az ifjú Ian egy fogadóban volt Kerse–ben aznap reggel, mivel azt mondták neki, hogy ott találkozzon Wallyval, aki oda készült, miután átvette a brandyvel megpakolt szekereket, hogy aztán a fogadóban felpakolja a korhadt hordókat és a pocsék bort, amit csalinak készültek használni. – Mondták? – kérdezte Ian élesen. – Ki mondta neked, hogy menj oda? – Én – felelte Jamie, mielőtt az ifjú Ian megszólalhatott volna. Intett a sógorának, jelezve, hogy maradjon csendben. – Igen, tudtam, hogy ott van. Majd később megbeszéljünk, Ian, ha szeretnéd. Most az a fontos, hogy megtudjuk, mi történt ma. Ian dühösen Jamie–re nézett, és már nyitotta a száját, hogy ellenkezzen, majd gyorsan be is csukta. Biccentett a fiának, hogy folytassa. – Éhes voltam, érthetik – mondta az ifjú Ian. – Mikor nem vagy az? – mondta az apja és a nagybátyja egyszerre, tökéletes összhangban. Egymásra néztek, majd hirtelen prüszkölve felnevettek, mire a szobában uralkodó feszült hangulat felengedett kissé.

– Tehát elmentél a fogadóba, hogy egyél valamit – mondta Jamie. – Ezzel nincs is semmi baj, kölyök, nem ártottál vele senkinek. És mi történt, amíg ott voltál? Ekkor történt, mint az kiderült, hogy az ifjú Ian meglátta azt az embert. Egy alacsony, csapzott külsejű figurát, aki a haját a matrózokra jellemző copfban hordta, és a fél szemére vak volt, és mikor Iannek megakadt raja a szeme, éppen a fogadóssal beszélgetett. – Önt kereste, Jamie bácsi – mondta az ifjú Ian, aki minden egyes korty sör után egyre könnyedebben beszélt. – És a valódi nevén. – Úgy érted, Jamie Fraser után kérdezősködött? – kezdte Jamie meglepetten. Az ifjú Ian bólintott, miközben kortyolt egyet. – Igen, de a másik nevéről is tudott. A Jamie Royról, úgy értem. – Jamie Roy? – Ian zavarodottan a sógorára nézett, aki erre türelmetlenül megrántotta a vállát. – Így ismernek a kikötőben. Jézusom, Ian, tudod, hogy miből élek! – Igen, azt tudom, de arról fogalmam sem volt, hogy a kislegény is segít neked! – Ian összeszorította keskeny ajkát, majd visszafordította figyelmét a fiára. – Folytasd csak, kölyök! Nem fogok még egyszer közbeszólni. A tengerész megkérdezte a fogadóstól, hogy találhatná meg a legkönnyebben Jamie Frasert egy öreg tengerész, akinek mostanában nem kedvez a szerencse, és aki éppen munkát keres, miután az a hír járja, hogy Fraser mindig tud mit kezdeni a munkaképes férfiakkal. Mikor a fogadós elkezdte bizonygatni, hogy senkit sem ismer, akit így hívnának, a tengerész közelebb hajolt hozzá, és megkérdezte, hogy a „Jamie Roy” név ismerősebben hangzik–e. Miután a fogadós továbbra is úgy tett, mintha süket lenne, mint az ágyú, a tengerész hamarosan távozott az ivóból, az ifjú Ian pedig követte őt. – Arra gondoltam, hogy talán mégis jó lenne tudni, ki a fickó, és

hogy vajon mit akar – magyarázta a kölyök pislogva. – Az, mondjuk, eszedbe juthatott volna, hogy üzenetet hagyj a kocsmárosnál Wallynak – mondta Jamie. – Ugyanakkor meg ez még mindig se nem itt, se nem ott van. Hová ment a férfi? Végig le az úton, igencsak szapora léptekkel, de mégsem annyira, hogy egy egészséges fiú ne tudta volna biztos távolságból követni. Gyakorlott gyaloglóként a tengerész alig egy óra alatt beért Edinburghba, ami úgy jó öt mérföldnyire volt onnan, és végül megérkezett a Zöld Bagoly fogadóba, az ifjú Iannel a sarkában, aki már majd’ megveszett a túra okozta szomjúságtól. A fogadó nevét hallva kicsit összerezzentem, de nem mondtam semmit sem, mert nem akartam megzavarni az ifjú Iant a mesélésben. – Borzalmasan zsúfolt volt a hely – mondta a kölyök. – Történt valami ott reggel, és mindenki arról beszélt, de nyomban elhallgattak, amint megláttak. De a lényeg, hogy a fickó ugyanazt csinálta a Zöld Bagolyban, mint a másik helyen. – Kis szünetet tartott, amíg köhögött egyet és megköszörülte a torkát. – A tengerész kért egy italt, egy brandyt, aztán megkérdezte a fogadóstól, hogy ismer–e egy szeszcsempészt, akit Jamie Frasernek vagy Jamie Roynak hívnak. – Tényleg? – mormolta Jamie. Tekintetét az unokaöccsére szegezte, de láttam, hogyan forognak a fogaskerekek magas homloka mögött, aminek nyomán kis ránc jelent meg vastag szemöldöke közt. A férfi módszeresen fogadóról fogadóra járt, miközben végig követte őt hűséges árnyéka, és minden egyes létesítményben rendelt egy brandyt, majd megismételte a kérdését. – Rendesen bírhatja az italt, ha ilyen sok brandyt iszik – jegyezte meg Ian. Az ifjú Ian megrázta a fejét. – Sosem itta meg. Csak megszagolta. Apja csettintett egyet a nyelvével annak a gondolatára, hogy

valaki ilyen botrányos módon elpazarolja a jóféle italt, ám Jamie vörös szemöldöke csak még magasabbra szaladt. – Nem is kóstolta meg? – kérdezte élesen. – De. A Kutya és Puskában, aztán meg a Kék Vadkanban. Ugyanakkor meg éppen csak beledugta a nyelvét, aztán meg otthagyta a poharat szinte érintetlenül. A többi helyen egyáltalán nem ivott, pedig még ötbe elmentünk, mielőtt… – félbehagyta a mondatot, majd ismét meghúzta a sörét. Jamie arca lenyűgöző változáson ment keresztül. Az arckifejezése szemöldökráncoló értetlenkedésből teljesen kifejezéstelenné vált, majd végül kivirult, mintha hirtelen rádöbbent volna valamire. – Tehát így állunk – motyogta halkan maga elé. – Hát szép. – Figyelmét visszafordította az unokaöccsére. – És aztán mi történt, kölyök? Az ifjú Ian ismét kezdett elszontyolodni. Nagyot nyelt, torkának mozgása pedig csontos nyakának egész hosszában látszódott. – Nos, nagyon hosszú volt az út Kerse–ből Edinburghba – kezdte –, és nagyon meg is szomjaztam útközben… Az apja és a nagybátyja kaján pillantást váltott. – Túl sokat ittál – mondta Jamie lemondón. – Nos, nem tudhattam, hogy annyi fogadóba el fog menni, mégis honnan tudhattam volna? – fakadt ki az ifjú Ian saját maga védelmében, kipirosodó füllel. – Nem, persze hogy nem, kölyök – mondta Jamie kedvesen, megelőzve Ian jóval ítélkezőbb megjegyzéseit. – Meddig bírtad? Mint kiderült, a Royal Mile feléig, ahol az ifjú Iant leterítette a korai kelés, az öt mérföldes túra és úgy fél gallon sör hatása, mire elszenderedett egy sarkon, és mikor úgy egy óra múlva felébredt, üldözöttjének már nyoma sem volt. – Úgyhogy idejöttem – magyarázta. – Azt gondoltam, hogy Jamie bácsinak tudnia kell erről. De ő nem volt itt. – A fiú rám pillantott, mire a füle még pirosabb lett.

– És ugyan miből gondoltad, hogy a bácsikádnak akkor itt kellene lennie? – Ian szúrós tekintettel nézte utódját, majd ugyanezt a pillantást a sógorára irányította. A fortyogó düh, amit Ian reggel óta kordában tartott, hirtelen előtört belőle. – Jamie Fraser, te mocskos szemétláda, minek hozod a fiamat egy ilyen erkölcstelen helyre? – Még maga beszél, apám?! – Az ifjú Ian talpra ugrott, és kicsit megingott ugyan, de nagy, csontos kezét ökölbe szorította az oldala mellett. – Hogy én? És mégis mit értesz ez alatt, te kis bolond? – kiáltott Ian, dühtől kikerekedett szemmel. – Azt, hogy maga átkozottul képmutató! – ordította a fia rekedten. – Arról papol nekem meg Michaelnek, hogy maradjunk tiszták és csak egy nőt szeressünk, és mindeközben maga meg itt bóklászik a városban, szajhák után szaglászva! – Micsoda? – Ian arca egészen lila színt vett fel. Kissé megrémülve Jamie–re pillantottam, aki úgy tűnt, valamit nagyon viccesnek talál a fennálló helyzetben. – Maga egy… egy… egy átkozott, fehérre meszelt sírkő! – huzakodott elő az ifjú Ian diadalittasan a hasonlattal, majd egy pillanatra elhallgatott, mintha csak megpróbált volna kiötleni még egyet, ami legalább éppen ilyen szellemes. Kinyitotta a száját, de semmi se jött ki rajta, csak egy halk böfögés. – Ez a fiú tök részeg – mondtam Jamie–nek. Jamie felemelte a söröskancsót, megnézte, hogy meddig van, aztán visszatette. – Igazad van – felelte. – Hamarabb észre kellett volna vennem, de nehéz megmondani így, hogy meg van perzselődve. Az idősebb Ian nem volt részeg, de arckifejezése igencsak hasonlított a fiáéra, kipirosodott orcájával, kidülledt szemével és megfeszült nyakizmaival. – Mi az átkozott, kénköves poklot értesz ez alatt, te korcs? – ordította. Fenyegetőn megindult az ifjú Ian felé, aki erre önkéntelenül

is tett hátra egy lépést, majd hirtelen leült, ahogy a lába találkozott a szófa szélével. – Ő! – mondta, miután rémületében csakis egy szótagos szavakban volt képes kommunikálni. Rám mutatott, hogy egyértelművé tegye a dolgot. – Ő! Megcsalja anyát ezzel a mocskos szajhával, azt értem! Ian lekevert egy pofont a fiának, ami közvetlenül az ifjú Ian füle fölött csattant, és amitől az elterült a szófán. – Te hatalmas idióta! – mondta Ian, teljesen megbotránkozva. – Ez aztán szép, így beszélni Claire nénikédről, engem meg anyádat aztán a szádra ne merj venni! – Nénikém? –Az ifjú Ian teljesen értetlenül rám nézett a díszpárnák közül, amitől tényleg annyira úgy nézett ki, mint egy ételért könyörgő fióka, hogy egyszerűen képtelen voltam megállni, hogy ne kacagjam el magamat. – Elmentél, mielőtt reggel bemutatkozhattam volna – mondtam. – De hiszen ön halott! – mondta sután. – Még nem – biztosítottam. – Hacsak nem kaptam tüdőgyulladást, miután itt üldögélek az átázott ruhámban. Az ifjú Ian szeme tökéletes karikává kerekedett, ahogy engem bámult. Tekintetében azonban ekkor megjelent egy kis izgatott szikra. – Néhány idős asszony Lallybrochban azt mondja, hogy ön bölcs asszony volt, egy fehér hölgy, vagy talán tündér. Mikor Jamie bácsi ön nélkül tért vissza Cullodenből, azt mondták, hogy ön talán visszament a tündérekhez, oda, ahonnan valószínűleg jött. Igaz ez? Egy fatörzsben lakik? Összenéztem Jamie–vel, aki tekintetét a plafon felé fordítva a szemét forgatta. – Nem – mondtam. – Én… Öhm… – Culloden után elszökött Franciaországba – szólt közbe Ian hirtelen, meglepő határozottsággal. – Azt hitte, hogy Jamie

bácsikádat megölték a csatában, úgyhogy elment a rokonaihoz Franciaországba. Tearlach herceg egyik közeli barátja volt, nem jöhetett volna vissza Skóciába a háború után anélkül, hogy hatalmas veszélybe sodorta volna magát. De aztán hallott a bácsikádról, és amint biztos volt benne, hogy a férje mégsem halt meg, rögtön hajóra szállt, és jött, hogy megkeresse. Az ifjú Ian kissé eltátotta a száját. Mint ahogy én is. – Öhm, igen – mondtam, ahogy becsuktam. – Így történt. A kölyök kikerekedett, csillogó szemét rólam a nagybátyjára fordította. –Tehát akkor visszajött hozzá – mondta boldogan. – Istenem, milyen romantikus! A pillanaton uralkodó feszültség megtört. Ian habozott egy kicsit, de aztán meglágyult a tekintete, ahogy Jamie–ről rám nézett. – Igen – mondta, majd vonakodva elmosolyodott. – Igen, azt hiszem, tényleg az.

L – Nem számítottam rá, hogy ezt kell majd vele csinálnom, még egy jó két–három évig – jegyezte meg Jamie, ahogy szakavatott kézzel tartotta az ifjú Ian fejét, miközben a kölyök fájdalmasan öklendezve belehányt a kezemben tartott köpőcsészébe. – Igen, nos, mindig is koraérett volt – felelte Ian rezignáltan – Már azelőtt megtanult járni, hogy állni tudott volna, és folyamatosan belebotladozott vagy a tűzbe, vagy a mosóedénybe, vagy a tyúkólba, vagy a tehénistállóba. – Megpaskolta a gyerek csontos, ziháló hátát. – Gyerünk, kölyök, engedd csak ki szépen! Az ifjú Ian hányt még egy kicsit, aztán némi segítséggel, hervadozó kupacként a szófára rogyott, hogy ott heverje ki a füst, az érzelmek és a túl sok sör utóhatásait, mindezt apja és nagybátyja közös, kritikus tekintetének kereszttüzében.

– Hol van az a nyavalyás tea, amiért küldtem? – Jamie türelmetlenül a csengő után nyúlt, de megállítottam. A bordély háztartásában láthatóan még mindig kaotikus állapotok uralkodtak a reggeli izgalmakat követően. – Hagyd! – mondtam. – Majd én felhozom. – Felvettem a köpőcsészét, majd jól kitartva magam elé kivittem a szobából, miközben hallottam magam mögül Ian megfontoltan csengő hangját: – Nézd már, te bolond… Mindenféle probléma nélkül letaláltam a konyhába, ahol megszereztem a szükséges hozzávalókat. Reméltem, hogy Jamie és Ian majd ad pár percnyi pihenőt a fiúnak; nem is az ő kedvéért, hanem azért, mert nem akartam lemaradni a történetéről. Valamiről azonban biztos lemaradtam; mikor visszatértem a kis társalgóba, a hideg tartózkodás nehéz felhő módjára terpeszkedett a helyiségben. Aztán az ifjú Ian felpillantott rám, majd rögtön le is sütötte a szemét, hogy elkerülje a tekintetemet. Jamie a megszokott, rendíthetetlen önmaga volt, az idősebb Ian viszont majdnem annyira ki volt pirulva, és annyira sutának tűnt, mint a fia. Előresietett, hogy átvegye tőlem a tálcát, és mormolva köszönetet mondott, azonban nem volt hajlandó a szemembe nézni. Felhúzott szemöldökkel Jamie–re néztem, aki haloványan rám mosolygott és megrántotta a vállát. Válaszként én is megrántottam a vállamat, majd felvettem az egyik tálat a tálcáról. – Kenyér és tej – mondtam, ahogy átnyújtottam az ifjú Iannek, aki erre rögtön vidámabbnak tűnt. – Forró tea – folytattam, átnyújtva a kancsót az apjának. – Whisky – mondtam, odaadva az üveget Jamie–nek és hideg tea az égési sebekre. – Levettem az utolsó tál tetejét, amiben több szalvéta is ázott a hideg teában. – Hideg tea? – Jamie felhúzta vörös szemöldökét. – Nem adott a szakács vajat? – Az ember nem tesz vajat az égési sebekre – mondtam neki. –

Aloe– levet igen, vagy útifüvet, de a szakácsnak nem volt egyikből sem. A hideg tea a legjobb lehetőségünk jelen pillanatban. Borogatást tettem az ifjú Ian felhólyagosodott kezére és alkarjára, és megtörölgettem vörös arcát a teába áztatott szalvétákkal, mialatt Jamie és Ian a teáskancsó és a whiskysüveg fenekére nézett, ami után mindannyian leültünk, hogy erőnket kissé visszanyerve meghallgassuk Ian történetének a végét. – Nos – kezdte –, kicsit sétálgattam a városban, mert próbáltam kitalálni, mi lehetne a legjobb lépés ezek után. Aztán végül kitisztult kicsit a fejem, és azzal érveltem, hogyha az a férfi, akit követtem, fogadóról fogadóra jár a High Streeten, akkor, ha elmegyek az utca túlsó végébe, és elindulok onnan az ellenkező irányba, akkor talán úgy megtalálom. – Ez eszes ötlet volt – mondta Jamie, Ian pedig helyeslőn bólintott, miközben rosszalló arckifejezése kicsit enyhült. – És megtaláltad? Az ifjú Ian bólintott, majd beleszürcsölt a tejbe. – Akkor igen. Lerohant a Royal Mile–on, majdnem egészen a Holyrood– palotáig az utca végében, majd fájdalmasan felküszködte magát az úton, és minden fogadónál megállt, hogy megérdeklődje, nem járt–e ott egy lófarkas, félszemű ember. A Canongate alatt senki sem hallott az üldözöttjéről, és már kezdte elveszíteni a hitét az ötletében, amikor hirtelen a saját szemével látta a férfit, ahogy ott ül a Holyrood Sörfőzde söntésénél. A sörfőzdében valószínűleg pihenni állt meg, nem pedig azért, hogy információt szerezzen, mivel a tengerész nyugodtan üldögélt ott, és sört iszogatott. Az ifjú Ian besietett az udvaron álló hatalmas hordó mögé, és ott is maradt, onnan leskelődve, egészen addig, amíg a férfi végül felállt, kifizette az italát, majd mindenféle sietség nélkül kisétált az épületből. – Több fogadóba már nem is ment – jelentette az ifjú Ian, ahogy

letörölt egy kósza tejcseppet az álláról. – Egyenesen a Carfax Close– hoz sétált, a nyomdába. Jamie motyogott valamit keltául az orra alatt. – Tényleg? És aztán mi történt? – Nos, a boltot természetesen zárva találta. Mikor látta, hogy kulcsra van zárva az ajtó, óvatosan benézett az ablakon, mintha talán az járt volna a fejében, hogy betör. De aztán láttam, ahogy körbenéz, és látja a rengeteg jövő–menő embert – jó nagy volt a forgalom akkortájt, egy csomóan mentek a csokoládéüzletbe. Úgyhogy egy pillanatra megállt a lépcsőn, elgondolkodott, aztán elindult visszafelé a zsákutca bejáratához. Be kellett ugranom a szabóüzletbe a sarkon, hogy ne vegyen észre. A férfi megállt a zsákutca kapujában, aztán, eldöntve, hogy mit is akar, jobbra fordult, tett pár lépést, majd eltűnt egy kis sikátorban. – Tudtam, hogy az a sikátor a zsákutca végében lévő udvarba vezet – magyarázta az ifjú Ian. – Úgyhogy rögtön tudtam, mire készül. – Van egy aprócska udvar a zsákutca mögött – magyarázta Jamie, látva az értetlen arckifejezésemet. – Oda pakolják a szemetet, oda mennek a szállítók, meg ilyesmi – de a nyomdának van egy hátsó ajtaja, ami szintén oda nyílik. Az ifjú Ian bólintott, majd letette a kiürült tálját. – Igen. Gondoltam, hogy biztos be akar jutni az üzletbe. Aztán eszembe jutottak az új röpiratok. – Jézus Krisztus – mondta Jamie. Kicsit sápadtnak tűnt. – Röpiratok? – Ian felhúzott szemöldökkel Jamie felé fordult. – Miféle röpiratok? – Mr. Gage legújabb megrendelése – magyarázta az ifjú Ian. Ian még mindig annyira értetlennek tűnt, mint amennyire én is annak éreztem magamat. – Politika – bökte ki Jamie kertelés nélkül. – A legutóbbi bélyegtörvény visszavonása mellett érvel, mindezt úgy, hogy

ellenállásra buzdítja a lakosságot, és azt állítja, ha szükséges, akkor erőszakot is be kell vetni ennek az érdekében. Ötezer példány volt belőle, frissen nyomtatva, felkupacolva a hátsó szobában. Úgy volt, hogy Gage majd holnap reggel jön értük. – Jézus Krisztus! – mondta Ian. Még jobban elsápadt, mint Jamie, akire rémület és csodálat furcsa elegyével nézett. – Elvesztetted a maradék józan eszedet is? – kérdezte. – Pont te, akinek egy hüvelyknyi érintetlen bőr sincs a hátán? Mikor még éppen csak megszáradt a tinta a felmentéseden, miután elítéltek árulásért? Összeszűrted a levet Tom Gage–dzsel és az ő lázító bandájával, és még a fiamat is belekeverted? A hangja egész mondandója alatt egyre csak emelkedett, a végére érve pedig ökölbe szorított kézzel talpra pattant. – Hogy tehettél ilyet, Jamie? Mégis hogyan? Nem szenvedtünk már így is eleget a tetteid miatt, Jenny meg én? Végig a háború alatt és utána… Jézusom, már azt hittem, megelégelted a börtönt, meg a vért, meg az erőszakot! – Meg is – felelte Jamie kurtán. – Nem vagyok tagja Gage csoportjának. De nyomdát vezetek, abból élek, érted? Fizetett azokért a röpiratokért. Ian a levegőbe lendítette a kezét, és ez a gesztus végtelen dühről árulkodott. – Ó, hát persze! És ez nagyon sokat fog számítani, mikor a korona ügynökei letartóztatnak és elvisznek Londonba, hogy felakasszanak?! Ha megtalálták volna azokat az iratokat az üzletedben… – Hirtelen az eszébe jutott valami, mire elhallgatott, és a fiához fordult. – Ó, tehát erről volt szó? – kérdezte. – Tudtad, hogy mi van azokban a röpiratokban? Azért gyújtottad fel őket? Az ifjú Ian bólintott, olyan ünnepélyesen, mint egy bagolyfióka. – Nem tudtam volna időben elvinni őket onnan – mondta. – Ötezret nem. Az az ember, a tengerész, kitörte a hátsó ablakot, és

már a zárért nyúlt. Ian hirtelen megfordult, és Jamie–re nézett. – Menj a pokolba! – mondta vadul. – A pokolba veled, te felelőtlen, agyalágyult bolond, Jamie Fraser! Előbb a jakobiták, most meg ez? Jamie már akkor kipirult, mikor Ian beszélni kezdett, ám ezt hallva az arca még sötétebb színt öltött. – Engem okolsz Stuart Károlyért? – kérdezte. Szeme dühösen villant, és olyan erővel csapta le a teáscsészéjét, hogy a whiskyzett tea a fényezett asztalra löttyent. – Hát nem tettem meg mindent, hogy megállítsam azt a kis bolondot? Hát nem adtam fel mindent abban a harcban? Mindent, Ian! A földemet, a szabadságomat, a feleségemet, hogy megpróbáljam megmenteni mindannyiunkat? – Futva rám pillantott, ahogy beszélt, mire éppen csak egy pillanatra bepillantást nyertem abba, hogy mibe is került neki az elmúlt húsz év. Visszafordult Ianhez, és leengedte a szemöldökét, ahogy folytatta, egyre keményebben ejtve a szavakat. – És ha már arról beszélünk, hogy miben ártottam a családodnak… És mit nyertetek rajtam, Ian? Lallybroch most a kis Jamesé, nem igaz? A te fiadé, nem az enyémé! Ezt hallva Ian összerándult. – Sosem kértem… – kezdte. – Nem, nem kérted. Nem vádollak téged, az isten szerelmére! Azonban a tények attól még tények. Lallybroch többé már nem az enyém, nem igaz? Az apám rám hagyta, én pedig olyan jó gondját viseltem, amennyire csak tudtam. Gondját viseltem a földnek és a bérlőknek, te pedig segítettél nekem, Ian. – Hangja ellágyult kissé. – Nélküled és Jenny nélkül erre nem lettem volna képes. Nem bánom, hogy ráírattuk a kis Jamie nevére. Úgy kellett lennie. De akkor is… – Egy pillanatra elfordult, a fejét lehajtotta, széles válla megfeszült vászoninge alatt. Féltem megmozdulni vagy megszólalni, de elkaptam az ifjú Ian

tekintetét, ami végtelen bánattal volt teli. Kezemet vékony vállára tettem, hogy így nyugtassuk meg egymást, és éreztem egyenletesen doboló pulzusát a puha húsban a kulcscsontja felett. Nagy, csontos mancsát a kezemre helyezte, és jó erősen megszorította. Jamie hátat fordított a sógorának, és éreztem, mekkora küzdelem számára kordában tartani a hangját és az indulatait. – Esküszöm neked, Ian, nem hagytam, hogy a kölyök veszélybe kerüljön. Amennyire csak tudtam, próbáltam távol tartani tőle. Nem hagytam, hogy a kikötői munkások meglássák, vagy hogy kimenjen a csónakon Fergusszel, nem számított, mennyire könyörgött. – Rápillantott az ifjú Ianre, mire az arckifejezése megváltozott, és a szeretet és a harag furcsa keveréke jelent meg rajta. – Nem kértem rá, hogy jöjjön ide hozzám, Ian, azt viszont megmondtam neki, hogy megint haza kell mennie. – De nem is kényszerítetted rá, hogy menjen, nem igaz? – A dühös vörösség kezdett lesápadni Ian arcáról, de lágy, barna szemét még mindig összehúzta, és tekintete izzott a dühtől. – És még csak üzenetet sem küldtél. Az isten szerelmére, Jamie, Jenny egy éjszakát sem aludt még végig ebben a hónapban! Jamie összeszorította az ajkát. – Nem – mondta, lassan, egyenként ejtve ki a szavakat. – Nem. Én… – Ismét a fiúra pillantott, majd kényelmetlenül megrántotta a vállát, mintha az inge hirtelen túl szűkké vált volna. – Nem – ismételte. – Én magam akartam hazakísérni. – Elég nagy már ahhoz, hogy egymaga utazzon – mondta Ian kurtán. – Ide is eljött egyedül, nem? – Igaz. De nem erről van szó. – Jamie nyughatatlanul oldalra fordult, felvette a teáscsészéjét, és elkezdte előre–hátra görgetni a tenyere közt. – Nem, azért akartam magam elvinni, hogy engedélyt kérhessek tőletek, tőled és Jennytől, hogy a kölyök velem lakhasson egy ideig. Ian megeresztett egy rövid, szarkasztikus nevetést.

– Ó, hát persze! Hogy áldásunkat adjuk arra, hogy felakasszák vagy kitoloncolják veled együtt, mi? Jamie arcán ismét felvillant a düh, ahogy felemelte tekintetét a kezében tartott csészéről. – Tudod, hogy sosem engedném, hogy bármi baja essen – mondta. – Krisztus szerelmére, Ian, úgy szeretem a fiút, mintha a sajátom lenne, és ezt te is nagyon jól tudod! Ian csak úgy kapkodta a levegőt; még a szófa mögött állva is hallottam a lélegzetvételeit. – Ó, nagyon is jól tudom – mondta, rezzenéstelen tekintettel Jamie arcába bámulva. – Csakhogy nem a te fiad, igaz? Hanem az enyém. Jamie egy hosszú pillanatig csak nézte őt, majd kinyúlt, és óvatosan visszatette a teáscsészét az asztalra. – Igen – mondta csendesen. – A tiéd. Ian egy pillanatig csak állt, nehezen szedte a levegőt, majd hanyagul megtörölte a homlokát a kezével, hátratolva dús, sötét haját. – Nos, akkor – szólalt meg végül. Vett egy–két mély lélegzetet, majd a fiához fordult. – Akkor gyere! – mondta. – Kivettem egy szobát a Halliday’sben. Az ifjú Ian csontos ujjai megszorították a kezemet. A torka mozgott, de amúgy meg sem moccant, hogy felálljon. – Nem, apám – mondta. A hangja remegett, és nagyot pislogott, hogy ne sírja el magát. – Nem megyek önnel. Ian egészen elsápadt, miközben sötétvörös folt jelent meg kiálló arccsontján, mintha valaki jó erősen mindkét oldalról felpofozta volna. – Hát így állunk? – mondta. Az ifjú Ian nagyot nyelve bólintott. – Ma… majd önnel megyek holnap reggel, apám. Hazamegyek önnel. De nem most. Ian egy hosszú pillanatig csak nézte a fiát anélkül, hogy bármit is

mondott volna. Aztán a válla előrezuhant, és minden felszültség elszállt a testtartásából. – Értem – mondta csendesen. – Nos, hát akkor… Egyetlen további szó nélkül megfordult és távozott, rettentő óvatosan becsukva maga mögött az ajtót. Hallottam falábának furcsa kopogását minden egyes fokon, ahogy lement a lépcsőn. Rövid, csoszogó hang hallatszott, ahogy leért a földszintre, majd felhangzott Bruno búcsúja, és a halk puffanás, ahogy becsukódott a bejárati ajtó. Aztán semmi hang nem maradt a szobában, csak a kandallótűz sercegése a hátam mögött. A fiú válla reszketett a kezem alatt, és még a korábbinál is erősebben szorította az ujjaimat, miközben némán sírt. Jamie lassan odalépett és leült mellé, az arca csupa zaklatott tehetetlenség. – Ian, ó, kicsi Ian! – mondta. – Jézus Krisztus, kölyök, nem lett volna szabad ezt tenned! – Muszáj volt. – Ian éles levegőt vett, majd hirtelen szipogott egyet, mire rájöttem, hogy egészen eddig visszatartotta a lélegzetét. Megperzselt arcát a nagybátyja felé fordította, kivöröslött vonásai grimaszba fordultak fájdalmában. – Nem akartam bántani apát – mondta. – Tényleg nem! Jamie szórakozottan megpaskolta a térdét. – Tudom, kölyök – mondta. – Na de ilyen dolgot mondani neki… – De neki nem mondhattam el, önnek viszont el kell mondanom, Jamie bácsi! Jamie felpillantott, hirtelen megrémülve az unokaöccse hangsúlyát hallva. – Elmondani nekem? Mégis mit? – Az a férfi. A lófarkas férfi. – Mi van vele? Az ifjú Ian megnyalta az ajkát, megacélozva magát. – Azt hiszem, megöltem őt – suttogta.

Jamie rémülten rám pillantott, majd vissza az ifjú Ianre. – Hogyan? – kérdezte. – Nos… egy kicsit hazudtam – kezdte Ian remegő hanggal. A könnyek még mindig ott gyűltek a szemében, de letörölte őket. – Mikor bementem a nyomdába. Nálam volt a kulcs, amit ön adott nekem. A férfi már benn is volt az épületben. A tengerész ott volt a nyomda hátsó szobájában, ahol a frissen nyomtatott megrendeléseket tartották, meg a friss tintát, az itatóspapírokat, amikkel a nyomdagépet tisztították, meg ott volt egy kis kohó, ahol megolvasztották az elhasználódott betűket, hogy aztán az ólomból újakat öntsenek. – Éppen azon volt, hogy elvegyen pár röpiratot a kupacból, és a kabátjába dugja őket – mondta Ian nagyot nyelve. – Mikor megláttam őt, rákiáltottam, hogy tegye őket vissza, mire ő hirtelen felém fordult, pisztollyal a kezében. A pisztoly elsült, ami rettenetesen megijesztette az ifjú lant, de a golyó tévútra ment. A tengerész kissé megrémülve a fiúra támadt, a magasba emelve a pisztolyt, hogy inkább azzal csapja le Iant. – Nem volt időm elfutni vagy gondolkozni – mondta. Mostanra már elengedte a kezemet, és a térdén pihentetve összekulcsolta az ujjait. – Megragadtam az első dolgot, ami a kezem ügyébe akadt, és elhajítottam. Az első dolog, ami a kezébe akadt, egy hosszú nyelű, réz merőkanál volt, amit arra használtak, hogy azzal kanalazzák ki a megolvadt ólmot az olvasztótégelyből, bele az öntőformába. A kohóban még mindig égett a láng, bár azért jól körbe volt torlaszolva, és bár az olvasztótégelyben csak egy egészen kis pocsolya volt, a perzselő ólomcseppek a kanálról egyenesen a tengerész arcára zuhantak. – Istenem, hogy sikított! – Borzalmas reszketés futott végig Ian vékony testén, mire megkerültem a szófa szélét és leültem mellé, hogy megfogjam mindkét kezét.

A tengerész hátratántorodott, az arcát karmolászta, mire megbolygatta a kis kohót, izzó szenet lökve mindenfelé. – Ettől gyulladt ki a tűz – magyarázta a fiú. – Megpróbáltam eloltani, de belekapott a tiszta papírokba, és hirtelen valami huss! az arcomba lobbant, és olyan volt, mintha az egész szoba égett volna. – A hordóban lévő tinta lehetett az, gondolom – motyogta Jamie, mintha csak magának mondta volna. – A por alkohollal van kikeverve. A lángoló papírlapok szétcsúszó halmai bezuhantak az ifjú Ian és a hátsó ajtó közé, tűzfalat alkotva, amiből fekete füstfelhő tört elő, azzal fenyegetve a fiút, hogy rázuhan. A megvakult tengerész, aki úgy ordítozott, mint egy sikító szellem, négykézláb állt a fiú és az ajtó között, ami a nyomda üzlethelyiségébe és a biztonságba vezetett. – Én… én képtelen voltam megérinteni őt, hogy félretoljam az útból – mondta Ian, miközben ismét kirázta a hideg. Teljesen elveszítve a fejét, ehelyett inkább felszaladt az emeletre, ahol azonban csapdába esett, mivel a lángok, amik gyorsan a birtokukba vették a hátsó szobát, és úgy szaladtak fel a lépcsőn, mint egy kéményen, pillanatok alatt fullasztó, fekete füsttel töltötték meg a felső szintet. – Az nem jutott eszedbe, hogy kimássz a csapóajtón át a tetőre? – kérdezte Jamie. Az ifjú Ian szánalmas látványt nyújtva megrázta a fejét. – Nem tudtam, hogy ott van. – Egyáltalán miért volt ott? – kérdeztem kíváncsian. Jamie futva rám mosolygott. – Szükség esetére. Csak egy bolond róka nem kapar több kijáratot a lyukának. Bár be kell vallanom, nem éppen a tűz járt az eszemben, amikor megcsináltattam. – Megrázta a fejét, hogy megszabaduljon a figyelmét elterelő gondolatoktól. – De úgy hiszed, hogy a férfi nem menekült meg a tűz elől? – kérdezte.

– Nem tudom, hogy lehetett volna rá képes – válaszolt az ifjú Ian, ahogy ismét szipogni kezdett. – És ha meghalt, akkor én öltem meg. Nem voltam képes megmondani apának, hogy gy–gyil… gyilk… – Ismét sírni kezdett, túl vadul ahhoz, hogy ki tudja mondani a szót. – Nem vagy gyilkos, Ian! – mondta Jamie határozottan. Megveregette unokaöccse reszkető vállát. – Hagyd most ezt abba, minden rendben. Semmi rosszat nem tettél, kölyök. Semmit, hallod? A fiú nagyot nyelt, majd bólintott, de a sírást és a reszketést képtelen volt abbahagyni. Végül átöleltem őt, magam felé fordítottam, a fejét pedig a vállamra vontam, miközben a hátát paskolgattam, és olyan kis nyugtató hangokat hallattam, amiket a kisgyerekeknek szokás suttogni. Nagyon furcsa érzés volt a karjaim közt tartani; majdnem olyan nagy volt, mint egy felnőtt férfi, de vékony, könnyű csontokkal, amiken olyan kevés hús volt, hogy szinte mintha egy csontvázat dédelgetnék. A mellem mélységének motyogott, a hangját annyira megzavarták az érzelmei, és úgy tompította a ruhám anyaga, hogy nehéz volt megérteni, mit is mond. – …Halálos bűn… – mintha ezt mondta volna. – Pokolra jutok… Nem mondhattam el apának… Félek… Soha nem mehetek haza… Jamie felhúzott szemöldökkel rám nézett, de én csak tehetetlenül megrántottam a vállamat, lesimítva a dús, göndörödő fürtöket a fiú tarkóján. Végül Jamie előrehajolt, határozottan megragadta a vállánál fogva, és felültette őt. – Nézz magadra, Ian! – mondta. – Nem is. Nézz… nézz rám! A fiú hatalmas erőfeszítés árán felemelte előrebukó fejét, és könnyező, kivörösödött tekintetét a nagybátyja arcára fordította. – Na már most. – Jamie megfogta unokaöccse mindkét kezét, és finoman megszorította. – Először is. Nem bűn megölni egy olyan embert, aki előtte téged próbált megölni. Az egyház is megengedi, hogy ölj, ha muszáj, hogy megvédd magadat, a családodat vagy az országodat. Nem követtél el halálos bűnt, és nem fogsz pokolra jutni.

– Tényleg nem? – Az ifjú Ian hatalmasat szipogott, majd megtörülte az arcát az ingujjával. – Dehogy! – Jamie engedte, hogy egy halovány mosoly megcsillanjon a tekintetében. – Majd holnap reggel együtt meglátogatjuk Hayes atyát, aztán majd meggyónsz neki és bűnbánatot nyersz, de az atya ugyanazt fogja neked mondani, amit most én. – Ó! – Abban az egyetlenegy hangban hatalmas megkönnyebbülés bújt meg, az ifjú Ian vézna válla pedig láthatóan megemelkedett, mintha csak valami hatalmas súly esett volna le róla. Jamie ismét megpaskolta az unokaöccse térdét. – Ami pedig a másik dolgot illeti, nem kell félned attól, hogy elmondd az apádnak. – Nem? – Az ifjú Ian habozás nélkül elfogadta Jamie szavát a lelke üdvösségét illetően, viszont őszintén kétkedőnek hangzott a másik témában. – Nem azt mondom, hogy nem lesz dühös – tette hozzá Jamie őszintén. – Sőt, szerintem ott helyben megőszül a maradék haja is, amint meghallja. De meg fogja érteni. Nem fog elküldeni vagy kitagadni, ha attól félsz. – Ön szerint meg fogja érteni? – Az ifjú Ian Jamie–re nézett, miközben tekintetében a remény és a kétely vívott csatát egymással. – Nem gondoltam, hogy… Az apám ölt már valaha embert? – kérdezte hirtelen. Jamie pislogott egyet, meglepte a kérdés. – Nos – mondta lassan –, azt hiszem. Úgy értem, harcolt csatában, de én… Az igazat megvallva, Ian, nem tudom. – Kissé tehetetlenül az unokaöccsére pillantott. – Ez nem valami olyasmi, amiről a férfiak sokat hencegnek, érted? Kivéve néha a katonák, ha sokat ittak. Mindezt emésztgetve az ifjú Ian bólintott, majd ismét szipogott egyet, amit valami borzalmas, gurgulázó hang kísért. Jamie, aki közben az ingujjához nyúlt, hogy előkapja a zsebkendőjét, hirtelen

felnézett, mint akibe éppen belehasított valami gondolat. – Ezért mondtad, hogy nekem kell elmondanod, de az apádnak nem? Mert tudtad, hogy én már öltem korábban embert? Az unokaöccse bólintott, miközben felkavart, reménykedő tekintetével Jamie arcát vizslatta. – Igen. Azt hittem… Azt hittem, ön tudja, mi ilyenkor a teendő. – Ah. – Jamie mély lélegzetet vett, majd gyors pillantást váltott velem. – Nos… – A vállát megfeszítette, mire az még szélesebbnek tűnt, és láttam, ahogy elfogadja azt a súlyt, amitől Ian az előbb megszabadult. Felsóhajtott. – Amit tenned kell – mondta –, az először is az, hogy megkérdezed magadtól, hogy volt–e más lehetőséged. Neked nem volt, úgyhogy emiatt megnyugodhatsz. Aztán elmész és meggyónsz, ha megteheted; ha nem, akkor mondj egy jó bűnbánati imát, az is megteszi, ha nem halálos bűnről van szó. Nem azért kell ez, mert hibáztál, ezt meg kell értened – mondta őszintén –, hanem azért gyakorolsz bűnbánatot, mert sajnálod, hogy ilyet kellett tenned. Ez néha előfordul, és semmit sem lehet tenni ellene. – És aztán mondj el egy imát annak a lelkéért, akit megöltél – folytatta. – Kérd meg Istent, hogy segítsen neki nyugalmat találni, hogy ne téged kísértsen. Ismered A lelki béke imáját? Használd azt, amikor csak van rá egy kis időd. A csatában, amikor nincs idő, akkor A lélek vezetőjét – „Vedd eme lelket karodba, ó Krisztus, te, a mennyek országának királya, ámen.” – Vedd eme lelket karodba, ó Krisztus, te, a mennyek országának királya, ámen – ismételte motyogva az ifjú Ian, majd lassan bólintott. – Igen, ez megvolt. És aztán? Jamie kinyújtotta a kezét, és hatalmas gyengédséggel megérintette az unokaöccse arcát. – És aztán, kölyök, együtt élsz vele – mondta halkan. – Ennyi az egész.

28

Az erény õre – Szerinted annak a férfinak, akit az ifjú Ian követett, volt valami köze Sir Percival figyelmeztetéséhez? – Felemeltem a fedőt a vacsoratálcáról, amit éppen most hoztak meg, és boldogan beszippantottam az étel illatát; úgy éreztem, hogy már nagyon sok idő telt el a Moubray’sben elfogyasztott ragu óta. Jamie bólintott, ahogy felvett egy forró, töltött tekercset. – Meg lennék lepve, ha nem így lenne – mondta szárazon. – Bár valószínűleg többen is próbálnak ártani nekem, nem hiszem, hogy csoportosan mászkálnának Edinburgh utcáin. – Harapott egyet a tekercsből, majd szorgalmasan rágni kezdett, miközben a fejét rázta. – Nem, ez elég tiszta sor, és nem is igazán érdemes aggódni miatta. – Nem? – Haraptam egy kicsit a tekercsemből, majd egy nagyobbat is. – Ez isteni! Mi ez? Jamie lejjebb engedte a tekercset, amibe éppen készült beleharapni, és hunyorogva ránézett. – Darált galamb szarvasgombával – mondta, majd egészben betömte a szájába. – Tényleg nem – folytatta, majd szünetet tartott, hogy nyelni tudjon. – Nem kell – ismételte, ezúttal érthetőbben. – Valószínűbb, hogy egy rivális csempészről van szó. Két banda is ügyködik errefelé, akikkel néha–néha meggyűlik a bajom. – Legyintett egyet, mindenfelé morzsákat szórva, majd egy újabb tekercsért nyúlt. – Ahogy az a férfi viselkedett – megszagolta a brandyt, de csak néha kóstolt bele – lehet, hogy egy dégustateur de vin; olyasvalaki, aki egy szippantásból megmondja, hogy hol készült a bor, és egy

korty elég, hogy tudja, melyik évben palackozták. Nagyon értékes ember – tette hozzá elgondolkodva és remek véreb, hogy kiszimatoljanak engem. A vacsorához bor is járt. Öntöttem egy pohárral, és elhúztam az orrom alatt. – Képes lenne követni a nyomodat, téged, személyesen, a brandyn keresztül? – kérdeztem kíváncsian. – Többé–kevésbé. Emlékszel Jared kuzinomra? – Persze, hogy emlékszem. Úgy érted, még életben van? – A cullodeni mészárlás és az azt követő borzalmak után rettentő jó volt hallani, hogy Jared, a tehetős, skót emigráns, akinek virágzó borkereskedése volt Párizsban, még mindig a föld felett mozog, nem pedig alatta fekszik. – Attól tartok, az ellenségeinek be kéne dobnia egy hordóba, rászögezni a tetejét, és bedobni a Szajnába, hogy megszabaduljanak tőle – mondta Jamie, foga fehéren csillogott koromfoltos ábrázatán. – Igen, nem csak hogy életben van, de éli világát. Szerinted mégis honnan jön a francia brandy, amit behozok Skóciába? Az egyértelmű válasz az lett volna, hogy „Franciaországból”, de megálltam, hogy ne vágjam rá. – Jaredtől, gondolom? – mondtam helyette. Jamie bólintott, miközben a szájába tömött egy újabb tekercset. – Hé! – Előrehajolt, és elhúzta a tányért az ifjú Ian habozva érte nyúló, csontos ujjai elől. – Neked nem szabad ilyen nehéz dolgokat enned, mikor a hasad így fel van kavarodva – mondta összehúzott szemöldökkel, rágás közben. – Majd mindjárt kérek még neked tejet és kenyeret. – De bácsikám! – mondta az ifjú Ian, és vágyakozva nézte az ízletes tekercseket. – Rettentő éhes vagyok. – Meggyónva bűneit, a fiúba jócskán visszatért az élet, és úgy tűnik, az étvágya is megjött. Jamie az unokaöccsére nézett, majd sóhajtott egyet. – Hát rendben. Esküszöl, hogy nem fogsz itt megint hányni

nekem? – Nem fogok, bácsikám – felelte az ifjú Ian jámboran. – Nos, legyen. – Jamie a fiú felé lökte a tányért, majd folytatta a magyarázatát. – Jared leginkább a másodosztályú borait küldi a saját, moselle–i szőlőjéből, a legjobbat pedig megtartja, hogy Franciaországban adja el, ahol megérzik a különbséget. – Tehát az áru, amit Skóciába hozol, azonosítható? A bor után nyúlva megrántotta a vállát. – Csak egy nez, egy dégustateur számára. De az a helyzet, hogy a kis Ian itt látta, ahogy a férfi megkóstolja a bort a Kutya és Puskában és a Kék Vadkanban, és az a két fogadó van a High Streeten, amik csak tőlem veszik a brandyt. Több másik is vásárol tőlem, de ők máshonnan is vesznek italt. – Ugyanakkor viszont, ahogy már mondtam, nem aggaszt annyira, hogy valaki Jamie Royt kereste egy fogadóban. – Felemelte a borospoharát, reflexszerűen elhúzta az orra alatt, egy pillanatra elmerengett, majd kortyolt belőle. – Nem – mondta, és letette a poharat –, ami aggaszt engem, hogy a férfi eljutott a nyomdába. Mivel nem kevés kellemetlenségembe került, hogy biztosra menjek azt illetően, hogy a fickók, akik találkoznak Jamie Royjal a burntislandi kikötőnél, azok nem ugyanazok, akik a High Streeten múlatják az idejüket Mr. Alex Malcolmmal, a nyomdásszal. Összehúztam a szemöldökömet, próbáltam összerakni a kirakós darabkáit. – De Sir Percival Malcolmnak nevezett téged, márpedig ő tudja, hogy csempész vagy – ellenkeztem. Jamie türelmesen bólintott. – Az Edinburgh melletti kikötőkben az emberek fele csempész, Sassenach – mondta. – Igen, Sir Percival nagyon jól tudja, hogy csempész vagyok, arról viszont nincs tudomása, hogy én vagyok Jamie Roy. Azt meg végképp nem tudja, hogy én vagyok James Fraser. Úgy tudja, hogy vámolatlan selymet és bársonyt hozok be

Hollandiából, mivel hogy azzal fizetem – mosolygott fanyarul. – Brandyvel fizetek érte, a sarki szabóval szoktam üzletelni. Sir Percival szereti a szép anyagokat, a felesége pedig még nála is jobban. De arról nem tud, hogy közöm lenne az italhoz, azt meg végképp nem tudja, hogy mennyihez, mert akkor jóval többet akarna, mint egy kis csipke meg egy rőf anyag néhanapján, én mondom neked. – Az nem lehet, hogy az egyik fogadós mesélt rólad a tengerésznek? Ők biztos láttak már téged. Kezével a hajába túrt, ahogy mindig is tette, amikor gondolkodott, amitől a feje búbján pár rövidebb hajszál apró tüske módjára felállt. – Igen, láttak engem – mondta megfontoltan –, de csak mint vevőt. Fergus intézi az üzleti ügyeket a fogadókkal, Fergus pedig nagyon óvatos, hogy sose menjen a nyomda közelébe. Mindig itt találkozik velem, és olyankor csak magunk vagyunk. – Féloldalasan rám mosolygott. – Azt senki sem kérdőjelezi meg, hogy miért jár egy férfi bordélyházba, nem igaz? – Nem lehet, hogy erről van szó? – kérdeztem, ahogy hirtelen az eszembe jutott valami. – Ide bármilyen férfi feltűnés nélkül eljöhet. Nem lehet, hogy a tengerész, akit az ifjú Ian követett, itt látott titeket, téged és Fergust? Vagy hallott rólatok az egyik lánytól? Végül is, nem te vagy a legkevésbé feltűnő ember, akivel valaha találkoztam. – Tényleg nem volt. Bár lehet, hogy számos vörös hajú férfi élt Edinburghban, de csak nagyon kevesen voltak olyan magasak, mint Jamie, és még annál is kevesebb rótta az utcákat egy lefegyverezett katona ösztönös arroganciájával. – Ez nagyon jó gondolat, Sassenach – mondta, biccentve nekem egyet. – Elég egyszerű lesz kideríteni, hogy járt–e itt mostanában egy lófarkas, félszemű tengerész. Majd megkérem Jeanne–t, hogy kérdezze körbe a lányokat. Felállt és lassan kinyújtóztatta tagjait; a keze majdnem felért a fagerendákig.

– És aztán, Sassenach, talán itt lesz az ideje ágyba bújni, nem igaz? – leengedte a kezét, és mosolyogva rám pislogott. – Hála ennek meg annak, borzalmas egy nap volt ez a mai, nemde? – Igencsak, azt mondanám – feleltem visszamosolyogva. Jeanne, akit odahívtunk, hogy utasításokat adjunk neki, Fergusszel együtt érkezett, aki egy fivér vagy egy kuzin könnyed bensőségességével nyitott ajtót a madám előtt. Nem csoda, hogy otthon érezte magát, gondoltam; egy párizsi bordélyban született, életének első tíz évét ott is töltötte, és a lépcső alatti gardróbban aludt, amikor éppen nem abból tartotta el magát, hogy zsebeket metszett az utcán. – Megszabadultunk a brandytől – jelentette Fergus Jamie–nek. – Eladtam MacAlpine–nak, de kicsit engednem kellett az árból, attól tartok, milord. Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha minél gyorsabban eladjuk. – Jobb is, hogy már nem nálunk van – felelte Jamie bólogatva. – A hullával mit csináltál? Fergus lopva elmosolyodott, amitől hosszúkás arca és a homlokába lógó, fekete tincs miatt kifejezetten egy kalózra emlékeztetett. – A betolakodónk is MacAlpine fogadójába került, milord – megfelelő módon álcázva. – Mint? – tudakoltam. A kalózvigyor felém fordult; Fergusből nagyon jóképű férfi lett, a keze helyén lévő kampó ellenére is. – Mint egy hordónyi crème de menthe, asszonyom – mondta. – Nem hiszem, hogy bárki is ivott volna crème de menthe–ot Edinburghban az elmúlt száz évben – jegyezte meg Madame Jeanne. – A pogány skótok nincsenek hozzászokva a kifinomult italokhoz; még sosem láttam, hogy egy vendég itt bármit ivott volna whiskyn, sörön vagy brandyn kívül. – Pontosan, Madame – felelte Fergus bólogatva. – Nem

szeretnénk, hogy Mr. MacAlpine csaposai csapra verjék azt a hordót, nem igaz? – Valaki előbb–utóbb biztos bele fog nézni abba a hordóba – mondtam. – Nem akarok tapintatlan lenni, de… – Pontosan, asszonyom – szólt közbe Fergus, tiszteletteljesen meghajolva felém. – Bár a crème de menthe–nak nagyon magas az alkoholtartalma. Ám a fogadó pincéje csak egy ideiglenes pihenőhely ismeretlen barátunk útján az örök nyugalom felé. Holnap reggel a kikötőbe megy, onnan pedig valahová jó messzire. Csak nem akartam, hogy addig is itt rondítsa Madame Jeanne intézményét. Jeanne elengedett egy Szent Ágnesnek címzett megjegyzést franciául, amit nem értettem pontosan, ám aztán megrántotta a vállát, és már fordult is, hogy távozzon. – Holnap majd meglátom, mit tudnak les filles erről a tengerészről, monsieur, amikor éppen pihenőjük van. Most pedig… – Most pedig, ha már szóba került a pihenés – szólt közbe Fergus –, előfordulhat, hogy Mademoiselle Sophie–nak nincs vendége az estére? A madám kissé ironikusan pillantott rá, de látszott, hogy szórakoztatja a fiú modora. – Miután látta, hogy bejön, mon petit saucisse, biztos vagyok benne, hogy szabadon tartotta magát. – Rápillantott az ifjú Ianre, aki úgy hevert a díszpárnák közt, mint egy madárijesztő, amiből az összes szalmát kiszedték. – És esetleg keressek egy helyet, ahol a fiatalúr megaludhat? – Ó, igen! – Jamie elgondolkodva az unokaöccsére nézett. – Azt hiszem, az is megteszi, ha egyszerűen csak lefektet egy matracot a szobám padlójára. – Ó, nem! – bukott ki az ifjú Ianből. – Biztos egyedül akar majd lenni a feleségével, nem igaz, bácsikám? – Tessék? – bámult rá Jamie, nem értve a fiú kirohanását. – Nos, úgy értem… – Az ifjú Ian habozott, rám pillantott, majd

gyorsan el is kapta a tekintetét. – Úgy értem, biztos majd szeretné, hogy… öhm… mmphm? – Született felföldiként az utolsó, értelmetlen hangba sikerült lenyűgöző mennyiségű, burkolt otrombaságot sűrítenie. Jamie a bütykeivel keményen megdörgölte a felső ajkát. – Nos, ez nagyon figyelmes a részedről, Ian – mondta. A hangja remegett kissé, mivel alig állta meg, hogy ne nevesse el magát. – És nagyon hízelgő, hogy ilyen jó véleménnyel vagy a férfiasságomról, hogy úgy hiszed, egy ilyen nap után képes vagyok bármit is tenni az ágyban az alváson kívül. De azt hiszem, le tudok mondani az állatias vágyaim beteljesülése okozta örömről egy éjszakára, bármennyire is odáig vagyok a nénikédért – tette hozzá, és finoman rám vigyorgott. – De Bruno azt mondja, nem túl nagy a forgalom ma este – szólt közbe Fergus, kissé zavarodottan körbepillantva. – A fiú miért nem… – Azért, mert még csak tizennégy éves, az isten szerelmére! – mondta Jamie megbotránkozva. – Majdnem tizenöt! – javította ki az ifjú Ian, ahogy felült és érdeklődve kihúzta magát. – Nos, az biztos megteszi – mondta Fergus, Madame Jeanne–ra pillantva, megerősítést várva. – A bátyáid sem voltak idősebbek, mikor először idehoztam őket, és egész becsületesen teljesítettek. – Hogy mit tettél? – nézett Jamie kidülledt szemmel a védencére. – Nos, valakinek meg kellett tennie – mondta Fergus kissé türelmetlenül. – Általában a fiú apjának a feladata, de természetesen le Monsieur nem… Ezzel persze nem akarom megbántani a nagyra becsült édesapádat – tette hozzá az ifjú Ian felé biccentve, aki valami gépesített játék módjára viszonozta a biccentést –, de ez a feladat tapasztalt meglátást követel, ugye érted? – Nos akkor… – azzal Madame Jeanne felé fordult, mint valami ínyenc, aki éppen a sommelier–vel diskurál – ön szerint legyen Dorcas, vagy inkább Penelope?

– Nem, nem – felelte a madám, határozottan a fejét rázva –, inkább a második Mary, mindenképpen ő. A kicsike. – Ó, a szőke? Igen, azt hiszem, igaza van – mondta Fergus egyetértőn. – Akkor küldessen érte! Jeanne távozott is, még mielőtt Jamie–nek ellenkezés gyanánt sikerült volna többet kinyögnie egy elfojtott krákogásnál. – De… de… a kölyök nem tud… – kezdte. – De tudok – mondta az ifjú Ian. – Legalábbis azt hiszem, tudok. – Lehetetlen lett volna, hogy az arca még tovább vörösödjön, a füle azonban skarlátszínt öltött izgalmában, miközben rögvest elfelejtette a nap traumatikus eseményeit. – De ez… hogy úgy mondjam… nem hagyhatom… – Jamie félbehagyta a mondatot, majd egy hosszú pillanatig csak állt ott, dühösen nézve le az unokaöccsére. Végül elkeseredetten elfogadta, hogy veszített, és a levegőbe lendítette a kezét. – És mégis mit mondjak az anyádnak? – kérdezte, ahogy kinyílt a háta mögött az ajtó. Az ajtófélfa által keretbe foglalva egy apró termetű, fiatal lány állt, kerekded és lágy vonalú, mint egy kis madárka kék selyemingében, kedves, kerek arca csak úgy ragyogott laza, szőke tincsei alatt, őt meglátva Ian egészen megdermedt, és látszólag még lélegezni is elfelejtett. Mikor eljutott arra a pontra, ahol már döntenie kellett, hogy levegőt vesz vagy meghal, végül mégiscsak az előbbi mellett döntött, majd Jamie felé fordult, és végtelenül édes mosollyal az arcán így szólt: – Nos, ha az ön helyében lennék, Jamie bácsi – a hangja kissé aggasztó módon hirtelen szopráni magasságokba emelkedett, majd elhallgatott, és megköszörülte a torkát, mielőtt tisztes baritonnal folytatta volna: –, én nem mondanék neki semmit. Jó éjt önnek, nénikém! – mondta, majd céltudatosan megindult előre.

L – Nem tudom eldönteni, hogy most megöljem–e Fergust, vagy megköszönjem neki. – Jamie a padlásbéli szobánkban ült az ágyon, és éppen az ingét gombolta ki. A nedves ruhámat lefektettem a székre, majd letérdeltem Jamie elé, hogy kikapcsoljam a nadrágja csatjait a térdénél. – Gondolom, ő csak a legjobbat akarta az ifjú Iannek. – Igen, azon a nyavalyás, erkölcstelen francia módján. – Jamie a feje mögé nyúlt, hogy kioldja a madzagot, ami hátrafogta a haját. Nem fonta be újra, mielőtt elhagytuk volna a Moubray’st, most pedig lágyan, laza hullámokban omlott a vállára, keretbe foglalva széles arccsontját és hosszú, egyenes orrát, amitől úgy nézett ki, mint egy vadabb angyal az olasz reneszánszból. – Mihály arkangyal volt az, aki kiüldözte Ádámot és Évát az édenkert– ből? – kérdeztem, ahogy lehúztam róla a harisnyáját. Halkan felkuncogott. – Olyannak tűnök én neked? Olyannak, mint az erény őre? Fergus meg az álnok kígyó? – Kezét a könyököm alá csúsztatta, ahogy előrehajolt, hogy felhúzzon. – Állj fel, Sassenach! Nem lenne szabad itt térdepelned, engem szolgálva. – Neked is nehéz napod volt ma – válaszoltam, ahogy felálltam, őt is magam után húzva. – Akkor is, ha nem kellett senkit sem megölnöd. – Nagy hólyagok voltak a kezén, és bár a korom nagyját letörölte, az állkapcsa oldalán még mindig volt egy csík. – Mm… – A karomat a csípőjére tettem, hogy segítsek neki kioldani a nadrágja derekát, ám ő ott tartotta a kezemet, arcát pedig egy pillanatig a fejem búbján nyugtatta. – Nem voltam egészen őszinte a kölyökkel, ugye tudod? – mondta. – Nem? Szerintem remekül kezelted a helyzetet. Legalábbis jobban érezte magát, miután beszéltél vele.

– Igen, azt remélem is. És talán az imák meg az ilyenek segítenek is, legalábbis ártani nem árthatnak neki. De nem mondtam el neki mindent. – Mi más van még? – Felé emeltem az arcomat, és az ajkammal finoman megérintettem az övét. Éreztem rajta a füst és az izzadság illatát. – Az, amit egy férfi legtöbbször csinál, mikor beteg a lelke a gyilkosság miatt, az az, hogy talál magának egy nőt, Sassenach – válaszolta halkan. –A sajátját, ha teheti; másikat, ha muszáj. Mivel a nő képes arra, amire ő nem, és meggyógyítja őt. Az ujjaim rábukkantak a sliccének kötőjére; elég volt egy kis rántás ahhoz, hogy meglazuljon. – Ezért engedted, hogy elmenjen a második Maryvel? Megrántotta a vállát, majd hátrált egy lépést, letolta a nadrágját és kilépett belőle. – Nem tudtam volna megállítani. És azt hiszem, helyesen is tettem, hogy elengedtem, nem számít, milyen fiatal. – Féloldalasan rám mosolygott. – Legalább ma éjjel nem fog a tengerészen főni a feje. – Nem hiszem. És mi a helyzet veled? – Áthúztam a fejemen az alsóingemet. – Velem? – Felhúzott szemöldökkel lenézett rám, mocskos vászoninge lazán lógott a vállán. A mögötte lévő ágyra pillantottam. – Igen. Te nem öltél meg senkit sem, de azért még szeretnél… mmphm? – Belenéztem a szemébe, miközben kérdőn én is felhúztam a szemöldökömet. A mosoly kiszélesedett az arcán, mire minden hasonlóságnak közte és Mihály arkangyal, az erény szigorú őre közt nyoma veszett. Megemelte az egyik vállát, majd a másikat, végül mindkettőt leengedte, mire az inge lecsúszott a karján, egyenesen a padlóra. – Úgy hiszem – mondta. – De ugye gyengéd leszel velem?

29

Culloden utolsó áldozata Reggel elbúcsúztam Jamie–től és Iantől, ahogy elindultak megejteni vallásos teendőjüket, majd én is az utamra indultam. Előtte azonban még megálltam, hogy vegyek egy nagy vesszőkosarat egy árustól az utcán. Itt volt az ideje, hogy ismét nekiálljak felhalmozni a készleteimet, és beszerezzek mindenféle orvosi kelléket, amit csak tudok. Az előző nap eseményeit követően kezdtem attól tartani, hogy hamarosan szükségem lesz rájuk. Haugh patikája semmit sem változott, sem az angol fennhatóság, sem a skót felkelés, sem a Stuartok bukása alatt, a szívem pedig nagyot dobbant örömömben, ahogy beléptem az ajtón, és megcsapott az ammóniumkarbonát, a borsmenta, a mandulaolaj és az ánizs finom, ismerős illata. A pult mögött álló férfi Haugh volt, de egy jóval fiatalabb Haugh annál a középkorú férfinál, akivel húsz évvel ezelőtt üzleteltem, amikor is apró hadászati hírekért éppen annyira látogattam a boltot, mint csodaszerekért és gyógynövényekért. Az ifjabb Haugh természetesen nem ismert engem, de udvariasan intézte a dolgát, és ment, hogy megkeresse azokat a gyógynövényeket a polcokon nagy gonddal elrendezett üvegek közt, amiket kértem. Nagyon sok közülük egészen hétköznapi volt – rozmaring, varádics, körömvirág –, de néhánytól a listámon felszaladt az ifjú Haugh vöröses szemöldöke, majd pedig elgondolkodva összeszorította az ajkát, ahogy az üvegeket szemlélte. Egy másik vevő is volt az üzletben, aki ott téblábolt a pult közelében, ahol kimérték a tonikokat és rendelésre kikeverték a

szereket. Fel–alá járkált, kezét a háta mögött összekulcsolta, láthatóan türelmetlenkedett. Egy pillanattal később odajött a pulthoz. – Meddig várjak még? – csattant fel, szavait Mr. Haugh hátának címezve. – Nem tudom megmondani, tiszteletes úr. – A patikus hangja bocsánatkérően csengett. – Louisa meg is mondta, hogy ki kell forralni. Erre mindössze egy horkantást kapott válaszul, majd pedig a magas és vékony, feketébe öltözött férfi folytatta a járkálást, miközben időről időre a hátsó szobába vezető ajtóra pillantott, ahol, gondolom, a láthatatlan Louisa dolgozott. A férfi kissé ismerősnek tűnt, de nem volt időm azon elmélkedni, hogy hol láthattam korábban. Mr. Haugh hunyorogva, kétkedő tekintettel nézte a listát, amit adtam neki. – Sisakvirág, lássuk csak… – motyogta. – Sisakvirág. És ugyan mi lehet az? Kíváncsi vagyok… – Nos, először is egy méreg – mondtam. Mr. Haugh egy pillanatra eltátotta a száját. – De gyógyszer is – biztosítottam. – Azonban nagyon vigyázni kell, amikor az ember használja. Külsőleg alkalmazva jó a reumára, de szájon át beadva már egy egészen kicsi adag is leviszi a pulzust. Viszont néhány szívproblémára kiváló. – Tényleg? – mondta Mr. Haugh pislogva. A polcai felé fordult, bár elég tehetetlennek látszott. – Öhm, nem tudja esetleg, hogy milyen illata van? Ezt meghívásnak tekintve megkerültem a pultot, és elkezdtem átnézegetni az üvegeket. Mindegyik nagyon gondosan fel volt címkézve, de némelyik címke láthatóan jó öreg volt, a tinta kifakult, a papír pedig felgöndörödött a szélén. – Attól tartok, hogy még nem értek annyira az orvosláshoz, mint az apám – mondta a fiatal Mr. Haugh mellettem állva. – Jó sokat tanított nekem, de aztán egy évvel ezelőtt eltávozott, és vannak

dolgok, amikről nem tudom, mire valók, attól tartok. – Nos, ez jó köhögésre – mondtam, ahogy levettem a polcról egy üveg örménygyökeret, miközben vetettem egy pillantást a türelmetlen tiszteletesre, aki időközben elővett egy zsebkendőt, amibe fulladozva, asztmatikusán beleköhögött. – Főleg a göthös köhögésre. Összehúzott szemöldökkel a zsúfolt polcokra tekintettem. Minden le volt porolva és tökéletesen tiszta volt, de láthatóan semmi sem volt betű– vagy botanikai rendbe szedve. Vajon az idősebb Mr. Haugh egyszerűen csak emlékezett rá, hogy mi hol volt, vagy volt valamiféle saját rendszere? Becsuktam a szememet, és megpróbáltam felidézni az utolsó alkalmat, amikor a boltban jártam. Meglepetésemre elég könnyű volt életre hívnom a képet. Akkor gyűszűvirágért jöttem, hogy főzetet készítsek belőle Alex Randallnak, Black Jack Randall öccsének, és egyben Frank hatszoros ükapjának. Szegény fiú, most már húsz éve halott volt, de legalább azt megérte, hogy fiút nemzett. Egy pillanatra fellobbant bennem a kíváncsiság, ahogy az eszembe jutott a fiú és az anyja, aki a barátom volt, de rákényszerítettem az elmémet, hogy elszakadjon tőlük, vissza Mr. Haugh alakjához, ahogy ott áll lábujjhegyen, hogy elérje a polcait, majdnem egészen kinn a jobb szélen… – Itt ni! – És tényleg, a kezem a GYŰSZŰVIRÁG feliratú üveg mellett pihent. Egyik oldalán a LÓFAROK feliratú üveg volt, a másikon a GYÖNGYVIRÁGGYÖKÉR. Ezeket nézve haboztam egy kicsit, miközben gondolatban végigpörgettem ezeknek a gyógyfüveknek a lehetséges felhasználási módjait. Mindegyik különböző szívbetegségre volt jó. Vagyis, ha volt az üzletben sisakvirág, annak ezeknek a közelében kellett lennie. És ott is volt. Egészen hamar rá is akadtam, egy üvegben, amire azt írták, hogy FARKASFŰ. – Csak óvatosan! – Nagyon ügyelve átnyújtottam az üveget Mr.

Haugh– nak. – Elég belőle csak egy kicsi is ahhoz, hogy teljesen elzsibbadjon tőle a bőre. Talán az lesz a legjobb, ha keresek neki egy üveget. – A legtöbb növény, amit vettem, kockára vágott gézbe vagy összecsavart papírba volt csomagolva, ám a fiatal Mr. Haugh csak bólintott, majd elvitte a sisakvirágos üveget a hátsó szobába, mindvégig kitartva maga előtt, mintha csak attól félt volna, hogy mindjárt az arcába robban. – Úgy tűnik, maga jóval többet tud az orvoslásról, mint a kölyök – szólalt meg egy mély, rekedtes hang a hátam mögött. – Nos, valamelyest több tapasztalatom van, mint neki, gondolom. – Megfordultam, és a tiszteletessel találtam szemben magamat, ahogy a pultra támaszkodva nézett engem sápadtkék szemével vastag szemöldöke alól. Hirtelen rádöbbentem, hol láttam korábban; a Moubray’sben, az előző nap. Nem adta jelét annak, hogy felismert volna; talán azért, mert a köpenyem eltakarta Daphne ruháját. Észrevettem, hogy rengeteg férfi szinte észre sem vette egy olyan nő arcát, aki en décolletage, bár ez igencsak sajnálatos szokás volt egy tiszteletes esetében. A férfi megköszörülte a torkát. – Mmphm. És azt nem tudja, mit lehetne tenni bizonyos idegbántalmakkal? – Miféle idegbántalmakra gondol? Összeszorította az ajkát és összehúzta a szemöldökét, mintha nem lett volna biztos benne, hogy megbízhat–e bennem. A felső ajka kicsit kicsúcsosodott, mint egy bagoly csőre, miközben az alsó vastag volt, és lecsüngött. – Nos… ez igencsak komplikált eset. De általánosságokban beszélve…– Óvatos tekintettel fürkészett engem. – Mit adna valamiféle… rohamra? – Epilepsziás rohamra? Mikor a páciens összeesik és rángatózik? Megrázta a fejét, közszemlére téve a vörös csíkot a nyaka körül, ahol a magas, fehér gallér kikezdte a bőrét. – Nem, valami másféle. Mikor sikoltozik és bámul.

– Sikoltozik és bámul? – Nem egyszerre, tudja – tette hozzá gyorsan. – Előbb az egyik, utána a másik – vagyis inkább egymást követve. Előbb nem csinál semmit, napokig csak bámul maga elé, nem szól egy szót sem, aztán hirtelen úgy ordít, hogy felkelti a holtakat is. – Ez nagyon fárasztónak hangzik. – Tényleg annak. Ha volt egy felesége, aki ilyen beteg volt, az könnyedén magyarázatot szolgáltatott a mély ráncokra a szája és a szeme körül, és a kimerültséget jelző, kék karikákra a szeme alatt. Az ujjammal a pulton dobolva átgondoltam a hallottakat. – Nem tudom; látnom kéne a pácienst. A tiszteletes nyelve hegyével megérintette az alsó ajkát. – Talán… Hajlandó lenne, hogy esetleg eljöjjön, és vessen rá egy pillantást? Nincs messze – tette hozzá egészen mereven. A kérlelés nem ment könnyen neki, de merev tartása ellenére érezhető volt, mennyire fontos lenne, hogy minél hamarabb teljesítsem a kérését. – Most nem érek rá – mondtam neki. – Találkoznom kell a férjemmel. De talán ma délután… – Kettőkor – mondta rögtön. – Henderson’s, a Carrubber’s Close– ban. Campbellt keresse, Archibald Campbell tiszteletest. Még mielőtt igent vagy nemet mondhattam volna, félrehúzódott az üzlethelyiséget és a hátsó szobát elválasztó ajtó függönye, és megjelent Mr. Haugh, kezében két üveggel, amiből egyet–egyet átnyújtott nekünk. A tiszteletes gyanakodva méregette az övét, majd pénz után kutatva a zsebébe nyúlt. – Tessék, itt a fizetsége! – mondta gorombán, és lecsapta az érmét a pultra. – És mindannyian reméljük, hogy a jó üveget adta nekem, nem pedig a hölgy mérgét. Ismét megmozdult a függöny, és egy nő dugta ki a fejét, a tiszteletes távolodó alakja után nézve. – Végre elment – jegyezte meg. – Egy félpennys egy óra

munkáért, és borravalónak még egy sértés! Az Úr jobbat is választhatott volna, én csak annyit mondok! – Ismeri őt? – kérdeztem kíváncsian, hátha Louisának volna valami használható információja a beteg feleséget illetően. – Azt nem mondanám, hogy jól ismerem, dehogy – mondta Louisa, őszinte kíváncsisággal méregetve engem. – Egyike a szabad egyház tiszteleteseinek, és folyamatosan ott papol a Market Cross sarkán, és mondja az embereknek, hogy a tetteiknek nincs is semmi következménye, és csak annyi kell a megváltáshoz, hogy megbirkózzanak Jézussal. Mintha csak az Úr valamiféle vásári birkózó lenne! – Megvetően szippantott egyet erre az eretnek elgondolásra, és keresztet vetett, nehogy bemocskolja. – Meg vagyok lepve, hogy az olyanok, mint Campbell tiszteletes egyáltalán bejönnek a boltunkba, miután hallom, mit gondol úgy általában a pápistákról. – A szemét összehúzva nézett rám. – De aztán lehet, hogy ön is a szabad egyház tagja, asszonyom. Nem akartam megbántani, ha így lenne. – Nem, én is katolikus… öhm, pápista vagyok – biztosítottam. – Csak arra lettem volna kíváncsi, nem tud–e valamit a tiszteletes feleségéről, és a hölgy állapotáról. Louisa megrázta a fejét, és már fordult is, hogy a következő vásárlóval törődjön. – Nem, sosem láttam az asszonyt. De bármi is lehet a baja – tette hozzá, összehúzott szemöldökkel nézve az azóta már messze járó tiszteletes után –, biztos vagyok benne, hogy az, hogy vele él, nem segít rajta semmit!

L Az idő hűvös volt, de tiszta, és csak nagyon halványan lehetett érezni a tűzre emlékeztető füstöt a paplak kertjében. Jamie–vel a fal melletti

padon ültünk, magunkba szívva a sápatag, téli napfényt, ahogy vártuk, hogy az ifjú Ian végezzen a gyónással. – Ian tőled hallotta azt a nagy halom marhaságot, amit tegnap az ifjú Iannek mondott? Arról, hogy hol voltam egészen eddig? – Ó, igen – felelte. – Ian jóval eszesebb annál, hogy elhiggye, de azért elég valószínű történet, ő pedig túl jó barát ahhoz, hogy követelje az igazságot. – Gondolom, a nagyközönségnek majd megteszi – értettem egyet. – De nem kellett volna Sir Percivalnak is ezt mondanod ahelyett, hogy hagytad, hadd higgye, hogy friss házasok vagyunk? Jamie határozottan megrázta a fejét. – Á, dehogy! Először is, Sir Percivalnak fogalma sincs a valódi nevemről, bár rá merném tenni egyévi jövedelmemet, hogy azzal tisztában van, hogy nem Malcolm. Nem akarom, hogy akármilyen módon is összefüggésbe hozzon engem és Cullodent. Másfelől pedig egy olyan történet, amit Iannek mondtam, sokkal nagyobb port kavarna, mint az a hír, hogy a nyomdász megnősült. – „Ó, mily kusza nagy hálót szövünk – szavaltam –, mikor először hazudni készülünk.” Jamie kék szemével lopva rám pillantott, és kissé feljebb húzta a szája sarkát. – Majd kicsit könnyebb lesz, ha gyakorol az ember, Sassenach – mondta. – Próbálj csak velem élni egy kicsit, és majd azon kapod magadat, hogy olyan könnyen szősz selymet a seggedből, mint sz… öhm, úgy értem, mint az egyszeregy. Felkacagtam. – Szeretném látni, ahogy ezt csinálod! – mondtam. – Már láttad. – Felállt és hátranyújtotta a nyakát, próbálva belátni a fal felett a paplak kertjébe. – Az ifjú Ian aztán jó sokáig húzza az időt – jegyezte meg, ahogy ismét leült. – Hogy lehet egy kölyöknek, aki még tizenöt sincs, ennyi gyónnivalója?

– A tegnapi nap és éjjel után? Gondolom, attól függ, Hayes atya menynyire kíváncsi a részletekre – mondtam, élénken emlékezve a szajhák közt eltöltött reggelimre. – Egész végig ő volt benn? – Öhm, nem. – Jamie fülének hegye kissé kipirult a délelőtti napfényben. – Öhm, nekem kellett kezdenem. Hogy példát mutassak, tudod. – Akkor nem csoda, hogy eltartott egy darabig – cukkoltam. – Mikor gyóntál utoljára? – Hayes atyának azt mondtam, hogy hat hónappal ezelőtt. – És tényleg így is volt? – Nem, de úgy voltam vele, hogy ha már úgyis feloldoz a lopásért, erőszakért és trágár beszédért, akkor már a hazugság miatt is feloldozhat. – Mi, semmi paráználkodás vagy tisztátalan gondolat? – Egyáltalán semmi – mondta egyszerűen. – Egy csomó borzalmas dologra gondolhatsz anélkül, hogy bűnt követnél el, ameddig a feleségedre gondolsz. Mindez csak akkor tisztátalan dolog, ha közben más hölgyeken jár az eszed. – Eszembe se jutott, hogy azért jövök vissza, hogy megmentsem a lelkedet – mondtam kimérten –, de jó tudni, hogy hasznos vagyok. Felkacagott, majd előrehajolt és mélyen megcsókolt. – Kíváncsi vagyok, vajon ez bűnbocsánatnak számít–e? – mondta, mikor elhúzódott, hogy levegőt vegyen. – Úgy illene, nem igaz? Ez sokkal többet tesz azért, hogy távol tartsa az embert a pokol lángjaitól, mint a rózsafüzér olvasgatása. És ha már erről van szó – tette hozzá, ahogy belenyúlt a zsebébe, amiből előhúzott egy fa rózsafüzért, ami igencsak úgy nézett ki, mintha megrágták volna –, majd emlékeztess, hogy ma még bűnbánatot kell gyakorolnom. Éppen neki akartam kezdeni, amikor megérkeztél. – Hány Üdvözlégyet kellene elmondanod? – kérdeztem, a gyöngyöket fogdosva. Az, hogy megrágottnak tűnt, nem csak látszat volt; a legtöbb gyöngyön jól látható, apró fognyomok voltak.

– Tavaly találkoztam egy zsidóval – mondta, meg sem hallva a kérdésemet. – Egy természettudóssal, aki hatszor hajózta körbe a Földet. Azt mondta nekem, hogy mind a muzulmán vallásban, mind a zsidó tanítások szerint erkölcsös cselekedet, ha egy férfi és a felesége egymással hál. – Kíváncsi vagyok, hogy ennek van–e valami köze ahhoz, hogy mind a zsidókat, mind a muzulmánokat körülmetélik? – tette hozzá elgondolkodva. – Sosem jutott eszembe, hogy ezt megkérdezzem tőle… Bár, gondolom, illetlennek érezte volna, hogy ilyenről beszéljen. – Nem hiszem, hogy a fityma megléte sokat rontana a tett erkölcsösségén – biztosítottam. – Ó, remek – mondta, majd ismét megcsókolt. – Mi történt a rózsafüzéreddel? – kérdeztem, ahogy felvettem az időközben a fűbe esett láncot. – Úgy néz ki, mintha nekiestek volna a patkányok. – Nem patkányok – felelte. – Gyerekek. – Milyen gyerekek? – Ó, hát amelyik éppen a közelben van. – Megrántotta a vállát, és visszadugta a gyöngyöket a zsebébe. – A kis Jamie–nek már három van, Maggie–nek meg Kittynek kettő–kettő. A kis Michael csak most nősült meg, de a felesége már viselős. – A napnak háttal állt, így az arca árnyékban volt, tehát fogának fehére hirtelen felvillant, ahogy elmosolyodott. – Nem tudtad, hogy már hétszeres nagy–nagynéni vagy, mi? – Nagy–nagynéni? – mondtam megtántorodva. – Nos, én nagy–nagybácsi vagyok – mondta vidáman –, és eddig nem is találtam olyan nagyon nagy kellemetlenségnek, csak akkor, mikor a kicsinykék fogzanak, és megcsócsálják a gyöngyeimet. Na, meg az sem annyira jó, hogy folyton „bábi”–nak hívnak. Az eltelt húsz év néha egy szempillantásnak tűnt, néha pedig valóban egy kész örökkévalóságnak.

– Öhm… Remélem, a „bábi”–nak nincsen női változata? – Á, dehogy – biztosított. – Claire nagy–nagynéninek fognak téged szólítani, és teljes tisztelettel fognak bánni veled. – Hát, nagyon köszönöm – motyogtam, ahogy lelki szemeim előtt élénken felvillant a kórház elfekvőjének képe. Jamie felkacagott, méghozzá olyan könnyű szívvel, amit biztos az okozott, hogy éppen most oldozták fel a bűnei alól, majd elkapta a derekamat és az ölébe emelt. – Eddig még sosem láttam egyetlen nagy–nagynénit sem, akinek ilyen bájos, kerekded feneke lett volna – mondta tetszését kifejezve, kicsit meglovagoltatva a térdén. Lélegzete a tarkómat csiklandozta, ahogy kicsit előrehajolt. Halkan felsikkantottam, ahogy finoman beleharapott a fülembe. – Minden rendben, nénikém? – hallottam az ifjú Ian aggódó hangját közvetlenül mögülünk. Jamie görcsösen összerándult, és majdnem ledobott az öléből, aztán még szorosabban ölelte a derekamat. – Ó, igen – mondta. – Csak a nénikéd pókot látott. – Hol? – kérdezte az ifjú Ian, kíváncsian a padra pillantva. – Ott fenn. – Jamie felállt, és engem is talpra állított, majd rámutatott a citromfára, ahol – és tényleg, valóban – egy keresztespók hálója terpeszkedett két ág szegletében, harmattól csillogva. A pók maga a háló közepén ült, olyan kereken, mint egy cseresznye, és a hátán giccses, zöld–sárga mintázatot viselt. – Éppen azt mondtam a nénikédnek – mondta Jamie, miközben az ifjú Ian szempillátlan szemében végtelen érdeklődéssel vizsgálgatta a pókhálót –, hogy valamikor találkoztam egy zsidóval, egy természettudóssal. Írt egy tanulmányt a pókokról; sőt, ezért is járt Edinburghban, hogy benyújtsa a tanulmányát a Királyi Társaságnak, annak ellenére, hogy zsidó. – Tényleg? Sokat mesélt önnek a pókokról? – kérdezte az ifjú Ian izgatottan.

– Sokkal többet, mint amit tudni szerettem volna róluk – közölte Jamie az unokaöccsével. – Megvan annak a helye és az ideje, hogy az ember olyan pókokról meséljen, amik hernyókba rakják a petéiket, hogy aztán, mikor kikelnek a kicsinyeik, azok még élve elfogyasszák szegény párát, de a vacsoraasztal nem az a hely. Azonban mondott valamit, amit nagyon érdekesnek találtam – tette hozzá, a pókhálót vizslatva. Finoman ráfújt, mire a pók gyorsan fedezékbe bújt. – Azt mondta, a pókok kétféle selymet szőnek, és hogyha van nálad megfelelő lencse, meg ha el tudod érni, hogy a pók addig nyugton maradjon, gondolom, akkor lehet látni a két lyukat, ahonnan kijön a selyem; szövőmirigyek, úgy hívta őket. Na már most, az egyik féle selyem ragadós, és ha egy kis bogárka hozzáér, akkor neki annyi. De a másik fajta száraz selyem, olyasféle, amivel az ember hímez, csak vékonyabb. A keresztespók óvatosan visszaindult a hálója közepe felé. – Látjátok, hol sétál? – Jamie a hálóra mutatott, amit számos szál feszített ki, amik az aprólékos, spirálszerű hálózatot tartották. – Azok a szálak ott, ni, azok a száraz selyemből vannak, hogy a pók gond nélkül végig tudjon rajtuk sétálni. De a háló többi része – legalábbis a nagyja – a ragadós selyemből van, és hogy ha figyelmesen nézed a pókot egy ideig, akkor észre fogod venni, hogy csakis a száraz szálakon közlekedik, mivel ha rámenne a ragadós részre, akkor ő is ottragadna. – Tényleg? – Ian áhítattal rálehelt a hálóra, majd figyelmesen nézte, ahogy a pók csúszásmentes útján biztonságba siet. – Azt hiszem, ebben van valamennyi tanulság a hálószövők részére – jegyezte meg nekem Jamie félhangosan. – Tudd biztosan, hogy melyik szálad ragadós. – Gondolom, az még többet segít, ha olyasféle szerencséd van, ami odavarázsol egy hasznos kis pókot, amikor éppen szükséged van rá – mondtam szárazon. Jamie csak nevetett és megfogta a karomat.

– Ez nem szerencse, Sassenach – mondta nekem. – Hanem figyelmesség. Ian, jössz? – Persze. – Az ifjú Ian láthatóan vonakodva otthagyta a hálót, majd követett minket a templomudvar kapujához. – Jamie bácsi, akartam kérdezni, kölcsönkaphatnám a rózsafüzérét? – kérdezte Ian, ahogy kiléptünk a Royal Mile macskaköveire. – A pap azt mondta, hogy ötven Üdvözlégyet kell mondanom a bűneimért, és az túl sok ahhoz, hogy az ujjaimon számoljam. – Persze. – Jamie megállt, és a zsebébe túrt, a rózsafüzért keresve. – Csak el ne felejtsd visszaadni. Az ifjú Ian elvigyorodott. – Igen, gondolom, önnek is szüksége lesz rá, Jamie bácsi. A pap mondta nekem, hogy nagyon züllött – osztotta meg velem bizalmasan az ifjú Ian, rám kacsintva szempillátlan szemével –, és figyelmeztetett, hogy ne legyek olyan, mint ő. – Mmphm. – Jamie körbenézett az úton, megsaccolva a közeledő kézikocsi sebességét, ami éppen lefelé tartott a meredek lejtőn. Miután aznap reggel borotválkozott, arca rózsásan ragyogott. – Neked hány Üdvözlégyet kell mondanod, hogy bűnbocsánatot nyerj? – kérdeztem kíváncsian. – Nyolcszázötvenet – motyogta. Frissen borotvált arca mélyebb rózsaszínt vett fel. Az ifjú Ian megdöbbenésében eltátotta a száját. – Mikor gyónt legutoljára, bácsikám? – kérdezte. – Nagyon régen – válaszolta Jamie tömören. – Indulás!

L Jamie–nek ebéd után találkozója volt Mr. Hardinggal, a Kéz A Kézben Biztosítótársaság képviselőjével, mivel az a cég biztosította a

nyomdát, hogy együtt felmérjék a megperzselődött maradványokat, és megbecsüljék a kár összegét. – Rád ott nem lesz szükség, kölyök – mondta megnyugtatón az ifjú Iannek, akit nem igazán lelkesített annak a gondolata, hogy visszatérjen kalandjainak helyszínére. – Menj csak a nénikéddel ahhoz az őrült nőhöz. – Nem tudom, hogyan csinálod – mondta nekem, egyik szemöldökét felhúzva. – Kevesebb mint két napja vagy a városban, és máris mérföldeken belül az összes beteg ember a szoknyád szegélyét szorongatja. – Közel sem az összes – mondtam szárazon. – Végül is csak egyetlen nőről van szó, és még csak meg sem vizsgáltam. – Nos, hát legyen. Legalább az őrületet nem lehet elkapni – remélem. – Röviden megcsókolt, aztán már fordult is, hogy induljon, mentében bajtársiasan vállon veregetve az ifjú Iant. – Vigyázz a nénikédre, Ian! Az ifjú Ian egy pillanatra megállt, nagybátyja távolodó, magas alakja után nézve. – Szeretnél vele menni, Ian? – kérdeztem. – Egyedül is elboldogulok, ha szeretnél… – Ó, nem, nénikém! – Igencsak elképedve visszafordult felém. – Nem akarok vele menni, egyáltalán nem. Csak hát azon gondolkodtam… Nos… Mi lesz, ha…? Ha találnak valamit? A hamu közt? – Egy hullát, úgy érted – mondtam kertelés nélkül. Természetesen rájöttem, hogy annak az aprócska esélye, hogy Jamie és Mr. Harding valóban megleli az egyszemű tengerész holttestét, volt az oka annak, hogy Jamie azt mondta Iannek, jöjjön velem. A fiú kicsit feszengve bólintott. A bőre időközben amolyan rózsaszínes barnára fakult, de még mindig túl sötét volt ahhoz, hogy látni lehessen rajta az érzelem okozta sápadtságot.

– Nem tudom – mondtam. – Ha a tűz nagyon forró volt, akkor lehet, hogy nem is sok maradt, amit megtalálhatnak. De te csak ne aggódj emiatt! – Megnyugtatóan megérintettem a karját. – A bácsikád majd tudja, mit tegyen. – Igen, ez így igaz. – Az arca kivirult, mivel teljes mértékben hitt abban, hogy a bácsikája képes mindenféle problémát elrendezni. Elmosolyodtam, mikor megláttam az arckifejezését, majd kissé meglepődve rádöbbentem, hogy én is ugyanígy hittem Jamie–ben. Legyen szó egy részeg kínairól, korrupt fináncokról vagy Mr. Hardingról a Kéz A Kézben Biztosítótársaságtól, nem volt kétségem afelől, hogy Jamie képes elrendezni a dolgokat. – De most már gyere! – mondtam, ahogy szólni kezdett a Canongate– templom harangja. – Már két óra van. A Hayes atyánál ejtett látogatása ellenére Ianben maradt némi álmodozó öröm, ami most vissza is tért belé, így nem sokat beszélgettünk, ahogy felsétáltunk a Royal Mile lejtőjén Henderson panziójába a Carrubber’s Close–ban. Csendes egy hotel volt, de az edinburghi állapotokhoz képest fényűző – a lépcsőkön mintás szőnyeg feküdt, az utcára néző ablakban pedig színes üveg volt. Kicsit túl jómódú helynek tűnt egy szabad egyházi tiszteletes számára, ugyanakkor viszont keveset tudtam a felekezet elöljáróiról; ők talán nem tettek szegénységi fogadalmat, mint a katolikus klérus tagjai. Egy fiatal fiú vezetett fel minket a harmadik emeletre, ahol rögtön ajtót nyitott nekünk egy kötényt és aggodalmas arckifejezést viselő, testes asszony. Úgy gondoltam, hogy talán a húszas évei közepén járhat, bár már több elülső fogát is elveszítette. – Ön lenne az a hölgy, akiről a tiszteletes mondta, hogy meg fog minket látogatni? – kérdezte. Arca kicsit felderült, mikor bólintottam, és rögtön szélesebbre tárta az ajtót. – Mr. Campbellnek el kellett mennie itthonról – mondta elnyújtott, déli kiejtéssel –, de azt mondta, rettenetesen lekötelezné,

ha tanácsot tudna adni neki a húga állapotával kapcsolatban, asszonyom. Tehát a húgáról volt szó, nem a feleségéről. – Nos, minden tőlem telhetőt meg fogok tenni – mondtam. – Most pedig láthatnám Miss Campbellt? Otthagyva Iant a társalgóban, hadd merüljön el az emlékeiben, követtem a nőt, aki Nellie Cowdenként mutatkozott be, a hátsó hálószobába. Miss Campbell, ahogy azt már korábban mondták nekem, bámult. Sápadtkék szeme tágra nyílt, de nem úgy tűnt, mintha nézett is volna valamit – engem pedig semmiképpen sem. Egy afféle széles, alacsony székben ült, amit szoptatós széknek hívtak, háttal a tűznek. A szobában félhomály uralkodott, és mivel hátulról volt megvilágítva, az arca nem látszott, leszámítva merev szemgolyóit. Az arcvonásai közelebbről nézve is kivehetetlenek voltak; lágy, kerek arca volt, amit semmilyen látható csontszerkezet sem tett emlékezetessé, és babahaj finomságú barna haja, ami gondosan ki volt kefélve. Az orra kicsi és pisze volt, az álla alatt toka húzódott, a szája pedig rózsaszínen tátongott, annyira lazán, hogy az elrejtette arca minden egyes veleszületett vonását. – Miss Campbell? – szólítottam meg óvatosan. A székben ülő dundi alak semmit sem felelt. Valójában pislogott, vettem észre, bár jóval ritkábban, mint az normális lett volna. – Nem fog válaszolni önnek, amíg ebben az állapotban van – mondta mögülem Nellie Cowden. Megrázta a fejét, és megtörülte a kezét a kötényében. – Nem bizony, egy szót sem. – Mióta van ilyen állapotban? – Kezembe vettem az egyik ernyedt, húsos karját, és megkerestem a pulzusát. Meg is találtam, lassan, de egész erősen vert. – Ezúttal még csak két napja. – Miután kezdte érdekelni a dolog, Miss Cowden előrehajolt, és gondozottjának arcára pillantott. – Általában úgy egy hétig marad így – tizenhárom nap eddig a

leghosszabb idő, amíg csinálta. Lassan mozogva – bár nem úgy tűnt, mintha bármi is megriaszthatná Miss Campbellt – elkezdtem megvizsgálni a semmilyen ellenállást sem tanúsító alakot, miközben a gondozóját kérdezgettem. Miss Margaret Campbell harminchét éves volt, tudtam meg Miss Cowdentől, és ő volt Archibald Campbell tiszteletes egyetlen rokona, akivel már húsz éve, a szüleik halála óta élt együtt. – Mi váltja ki nála ezt az állapotot? Nem tudja? Miss Cowden megrázta a fejét. – Nem lehet azt tudni, asszonyom. Úgy tűnik, nincs semmi oka. Az egyik percben még fecseg, nevetgél és eszi a vacsoráját, mint egy édes gyermek, hiszen az is, aztán a következőben: vhhííi! – Csettintett az ujjával, majd, a hatás kedvéért, előrehajolt és ismét csettintett, direkt közvetlenül Miss Campbell orra előtt. Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy Miss Campbell baja mentális, nem pedig testi eredetű volt, de azért még teljesen megvizsgáltam – vagy legalábbis annyira, amennyire képes voltam anélkül, hogy levetkőztettem volna azt a mozdulatlan, közömbös alakot. – De az a legrosszabb, amikor kijön belőle – biztosított Miss Cowden, ahogy leguggolt mellém. Éppen a földön térdeltem, hogy ellenőrizzem Miss Campbell talpreflexét. A lába, miután levettem róla a cipőt és a harisnyát, nedves volt, és dohos szagot árasztott. A körmömet határozottan végighúztam mindkét sarkán, ellenőrizve a Babinski–reflexet, ami agyi léziót jelezhet. De semmi aggasztót nem találtam; a lábujjai behajlottak, ahogy az normális volt. – És akkor mit csinál? Olyankor lenne szó arról a sikoltozásról, amit a tiszteletes említett? – Felálltam. – Idehozna nekem egy égő gyertyát, kérem? – Ó, igen a sikoltozás. – Miss Cowden sietve teljesítette a kérésemet, és meggyújtott egy vékonyka gyertyát a kandallótűzben.

– Borzalmasan sikoltozik olyankor, és addig csinálja folyamatosan, amíg ki nem fárasztja magát. Aztán elalszik, végigalussza az egész napot, aztán, amikor felébred, olyan, mintha mi sem történt volna. – És teljesen rendben van, amikor felébred? – kérdeztem. Az égő gyertyát lassan előre–hátra mozgattam, pár hüvelyknyire a páciens szemétől. A pupillák automatikusan összehúzódtak a fényre, de az írisz mozdulatlan maradt, nem követte a lángot. A tenyerem viszketett az ophthalmoscop kemény nyele után, hogy azzal vizsgálhassam meg a retinákat, de balszerencsémre egy sem volt nálam. – Nos, azt nem mondanám, hogy teljesen rendben – felelte lassan Miss Cowden. Elfordultam a betegtől és rápillantottam, mire ő megrántotta széles vállát, ami erőteljesen feszült vászonblúza alatt. – Agyalágyult a szegénykém – mondta tényszerűen. – Már vagy húsz éve az. – Gondolom, nem végig ön viselte a gondját. – Nem, dehogy! Mr. Campbell alkalmazott egy nőt ott, Burntislandben, ahol éltek, de az asszony nem volt éppen fiatal, és nem akarta hátrahagyni az otthonát. Úgyhogy mikor a tiszteletes eldöntötte, hogy elfogadja a Misszionárius Társaság ajánlatát, és hogy a húgát is magával viszi a Karib–térségbe – nos, akkor feladott egy hirdetést, hogy egy erős, megbízható nőt keres, aki nem bánja, ha messzire kell utaznia… és most itt vagyok én. – Miss Cowden saját erényei tanújeléül megvillantotta irányomba foghíjas mosolyát. – A Karib–térségbe? Azt tervezi, hogy felteszi egy hajóra Miss Campbellt, és elviszi a Karib–térségbe? – Teljesen le voltam döbbenve; éppen eleget tudtam arról, milyen körülmények uralkodnak egy ilyen hajóúton ahhoz, hogy tudjam, hogy az még egy jó egészségnek örvendő nő számára is nagy megpróbáltatásokat jelentene. Ennek a nőnek pedig – aztán meggondoltam magamat. Mindent figyelembe véve, Margaret Campbell akár még lehet, hogy jobban is viselné az utat, mint egy normális asszony – legalábbis

akkor, ha végig bódulatában marad. – A tiszteletes azt gondolta, jót tehet neki a levegőváltozás – magyarázta Miss Cowden. – Hogy jó lesz, ha elviszi Skóciából, messze az összes, borzalmas emléktől. Ezt már jó régen meg kellett volna tennie, ha engem kérdez. – Miféle borzalmas emlékektől? – kérdeztem. Láttam Miss Cowden szemének csillogásából, hogy alig várja, hogy elmondhassa nekem. Addigra már befejeztem a vizsgálatot, és arra a következtetésre jutottam, hogy Miss Campbellnek semmi testi baja nem volt, leszámítva a mozgáshiányt és a rossz étkezést, arra viszont volt némi esély, hogy történt valami a múltjában, ami segíthet kitalálni, hogyan is lehetne kezelni. – Nos – kezdte, az asztal felé húzódva, ahol egy tálcán egy boroskorsó és pár pohár várakozott –, én is csak annyit tudok, amit Tilly Lawson mondott nekem. Ő volt az, aki olyan sokáig viselte Miss Campbell gondját, de ő összevissza esküdözött, hogy ez az igazság, és ő aztán istenfélő asszony. Nem kér egy cseppecske szíverősítőt, asszonyom, a tiszteletes úr vendégszeretetének nevében? A szobában az volt az egyetlen szék, amiben Miss Campbell ült, úgyhogy Miss Cowdennel nem túl elegánsan az ágyra telepedtünk le egymás mellé, ahonnan szederlikőrt kortyolgatva figyeltük az előttünk ülő, néma alakot, miközben Miss Cowden elmondta nekem Margaret Campbell történetét. Margaret Campbell Burntislandben született, nem több, mint öt mérföldnyire Edinburghtól, szemben a Forth torkolatával. Negyvenötben, amikor Stuart Károly bemasírozott Edinburghba, hogy visszafoglalja az apja trónját, Miss Campbell tizenhét éves volt. – Az apja királypárti volt, természetesen, a bátyja meg benne volt egy királyi ezredben, amelyik észak felé menetelt, hogy lekaszálja a francos felkelőket – mondta Miss Cowden, aprót kortyolva az italból, hogy az jó sokáig tartson. – De nem ám Miss Margaret. Nem, ő a

Bonnie Prince–ért epekedett, meg a felföldi férfiakért, akik őt követték. Főleg egyvalakiért, akinek viszont Miss Cowden nem tudta a nevét. De biztos daliás férfi lehetett, mivel Miss Margaret még otthonról is megszökött, hogy találkozhasson vele, és minden kis apróságot elmondott neki, amit sikerült megtudnia az apja és annak barátainak kihallgatott beszélgetéseiből és a bátyja hazaküldött leveleiből. De aztán jött Falkirk; egy győzelem, amiért azonban nagy árat kellett fizetni, és amit visszavonulás követett. Pletykák kísérték a herceg seregének északra történő vonulását, és egy lélekben sem merült fel a kétely, visszavonulásuk pusztuláshoz vezet. Miss Margaret, akit kétségbe ejtettek a pletykák, egy hideg, márciusi éjszaka közepén maga mögött hagyta otthonát, és elindult, hogy megtalálja a férfit, akit szeretett. Itt a történet kissé bizonytalanná vált – vagy az történt, hogy megtalálta a férfit, és az eltaszította őt, vagy nem találta meg időben, és kénytelen volt visszafordulni a cullodeni mezőtől –, ám bármi is történt, annyi biztos, hogy visszafordult, és egy nappal a csata után egy csapatnyi angol katona kezei közé került. – Borzalmas, amit műveltek vele – mondta Miss Cowden, lehalkítva a hangját, mintha a székben ülő alak hallhatta volna. – Borzalmas! Az angol katonák, akiket elvakított a hajsza és a gyilkolás kéje, a cullodeni szökevényeket üldözve még annyi időre sem álltak meg, hogy megkérdezzék a nevét, vagy azt, hogy ki mellett állt a családja. A beszédéből tudták, hogy skót, és ez elég is volt nekik. Sorsára hagyták egy árokban, amit félig töltött a jeges víz, és csakis egy bádogos cigánycsalád váratlan jelenléte, akik a katonáktól tartva a közeli szederbokorban bújtak meg, mentette meg az életét. – Nem tehetek róla, folyton az jár a fejemben, kár, hogy megmentették, bármennyire is nem keresztényi ilyen dolgot mondani

– suttogta Miss Cowden. – Ha otthagyják, akkor szegény kis báránykám talán itt hagyta volna földi porhüvelyét, és boldogan ment volna az Úr elé. De most így… – Ügyetlenül a néma figura felé intett, majd kiitta az itala utolsó cseppjeit is. Margaret túlélte, de nem beszélt. Valamelyest jobban, de némán utazott tovább a cigányokkal, dél felé haladva velük, hogy elkerüljék a felföld kifosztását, ami Cullodent követte. Aztán egy napon, egy kis fogadó udvarán ülve, kezében egy bádogdobozt tartva, hogy abba gyűjtse a rézérméket, miközben a cigányok zenéltek és énekeltek, meglelte őt a bátyja, aki ezredével útban vissza edinburghi laktanyájuk felé megállt ott, hogy felfrissítse magát. – Miss Margaret megismerte őt, és a bátyja is ráismert, és a találkozásuk okozta sokk visszaadta szegénykémnek a hangját, de az eszét már nem. A tiszteletes hazahozta, természetesen, de aztán olyan maradt, mintha még mindig a múltban élne – még mielőtt találkozott volna azzal a felföldi férfival. Az apja akkor már halott volt, elvitte az influenza, és Tilly Lawson azt mondta, hogy a döbbenet, hogy így kell látnia a lányát, megölte az anyját, de aztán lehet, hogy azt is influenza vitte el, mivel abban az évben egész nagy járvány volt. Az egész ügy miatt Archibald Campbell egy életre meggyűlölte mind a felföldi skótokat, mind az angol hadsereget, úgyhogy lemondott a rangjáról és otthagyta a katonaságot. Miután a szülei meghaltak, egész szép kis vagyon birtokába került, viszont ő maradt sérült húga egyeden gondviselője. – Megnősülni nem tudott – magyarázta Miss Cowden mert ugyan melyik nő menne hozzá, ha ő – biccentett a tűz felé – is az alku része? Nehézségei közepette Isten felé fordult, és tiszteletes lett belőle. Miután a húgát el nem hagyhatta, de azt sem lett volna képes elviselni, hogy be legyen zárva vele a családi házba Burntislandben, vett egy kocsit, felbérelt egy asszonyt, hogy viselje Margaret gondját, majd elkezdett kis utakat tenni a környező falvakba, hogy ott

prédikáljon, és gyakran Margaretet is magával vitte. A prédikálásban sikerre lelt, és az idén felkérte őt a Presbiteriánus Misszionáriusok Szövetsége, hogy tegye meg eddigi leghosszabb útját, méghozzá a Karib–térségbe, hogy ott megszervezze az egyházat, és presbitereket nevezzen ki a barbadosi és a jamaicai kolóniákban. A válaszát imán keresztül lelte meg, mire eladta a családi birtokot Burntislandben, a húgát pedig Edinburghba vitette, amíg ő elintézte az utazás előkészületeit. Még egyszer a tűz mellett ülő alakra pillantottam. A kandalló miatt felforrósodott levegő meglebbentette a lába körül a szoknyáját, de ezt az apró mozgást leszámítva akár még szobor is lehetett volna. – Nos – mondtam egy sóhaj kíséretében –, attól tartok, nem tehetek sokat érte. De majd írok pár receptet – úgy értem, javallatot – , amit majd készíttessenek el a patikában, mielőtt elmennének. Ha nem is segítenek, ártani nem árthatnak, gondoltam, ahogy leírtam az összetevők rövid listáit. Kamilla, komló, ruta, varádics és verbéna egy nagy csipet borsmentával, nyugtató toniknak. Csipkebogyótea, hogy javítson az enyhe tápanyaghiányon, amit észrevettem – a szivacsos, vérző ínyen és a sápadt, felpüffedt arcon. – Amint elérnek a Karib–térségbe – mondtam, ahogy átnyújtottam Miss Cowdennek a papírt etessen vele rengeteg gyümölcsöt – főleg narancsot, grapefruitot és citromot. És jó lenne, ha ön is így tenne – tettem hozzá, mire őszinte gyanakvás villant át a cselédlány széles arcán. Kételkedtem benne, hogy bármiféle zöldségfélét evett volna, legfeljebb némi krumplit és hagymát néhanapján, na meg a napi zabkásáját. Campbell tiszteletes még mindig nem tért vissza, én pedig nem láttam okát annak, hogy megvárjam. Elbúcsúztam Miss Campbelltől, majd kinyitottam a hálószoba ajtaját, mire az ifjú Iannel találtam szembe magamat, aki éppen a küszöb másik oldalán állt. – Oh! – mondta kissé megijedve. – Éppen azért jöttem, hogy szóljak önnek, nénikém. Már majdnem fél négy, és Jamie bácsi azt

mondta… – Jamie? – A hang a hátam mögül érkezett, a tűz mellett álló székből. Miss Cowdennel rögtön megfordultunk, és láttuk, amint Miss Campbell hirtelen kihúzza magát ültében, a szeme kikerekedve, viszont most már látott is, nem csak nézett. Az ajtót bámulta, és ahogy az ifjú Ian belépett a szobába, Miss Campbell sikoltozni kezdett.

L A Miss Campbell–lel való találkozásunktól felzaklatva, az ifjú Iannel hálásan tértünk vissza a bordély menedékébe, ahol Bruno érzelemmentesen köszöntött minket, majd elvezetett a hátsó szalonba. Jamie és Fergus már ott volt, és éppen mély eszmecserébe merültek. – Igen, nem bízunk Sir Percivalban – mondta Fergus de ebben az esetben ugyan miért mondaná azt, hogy támadás lesz, kivéve akkor, ha tényleg támadást terveznek? – Átkozott legyek, ha tudom – mondta Jamie őszintén, ahogy hátradőlt a székében és kinyújtóztatta a tagjait. – És miután így állunk, ahogy te is mondtad, arra kell következtetnünk, hogy a fináncok valóban azt tervezik, hogy lerohannak minket. Két nap múlva, ezt mondta Sir Percival. Az Mullen’s Cove lenne. – Aztán, megpillantva engem és Iant, kicsit felemelkedett a székéből, és intett nekünk, hogy foglaljunk helyet. – Akkor menjünk a Balcarres alatti sziklákhoz? – kérdezte Fergus. Jamie elgondolkodva összehúzta a szemöldökét, miközben jobb kezének két merev ujjával lassan dobolt az asztallapon. – Nem – mondta végül. – Legyen inkább Arbroath; a kis öböl az ottani apátság alatt. Csak a biztonság kedvéért.

– Rendben van. – Fergus eltolta magától a félig üres zabkekszes tányért, amiből addig eszegetett, és felállt. – Megyek, és elterjesztem a hírt, milord. Arbroath, négy nap múlva. – Biccentett nekem, majd a vállára kanyarította a köpenyét és távozott. – A csempészésről van szó, bácsikám? – kérdezte az ifjú Ian izgatottan. – Úton egy francia hajó? – felkapott egy zabkekszet és beleharapott, mindenfelé morzsákat szórva. Jamie tekintete még mindig a távolba révedt, ahogy gondolkodott, de rögtön kitisztult, ahogy dühösen az unokaöccsére nézett. – Igen, úton van. És neked, ifjú Ian, ehhez semmi közöd. – De segíthetnék! – tiltakozott a fiú. – Úgyis kell valaki, aki fogja az öszvéreket, ha mást nem is! – Azok után, amit az apád mondott nekem meg neked tegnap, kicsi Ian? – húzta fel a szemöldökét Jamie. – Jézus, neked aztán vacak a memóriád, kölyök! Ezt hallva úgy tűnt, Ian kicsit magába szállt, és magához vett egy újabb zabkekszet, hogy leplezze zavarát. Miután egy időre elhallgatott, kihasználtam az alkalmat, hogy feltegyem a saját kérdéseimet. – Arbroathba mész, hogy ott találkozz egy csempészett itallal megrakott francia hajóval? – kérdeztem. – Nem gondolod, hogy ez egy kicsit kockázatos így, Sir Percival figyelmeztetését követően? Jamie egyik szemöldökét még mindig a magasban tartva nézett rám, de egész türelmesen válaszolt. – Egyáltalán nem; Sir Percival arra figyelmeztetett, hogy a két nap múlva esedékes találkozóról tudnak. Az Mullen’s Cove–nál lett volna. Viszont van egy egyezségem Jareddel és a kapitányaival. Hogyha a találkozót valamilyen oknál fogva nem lehet megejteni, akkor a hajó lehorgonyzik a parttól távol, és a következő éjszaka visszatér – de egy másik helyre. És van egy harmadik helyszín is, arra az esetre, ha a második találkozó sem lenne sikeres. – De ha Sir Percival tud az első találkozóról, akkor nem fogja

tudni azt is, hogy hol lesz a másik kettő? – erősködtem. Jamie megrázta a fejét, és töltött egy kupa bort. Egyik szemöldökét felhúzva rám pillantott, így kérdezve, hogy én kérek–e, majd amikor megráztam a fejemet, belekortyolt az italba. – Nem – mondta. – A találkozóhelyeket hármasával választjuk ki, Jared és én, és egy lepecsételt levélben érkeznek, egy nagyobb csomagban, amit Jeanne–nek címeznek, ide. Amint elolvastam a levelet, el is égetem. Azok az emberek, akik segítenek a hajóval való találkozóban, természetesen mind tudnak az első helyszínről. Gondolom, az egyiküknek járhatott el a szája – tette hozzá, összehúzott szemöldökkel nézve a kupájába. – De senki, még Fergus sem tud a másik két helyszínről, csakis akkor, ha fel kell használnunk az egyiket. És mikor erre kerül a sor, akkor az embereim mind nagyon jól tudják, hogy tartaniuk kell a szájukat. – Akkor viszont annak biztonságosnak kell lennie, Jamie bácsi! – fakadt ki az ifjú Ian. – Kérem, hadd menjek! Egy cseppet sem leszek láb alatt! – ígérte. – Nem is leszel – jelentene ki Jamie. – Velem jössz Arbroathba, de te meg a nénikéd az út menti fogadóban maradtok majd az apátság fölött, amíg mi végezünk. Haza kell vinnem a kölyköt Lallybrochba, Claire – magyarázta, és felém fordult. – És amennyire csak lehet, ki kell engesztelnem a szüleit. – Az idősebb Ian reggel távozott a Halliday’sből, még mielőtt Jamie és az ifjú Ian odaért volna, és még csak üzenetet sem hagyott, de nagy valószínűséggel hazafelé tartott. – Nem zavar, ha utazni kell? Nem kérnék ilyet, és ráadásul éppen csak most érkeztél meg Invernessből… – tekintete találkozott az enyémmel, és összeesküvőn rám mosolygott –… de olyan hamar vissza kell őt vinnem, amennyire csak lehet. – Egyáltalán nem zavar – nyugtattam meg. – Jó lesz ismét látni Jennyt és az egész családot. – De bácsikám… – fakadt ki az ifjú Ian. – Mi lesz a… – Csend legyen! – förmedt rá Jamie. – Többet nem is akarok tőled

hallani, fiacskám. Egy szót se többet, megértetted? Úgy tűnt, az ifjú Ian ezen kicsit megsértődött, de aztán vett még egy zabkekszet, amit látványosan a szájába tömött, hogy így jelezze felénk a szándékát, miszerint innentől kezdve tökéletesen csendben fog maradni. Jamie ekkor ellazult, és rám mosolygott. – Nos, hogy ment a vizit az őrült nőszemélynél? – Nagyon érdekes volt – feleltem. – Jamie, ismersz valakit, akit Campbellnek hívnak? – Csak úgy három– vagy négyszázat – mondta, miközben széles ajkán mosoly játszott. – Egy bizonyos Campbell járt az eszedben? – Kettő, hogy pontosak legyünk. – Elmondtam neki Archibald Campbell és a húga, Margaret történetét, úgy, ahogy Nellie Cowdentől hallottam. A történetet hallva a fejét rázta, majd sóhajtott egyet. Akkor először valóban idősebbnek látszott, az arca megfeszült, a bőrére pedig ráncokat rajzolt az emlék. – Nem ez a legborzasztóbb történet azok közül, amiket a Culloden utáni időkből hallottam – mondta –, de nem hittem volna… Várj csak! – Félbehagyta a mondatot, és rám nézett, a nagy gondolkodásban összehúzott szemöldökkel. – Margaret Campbell. Margaret. Csak nem egy csinos, aprócska lány? Talán akkora, mint a második Mary? És olyan lágy, barna haja van, mint az ökörszem tolla, és nagyon kedves kis arca? – Valószínűleg olyan lehetett, úgy húsz évvel ezelőtt – mondtam, ahogy felrémlett előttem a tűz mellett ülő, mozdulatlan, kövérkés alak. – Miért, csak nem ismered? – De igen, azt hiszem, ismerem. – Elmélkedésében a homlokát ráncolta, majd lenézett az asztalra, és elmélázva vonalat húzott ujjával az ott heverő morzsákba. – Igen, ha nem tévedek, akkor ő volt Ewan Cameron kedvese. Emlékszel Ewanre? – Hát persze. – Ewan magas, jóképű férfi volt, igazi tréfamester,

aki Jamie–vel együtt dolgozott Holyroodban, ahol az Angliából átszivárgó kis információmorzsákat gyűjtötték. – Mi lett Ewannel? Vagy talán jobb, ha meg sem kérdezem? – mondtam, ahogy láttam, amint árnyék telepszik Jamie arcára. – Az angolok főbe lőtték – mondta csendesen. – Két nappal Culloden után. – Egy pillanatra becsukta a szemét, majd kinyitotta, és fáradtan rám mosolygott. – Nos, akkor Isten áldja meg Archie Campbell tiszteletest! Hallottam róla egyszer vagy kétszer, a felkelés idején. Nagyratörő katona volt, az a hír járta, és bátor is. És gondolom, most bátornak is kell lennie, szegény ember. – Egy pillanatig még ült ott, aztán látható elhatározással felállt. – Na, jó sok tennivalónk van, még mielőtt elhagynánk Edinburght. Ian, fenn az emeleten az asztalon ott van a nyomda kuncsaftjainak listája; hozd azt le nekem, én meg majd bejelölöm neked rajta azokat, akiknek függőben lévő rendelése van. El kell menned mindannyiukhoz, és felajánlanod, hogy visszaadod a pénzüket. Ha csak nem döntenek úgy, hogy megvárják, amíg új telephelyet találok, és újból kinyitok. De ez akár két hónapig is eltarthat, ezt mondd meg nekik! Megpaskolta a kabátját, amiben valami halk, csilingelő hangot adott. – Szerencsére a biztosítási pénzből ki tudjuk fizetni a vevőket, és még marad is egy kicsi. Ha pedig már erről van szó – felém fordult, és rám mosolygott –, a te feladatod, Sassenach, hogy találj magadnak egy olyan szabót, aki két nap alatt tud neked csinálni egy rendes ruhát. Mivel gondolom, Daphne majd szeretné visszakapni a ruháját, és mégsem vihetlek haza Lallybrochba meztelenül.

30

A találkozó A legjobb szórakozás az északra, Arbroathba tartó út alatt az volt, hogy figyelhettem, ahogy Jamie és az ifjú Ian akarata egymásnak feszül. Hosszú évek alatt megszerzett tapasztalatból tudtam, hogy a makacsság minden Fraser jellemének egyik legfőbb összetevője. Ian, bár csak félig volt Fraser, sem mutatott hiányt eme tekintetben. Vagy a Murray–knek is bőven kijutott a makacsságból, vagy a Fraser– gének voltak ennyire dominánsak. Miután volt lehetőségem hosszú éveken keresztül meglehetősen közelről figyelni Briannát, nekem is megvolt erről a magam véleménye, de inkább csendben maradtam, és egyszerűen csak élveztem a műsort, ahogy Jamie végre emberére talált. Mire magunk mögött hagytuk Balfourt, már jellegzetesen üldözött arckifejezést öltött magára. Ez a megmozdíthatatlan tárgy és az ellenállhatatlan erő közti versengés egészen a negyedik nap kora estéjéig tartott, mikor is elértünk Arbroatht, ahol azzal kellett szembesülnünk, hogy a fogadó, ahol Jamie engem és Iant készült hagyni, többé már nem létezik. Nem maradt belőle több, mint pár leomlott fal és egy–két megszenesedett tetőgerenda, ami a helyét jelölte; egyébként az út mindkét irányban mérföldeken keresztül teljesen kihaltnak tűnt. Jamie egy ideig csak némán nézte a kőhalmokat. Az igencsak egyértelmű volt, hogy mégsem hagyhat minket egy elhagyatott, sáros út közepén, Ian, aki elég bölcs volt ahhoz, hogy ne játsszon rá erre, szintén csendben maradt, bár vékony teste szinte vibrált izgalmában. – Nos, rendben van – mondta végül Jamie lemondóan. – Velem

jöhetsz. De csakis a sziklaszirt széléig, Ian, hallod? Vigyázol majd a nénikédre. – Hallottam, Jamie bácsi – felelte az ifjú Ian, megtévesztő szelídséggel. Azonban elkaptam Jamie fanyar pillantását, és megértettem, hogy ha Iannek vigyáznia kell majd a nénire, akkor a néninek is vigyáznia kell majd őrá. Elrejtettem a mosolyomat, és engedelmesen bólintottam. A többiek időben, közvetlenül sötétedés után érkeztek a találkozó helyszínére a sziklaszirtnél. Néhányuk kissé ismerősnek tűnt, de a legtöbbjüket csak elmosódott alakokként láttam; két napja volt újhold, a horizont fölé emelkedő keskeny ezüstsarló csak kicsivel világította meg jobban a terepet, mint a gyertyák a bordélyház pincéjében. Senki sem mutatkozott be, a férfiak pedig értelmetlen motyogással és morgással köszöntötték Jamie–t. Azonban volt egy alak, akit nem lehetett eltéveszteni. Végigzötykölődve az úton megjelent egy nagy, öszvér vontatta szekér, aminek a bakján Fergus és egy aprócska figura ült, aki csakis Mr. Willoughby lehetett, akit azóta nem láttam, hogy lelőtte azt a rejtélyes embert a bordély lépcsőjén. – Remélem, ma nincs nála fegyver – motyogtam Jamie–nek. – Kinél? – kérdezte, összehúzott szemmel sandítva a növekvő sötétségbe. – Oh, a kínainál? Nem, egyiküknél sincs. – Mielőtt megkérdezhettem volna, miért nincs, Jamie elindult előre, hogy segítsen megfordulni a szekérnek, hogy az azonnal elindulhasson vissza Edinburgh felé, amint felpakolták rá a csempészárut. Az ifjú Ian is előrefurakodott, mire én, nem feledve felügyelői feladatomat, követtem őt. Mr. Willoughby lábujjhegyre állt, hogy elérje a szekér hátulját, ahonnan egy furcsa kinézetű lámpást szorongatva tűnt elő, aminek átlyukasztott fémteteje volt, az oldalát pedig lehúzható fémlapokkal látták el. – Az egy sötét lámpás? – kérdeztem lenyűgözve.

– Igen, az – felelte az ifjú Ian fontoskodva. – Addig lehúzva tartjuk az oldalát, amíg nem látjuk a jelet a tengerről. – A lámpás után nyúlt. – Adja csak ide nekem, majd én viszem – tudom a jelet. Mr. Willoughby egyszerűen csak megrázta a fejét, és kivette a lámpást az ifjú Ian markából. – Túl magas, túl fiatal – jelentette ki. – Csej–mi mond – tette hozzá, mintha ezzel egyszer és mindenkorra lezárta volna a vitát. – Micsoda? – Az ifjú Ian egészen felháborodott. – Mégis mit ért az alatt, hogy túl magas és túl fiatal vagyok, maga kis… – Azt érti – szólalt meg egy nyugodt hang a hátunk mögött –, hogy akinél a lámpás van, az remek célpont abban az esetben, ha látogatókat kapunk. Mr. Willoughby nagylelkűen felvállalta a kockázatot, mivel ő közölünk a legkisebb. Te elég magas vagy ahhoz, hogy beverd a fejedet az égbe, kicsi Ian, és elég fiatal, hogy még semmi eszed ne legyen. Maradj csak távol, értetted? Jamie finoman fülön csapta az unokaöccsét, majd ellépett mellette, hogy letérdeljen a kövekre Mr. Willoughby mellett. Mondott valamit halkan kínaiul, mire valami nevetésféle hagyta el a kínai ajkát. Mr. Willoughby kinyitotta a lámpás oldalát, és kényelmesen odatartotta Jamie behajlított tenyeréhez. Éles csattanás hallatszott, egymás után kétszer, majd megpillantottam a kovakőről felpattanó szikrákat. Egy vad partszakaszon álltunk – ez nem is volt meglepő, Skócia legtöbb tengerpartja vad és sziklás volt és eltűnődtem azon, hogy hogyan és vajon hol fog kikötni a francia hajó. Nem volt a közelünkben természetes öböl, mindössze egy íves partszakasz egy kiálló sziklaszirt mögött, ami elrejtette ezt a helyet az út felől szemlélődök tekintete elől. Bármennyire is sötét volt, láttam a hullámok fehér vonalát, amik a kis, félhold alakú partszakaszt szegélyezték. Ez nem valami sima, turistáknak való strand volt – apró homokfoltok feküdtek felbodrozva és felkeverve a hínárhalmok, a kavicsok és a kiálló

sziklák közt. Nem volt éppen könnyű terep a hordókat cipelő férfiak számára, ugyanakkor viszont nagyon is megfelelő hely volt a közeli sziklák közti rések miatt, ahová el lehetett rejteni a hordókat. Egy másik sötét alak lopózott hirtelen mellénk. – Minden készen áll, uram – mondta halkan. – Fenn a sziklákon. – Szép munka, Joey. – Egy hirtelen villanás megvilágította Jamie profilját, ahogy végre meggyulladt a kanóc. Visszatartotta a lélegzetét, amíg a láng stabilizálódott és megerősödött, olajat szívva fel a lámpás tartályából, majd sóhajtva kiengedte, ahogy óvatosan becsukta a fémoldalt. – Akkor rendben – mondta, és felállt. Felpillantott a tőlünk délre eső szirtre, megfigyelve a felette ragyogó csillagokat, majd így szólt: – Mindjárt kilenc óra. Hamarosan megérkeznek. Figyelj oda, Joey, senki se mozduljon, amíg jelt nem adok, rendben? – Igen, uram. – A válasz nyugodt hangsúlya egyértelművé tette, hogy eddig minden a megszokott rend szerint zajlott, és Joey láthatóan meg is lepődött, mikor Jamie megragadta a karját. – Komolyan beszélek – mondta Jamie. – Mondd el nekik még egyszer! Senki sem mozdul, amíg jelt nem adok. – Igen, uram – ismételte Joey, ám ezúttal nagyobb tisztelettel. Ismét beleveszett az éjszakába, egyetlen nesz nélkül mozogva a sziklákon. – Valami baj van? – kérdeztem olyan halkan, hogy alig lehetett hallani a hangomat a hullámok morajától. Bár a part és a sziklák láthatóan kihaltak voltak, a sötétség és társaim titkolózó magatartása óvatosságra intett. Jamie kurtán a fejét rázta; igaza volt az ifjú Iannel kapcsolatban, gondoltam – saját magas sziluettjét tisztán lehetett látni az ég sápadtabb fekete háttere előtt. – Nem tudom. – Egy pillanatig habozott, majd hozzátette: – Mondd csak, Sassenach, te érzel valamit? Kissé meglepődve engedelmesen szippantottam egy nagyot az

orromon keresztül, egy pillanatig benn tartottam, majd kiengedtem a levegőt. Több dolgot is éreztem, beleértve a rohadt hínárt, a sötét lámpásban égő olaj nehéz szagát és a mellettem álló, az izgalom és a félelem keverékétől izzadó ifjú Ian csípős testszagát. – Semmi furcsát, azt hiszem – feleltem. – És te? Az árnyékalak válla megemelkedett, majd lebukott, ahogy Jamie megrándította a vállát. – Most nem. De egy pillanattal korábban még esküdni mertem volna, hogy puskaport érzek. – Én nem éreztem semmit – jelentette ki az ifjú Ian. A hangja megbicsaklott az izgalomtól, mire zavarában gyorsan megköszörülte a torkát. – Willie MacLeod és Alec Hays átkutatta a sziklákat. Semmi jelét nem találták, hogy fináncok jártak volna itt. – Nos, rendben. – Jamie hangja nyugtalanul csengett. Az ifjú Ian felé fordult, és megragadta a vállát. – Ian, most rád bízom a nénikédet. Ti ketten menjetek, és bújjatok be azok mögé a rekettyebokrok mögé! Maradjatok jó távol a szekértől! Ha bármi történne… Az ifjú Ian már tiltakozni kezdett volna, ám erre végül nem jutott lehetősége, valószínűleg azért, mert Jamie jól megszoríthatta, mivel a fiú halkan nyögve és a vállát masszírozgatva kirántotta magát nagybátyja keze alól. – Ha bármi történne – folytatta Jamie, nyomatékot adva mondandójának –, fogd a nénikédet, és menjetek egyenesen Lallybrochba! Ne időzzetek! – De… – mondtam én. – Bácsikám! – fakadt ki Ian. – Tegyétek, amit mondtam! – jelentette ki Jamie hűvös határozottsággal, majd elfordult, s ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést. Az ifjú Ian egész úton fel a szirtre vezető ösvényen komor volt, de tette, amit mondtak neki, és kötelességtudóan elvezetett a

rekettyebokrokon túlra, ahol talált egy kis kiszögellést, ahonnan kiláttunk valamelyest a vízre. – Innen majd láthatjuk, mi van – mondta, teljesen feleslegesen. És tényleg láttuk. A kövek sekély tál módjára mélyültek el alattunk – egy törött csésze, sötétséggel tele, aminek törött szélén át befolyt a víz fénye, ahol a tenger betört. Egyszer apró mozgást pillantottam meg, mintha csak a gyenge fény megcsillant volna egy cipő fémcsatján, de amúgy a tíz férfi a mélyben teljesen láthatatlan volt. Hunyorogtam, próbáltam meglelni Mr. Willoughbyt a lámpásával, de semmi fényt nem láttam, így arra a következtetésre jutottam, hogy biztos a lámpás mögött áll, elrejtve annak fényét a sziklaszirt felől. Az ifjú Ian hirtelen megdermedt mellettem. – Jön valaki! – suttogta. – Gyorsan, álljon mögém! – Bátran kilépett elém, és bedugta a kezét az inge alá, be a nadrágja derekába, ahonnan előhúzott egy pisztolyt. Bármennyire is sötét volt, láttam a csillagok fényét halványan megcsillanni a csövön. Biztos állást vett fel, és belenézett a sötétségbe. Kissé begörbített háttal a pisztoly fölé hajolt, ahogy két kézzel szorította a fegyvert. – Nehogy lőj, az isten szerelmére! – sziszegtem a fülébe. Nem mertem megragadni a karját, mert tartottam tőle, hogy elsül a pisztoly, ugyanakkor azért is rettegtem, nehogy valami zajt csapjon, amivel felhívja a lentiekre a figyelmet. – Leköteleznél, ha hallgatnál a nénikédre, Ian – szólt Jamie halk, szarkasztikusan csengő hangja a sziklaszirt alatti sötétségből. – Mármint annak jobban örülnék, ha nem lőnéd szét a fejemet. Ian leengedte a fegyvert, a válla pedig előrebukott egy sóhaj kíséretében, ami a megkönnyebbülés vagy a csalódottság jele is lehetett. A rekettyebokor megremegett, aztán Jamie már ott is állt előttünk, rekettyetüskéket söpörve le a kabátja ujjáról. – Hát senki sem mondta neked, hogy fegyvertelenül gyere? – Jamie kedvesen szólt hozzá, hangjában éppen csak egy csepp

színtiszta tudományos érdeklődéssel. – Akasztás jár azért, ha valaki fegyvert emel a király egyik vámtisztjére – magyarázta felém fordulva. – Egyik emberemnél sincs fegyver, még csak egy halbelező kés sem, arra az esetre, ha letartóztatnák őket. – Hát, Fergus azt mondta, engem úgyse akasztanának fel, mert még nem nőtt ki a szakállam – mondta Ian sután. – Csak kitoloncolnának, azt mondta. Halk sziszegés hallatszott, ahogy Jamie dühében beszívta a levegőt a fogán keresztül. – Ó, igen, biztos vagyok benne, hogy édesanyád nagyon boldog lesz, ha megtudja, hogy elhurcoltak a kolóniákra, akkor is, ha Fergusnek igaza lesz! – Kinyújtotta a kezét. – Add oda azt nekem, te bolond! – Egyáltalán honnan szerezted? – kérdezte, és megfordította a pisztolyt a kezében. – Természetesen már meg is van töltve. Tudtam, hogy puskaporszagot éreztem. Szerencséd, hogy nem lőtted el a töködet, míg a nadrágodban cipelted. Mielőtt az ifjú Ian felelhetett volna, közbeszóltam, a tenger felé mutatva. – Nézzétek! A francia hajó alig volt több egy foltnál a tenger feszínén, de a vitorlája sápadtan ragyogott a csillagfényben. A kétárbócos vitorlás lassan elsuhant a szírt mellett, majd megállt, olyan némán, mint az elszórtan lebegő felhők mögötte az égen. Jamie nem a hajót nézte, hanem lefelé fordította a tekintetét, arra a pontra, ahol a sima sziklafalat kiálló kőtömbök váltották fel, közvetlenül a homok felett. Követve a tekintetét, éppen csak ki tudtam venni egy egészen apró fényfoltot. Mr. Willoughbyt, kezében a lámpással. Egy pillanatra felvillant valami fény, ami megcsillant a nedves sziklákon, majd el is tűnt. Az ifjú Ian keze merev volt a karomon. Visszatartott lélegzettel vártunk, harmincig számoltunk. Ian

megszorította a karomat, pont akkor, amikor egy újabb villanás megvilágította a tajtékot a homokon. – Ez meg mi volt? – kérdeztem. – Micsoda? – Jamie nem engem nézett, hanem a hajót. – Lenn a parton; amikor megvillant a fény, mintha láttam volna valamit félig eltemetve a homokban. Úgy nézett ki, mint… Harmadszor is felvillant a fény, egy pillanattal később pedig felgyulladt a válaszfény a hajón – egy kék lámpás, egy, az árbocról lógó, kísérteties pont, megduplázódva, ahogy visszatükröződött az alatta elterülő sötét vízfelszínről. Izgalmamban, míg a hajót figyeltem, ki is ment a fejemből az a gyűrött ruhacsomónak tűnő valami, amit az előbb megpillantottam odalenn, hanyagul eltemetve a homokban. Most már tisztán látható volt valamiféle mozgolódás, majd halk csobbanás hallatszott, ahogy valamit ledobtak a fedélzetről. – Jön az ár – suttogta Jamie a fülembe. – A hordók lebegnek a vízen; az áramlás majd pár percen belül kisodorja őket a partra. Ez megoldotta a hajó kikötésének problémáját – ugyanis nem kellett kikötnie. De akkor mégis hogy került sor a fizetésre? Már éppen meg akartam kérdezni, mikor hirtelen ordítás hallatszott, és odalenn elszabadult a pokol. Jamie rögtön átvetette magát a rekettyebokrokon, mi pedig az ifjú Iannel szinte rögtön követtük. Nem sokat lehetett látni, de nem kis felfordulás volt odalenn a homokos tengerparton. Sötét alakok estek egymásnak és hemperegtek a homokon, amit ordítozás kísért. Annyit sikerült kivennem, hogy „Állj, a király nevében!”, mire megfagyott az ereimben a vér. – Fináncok! – Az ifjú Ian is rájött. Jamie elkáromkodta magát keltául, majd hátravetette a fejét és ő is elkiáltotta magát, hangja pedig könnyedén elhallatszott egészen le a partra. – Éirich ’illean!– ordította. – Suas am bearrach is teich!

Aztán odafordult az ifjú Ianhez és hozzám. – Menjetek! – mondta. A hangzavar hirtelen tovább erősödött, ahogy zuhanó kövek robaja csatlakozott az ordítozáshoz. Hirtelen egy sötét figura ugrott ki a rekettyebokorból a lábam mellől, majd rohant bele a sötétségbe, olyan gyorsan, ahogy csak a lába bírta. Alig egy–két másodperccel később egy másik követte. Éles hangú visítás hallatszott a lenti sötétségből, elég magas ahhoz, hogy hallani lehessen a többi zajon túl is. – Ez Willoughby! – kiáltott fel az ifjú Ian. – Elkapták! Mit sem törődve Jamie utasításával, hogy meneküljünk, mindketten előresiettünk, hogy lepillantsunk a rekettyebokor ágai közt. A sötét lámpás felborult, az oldala pedig felnyílt, rivaldafény módjára fénysugarat vetve a tengerpartra, ahol ott tátongtak a sekély gödrök, amikben a vámtisztek elásták magukat. Fekete alakok ringatóztak és küzdöttek és ordítottak a nedves hínárkupacok közt. A lámpást körülvevő finom ragyogás elég volt ahhoz, hogy láthassam a két összefonódott alakot, ahogy a kisebbik vadul rúgkapált, miután felemelték a levegőbe. – Majd én megmentem! – Az ifjú Ian előrevetette magát, ám rögtön vissza is rántódott, ahogy Jamie elkapta a gallérját. – Tedd azt, amit mondtam, és vidd biztonságba a feleségemet! Levegő után kapkodva az ifjú Ian felém fordult, de nekem eszem ágában sem volt bárhová is menni, hanem sziklaszilárdan álltam a porban, és egy tapodtat sem mozdultam, hiába rángatta a karomat. Egyikünkkel sem törődve, Jamie végigrohant a sziklaszirt mentén, és jó pár méterre tőlünk megállt. Tisztán ki tudtam venni az alakját az ég előtt, és láttam, ahogy fél térdre ereszkedik, és lefelé mutató csővel megtámasztja a pisztolyt az alkarján. A lövés hangja alig volt több valami halk roppanásnál, ami elveszett a zűrzavar morajában. Az általa elért hatás viszont lenyűgöző volt. A lámpás lángoló olajat köpködve felrobbant, rögtön

sötétségbe borítva a partot és elhallgatatva az ordibálást. A csendet másodperceken belül fájdalmas és sértett ordítás törte meg. A szemem, amit egy pillanatra elvakított a lámpás villanása, gyorsan hozzászokott a sötéthez, hamarosan már egy másik fényforrást látott – több apróbb tűz fényét, amik mintha vadul fel–le mozgolódtak volna. Ahogy még jobban kitisztult a látásom, és már egyre jobban láttam a sötétben, már ki tudtam venni, hogy a lángok egy férfi kabátjának ujján csaptak fel, aki összevissza ugrált, miközben üvöltözött, eredménytelenül csapkodva a tüzet, amit a ráfröccsenő, égő olaj gyújtott. A rekettyebokrok vadul megremegtek, ahogy Jamie leugrott a sziklaszirtről, majd eltűnt a szemem elől a lenti sötétségben. – Jamie! A kiáltásomtól felbátorodva az ifjú Ian még nagyobb erővel kezdett ráncigálni, és majdnem ledöntött a lábamról, miközben erőnek erejével elhúzott engem a szirt széléről. – Gyerünk, nénikém! Mindjárt ide is felérnek! Ez kétségtelenül valóban így volt; hallottam, hogy a partról érkező ordibálás egyre közelebb ér hozzánk, ahogy a férfiak elkezdtek felmászni a sziklákon. Felkaptam a szoknyámat és megindultam a fiú után. Olyan gyorsan szedtem a lábamat, amennyire csak a sziklaszirt tetején növő erős, magas szálú fűben tudtam. Fogalmam sem volt, merre is tartunk, de úgy tűnt, az ifjú Ian tudja. Levette a kabátját, így fehér ingét tisztán láttam magam előtt, ami szellem módjára lebegett az éger– és nyírfák ágai közt, amik a parttól kissé távolabb nőttek. – Hol vagyunk? – lihegtem, mikor végre utolértem őt, miután lelassított egy aprócska patak partjánál. – Az Arbroathba vezető út itt van közvetlenül előttünk – mondta. Csak úgy kapkodta a levegőt, az inge oldalán pedig sötét sárfolt éktelenkedett. – Egy pár pillanat múlva könnyebb lesz átkelnünk. Ön jól van, nénikém? Átcipeljem?

Illedelmesen visszautasítottam gáláns ajánlatát, magamban megjegyezve, hogy kétségtelenül legalább annyi a súlyom, mint az övé. Levettem a cipőmet és a harisnyámat, majd térdig gázoltam a patakocskába, miközben éreztem, ahogy a jéghideg iszap befolyik a lábujjaim közé. Mire kiértem a vízből, már vadul reszkettem, és mikor Ian felajánlotta nekem a kabátját, elfogadtam azt – amilyen izgatott volt, meg amennyire kimelegedett a futástól, egyértelműen nem volt rá szüksége. Engem viszont átjárt a hideg, nem csak a víz és a csípős, novemberi szél miatt, hanem mert rettegtem, hogy mi történhetett közben a hátunk mögött. Lihegve értünk ki az útra, ahol a hideg szél az arcunkba süvített. Az orrom és az ajkam pillanatok alatt elzsibbadt, a hajam pedig kiszabadulva lebegett a szélben, sehogy sem akart a nyakamra borulni. Ugyanakkor viszont ez gonosz szél volt, ami mindenkinek árt és senkivel sem kivételezik; felénk is odasodorta a közelben lévők hangját, pillanatokkal azelőtt, hogy a karjukba sétáltunk volna. – Jött valami jel a szirt felől? – kérdezte egy mély férfihang. Ian hirtelen megállt, én pedig beleütköztem. – Még nem – jött a válasz. – Mondjuk mintha hallottam volna valami kiabálást abból az irányból, de aztán megfordult a szél. – Na, akkor mássz fel megint arra a fára, te seggfej! – mondta az első beszélő türelmetlenül. – Ha bármelyik kurafi kijut a partról, mi majd itt elkapjuk őket. Jobb, ha a mi markunkat üti a vérdíj, mintha azokét az idiótákét a parton. – Hideg van – morogta a második beszélő. – Kinn a szabadban, ahol a szél a csontodig hatol, meg még inkább. Bárcsak inkább az apátságba húzódtunk volna be, hogy ott várjuk őket! Ott legalább meleg lenne. Az ifjú Ian keze elég erővel szorította a felkaromat, hogy véraláfutásokat hagyjon. Megrántottam a karomat, így próbáltam lazítani a szorításán, de nem is figyelt rám.

– Igen, de ott kisebb esélyünk lett volna kifogni a nagy halat – mondta az első hang. – Ah, mihez tudnék kezdeni ötven fonttal! – Rendben – szólt a második férfi beletörődőn. – Bár fogalmam sincs, hogy szúrjuk ki a vörös haját a sötétben. – Csak nyomd le őket a földre, Oakie. Majd később megnézzük a fejüket. A rángatózásommal végre sikerült megtörnöm az ifjú Ian kábulatát, aki botladozva követett le az útról, be a bokrok közé. – Mit értettek azalatt, hogy az apátságban kellett volna várniuk? – kérdeztem, amint úgy gondoltam, hogy az úton álló őrszemek már hallótávolságon kívül kerültek. – Nem tudod? Az ifjú Ian sötét sörénye fel–le mozgott. – Azt hiszem, tudom, nénikém. Biztos az arbroathi apátságról beszélnek. Az a találkahely, tudja. – Találkahely? – Ha valami rosszul sülne el – magyarázta. – Akkor mindenki magáért felel, aztán mindannyian az apátságban gyűlnek össze, amilyen hamar csak tudnak. – Nos, ennél rosszabbul nem is sülhettek volna el a dolgok – jegyeztem meg. – Mit kiáltott a nagybátyád, amikor megjelentek a fináncok? Az ifjú Ian addig tőlem félig elfordulva állt, hogy a fülét hegyezhesse, történik–e valami az úton; most azonban arcának sápadt oválisa visszafordult felém. – Ő… Azt mondta hogy… „Fel, srácok! Fel a szirtre, és fussatok!” – Bölcs tanács – mondtam szárazon. – Tehát ha követték, akkor a legtöbbjüknek lehet, sikerült megszöknie. – Kivéve Jamie bácsinak és Mr. Willoughbynak. – Az ifjú Ian egyik kezével idegesen a hajába túrt; rettenetesen Jamie–re emlékeztetett így, és azt kívántam, bárcsak abbahagyná. – Igen. – Vettem egy mély lélegzetet. – Nos, értük most semmit

sem tehetünk. A többiekért azonban… Ha az apátság felé tartanak… – Igen – szólt közbe –, én is éppen ezen gondolkoztam; tegyem azt, amit Jamie bácsi mondott, és vigyem önt Lallybrochba, vagy inkább jobban tenném, ha megpróbálnék minél hamarabb eljutni az apátságba, hogy ott figyelmeztessem a többieket, ahogy megérkeznek? – Menj az apátságba! – mondtam. – Amilyen gyorsan csak tudsz. – Jó, de… Nem szeretném itt hagyni önt egyes–egyedül, nénikém, és Jamie bácsi azt mondta… – Megvan annak is az ideje, hogy az ember parancsokat kövessen, ifjú Ian, meg annak is, hogy a saját esze után menjen – mondtam határozottan, miközben ügyesen elsiklottam afölött a tény fölött, hogy most én gondolkodtam helyette. – Ez az út az apátságba vezet? – Igen, oda. Nem lehet több, mint egy és egynegyed mérföld. – Máris előre–hátra ringatózott a sarkán, alig várta, hogy elindulhasson. – Remek. Kerüld meg az utat, aztán menj egyenesen az apátságba! Én majd szépen végigmegyek az úton, és megpróbálom addig elterelni a fináncok figyelmét, amíg te biztonságban elhaladsz mellettünk. Majd az apátságban találkozunk. Ó, várj csak! Jobb lesz, ha viszed a kabátodat. Vonakodva visszaadtam neki a kabátját; azon felül, hogy nem volt kedvemre megválni a melegétől, olyan érzés volt, mintha most veszteném el az utolsó dolgot, ami bármiféle barátságos, emberi jelenléthez köt. Amint az ifjú Ian maga mögött hagy, teljesen egyedül leszek majd a hideg és sötét skót éjszakában. – Ian? – Megragadtam a karját, hogy egy pillanatig még ott tartsam magam mellett. – Igen? – Légy óvatos, rendben? – Hirtelen felindulásból lábujjhegyre álltam, és csókot nyomtam a hideg arcára. Elég közel álltam hozzá, hogy lássam, amint a szemöldöke felszalad meglepetésében.

Elmosolyodott, aztán már ott sem volt, ahogy egy égerfa egyik ága a helyére csattant a háta mögött. Nagyon hideg volt. Nem hallottam mást, csak azt, ahogy a szél átsüvít a bozóton, és a hullámok távoli morajlását. A gyapjústólámat szorosan a vállam köré húztam, és reszketve elindultam vissza az út felé. Vajon hangoskodnom kéne?, gondoltam. Ha nem úgy teszek, akkor lehet, hogy figyelmeztetés nélkül megtámadnak, hiszen az ott várakozó férfiak lehet, hallani fogják majd a lépteimet, de nem fogják látni, hogy nem egy szökésben lévő csempész vagyok. Másfelől viszont, ha egy könnyed dallamot énekelve haladok feléjük, hogy így jelezzem, csak egy gyámoltalan nő vagyok, akkor lehet, hogy csak elbújnak, mert nem akarják felfedni a jelenlétüket. Én pedig pont azt akartam, hogy felfedjék, ott vannak. Lehajoltam, és felvettem egy követ az út széléről. Aztán, még jobban fázva, mint addig, kiléptem az útra, és elkezdtem egyenesen haladni rajta, egyetlen szó nélkül.

31

A csempészek éjszakája A szél elég erős volt ahhoz, hogy folyamatosan mozgásban tartsa a fákat és a bokrokat, elrejtve lépteim zaját az úton – mint ahogy azokét is, akik esetleg követhettek. Alig két héttel samhain ünnepe után egy ilyen vad éjszaka könnyedén elhitette az emberrel, hogy a szellemek és a gonosz lelkek valóban ott élnek a fátylon túl. Azonban nem egy szellem ragadott meg hirtelen hátulról, kezét szorosan a számra tapasztva. Ha nem készültem volna fel ennek az eshetőségére, akkor megbénított volna a félelem. Ám a szívem még így is nagyot ugrott, és görcsösen összerándultam a fogva tartóm szorításában. Bal felől ragadott meg, a bal karomat erősen az oldalamhoz szorította, míg a jobb keze a számon. Az én jobb kezem viszont szabad volt. A cipőm sarkát belenyomtam a térdkalácsába, mire összecsuklott a lába, aztán, kihasználva pillanatnyi megrendülését, előrehajoltam, és a kezemet hátrafelé lendítve fejbevágtam a kezemben tartott kővel. A testhelyzetünk miatt az ütésem persze csak oldalvást kapta el a koponyáját, de elég erővel találtam el ahhoz, hogy meglepetten felnyögjön, és lazuljon a szorítása. Rúgkapálni és vergődni kezdtem, és amint lecsúszott a keze a számról, a fogam közé vettem az egyik ujját, és olyan erősen ráharaptam, amennyire csak tudtam. A felső állkapocs izmai egyenesen a koponya tetején található szagittális csúcstól az állkapocscsont bevágódásáig húzódnak, gondoltam, haloványan felidézve Gray Anatómiájának idevágó szemelvényét. Ennek nyomán az állkapocs és a fogak jelentős

harapóerővel bírnak; sőt, az átlagos emberi állkapocs képes háromszáz font erő kifejtésére. Nem tudtam, hogy vajon javítottam–e az átlagon, de az tagadhatatlan, hogy elértem a kívánt hatást. A támadóm vadul dobálta magát, eredménytelenül próbálta kiszabadítani az ujját halálos szorításomból. Ahogy dulakodtunk, szorítása a karomon enyhült, így kénytelen volt leengedni engem. Amint a talpam ismét a földre került, elengedtem a kezét, megpördültem, és akkora erővel térdeltem tökön, amekkorával csak tudtam, már amennyire a szoknyám engedte. A férfiak herén rúgását mint önvédelmi módszert borzalmasan túlértékelik. Nem azt mondom, működik – méghozzá nagyon is jól –, de sokkal bonyolultabban kivitelezhető manőver, mint azt gondolnánk, főleg akkor, mikor hosszú, nehéz szoknyát visel az ember. A férfiak rettentően vigyáznak eme bizonyos testrészükre, és borzalmasan ügyelnek minden egyes potenciálisan ellenük irányuló támadásra. Ebben az esetben azonban a támadóm össze volt zavarodva, a lábát terpeszben tartotta, hogy megőrizze az egyensúlyát, úgyhogy elég jól elkaptam. Borzalmas, ziháló hangot hallatott, mint egy nyúl, amit éppen fojtogatnak, majd rágörnyedt az útra. – Te vagy az, Sassenach? – hallottam a sötétségbe sziszegett szavakat tőlem balra. Akkorát ugrottam, mint egy megrémült gazella, és eleresztettem egy önkéntelen sikoltást. Két percen belül immár másodjára, megint egy kéz tapadt a számra. – Az isten szerelmére, Sassenach! – motyogta Jamie a fülembe. – Én vagyok az. Őt nem haraptam meg, bár nagy volt bennem rá a késztetés. – Tudom – mondtam összeszorított fogsorral, mikor elengedett. – Viszont ki az a másik fickó, aki megragadott? – Fergus, gondolom. – Az alaktalan, sötét figura ellépett tőlem pár

lábnyira, és úgy tűnt, mintha megbökött volna egy másik, az úton fekvő, halkan nyögő alakot. – Te vagy az, Fergus? – suttogta. Feleletként valami fulladozó hangot kapott, mire Jamie lehajolt, és talpra rántotta a másik alakot. – Ne beszéljetek! – szóltam rájuk suttogva. – Fináncok vannak közvetlenül előttünk! – Tényleg? – mondta Jamie teljesen hétköznapi hangerővel. – Ugye nem nagyon izgatja őket a zaj, amit csapunk? Elhallgatott, mintha csak válaszra várt volna, de semmi sem hallatszott, csak a szél halk süvítése az égerfák ágai közt. Kezét a karomra helyezte, majd beleordított az éjszakába. – MacLeod! Raeburn! – Jelen, Roy! – szólt egy kissé ideges hang a bozótból. – Itt vagyunk. Innes is, meg Meldrum, ön az, ugye? – Igen, én. Csoszogva és halkan beszélgetve még több alak tűnt elő a bokrok és a fák közül. – …Négy, öt, hat – számolta Jamie. – Hol van Hays és a Gordonok? – Láttam, ahogy Hays beleugrott a vízbe – vetette közbe az egyik férfi. – Biztos megkerülte a szirtet. Valószínűleg Gordonék meg Kennedy is így tett. Nem hallottam, hogy elkapták volna őket. – Hát rendben – mondta Jamie. – Most pedig, Sassenach, mit hadoválsz itt nekem fináncokról? Miután Oakie–nak és a társának se híre, se hamva nem volt, kezdtem egészen idiótának érezni magamat, de azért még elmondtam, mit is hallottunk Iannel. – Tényleg? – Úgy hangzott, mintha Jamie–t érdekelné a dolog. – Megállsz már a saját lábadon, Fergus? Igen? Ügyes fiú. Nos, akkor lehet, megéri vetni erre egy pillantást. Meldrum, van nálad kovakő? Pár pillanattal később, kezében egy kis fáklyával, ami eltökélten

küzdött azért, hogy égve maradjon, lesétált az úton, végig a kanyaron. Feszült csendben várakoztam a csempészekkel, készen arra, hogy vagy elfussunk, vagy a segítségére siessünk, de nem hallottuk dulakodás zaját. Látszólag egy örökkévalóság után Jamie hangja visszaszállt felénk az úton. – Gyertek! – szólt. Nyugodtnak és összeszedettnek tűnt a hangja. Az út közepén állt, egy nagy égerfa mellett. A fáklya fénye villódzó fénykört vont köré, és először nem is láttam mást, csak Jamie–t. Aztán a mellettem álló férfinak elakadt a lélegzete, és egy másik is rémült hangot hallatott. Ekkor egy másik arc is megjelent, a levegőben lebegve, közvetlenül Jamie bal válla mögött. Egy borzalmas, görcsbe rándult arc, kidülledt szemmel és kilógó nyelvvel, egy arc, ami feketének tűnt a fáklyafényben, ami mindenből kiszívta a színeket. A haját, ami olyan szőke volt, mint a száraz szalma, felborzolta a szél. Éreztem, ahogy egy újabb sikoly készül születni a torkomban, de visszatartottam. – Igazad volt, Sassenach – mondta Jamie. – Tényleg volt itt egy finánc. – Valamit a porba hajított, ami kis plottyanással ért földet. – Itt a parancsa – mondta, a tárgy felé biccentve. – Thomas Oakie–nak hívták. Ismeri valamelyikőtök? – Hát, ahogy most kinéz, nem ismerős – motyogta valaki mögöttem. – Jézus Krisztus, így még az anyja sem ismerne rá! – Általános, egyetértő moraj hallatszott, amit ideges mocorgás kísért. Egyértelmű volt, hogy mindenki éppen annyira várta, hogy minél távolabb kerüljön ettől a helytől, mint én. – Nos, rendben. – Jamie fejének egyetlen rándításával megállította a visszavonulást. – A rakomány elveszett, úgyhogy oda a részesedés is, ugye érthető? Bárkinek is szüksége van most pénzre? – A zsebéhez nyúlt. – Tudok annyit adni, amennyiből el lehet élni egy darabig – miután kétlem, hogy a közeljövőben dolgunk lenne a

parton. Egy–két férfi vonakodva előrelépett, végig szem előtt tartva a fáról lógó valamit, hogy átvegyék a fizetségüket, de a többi csempész csendesen beleolvadt az éjszakába. Pár perc múlva már csak Fergus – aki még mindig falfehér volt, de már megállt a saját lábán –, Jamie és én maradtunk. – Jesu!– suttogta Fergus, felpillantva a felakasztott emberre. – Ezt meg ugyan ki csinálta? – Én voltam. Legalábbis gondolom, hogy ezt fogják mesélni, nem igaz? – Jamie felpillantott, az arca durva, éles vonalú a villódzó fáklyafényben. – Ne is álldogáljunk itt tovább, rendben? – Mi lesz Iannel? – mondtam, ahogy hirtelen az eszembe jutott a fiú. – Elment az apátságba, hogy figyelmeztessen titeket! – Tényleg? – Jamie hangja élesen csengett. – Én az apátság felől jövök, és nem találkoztam vele. Merre ment, Sassenach? – Arra – mutattam. Fergus valami halk hangot adott ki, ami akár nevetés is lehetett. – Az apátság a másik irányban van – mondta Jamie, és a hangjából úgy tűnt, kifejezetten szórakoztatja a helyzet. – Hát akkor indulás! Majd csak összefutunk vele, amikor rájön, hogy tévedett, és elindul visszafelé. – Várjunk csak! – mondta Fergus, felemelve a kezét. Óvatos mozgolódás hallatszott a bozótosból, majd felhangzott az ifjú Ian hangja: – Jamie bácsi? – Igen, Ian – mondta a nagybátyja szárazon. – Én vagyok az. A fiú előbújt a bokrok közül, a hajában levelek, a szeme tág az izgalomtól. – Láttam a fényt, és gondoltam, az lesz a legjobb, ha visszajövök, hogy lássam, Claire néni jól van–e – magyarázta. – Jamie bácsi, ne tessék itt álldogálni a fáklyával – fináncok vannak errefelé! Jamie az unokaöccse vállára tette a karját, és elfordította a fiút,

még mielőtt az észrevehette volna az égerfáról lógó hullát. – Ne aggódj, Ian! – mondta nyugodtan. – Elmentek. Belehajította a fáklyát a nedves bozótosba, mire az sziszegve kialudt. – Indulás! – mondta; hangja nyugodtan csengett a sötétben. – Mr. Willoughby lenn vár az út végén a lovakkal; hajnalra már a felföldön leszünk.

View more...

Comments

Copyright ©2017 KUPDF Inc.
SUPPORT KUPDF